Ex - még két kritika

Szerb Antal vígjátékát 1965-ben "ásta elő" Pártos Géza és rendezte meg ősbemutatóját a Madách Kamaraszínházban, kitűnő szereposztásban.

Csűrös Karola és GM az 1. felvonásban

Demeter Imre Film Színház Muzsikában megjelent kritikája után ma korabeli napilapokból idézek.

A Népszabadság beszámolóját P. P. aláírással a május 22-i számban olvashatta a korabeli közönség.

Pártos Géza rendezése korrekt munka: nem tesz hangsúlyossá a vígjátékban olyan mozzanatokat, amelyeket az író sem tett nyomatékosakká, igyekszik a játék törvényei és természete szerint színpadra vinni a darabot. Talán csak azzal maradt adósunk, hogy nem használta ki a darab kínálta lehetőségek arányában a groteszk elemeket. Gábor Miklós nagy kedvvel, a bonyolultabb humor iránti kitűnő érzékkel alakította a királyt. Ajtay Andor alakítása külön figyelmet érdemel: ez a kimagaslóan jelentékeny színészünk Saint Germain szerepének megformálásával ismét bizonyságot tett markáns tehetségéről, nagyszerű játékintelligenciájáról. S talán az ő játékstílusa áll legközelebb Szerb darabjának a stílusához. Nyilván azért is, mert nemcsak Szerb Antal volt Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő kortársa, hanem Ajtay is. Kitűnően érti a tréfát Vass Éva: Marcelle szerepében elemében van ez a sokarcú, sokoldalú színésznő.Remek alakítás Körmendi János Medina Sidoniája: valóságos színészi telitalálat. Dicsérettel szólhatunk még Csűrös Karola, Horváth Jenő játékáról és a díszeteket és jelmezeket tervező Köpeczi Bócz István munkájáról.

Körmendi János és GM a 2. felvonásban

A másik beszámolót a Népszava 1965. május 11-i számába Ungvári Tamás írta. Ebbe is olvassunk bele (a kiemelés itt is tőlem):

Sancho király otthagyja országát s elmegy Monte-Carlóba. Itt szélhámosokkal szövetkezik, majd mint ügyetlen szemfényvesztő, kiadja magát önmagának. Szélhámosként eljátssza az ex-királyt, holott valóban az. S ez magyarázat nélkül is filozófia - látszat és valóság játékából.

[...]

Az előadás legnagyobb érdeme a szereposztás. Sancho királyt Gábor Miklós játssza, eleven s mély humorral, elektromos feszültséggel, nagyszerű dikcióval. Ő pontosan érti a darabot - akkor a legkirályibb, amikor exkirály, s akkor "civil", amikor a tábornoki gallér fojtogatja. Tragikus szerepek szériája után "kienged" ebben az alakításban, felszabadultan komédiázik, s egy percre se csúszik át burleszk hangvételbe, ami különben az egész előadást fenyegeti.

Még folytatom a témát!

Ex - Demeter Imre kritikája

Mint legutóbb is utaltam rá, ma 50 éve mutatta be a Madách Színház a Madách téri kamaraszínház épületében Szerb Antal: Ex című vígjátékát, melyben Gábor Miklósnak végre parádés vígjátéki szerep jutott - természetesen a főszerep.

Igaz, a két évvel korábban bemutatott Tanner John házassága is még műsoron volt. De műsoron volt akkor már három éve a Hamlet és az alig fél éves színpadi múltra visszatekintő Negyedik Henrik (Füst Milán). Így, elsősorban Hamlet és Henrik szerepével felváltva játszani I. Sanchót, a kortárs közönség számára nyilván rendkívüli élmény volt és talán neki magának is üdítő lehetett.

Ma a boldog emlékezetű Film Színház Muzsikából idézem a kiváló Demeter Imre kritikáját, az 1965. évi 20. számból - aki szerint is élvezi Gábor Miklós az új szerepkört.

A képek, rákattintva, kinagyíthatóak a könnyebb olvasás érdekében!

Azért amit Gábor Miklósról írt, ki is másolom, hogy nyomatékosabb legyen:

Nehézveretű, nagy alakítások után most olyan viharzó derűvel mozog ebben a szerepben, mint a súlyos marsall ruhát könnyed civil öltözetre felcserélő ex-király a vígjátékban. Remek karakter, fanyar humor, komoly játékosság és játékos komolyság jellemzi, megejtően kedves és eszesen mulatságos.

De érdemes elolvasni a cikkben a Vass Éváról írtakat, nála is ugyanaz volt a szituáció és ugyanaz lett a végeredmény :)

Jöjjön akkor még néhány kép, és legközelebb további kritikai visszhangokkal folytatom:

I. Sancho és Ortrud hercegnő (Csűrös Karola)

 

"Oszkár" és Marcelle (Vass Éva)

Az "álkirály" a szélhámosok királyával (Ajtay Andor)

 

Végre vígjáték!

Alig egy hét múlva 50. évfordulója lesz ennek a premiernek, ma pedig a szerzőjére emlékezhetünk, születésének 114. évfordulóján.

Gábor Miklós életébe, annyi nagy tragikus szerep után, 1965 tavaszán beköszöntött végre egy vígjáték. Méghozzá egy remek vígjáték!

I. Sancho a kényelmetlen díszruhában

Szerb Antal: Ex című darabjáról van szó, amit Pártos Géza rendező ásott elő a feledés homályából és remek szereposztással bűbájos előadást varázsolt belőle a Madách Kamaraszínház színpadán.

Az író kései alkotása először kisregény formájában látott napvilágot 1942-ben. Akkor főhősét VII. Olivérnek hívták és ez is volt a mű címe. Ebből született meg hamarosan a vígjáték. Abban már I. Sancho az uralkodó neve, és a képzelt királyság, Alturia mellett a másik helyszín nem Velence, hanem Monte Carlo. De a lényeg nem változott:

Egy képzeletbeli ország fiatal uralkodója megunja a kényelmetlen marsall-egyenruhát és a sok protokollt, szabadságra vágyik. Puccsot szervez saját megbuktatására és hű szárnysegédjével álnéven Monte Carlóba utazik, ahol elvegyül a profi szélhámosok világában. A profik között is a legprofibb, a szélhámosok uralkodója, Saint-Germain gróf környezetéhez csapódik. Ekkor kiderül, hogy "Oszkár" mennyire hasonlít a megpuccsolt királyra. A gróf ezt kihasználva, országnyi méretű és jövedelmű szélhámosságra készül. Míg "Oszkárt" egy uralkodó eljátszására készíti fel, az exkirály tényleg rájön, hogy mit is jelent királynak lenni... A sztorit természetesen szerelem is fűszerezi egy szomszédos ország csinos hercegnője, Ortrud és a szélhámoslány, Marcelle  révén. A végén még van egy duplacsavar...

A Film Színház Muzsika 1965. évi 15. száma a próbákról számolt be, ma ezt mutatom meg (rákattintva kinagyíthatók!):

Legközelebb, a premier 50. évfordulóján, május 7-én kritikákkal és további képekkel érkezem :)

Az első Shaw-szerep, 1945

George Bernard Shaw színpadi alakjai végigvonulnak Gábor Miklós teljes színészi pályáján, melynek kiemelkedő pillanatai talán Dudgeon Richárd és Tanner John voltak. Később rendezett is Shaw-darabokat. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy szenzációsan értette és érezte a Shaw-i színpadot és stílust, ehhez bizonyára hozzájárult az angol nyelv és kultúra iránti vonzódása is.

Ma lássuk első találkozását a szerzővel, ami 1945 őszén történt a Nemzeti Színházban. Ekkor osztották rá a Dauphin szerepét a Major Tamás által rendezett Szent Johannában.

Színház 1945. 17.

Ez nem "igazi" premier volt a számára, mert eredetileg Várkonyi Zoltáné volt a szerep, így pontosan nem tudom, mikor lépett színpadra benne először. De egészen biztosan a Rettenetes szülők-beli nagy kiugrása után, annak a sikernek a hatására kapta ezt a főszerepet, mert korábban csak "2. diák" lehetett egy szovjet-orosz színműben... 

Az eredeti  szereposztás premierje 1945. október 19-én volt, az első pót-kritika pedig, amely már Gábor Miklós alakításával is foglalkozott, december legelején látott napvilágot. Tehát az ő saját premierje körülbelül november vége felé lehetett.

Az előadás további főszereplői az eredeti premier színlapja alapján:

szinhaziadattar.hu

Johanna: Gobbi Hilda

Cauchon: Major Tamás

Dunois: Básti Lajos

Warwick: Beregi Oszkár

Baudricourt: Rajczy Lajos

Inkvizítor: Baló Elemér

Sz. J. szignóval jelent meg a Színház című képes hetilap 1945. évi 17. számában a Pótkritika a Szent Johannáról című írás, ebből idézem a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat:

Csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetünk erről az alakításról. Az, hogy egy fiatal színészben ennyi önuralom van és ilyen nobilis önmegtagadással áll ellen a szerep kínálkozó bohóckodási lehetőségeinek, biztosítéka annak, hogy ez a rendkívül tehetséges színész talán nem romlik el és kibírja a korán jelentkezett siker veszedelmét. Szerepét úgy játszotta el, ahogy kell. Az volt, amit róla a darabban mondanak, a "kedves kis dauphin", a "rakoncátlan gyermek". De minden ütődöttsége, degeneráltsága mellett sem feledkezett meg arról, hogy mégis csak "Szent Lajos király ivadéka", azonkívül pedig egy nagy angol író legszebb darabjának egyik főszereplője. A darab és az író kedvéért inkább lemondott a közönség nevettetésének olcsóbb eszközeiről. Mindez arra vall, hogy Gábor Miklósból igen jó színész lesz. De vigyázzon magára! Ne hagyja, hogy elrontsák. Ne térjen le a fejlődés útjáról. Ehhez többek között az is kell, hogy az elkövetkező harminc év alatt soha senkinek ne higgye el, hogy jó színész. Soha senkinek. Még e sorok írójának se.

 

Ugye milyen érdekes ezt mindazok fényében olvasni, amiket mi már tudunk Gábor Miklósról...

Befejezésül még egy kép az előadásból. Ilyen volt a Dauphin (a francia trónörökös) udvara; az előadás díszleteit Varga Mátyás, jelmezeit Nagyajtay Teréz tervezte:

szinhaziadattar.hu

A legelső Shakespeare-szerep, 1946

Gábor Miklós legelső Shakespeare-szerepe Claudio volt, a Sok hűhó semmiért című darab figurája.

1946. június 7-én zajlott a premier a Nemzeti Színházban. Gábor Miklós neve ekkor már - túl előző évi hatalmas szakmai- és közönségsikerén - az egyik legjobban csengő név volt a fővárosi színház világában a fiatal színésznemzedék képviselői közül.

Básti Lajossal. Forrás: szinhaziadattar.hu

Az előadást - ahogy akkoriban a Nemzetiben szinte minden klasszikus darabot - Major Tamás rendezte.

A főbb szereplők a következők voltak:

Don Pedro: Básti Lajos

János, az öccse: Pataki Miklós

Claudio: Gábor Miklós

Benedek: Ungvári László

Leonato: Makláry Zoltán

Hero: Bánki Zsuzsa

Beatrice: Mészáros Ági

Galagonya: Bartos Gyula

Benedek András kritikáját idézem a Budapest című folyóirat 1946. 8. számából - csak kisebb húzásokkal:

Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, amikor kapuzárás előtt Shakespeare egyik darabját is felújította. Szerencsésen választott: nyár van már, a közönség mulatni akar. Sok hűhó semmiért - ez a cím is - idézzük Hevesi Sándor emlékét - olyan, mint egy egészséges kacaj. [...]

A főmese szinte valószínűtlenül naiv: Claudióval elhitetik, hogy menyasszonya, Hero nem ártatlan már, mire ő az oltártól löki vissza a lányt. Csodálatos, az átlátszó rágalomnak mindenki bedől, csak a szőrcsavaró Galagonya rendőrbiztos és bamba, kétbalkezes néprendőrei fogják el véletlenül a cselszövőket és derítik ki a "bűnkísértetet". Mélyebb és költőibb a másik mese: Beatrisz és Benedek tréfás szócsatája, szerelme és házassága. Félnek egymástól, gúnyolják egymást, de minden kapálódzás hiábavaló: őket az Isten is egymásnak teremtette. [...] Vajjon milyen pár lesz belőlük? Össze-össze fognak kapni még néhányszor, de unatkozni nem érnek majd rá, s mind a kettő újabb meg újabb értékeket fedez majd föl évek során a másikban.

Sem a néző, sem a színész szempontjából nem árt a figurák életét tovább gondolni a költő szavainál, hisz a költő is egészükben teremtette meg őket, s mindössze csak életük legjellemzőbb epizódjáról lebbentette föl a  fátylat: a többit magatok is elképzelhetitek. És valóban Mészáros Ági alakításában látjuk is ennek a bűbájos alaknak testét-lelkét. Dallammal és tánccal tölti meg a költő szavait, s nem azt csudáljuk, hogy Benedek belészeretett, hanem azt, hogy az összes többiek nem szerettek belé. A társulat többi tagja (Ungvári László mint Benedek, Básti Lajos mint Don Pedro, , Pataky Miklós mint János herceg, Gábor Miklós, mint Claudio, Bánky Zsuzsa mint Hero, Makláry Zoltán mint Leonato és Bartos Gyula, mint Galagonya) összehangolt együttes képét mutatta. Az összehangolás a rendező, Major Tamás érdeme, aki a játékot Háy Károly gyönyörű, stilizált Shakespeare-színpadán pergette le. Egyszerű, háromsíkú állandó díszlet ez, amely csak jelzi a színhelyet, a napsütötte Messinát, s amely nem próbálja leplezni ennek a játéknak a valószerűtlenségét, hanem éppen ellenkezőleg, aláhúzza. Két bokor közt egy pad - ez lehet kitűnő búvóhely, ha mindenki látja is - és lehet kápolna. Shakespeare díszletei a szavakban vannak, a szavakban, amelyeket annyira élveztünk Fodor József új fordításában, s díszlet csak annyi legyen, hogy ne zavarjon. Különösen itt, ahol Leonato hosszú, megrendítő tirádában kesereg lánya halála fölött, mikor ő is, s a jelenlévők is tudják, hogy lánya él. Ez a darab csupa játék, s összetörne, ha valaki a realitását nézné, valószínűen akarná rendezni.

Székely Júlia a Színház című hetilap 1946. 22. számában ezt írta, miután megállapította, hogy az előadásból hiányzik az igazi jókedv:

Még Gábor Miklós sem csillogtatta humorát, pedig tudjuk róla, hogy van humora. Egyébként sürgősen el kellene játszania Rómeót, erre a szerepre teremtették.

Hát, éppen Claudio szerepe hordozza magában a tragédiát, hiszen Claudio és Hero története csak hajszállal kerüli el a végzetes kimenetelt. Igaz, mielőtt a rágalom útjára indul, Claudio is egy gondtalan és szerelmes ifjú, jó cimborája a tréfamester Benedeknek, így vannak olyan jelenetei, amelyek még ezt az arcát mutatják.
Rómeót pedig nyolc év múlva játszotta el Gábor Miklós, már a Madách Színházban, bár csak beállóként. Tényleg megérdemelt volna valamelyik színházában egy olyan Rómeó-előadást, ahol jó rendezővel a kezdetektől ő próbálhatja végig a szerepet. 

Claudióval még fog találkozni: 1952-ben újra műsorára tűzi a Nemzeti Színház. Ekkor kettős szereposztásban, Kárpáti Zoltánnal felváltva találjuk a plakátokon. Ám a fellelt kritikák mindegyikének szerzője Kárpáti Zoltánnal látta az előadást, így - egyelőre - arról nem tudok beszámolni.

Négy éves a blogom!

Ma négy éve indítottam meg Gábor Miklós emlékét őrizni és terjeszteni próbáló blogomat, akkor 92. születésnapjához igazítva. (Beköszöntőjét, akit újra érdekel, ITT elolvashatja.)  Ez azt jelenti, hogy holnap lesz Gábor Miklós születésének 96. évfordulója: Zalaegerszegen 1919. április 7-én született a család első gyermekeként, aki aztán kisöccse halála után az egyetlen gyermek is maradt.

Szülőháza: Zalaegerszeg, Ady utca 9.

Szülőházának mostani képe után egy régi fénykép, mely e ház udvarán készült, szerintem 1945/46 körül. Egyszer már megmutathattam az egerszegi Göcseji Múzeum jóvoltából, ma nézzük meg újra. A bal oldali nyugágyban Gábor Miklós édesanyja ül, mellette apai nagyanyja, a kalapos úr az édesapja és mellette valószínűleg édesapja húga:

Családjáról már elég sokat írtam itt a blogban, még apai nagyapjának nyomait is próbáltam felderíteni (ő a fenti kép készítésekor már nem élt). Hosszabb sorozatot adtam közre édesapjának zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozis működéséről és megmutattam a székesfehérvári iskolát, ahol Gábor Miklós gimnazista volt. Mindezeket a témákat az érdeklődő visszakeresheti a jobb oldalon található tárgyszavak, a blog nyelvén "címkék" jó hosszú sorát végigfutva, s közülük bármelyikre tetszés szerint rákattintva. A családi témákat megtalálhatja - ábécé sorrendben - többek között a "Balassagyarmat", "Balaton", "Budapest", "emlékhely", "emléktábla", "Farkasréti temető", "gimnazista", "Goldberger Rezső", "Gábor Béla",  "mozi", "második világháború", "Székesfehérvár", "szülőház", "utazás", "Zalaegerszeg" címszavak segítségével, vagy rögtön a címkék tetején évszámok szerint is lehet válogatni.

2013 nyarán Gábor Miklós utcát kapott Zalaegerszegen: a szülőházához egészen közel eső régi Eötvös közt nevezték át az ő utcájává. S ha már ez a blogom születésnapja is, megmutatom magamat Gábor Miklós utcájában :)

Ezzel a képpel búcsúzom, valamint a hírrel, hogy ma, április 6-án, hétfőn este 23 óra 15-től az m3 műsorán újra látható lesz a legendás Hamlet-előadás 1963-ból.

E rövid ünnepi megálló után aztán a blog - szokás szerint - folytatja útját Gábor Miklós nyomában:

Kortársak: Fodor Géza

A mai posztban csak egy rövid, ám annál fontosabb véleményt szeretnék idézni Gábor Miklósról, amire szintén bibliográfiai keresgéléseim közben akadtam.

Aki mondta: Fodor Géza esztéta, dramaturg, egyetemi docens - és én teszem hozzá, hogy úgy egyáltalán, egy nagyon nagy "koponya", nagy gondolkodó.

Fodor Géza (1943-2008)

Én elsősorban mint operakritikust ismertem meg és szerettem meg. Különösen sokat olvastam abban az időben, amikor a Muzsika című folyóiratban az eleinte műsoros videokazettán, később DVD-n is hozzáférhető, a világ jelentős operaházaiban rögzített kiváló operaelőadásokról írt összehasonlító kritikákat. Ekkoriban volt, hogy végre kis hazánkban is kezdtek hozzáférhetővé válni ezek a videók, illetve megjelent a televíziós kínálatban a Mezzo (akkor még Muzzik) televízió, ahol külföldi operaházak előadásaiból is sokat el lehetett csípni - ha már a magyar közszolgálati televízió olyan mostoha volt (máig az) ezen a téren (is). De nem csak ezekről írt, hanem a hazai operaelőadásokról is, és tudtam, hogy a véleménye etalon ezen a téren. Szóval akkoriban alig vártam, hogy megjelenjen a Muzsika friss száma, annyira kíváncsi voltam írásaira.

Aztán jött a hír, hogy Fodor Géza beteg és hamarosan a halálhíre is. 2008 őszén, 65 évesen ment el, biztosan ő is "tele kofferral". Néhány évvel később egy alkalommal közös ismerős révén beléphettem lakásába és láthattam elárvult dolgozószobáját és fantasztikus könyvtárát, ami egy szabályos paradicsomnak tűnt számomra...

Még megemlítem, hogy életében megjelent könyvei mellett halála után felesége gondozásában megjelentek operakritikái Mi szól a lemezen? címmel, eddig három kötetben.

Fodor Gézának erős köze volt a prózai színházhoz is, hosszú ideig a Nemzeti Színház, majd a Katona József Színház dramaturgja volt. Egyetemi tanárként esztétikát, színház- és drámatörténetet tanított. 

A Muzsika mellett munkatársa volt az Élet és irodalomnak, a Színház című szakfolyóiratnak, alapító tagja és szerkesztője a Holmi-nak. És ezzel végre rátérek Gábor Miklósról alkotott véleményére, csak előtte szerettem volna egy rövid portrét rajzolni róla a magam módján.

Két kollégája is közreadta Gábor Miklósról alkotott véleményét.

Koltai Tamás színikritikus Fodor Géza-nekrológjában a következő bekezdést olvashatjuk a  Színház című folyóirat 2008. 12. számában. Az írás címe: A színházi ember ethosza - Koltai Tamás Fodor Gézától búcsúzik.

Amilyen szerény és visszafogott volt, olyan határozott a véleményében. Még tavasszal megkérdeztem tőle, szerinte kik azok a meghatározó magyar színházi személyiségek a közelmúltból, akiknek az alakja emblematikus és feldolgozásra várna, mondjuk, egy jubileumi lapszámban. "Ketten vannak - mondta rövid gondolkodás után -, akik a múlt század második felében a legjelentősebbek voltak, és a legnagyobb hatást gyakorolták a színházra, Gábor Miklós és Major Tamás." Talált, süllyedt, gondoltam a nyilvánvaló válasz hallatán.

Major Tamás és Gábor Miklós 1946-ban a Nemzeti Színházban egy próbán

A másik szerző és kolléga Spiró György, aki a Színház című folyóirat 2010. 2. számában  Major Tamásról megjelent tanulmányában (címe: Major elvtárs) írt így:

2008 tavaszán, amikor a SZÍNHÁZ [a folyóirat] negyvenedik évfordulójára szánt ünnepi számot szerkesztettük, megkérdeztem Fodor Gézát, kiket emelhetnénk jubileumi fénybe az időszak magyar színháztörténetéből. Pillanatnyi habozás nélkül jött a felelet: "A múlt század második felében a magyar színháznak két kiemelkedő alakja volt: Gábor Miklós és Major Tamás." Amilyen evidensnek és megfellebbezhetetlennek  tűnt Fodor Géza válasza, illetve választása, olyan kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a két színháztörténeti óriás megjelenjen a jubileumi számban. Munkásságuk nincs feldolgozva, rendszerezve, életművüket a történetírás és a kritika nem elemezte hitelesen, sőt hagyta, hogy mind a mai napig politikai manipulációk, torzítások, hazugságok fedjék el működésük korszakalkotó szakmai jelentőségét.

Spiró záró mondatai Gábor Miklós és Major Tamás életművének feldolgozatlanságáról már igazából nem tartoznak szorosan mai tárgyunkhoz, de idézem, mert sajnos ez ügyben azóta sem történt továbblépés...

Mindenesetre Fodor Gézáról már operakritikái olvasásakor is tudtam, hogy ő egy etalon a magyar szellemi életben, és ezt az értékelését is megismerve erről még inkább meggyőződtem...