Gábor Miklós szabadtéren 1.

Vége a kőszínházi évadnak, lassan nyitnak a szabadtéri színpadok. Ez adta az ötletet, hogy számba vegyem, Gábor Miklós pályája során milyen szabadtéri produkciókban szerepelt.

Időben az első a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon előadott Szentivánéji álom volt.

Major Tamás rendezését 1948. június 11-én mutatta be a Nemzeti Színház, Gábor Miklós Lysandert játszotta. Néhány előadás után a produkció kiköltözött a Szigetre, ahol több éven át nyári műsordarab maradt.

Somogyvári Pál, Rohonczy Judit, GM és Ferrari Violetta, 1953

Az eredeti, 1948-as bemutató szereposztása a következő volt:

Theseus: Básti Lajos

Hippolyta: Sulyok Mária

Egeus: Kőmíves Sándor

Lysander: Gábor Miklós

Demetrius: Somogyvári Pál

Hermia: Ilosvay Katalin

Heléna: Barta Mária

Oberon: Ungvári László

Titánia: Bajor Gizi

Puck: Mészáros Ági

Vackor: Baló Elemér

Gyalu: Ujlaky László

Zuboly: Ladányi Ferenc

Dudás: Mányai Lajos

Ösztövér: Bozóky István

Orrondi: Bihari József

Később voltak kisebb szereplőváltozások. Bajor Gizi után Szörényi Éva játszotta Titániát. Hyppolita szerepében színpadra lépett Lukács Margit. Ruttkai Éva is volt Heléna, később Rohonczy Judit váltotta, Hermina pedig Ferrari Violetta. Előfordultak változások a mesteremberek szereposztásában is: Zuboly például Makláry Zoltánnak is kitűnő alakítása lett, sőt, a rendező, Major Tamás is színpadra lépett benne, az utolsó szériákban pedig Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre. Gábor Miklós mellett állandó szereplő maradt Básti Lajos és Ungvári László, valamint Puck szerepében Mészáros Ági. 

GM és Ferrari Violetta, 1953

Az előadást Mendelssohn kísérőzenéjével játszották, élő zenekarral és kezdetben maga Klemperer dirigált! Elképesztő... Később pedig Kórodi András és Hidas Frigyes. Az Operaház zenekara és tánckara működött közre. 1954 nyarán a gyönyörű Notturno zenéjére például Lakatos Gabriella és Fülöp Viktor táncolt...
A díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte.

Bajor Gizi és Mészáros Ági, 1948

Kritikát az 1950-es kőszínházi felújításról tudok idézni, de ez nyilván nagyjából érvényes lehetett a korábbi és későbbi nyári előadásokra is. Megjelent a Színház és Mozi című képes hetilap 1950. 37. számában.

Az előadás komoly értéke Gábor Miklós kedves, elhihető Lysander-alakítása. A varázsvirág kábulatától megváltozott lénye érzik minden mozdulatán.

[...]

Major Tamás rendezése megőrizte a vígjáték meseszerűségét, ugyanakkor reális szövegelemzéssel, életszerű beállításokkal sikerült egészen közelhoznia a való életre emlékeztető jeleneteket. Felszínre hozta a szöveg minden vidámságát, számos ötlettel aknázta ki a mulattatás lehetőségét és nem emelt gátat a művészek komédiázó kedvének.

[...]

Dicséret illeti a második felvonás mesés színpadképét és Nagyajtay Teréznek a cselekményt aláhúzó gyönyörű ruháit.

S hogy a kritika azért "eszmeileg" is kellően megalapozott legyen, Gombos László így zárta írását - muszáj idéznem a korszellem kedvéért - 1950-ben vagyunk...

Az előadás derűje jól illett hangulatunkhoz. Optimizmusa rokon azzal, amellyel dolgozóink nézik a világot.

1954 nyarán Gábor Miklós a Margitszigeten Lysanderrel búcsúzott el a Nemzeti Színháztól. Az évadvégi Jago gyötrelmei után ez a szeretett előadás biztosan jót tett a lelkének...

Többek között ezt írta naplójába a legutolsó előadás után (idézet Tollal című könyvéből. 2. kiadás, 25-26. oldal):

    Még eljátsszuk párszor a Szentivánéjit a Szigeten. A műszakiak búcsúzóul megszorítják a kezem. M. [Major Tamás] is bejön egy percre az öltözőmbe:

    - Úgy játszol, mint Küry Klára a jutalomjátékán.

    Nyugtalan és nyugtalanító. Amint belépett, már menne is. Szeretném valahogy megkönnyíteni a helyzetét, megvigasztalni, amiért nincs mondanivalója számomra.

    Még figyelem kicsit M. Á. [Mészáros Ági] Puckját. Zöld parókája, csillámosra festett, zöld héjú szemei, vörös arcocskája, ez a színpadon ide-oda guruló tömzsi kis alak, szertelen pajkossága, időnként kamaszos erővel megszólaló hangja, állati, hol madarakra, hol eltörő ágak rejtelmes nyikorgására, hol surranó lábacskák zörejére emlékeztető visításai, nyikkanásai és nyöszörgései, emberfeletti fékevesztettsége a fák alatt: "Fel s alá, fel s alá..." - ura és úrnője lábánál guggolva, fejét kezére hajtva egy háziállat hűségével és mindentudásával figyel - körülötte a halhatatlanság -, ez a szabad kis manó a szigeti éjszaka színes fényeiben és szelíden varázslatos sötétjében: milyen szép, milyen szép ez! 

Puck: Mészáros Ági (A képek forrása a Magyar Színházi Adattár)

Gábor Miklóst néhány hét múlva Rómeó várta új színházában, a Madáchban. Amúgy pedig: zseniálisan írta meg ezt a portrét kolléganőjének nyilván zseniális alakításáról - ugye?

Tollal - Gyárfás Miklós kritikája

Könyvhét van, mai témául Gábor Miklós elsőként, 1964-ben megjelent Tollal című könyvének egy fontos és mérvadó kritikai visszhangját választottam. Írta Gyárfás Miklós, megjelent az Új Írás 1964. májusi számában.

Mivel a digitalizálás odáig még nem jutott el, hogy olvashatók legyenek az Új Írás régi számai a neten, egyszerűen be fogom gépelni az írást, szó szerint. Szkennelni is nehezen tudnám, fél évenként duci kötetekbe kötötték őket, a belső szélét biztosan nem lehetne rendesen elolvasni. Így marad a gépelés...

Kezdjünk is neki. Előtte itt egy Gábor Miklós-kép 1964-ből:

GYÁRFÁS MIKLÓS

                                  TOLLAL

A színész egész fejlődése: út önmagához

(Idézet Gábor Miklós könyvéből.)

      EMBER ÉS PÓZ. Az emberiség nagy színjátékában annyi póz halmozódott össze, hogy a világ drámairodalma még kis töredékét sem  használta fel. A színészek nagyobb csoportja a még általánossá nem vált pózokban kívánja kifejezésre juttatni egyéniségét. A kisebbségben levő jelentős művészek a pózoktól való megszabadulásban.

      Gábor Miklós könyve vallomás a második útról, a póztalanság vágyáról. Ritka e nemben. Tulajdonképpen lehetetlen feladatra vállalkozott: színész létére szerepnélküli őszinteséggel beszél a színészetről. Gábor Miklós megragadó erővel mutatja fel e reménytelen küzdelem értelmét és szépségeit. Vállalkozása bizonyos értelemben rousseaui, ezért oly magától értetődő, hogy a természethez fordul segítségért, a természethez, melyen a színjátszásban Shakespeare értendő.

      Veszélyes a shakespearei tükörbe néznie annak, aki valóban látni akarja önnön arculatát, másszóval azt, aminek festék, maszk, póz nélkül van emberi értéke. A shakespearei tükör sohasem tükröz vissza látszatot. Gábor Miklós e könyv és Hamlet alakításának bizonysága szerint sikeresen állja a shakespearei tükörből visszapillantó én tekintetét.

      AZ ŐSZINTESÉG MÓDSZERE. Aki már volt őszinte életében, az ismeri a szabadságérzet gyönyörűségét. De őszintének lenni nem elhatározás kérdése, hanem életeredmény, amelyben rengeteg tapasztalat jut érvényre. Gábor módszerének lényege: az emberi értékek keresése. Az ember létére kíváncsi - mondja egy helyütt -, méghozzá nem általánosan és elvileg, hanem vérbeli színész módján mindig "konkrét szituációban". Ez a módszer nemcsak az általános pózok elhagyására kényszerít, hanem arra is, hogy a színész minél többet elfelejtsen abból a bizonyos stílusból, amit hagyományosan alakító színjátszásnak nevezünk. Ez az életveszélyes őszinteség nem is engedhető meg minden drámában büntetlenül, még Shakespeare műveiben sem minden esetben. Ha sikerül, akkor a színész olyan egyszerű és tiszta, mint a gondolat. Ennek a közlési módnak úgyszólván nincs is teste. Lear királyt nem lehet megjeleníteni vele, Hamletet igen. Mert Hamlet nem drámai hős, nem szerep, nem karakter, Hamlet olyan, amilyennek a színész éli és semmilyen, ha a színész nem találja meg benne önmagát.

      FORMA. A forma a gondolatban van. A tölgy lehetősége egy csöpp magban rejtezik. A növekedés - a gondolat növekedése - teremti meg a formát. Így érzem, amikor drámára készülök. Meglep és örömmel tölt el, amikor Gábor könyvében a színészi alkotással kapcsolatban azt olvasom, hogy ő sem tekinti formának a formát, hanem formálódásnak, tehát elevennek, életből lélekzőnek. A formai tökély, a zártság a változatlanul pontos egyensúly, halála minden művészetnek, a színészetnek is. A kötöttség - igaza van Gábor Miklósnak - csak egy dologra jó, arra, hogy inspirálja az embert.

      DRAMATURGIA. Gábor Miklós könyvének tárgya tulajdonképpen Shakespeare, s ha ír is közben más drámaírókról, Moliéreről, Scriberől, Millerről, mindig Shakespearere gondol. Benne találja meg a világirodalom színpadát, azt a színpadot, amelyen - irtózatos kiterjedése ellenére - az ember a legérdekesebb. Ennek a lelkes, szárnyaló dramaturgiának igazságtalanságában is imponáló megállapítása szerint a modern dráma főhősei Shakespeare mellékalakjaiból származnak. Főhős lett a sírásókból, Galagonya szomszédból és a Bérgyilkosból? Játéknak tetszetős, lelkiismeretfurdalásnak imponáló, de Gábor Miklós a Shakespearet játszó színész előnyével nézi a kor küzdő (póztalanságért és igazságért küzdő) drámaíróit. Úgy vélem, nem is ismeri őket. Ha ők - Gábor és még néhány nem játszó, hanem gondolkozó színész odaadná magát a modern dráma ügyének is, bizonyosan meggyorsítanák a kor drámaíróinak dramaturgiai gazdagodását. Tudniillik a színházak igénye általában a "játszó" színészek elképzeléseiből táplálkozik és az ő ízlésüket szolgálja. Ezért is annyira "csoda" nélküli a mi színházunk, pontosabban mai drámairodalmunk. A színészek, akik nem mutogatják magukat, a drámaírókban levő költőt vonzzák. Gábor Miklós így fogalmaz: "Milyen csoda, hogy a színész maga válhat azzá, amit távolból imádott, ami talán nincs is." Dehát ez a drámaíró vágya is a hősein keresztül. Ő sem azzá a fűszeressé akar válni, akivel mindennap találkozik a Közértben, hanem azzá, aki talán nincs is.

      A KÖNNYEKRŐL. A csodálkozás és életöröm, a szomorúság és boldogság oly lágyan keveredik össze Gábor könyvében, mint Hamlet alakításában. Ez a finom tónus olykor túlságosan finom lesz, ellágyul, s át-átcsúszik az önmeghatódásba. Gábor Miklós küzd a könnyek ellen és mégis gyakran megjelennek szemében. Érdekes, milyen jól látja az őszinte könnyek hiábavalóságát, s főként azt a kockázatot, amelyet a meghatott állapot jelent a színésznek. Ennek ellenére nehezére esik a könyvben - és a színpadon is - lemondania az ilyen "könnyes pillanatokról". A "nagy szív", ahogyan régen mondták dicséretképpen, a színésznek éppúgy ártalmára van, mint az írónak. A "nagy szív" rontja a színész középhangját, s mint ahogy az írót "irodalmivá" teszi, a színészre is stilizálást kényszerít.

      ANYANYELV, BESZÉD. Felelősek-e színészeink a közbeszéd barbarizálódásáért? Gábor Miklóst fájdalmasan érinti az élőbeszéd szegényedése, a közöny az emberi szó iránt. Sajnos, a magyar színészek többsége vállrándítva megy el az élettelen, színtelen, íztelen beszéd problémája mellett. Pedig milyen megalázó, amikor az ember az Amerikai Elektra előadása után tolvajnyelven, a Tragédia után makogva beszélő fiatalokat hall.

      Nem a nyelvművelés területén mutatkozó hiányosságokról van szó, hanem a nyelvben levő lehetőségek elszürküléséről, a tartalmukat, csábos ízüket színészek ajkán elvesztő szavakról. Mindaz, amit Gábor ebben a vonatkozásban felpanaszol, kiáltvány is lehetne. A magyar nyelv emel panaszt egyik kiváló színészünk szavaiban. Bárcsak egész színésztársadalmunk osztozna Gábor haragvó gondjaiban.

      A TÉVEDÉSEK GYÜMÖLCSE. Aki nem ismeri eléggé Gábort, és olykor meghatódásai alapján próbálja őt megérteni, semmire sem jut. Én legalábbis úgy érzem, akkor csillog igazán, amikor nem mérlegel, nem bölcselkedik, hanem támad. Hogy gyakran téved ilyenkor? Nem baj, e tévedéseit izgalmasabbnak tartom máskülönben szép, lírikus fogalmazásainál. Villámfényűek az ilyenféle tévedések: "Hamlet egyetlen gesztusának van jelentősége, egy életre igaz, művészi igazság. Miller alakjai csak egy rajtuk kívül álló tétel bizonyítására szolgálnak, önmagukban jelentéktelenek." Mennyi igazság van ebben az alapjában véve igazságtalan mondatban. Röviden, a modern dráma tragédiája.

      A kíméletlen igazságkeresésből származó tévedései köréből önmagát sem vonja ki. Aggályoskodása olykor arra mutat, hogy alábecsüli önmagát és túlbecsüli színészetet. Mindkét tévedés erénnyé válhat pályáján.

      ALKOTÁS ÉS SZABADSÁG. Megjegyzéseim egyik oldala sem kritikai. Ez a könyv nem igényel kritikát. Együtt tart Gábor Miklós színészi életével, benne van alakításaiban, része színpadi létének. Sóhajtás, gondolat, gesztus: maga a színész lelke. E könyv arra bizonyíték, hogy a színpadi hősöket teremtő Gábor magában az alkotásban találta meg a szabadságot. Napjainkban, Shakespeareben fölmutatta a kor szabad emberét.                                                   

Egy ifjú Schiller-hős 5.

Ez év február-márciusában foglalkoztam Gábor Miklós egy nagy klasszikus sikerével: 1950-ben Ferdinánd szerepét játszotta (párhuzamos szereposztásban Básti Lajossal) Schiller: Ármány és szerelem című "polgári szomorújátékában".

Négy folytatásban mutattam különböző kritikákat az előadásról, illetve vele kapcsolatos más érdekességeket, de egy fejezet kimaradt. Mielőtt erre rátérnék, gyorsan készítek ide egy tartalomjegyzéket a korábbi posztokról, hátha valaki szeretne belenézni. Egyébként a képek miatt is érdemes megnyitni őket, az utolsóban érdekes videorészlet is van :)

1. rész               2. rész               3. rész               4. rész

Az előadás több évig műsoron maradt. Mivel szinte minden főszerepet szerepkettőzésben állított színpadra a Nemzeti Színház, voltak olyan előadások, ahol Lujzát Ruttkai Éva játszotta. A másik Lujza Ferrari Violetta volt, és úgy tűnik, Gábor Miklós vele játszotta többször a darabot. Ruttkai Éva már csak azért is kevesebbszer lépett ebben színpadra, mert 1953-ban ő mással volt elfoglalva, május végén született meg kislánya :)

Ruttkai Éva és GM 1953 nyarán. Forrás: europeana.eu

Ám Kecskemétre együtt mentek vendégszerepelni. Úgy tűnik, akkoriban többször előfordult olyan eset, hogy vidéki színházak már futó előadásaikba hívtak meg ismert fővárosi művészeket, akik anyaszínházukban éppen játszották az adott darab főszerepét. Valószínű, hogy a visszafogottabb rendezések idején nem telt nagyobb erőfeszítésébe sem az eredeti szereplőgárdának, sem a vendégszereplőnek egy másik  rendezésbe, másik előadásba beállni, egymáshoz és az adott keretekhez alkalmazkodni. Csak zárójelben, egy jó évtized múlva egy hasonló vendégszereplés alkalmával ismerkedett meg Ruttkai Éva Latinovits Zoltánnal Miskolcon...

De térjünk vissza az Ármány és szerelemhez, amelynek kecskeméti előadásában 1953. december 2-án lépett fel vendégként Ruttkai Éva és Gábor Miklós.

A Bács-Kiskun Megyei Népújság első nekifutásra ezt írta december 4-én:

És ahogy ígérték, jött a részletes kritika december 6-án:

Ez az írás is eléggé "osztályharcos", ez volt akkoriban a tónus, de ha lekaparjuk róla, ott van mögötte, hogy forró hangulatú este lehetett.

Mint olvasható, a Dobay Vilmos által rendezett előadásban Móricz Lili, Móricz Zsigmond színésznő lánya játszotta Lady Milfordot. Így még inkább érthető, hogy amikor fél évvel később, 1954 júniusában vidéki és fővárosi színészek között találkozót rendeztek, akkor Móricz Lilit - kislányuk kíséretében - Ruttkai Éva és Gábor Miklós üdvözölte az buszpályaudvaron. Egyszer régen, egy fennmaradt fényképnek köszönhetően megmutattam itt a blogban ezt a kis eseményt :)

Gábor Miklósnak is emlékezetes lehetett a kecskeméti Ármány és szerelem, mert amikor 1974-ben Fülöp királyt játszani ment Kecskemétre, az akkoriban készült interjúkban többnyire megemlítette, hogy egyszer már játszott itt Schiller-hőst, csak akkor "fiút", most pedig egy másik darabban "apát"...

Ex - ráadás

Idéztem már az ötven évvel ezelőtt Gábor Miklós főszereplésével  bemutatott Szerb Antal-vígjátékról a Film Színház Muzsika és két országos napilap kritikáját. 

Címlapkép :)

Ma olvassunk bele együtt Nagy Péter beszámolójába, mely az Élet és Irodalom  1965. 22. számában jelent meg. Szerzője az Egy furcsa lelet című írását beválogatta a Két évad és ami megelőzte című, a Szépirodalmi Kiadónál 1966-ban megjelent gyűjteményes kötetébe is. Ehhez képest, szerintem kicsit elnagyolta a cikket, nem tájékozódott róla, hogy Szerb Antal mikori darabjáról van szó (pedig a Film Színház Muzsika is megírta beharangozó cikkében...). Sőt, szerintem magát a darabot is felületesen ítélte meg.

Az Ex kitűnő példája annak, hogy szellemes dialógus csak akkor lehet haatásos a színpadon, ha az a szituációból fakad, s azt emeli fel; bármilyen ötletes a párbeszéd önmagában, ha nincs dramaturgiai funkciója, igazi hatás nélkül csattan el.

Mégsem volt kár kiásni ezt a darabot - részben azért, mert az író emléke is megérdemli, talpraesett vígjátékoknak amúgy sem vagyunk bőviben, részint pedig mert ez a Madách Színház együttesének megint kellemes lehetőséget nyújtott egy kedvesen mulattató előadásra. Ha az is az érzésem, hogy a darab nagy jövője az operettszínpad lenne, Pártos Géza jól pergő, túlzott hatásvadászat nélküli rendezése akkor is örömöt ád. [...] ís kicsit azt is sajnálom, hogy a hercegnő és a szélhámosnő szerepét nem ugyanaz a színésznő játszotta - ez nagy mértékben fokozta volna az előadás humorát. Erre egyébként a mostani szereposztás szinte önkéntelenül is felhívja a figyelmet, mert Vass Éva szélhámosnője inkább álöltözetű hercegnő, Csűrös karola hercegnője meg mintha nem éppen a királyi palotákban lenne otthonos.

Az előadás sikerének fő súlya Gábor Miklóson van, aki komikus királynak is olyan pompás, mint tragikusnak. Elsősorban mozgásával, gesztusaival jellemzi jól Sancho királyt és közérzete változását; az első felvonásban ő is sziporkázik, a továbbiakban a szereppel együtt kicsit az alakítás is megsápad, bár Gábor sokat tesz azért, hogy a derült, kedves hangulatot fenntartsa ott is, ahol a darab utánaenged.

Mellette, és igazán mellette kell említeni Körmendi János szárnysegédét: végig azonos tónusú, kitűnő mulatság ez a lojalitásból forradalmár Medina Sidonia, aki éppenb akkor a legszárnysegédebb, amikor úgy látszik, nincs már szárny, amelyen segíteni lehetne. Ajtay Andor az öreg szélhámos szerepét megajándékozza egyénisége vonzerejével; Horváth Jenő kissé túlkomédiázza a "véresszájú" Alcala szerepét, mely enélkül is eléggé mulattató lenne.

Egyelőre ennyi kritikához fértem hozzá. Érdekes, hogy az országos napilapok közül se a Magyar Nemzet, se  a Magyar Hírlap nem közölt recenziót, pedig általában minden fővárosi színházi előadásról megemlékeztek. Létezik még több kritika, de olyan lapokban jelentek meg, amelyekhez ebben a pillanatban itt Nagykanizsán nem tudok hozzáférni. Természetesen nem is biztos, hogy mindegyik érdekes és érdemi, de a dokumentálás kedvéért azért idemásolom adataikat:

Csili 1965. 6. szám (Garai Tamás)

Esti Hírlap 1965. május 12. (Zsugán István)

Hétfői Hírek 1965. május 10.

Képes Újság 1965. június 5. (Geszti Pál)

Közalkalmazott 1966. január 12. (Székely János)

Magyar Ifjúság 1965. május 22. (Simon Gy. Ferenc)

Pestmegyei Hírlap 1966. február 19. (Padányi Anna)

Ex - még két kritika

Szerb Antal vígjátékát 1965-ben "ásta elő" Pártos Géza és rendezte meg ősbemutatóját a Madách Kamaraszínházban, kitűnő szereposztásban.

Csűrös Karola és GM az 1. felvonásban

Demeter Imre Film Színház Muzsikában megjelent kritikája után ma korabeli napilapokból idézek.

A Népszabadság beszámolóját P. P. aláírással a május 22-i számban olvashatta a korabeli közönség.

Pártos Géza rendezése korrekt munka: nem tesz hangsúlyossá a vígjátékban olyan mozzanatokat, amelyeket az író sem tett nyomatékosakká, igyekszik a játék törvényei és természete szerint színpadra vinni a darabot. Talán csak azzal maradt adósunk, hogy nem használta ki a darab kínálta lehetőségek arányában a groteszk elemeket. Gábor Miklós nagy kedvvel, a bonyolultabb humor iránti kitűnő érzékkel alakította a királyt. Ajtay Andor alakítása külön figyelmet érdemel: ez a kimagaslóan jelentékeny színészünk Saint Germain szerepének megformálásával ismét bizonyságot tett markáns tehetségéről, nagyszerű játékintelligenciájáról. S talán az ő játékstílusa áll legközelebb Szerb darabjának a stílusához. Nyilván azért is, mert nemcsak Szerb Antal volt Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő kortársa, hanem Ajtay is. Kitűnően érti a tréfát Vass Éva: Marcelle szerepében elemében van ez a sokarcú, sokoldalú színésznő.Remek alakítás Körmendi János Medina Sidoniája: valóságos színészi telitalálat. Dicsérettel szólhatunk még Csűrös Karola, Horváth Jenő játékáról és a díszeteket és jelmezeket tervező Köpeczi Bócz István munkájáról.

Körmendi János és GM a 2. felvonásban

A másik beszámolót a Népszava 1965. május 11-i számába Ungvári Tamás írta. Ebbe is olvassunk bele (a kiemelés itt is tőlem):

Sancho király otthagyja országát s elmegy Monte-Carlóba. Itt szélhámosokkal szövetkezik, majd mint ügyetlen szemfényvesztő, kiadja magát önmagának. Szélhámosként eljátssza az ex-királyt, holott valóban az. S ez magyarázat nélkül is filozófia - látszat és valóság játékából.

[...]

Az előadás legnagyobb érdeme a szereposztás. Sancho királyt Gábor Miklós játssza, eleven s mély humorral, elektromos feszültséggel, nagyszerű dikcióval. Ő pontosan érti a darabot - akkor a legkirályibb, amikor exkirály, s akkor "civil", amikor a tábornoki gallér fojtogatja. Tragikus szerepek szériája után "kienged" ebben az alakításban, felszabadultan komédiázik, s egy percre se csúszik át burleszk hangvételbe, ami különben az egész előadást fenyegeti.

Még folytatom a témát!

Ex - Demeter Imre kritikája

Mint legutóbb is utaltam rá, ma 50 éve mutatta be a Madách Színház a Madách téri kamaraszínház épületében Szerb Antal: Ex című vígjátékát, melyben Gábor Miklósnak végre parádés vígjátéki szerep jutott - természetesen a főszerep.

Igaz, a két évvel korábban bemutatott Tanner John házassága is még műsoron volt. De műsoron volt akkor már három éve a Hamlet és az alig fél éves színpadi múltra visszatekintő Negyedik Henrik (Füst Milán). Így, elsősorban Hamlet és Henrik szerepével felváltva játszani I. Sanchót, a kortárs közönség számára nyilván rendkívüli élmény volt és talán neki magának is üdítő lehetett.

Ma a boldog emlékezetű Film Színház Muzsikából idézem a kiváló Demeter Imre kritikáját, az 1965. évi 20. számból - aki szerint is élvezi Gábor Miklós az új szerepkört.

A képek, rákattintva, kinagyíthatóak a könnyebb olvasás érdekében!

Azért amit Gábor Miklósról írt, ki is másolom, hogy nyomatékosabb legyen:

Nehézveretű, nagy alakítások után most olyan viharzó derűvel mozog ebben a szerepben, mint a súlyos marsall ruhát könnyed civil öltözetre felcserélő ex-király a vígjátékban. Remek karakter, fanyar humor, komoly játékosság és játékos komolyság jellemzi, megejtően kedves és eszesen mulatságos.

De érdemes elolvasni a cikkben a Vass Éváról írtakat, nála is ugyanaz volt a szituáció és ugyanaz lett a végeredmény :)

Jöjjön akkor még néhány kép, és legközelebb további kritikai visszhangokkal folytatom:

I. Sancho és Ortrud hercegnő (Csűrös Karola)

 

"Oszkár" és Marcelle (Vass Éva)

Az "álkirály" a szélhámosok királyával (Ajtay Andor)

 

Végre vígjáték!

Alig egy hét múlva 50. évfordulója lesz ennek a premiernek, ma pedig a szerzőjére emlékezhetünk, születésének 114. évfordulóján.

Gábor Miklós életébe, annyi nagy tragikus szerep után, 1965 tavaszán beköszöntött végre egy vígjáték. Méghozzá egy remek vígjáték!

I. Sancho a kényelmetlen díszruhában

Szerb Antal: Ex című darabjáról van szó, amit Pártos Géza rendező ásott elő a feledés homályából és remek szereposztással bűbájos előadást varázsolt belőle a Madách Kamaraszínház színpadán.

Az író kései alkotása először kisregény formájában látott napvilágot 1942-ben. Akkor főhősét VII. Olivérnek hívták és ez is volt a mű címe. Ebből született meg hamarosan a vígjáték. Abban már I. Sancho az uralkodó neve, és a képzelt királyság, Alturia mellett a másik helyszín nem Velence, hanem Monte Carlo. De a lényeg nem változott:

Egy képzeletbeli ország fiatal uralkodója megunja a kényelmetlen marsall-egyenruhát és a sok protokollt, szabadságra vágyik. Puccsot szervez saját megbuktatására és hű szárnysegédjével álnéven Monte Carlóba utazik, ahol elvegyül a profi szélhámosok világában. A profik között is a legprofibb, a szélhámosok uralkodója, Saint-Germain gróf környezetéhez csapódik. Ekkor kiderül, hogy "Oszkár" mennyire hasonlít a megpuccsolt királyra. A gróf ezt kihasználva, országnyi méretű és jövedelmű szélhámosságra készül. Míg "Oszkárt" egy uralkodó eljátszására készíti fel, az exkirály tényleg rájön, hogy mit is jelent királynak lenni... A sztorit természetesen szerelem is fűszerezi egy szomszédos ország csinos hercegnője, Ortrud és a szélhámoslány, Marcelle  révén. A végén még van egy duplacsavar...

A Film Színház Muzsika 1965. évi 15. száma a próbákról számolt be, ma ezt mutatom meg (rákattintva kinagyíthatók!):

Legközelebb, a premier 50. évfordulóján, május 7-én kritikákkal és további képekkel érkezem :)