Rettenetes szülők 1945 - utoljára

Legalább is azt gondolom, hogy "utoljára". Bár lehet, hogy még kerül elő kritika, beszámoló, visszaemlékezés erről a legendás előadásról, ki tudja...

Lapozgassuk tovább a Művész Színház, 1945-1949 című almanachot, amiről már a múlt héten írtam. Több kritikát is közöl a Rettenetes szülők előadásáról, amelyek eredetileg 1945 őszén különböző sajtótermékekben jelentek meg.

Nagy Péter a Magyarok című lap 1945. 5. számában két Cocteau-előadásról írt együttes beszámolót. A másik darab a Szent szörnyetegek, amelyet Major Tamás rendezett, a női főszerepben Bajor Gizivel. Nagy Péter szerint mint irodalmi mű a Rettenetes szülők a nívósabb és az előadások közül is a Művész Színházé tetszett neki jobban. Olvassuk el írásának legfontosabb részeit (ebben, és a következő írásban kiemelés tőlem):

Egy anya betegesen szerelmes a fiába, s amikor észreveszi, hogy a fiú felnőtt és párt választott magának, öngyilkos lesz. Ezt komplikálja még az apa viszonya a fiú szerelmével, a nagynéni szerelme az apa iránt - van még hely a sokszög kiegészítésére?

[...]

Az előadások közül is a Művész Színházé az érdekesebb. Először is, mert egy új színész első vonalba ugrásának vagyunk tanúi: Gábor Miklós remeket alkot Michel szerepében. Minden hangja, mozdulata, szemvillanása az agyonkényeztetett, anyakomplexusos, de bájos fiúé - csak az utolsó, nagyon valószínűtlen haldoklási jelenetnek nem bír hitelességet adni ő sem. Ha kifogásunk van ellene, az külsőleges: túlöltözi a szerepet. De ezt észre sem lehet venni amellett, ahogy Uray Tivadar túlöltözi a magáét: az utasításban adott lompos, elhanyagolt öregember helyett egy angol divatlapból kivágott dzsentlmen sétál előkelően és oda nem tartozóan a darabon át. Sulyok Mária külsőségekben tökéletes és alakításának is erős fénypontjai vannak, de eléggé egyenetlen: sokszor monoton nyöszörgésbe vagy rikácsolásba fullad. Szörényi Éva sokszor volt már jó, de most méltó partnere Gábornak: nemcsak bájos, de szűziesen érzéki is, valóban el tudja hitetni nehezen hihető szerepét, a megvásárolt ártatlanságot. Csak akkor szerelmes sógorába, amikor a szöveg előírja.

A rendezés (Apáthi Imre munkája) gördülékeny, s a simán folyó előadás nálunk már jó rendezés; pedig súlyos hibái vannak. Először is, a rendezőnek kellett volna észrevennie s darabban rejlő szatíra lehetőségét. Nem vette észre, s a színészek eleinte drámát játszanak, majd a közönség fel-felcsattanó nevetése figyelmezteti őket és "kijátszanak" a darabból. 

A két "túlöltözött" férfi: Uray Tivadar és Gábor Miklós

Két megjegyzésem van a fenti kritikához. Az egyik: a Szörényi Éváról szóló utolsó mondatban a "sógor" helyett az "após", "leendő após" lett volna a helyes. De úgy látszik, a kritikust is megkeverték a sokszögletű "veszedelmes viszonyok"... A másik pedig az, hogy úgy tűnik, külön jelmeztervezője nem volt az előadásnak. Egyrészt nyilván anyagi okokból, hiszen alig pár hónappal a háború után vagyunk. Másrészt korábban egyébként is, legalábbis vidéken az volt a szokás, hogy az úgynevezett "társalgási" darabokban, amelyek nagyjából a saját korukban játszódtak, a színészek maguk gondoskodtak a színpadon viselt ruháikról. Talán itt is ezt a gyakorlatot folytatták. Korábban Sulyok Mária is elmesélte, hogy saját, otthonról elhozott pongyolájában játszotta végig a darab jó részét...

És akkor tényleg egy utolsó korabeli kritika a Haladás című lap 1945. október 1-jén megjelent számából, írta Pozsonyi László:

Cocteau-nak egyszerre három darabját ígérték színházaink. Íme színpadjaink le-és elfojtottságának eredménye. Sürgős tartozást kell behoznunk. A Művész Színház volt a legelevenebb és már tálalta is, méghozzá remek tálalásban, kis műanyaggal és pótlékkal keverten Cocteau legtöbb vihart kavart drámáját. A "Rettenetes szülők" alig néhány esztendeje még Párisban is botrányt kavart és betiltásokkal növelte sikerét. A fekélyeket, a test és a lélek sebeit villantja elénk s kothurnus alól meztelenre vetkőztetett héroszaival, fordított mithologiát játszat le előttünk és megmutatja az embert.

Apáthi Imre rendezésében a cocteau-i mű nekünk átadható lényege mind napfényre került, pedig a színészanyagban nem egy ellenállási gócot kellett leküzdeni. A saját fiába szerelmes anyát Sulyok Mária görög tragédiákra emlékeztető nagyvonalúsággal, szinte a görög maszk általánosító változtathatatlanságával projiciálta elénk. És ezt a maszkot mintha a második felvonás végén derűs vonalúra cserélte volna. Mikor fiát szerelmétől időlegesen visszaszerezte és anyai önzése diadalünnepet ült, tragikus éleken járt. Méltó partnerre lelt a fiatal Gábor Miklósban, aki hamisítatlan párisi siheder ideg és szerelmi skáláján futamozott végig s boldogságának összedűltekor szemünkláttára öregedett meg kamaszarca. Várjuk, lessük, tartani fogja-e az iramot?

A harmadik helyén lévő oszlopa az előadásnak Keresztessy Mária volt. Hosszas távolléte alatt a színpadi beszédtől kissé elszokott, de a benne égő átélés legyőzött minden külső akadályt: a darab megváltó és felemelő szólamát felejthetetlenül mondja el. Sajnos Szörényi Éva és Uray nem érezték eléggé a darab hamisítatlan párisi levegőjét. Megálltak a biztos szereptudásnál, a józan igyekezetnél, de nem lobogtak a többivel a darab biztos átélésében s nem adták hozzá azt a rejtelmes pluszt, a szédület és a belső borzongás meghiteltető pecsétjeit, amit a darab, ha kevésbé is, mint a többitől, tőlük is megkövetelt volna. A Magyar-Francia Társaság díszelőadásában színrekerült darab Budapest színházi életének mégis egyik legművészibb csemegéje.

Nem gondolom, hogy valamennyi Gábor Miklós-alakítást ennyire részletesen fogok tudni dokumentálni itt a blogban - ezt egyébként nem is muszáj szerintem. De ez az 1945-ös előadás, ez a szerep tényleg meghatározó szerepet játszott pályájának további alakulásában, ezért fordítottam rá kiemelt figyelmet. És mi már tudjuk a választ a kérdésre, amelyet az utolsónak idézett kritika szerzője feltett: igen, Gábor Miklós tudta tartani az iramot...

 

Rettenetes szülők - újra

Hosszú idő után újra visszatérek a Rettenetes szülőkhöz. Azt hittem, hogy már szinte minden sajtóvisszhangot megtaláltam és meg is mutattam mindkét változatával kapcsolatban, de nemrég meglepetés ért: a kezembe került egy könyv, ami nem is értem, hogyan bújt el eddig. Közben ugyanis, ahogy időm engedi, dolgozgatok a Gábor Miklós bibliográfián és így találtam rá a Szántó Judit által szerkesztett A Művész Színház, 1945-1949 című kötetre. Megjelent 1985-ben a Múzsák kiadó gondozásában, a Szkénétéka sorozatban, 501 oldalon.

A könyv egyik fele végigkíséri a rövid életű színház produkcióit dokumentumok (levelek, hivatalos iratok) és a korabeli sajtóban megjelent kritikák segítségével. Másik felében pedig négy évtizeddel később készült beszélgetések olvashatók az egykori előadásokban részt vett színművészekkel, rendezőkkel, más színházi emberekkel.

Ma a Gábor Miklóssal készült riportot szeretném megmutatni. Érdekessége, hogy erre a beszélgetésre már a Felvidéki Judit által jó három és fél évtizeddel később rendezett televíziós változat elkészülte után került sor, amelyben Gábor Miklós az apa szerepét játszotta. Így a riport, amely természetesen elsősorban az 1945 őszén bemutatott előadásról szól, érinti az 1981-es filmet is.

Mivel már elég régen került itt szóba a téma, röviden emlékeztetek rá, hogy a fiatal Gábor Miklós, hazaérkezve a világháború poklából a Nemzeti Színház tagja lett. A Művész Színház vendégszereplésre kérte fel, s az 1945. szeptember 21-én bemutatott előadásban a fiú, Michel szerepével robbant be valósággal a színházi világba. 1981-ben a darabból televíziós film készült Felvidéki Judit rendezésében, melyben Gábor Miklós az apát, Uray Tivadar egykori szerepét játszotta; a női főszereplő ebben a filmben Vass Éva volt.

Akkor itt van a Gábor Miklóssal készült riport, készítette Osgyáni Csaba [O. Cs.]. Előtte még annyit megemlítek, hogy a konkrét előadást Apáthy Imre rendezte, de szoros együttműködésben a színházigazgató (és tulajdonos) Várkonyi Zoltánnal, mint erről már volt szó korábban. 

Valamennyi szereplő a színpadon: Keresztessy Mária, Szörényi Éva, GM, Uray Tivadar, Sulyok Mária

GÁBOR MIKLÓS

[O. Cs.] Ön egyetlen szerepet játszott el a Művész Színházban, de azt kiugró sikerrel: a fiatal hőst Cocteau darabjában, a Rettenetes szülőkben. Hogyan került sor erre a vendégjátékra?

[G, M.] A részletekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy semmiféle sztori nem kötődik hozzá. Még csak annyi sem. hogy egyszercsak csörgött a telefon, és... mivel akkoriban nem is volt telefonom. Várkonyit ismertem ugyan régebbről, magam is meglepődtem azonban, amikor erre a fontos szerepre felkért. Közvetlenül ezelőtt Ottót játszottam a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásában, s nincs mit szépíteni a dolgon, magam is éreztem a kudarcot. Az, hogy a Rettenetes szülőkben végül is én játszottam a fiút, kettős csodának köszönhető. Először is annak, hogy Várkonyi - noha tudta, milyen jó szerepről van szó - lemondott arról, hogy saját magára ossza a szerepet. Másodszor pedig annak, hogy a szakmában akkor nyüzsgő sok-sok félig ismert vagy ki nem próbált ember közül éppen engem szúrt ki, akiről aztán bebizonyosodott, hogy méltó a szerepre. Ilyen szeme volt: mindenfajta előzetes próba nélkül, ráadásul egy eléggé szerencsétlen Bánk bán-előadás után felém nyúlt, és felmutatott belőlem valamit, amiről akkor magam sem tudtam.

[O. Cs.] Milyen elképzelésekkel állították színpadra a darabot, milyen koncepcióval? Szóval mitől lett ez siker?

[G. M.] Én azt hiszem, semmi különös nem volt abban az előadásban, semmiféle "kunszt". Akkoriban a francia drámának az a vonulata, amelyet például Giraudoux vagy Cocteau is képvisel, nálunk nemigen jutott színpadhoz. Az előadás tehát eleve az újdonság erejével is hatott. Kitűnő volt a szereposztás is, ha nem tévedek, Sulyok Máriának ez lett az egyik legemlékezetesebb alakítása; a nagynénit játszó Keresztessy Máriáról időközben méltatlanul megfeledkeztünk. Várkonyi nagyon jól ismerte ennek a darabnak az atmoszféráját. Többször kiszaladt Párizsba - akárcsak Major Tamás -, az akkori színházi élet központjába, ahonnan Jouvet-ék, Barrault-ék művészetének élményétől átitatódva lehetett visszatérni. Ennek a levegője, felszabadultsága kamatozott saját alakításaikban, rendezéseikben, a Művész Színház és a Nemzeti Színház előadásaiban.

[O. Cs.] Milyen levegője volt a Rettenetes szülőknek?

[G. M.] Várkonyi stílusérzékét dicséri, hogy tudta: ebben az előadásban semmiféle trükkre sincs szükség. A színészi játéknak kell érzékeltetnie a darab furcsa kettősségét: a klasszikus szerkezetbe foglalt, ám szinte a krimi határán járó bonyolult pszichológiai drámát. A Makrancos hölgy például a Fábri tervezte díszletek külsőségeiben is olyan játékos produkció volt, amelyik nemigen hasonlított, mondjuk, a háború előtti Nemzeti Színház Shakespeare-előadásaihoz. A Rettenetes szülőket viszont teljesen naturalista megvalósításban játszottuk. A történet, ugye, egy teljesen lerobbant, elhanyagolt polgári lakásban játszódik, a lakásban mindenhol szétdobált tárgyak, félig használt fehérneműk, pongyolák hevernek össze-vissza. Ne feledje, hogy mindez még 45-ben történt; egyszercsak az egyik előadáson egy patkány szaladt be a színpadra, megállt a színpad közepén, rémülten körülnézett, majd megfordult és kirohant. Keresztessy Mária észrevette, óriásit sikoltott, de az előadás egyébként rendben ment tovább. A felvonás után a színpadnál ügyelő tűzoltó elárulta, hogy ő látta a beszaladó patkányt. Megkérdeztük, miért nem zavarta akkor el, vagy egyáltalán, miért nem csinált valamit? Mire ő széttárta a karját: azt hittem a patkány is az előadáshoz tartozik.

[O. Cs.]  A közönség hogyan fogadta az előadást?

[G. M.] Nagy érdeklődéssel. A Művész Színház közönsége a polgárság, főleg az értelmiség köreiből verbuválódott, akik természetesen rohantak a színházba a hírre, hogy végre láthatnak Cocteau-t magyar színpadon. Akkoriban ráadásul még nehezen lehetett közlekedni, délután kezdődtek az előadások, a közönség így is igyekezett hazamenekülni sötétedés előtt. Ez a széria akkor tehát óriási sikernek számított, hiszen többszáz előadást csak később értek meg a darabok, amikor már jobban beindult az élet Budapesten.

[O. Cs.] Cocteau drámáját nemrég a tévében is láthattuk, csakhogy ön már nem a fiút, hanem az apát játszotta. Nem hívódtak elő önben a Művész Színház-i előadás reminiszcenciái?

[G. M.] De igen, bár ez egészen más produkció volt, természetesen, hiszen Vass Éva például egész más karakter, mint Sulyok Mária volt és így tovább. Ami azonban meglepő: a tévédráma felfogása nem sokban különbözött attól, amit annak idején Várkonyi ezzel a darabbal el akart mondani, s abban sem fedeztem fel sok változást, ami pedig a leghamarabb öregszik a színházban: a beszédmódban, a közvetlenség fokában. Úgy látszik, az, ami Várkonyi színházában az előadások hangvételét meghatározta, éppúgy nem aggott el, mint, mondjuk, a filmen Kabos Gyula játéka. Ma is érvényes, valódi, ma is elfogadom mint létező természetes emberi hangot. Ha régi felvételeket nézek vagy hallgatok - köztük a sajátjaimat is -, kevés alakítást tudok igazán élvezni, elfogadni ma is. Várkonyi azt kereste és találta meg a munkája során, aminek az idő, úgy látszik, nem árt.

[O. Cs.] Ön is hivatkozott már arra, hogy a Művész Színház igen sok színészt fedezett fel és röpített a magasba. Az ön pályáján is meghatározó jelentőségű volt-e az itteni vendégszereplés?

[G. M.] Ez volt az egyetlen vendégszereplésem a Művész Színházban, de kétségkívül kihatott az egész életemre. Új arcomat mutatta meg a világnak és saját magamnak is. Várkonyi rendezői módszere, a színházi légkör, a Rettenetes szülők értékes sikere visszaadta az önbizalmamat, melyet a Bánk bán-kudarc után nem tudom, egyébként hogyan nyerhettem volna vissza. Rendkívül sokat jelent, hogy amikor az ember szorult helyzetben van a pályán, akad-e ember, aki bizalmat kölcsönöz neki. Végülis a Művész Színházban köszöntött rám az első igazi nagy színpadi siker, a nagy kiugrás, s azért mindjárt másként érzi magát az ember, ha ilyesmit cipel a batyujában. Később még több ajánlatot is kaptam Várkonyitól, de időközben rengeteg elfoglaltságom akadt a Nemzetiben, s így elsősorban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az új vendégszereplés. Nézőként azonban szinte valamennyi előadásukat láttam. Legélénkebben a színészi alakításokra emlékszem: Tolnayra, Darvasra, Pécsi Sándorra, akinek a Giraudoux-darabbeli szikrázó monológját - pedig fogalmam sincs már róla, miről szólt - mintha ma is látnám-hallanám. Nézőként tulajdonképpen furcsa kapcsolatom volt ezzel a színházzal: az én színházi eszményem valami más volt, én valami mást szerettem volna csinálni, de mindig valami hallatlanul nagy gyönyörűséget leltem abban, amit náluk láttam. S végül a pályámon mindig valami olyasmit szerettem volna megvalósítani, amiben az is benne van, amit ők csináltak. Szóval azt hiszem, sosem szakadtam el tőlük teljesen.

A beszélgetés végén még arról esett szó, hogy Gábor Miklós hogyan fogadta a Művész Színház megszüntetésének hírét - azt gondolom, ez a problémakör már túlmutat a mi témánkon. Így is hosszúra nyúlt a poszt, ezt kihagyom.

Viszont később fogok még mutatni néhány sajtóvisszhangot az 1945-ös előadásról ugyanebből a könyvből, amire ha kicsit későn is, de szerencsésen mégis ráakadtam. A fenti képet is ebből a kötetből koppintottam :)

Már nem olyan időket élünk - ahogyan én láttam

 Az előzőleg megmutatott két kritika olvasása és begépelése közben én is elgondolkodtam a filmen, és röviden összefoglalom, mire jutottam.

A történet dramaturgiája egyáltalán nem filmszerű, én színpadi művet érzek benne. Szerintem az író kezdetben színműben gondolkodott, aztán jöhetett a lehetőség, hogy filmet kellene írni. Meg is írta, de benne maradt a színpadi fogantatás - gondolok itt elsősorban arra, hogy elég jól kirajzolódnak a film szerkezetében a felvonások. Aztán ott van például a reggeli rituálé motívuma, ahogyan a boldog házaspár elkezdi a napot: ahogy csörög a ébresztőóra, ahogy ébrednek, az ezzel kapcsolatos állandó gesztusok, mondatok - és ahogy a görbe éjszaka után a vekkercsörgésre a férj ugyanúgy kezd reagálni és cselekedni, aztán egyszercsak rájön, hogy nem az otthoni ágyában van és nem a felesége fekszik mellette: ez is egyértelműen színpadi hatás.

Itt még szorgosan dolgoznak az ellenőrök...

Hozzá jön még, hogy ugye ez a film a prűd 60-as évek közepén készült és ennek megfelelően a "görbe éjszaka" semennyire sincs megjelenítve; két kedves becsípett embert ugyan látunk, de még egy kétértelmű tekintetet sem vetnek egymásra és egymáshoz sem érnek. Közvetlenül a becsípett beszélgetés után már az a kép jön, amikor egymás mellett alszanak, de azt is teljesen civilizáltan, nem összebújva. Szóval a látvány alapján simán el lehet képzelni, hogy kiütötte őket a jó kis pálinka és teljesen ártatlanul aludtak el egymás mellett - és ezzel máris erősen meggyengült az alapvető konfliktus. Úgyhogy azért valahogyan egyértelműsíteni kellett volna ezt az éjszakát, amit szerintem művészi eszközökkel, a "14 éven felülieknek" korhatár átlépése nélkül is meg lehetett volna tenni.

S ha már a pálinkáról van szó, vajon hogyan került hozzájuk? Ahogy a Váradi Hédi és Gábor Miklós által megjelenített figurákat megismertük, egyikükről sem képzelhető el, hogy egy üveg pálinkával kelnek hivatalos útra. Akkor csak az ellenőrizendő fiókvállalat igazgatója (Somogyvári Rudolf) tehette a szobába, mint gondos házigazda, viszont amilyen hivatalos volt a légkör közöttük, bár a helyi főnök próbálta oldani, nem hiszem, hogy merészelt volna egy üveg piát betenni a szobába. Viszont az írónak szüksége volt rá, hiszen az "eredendő bűn"-höz kellett neki két becsípett ember, így dramaturgiai megokolások nélkül, sőt, szerintem kifejezetten a helyzet ellenére mégis odavarázsolt egy üveg itókát. És ez csak egy egész kis apróság a film következetlenségeiből.

... és itt már becsíptek... (Film Színház Muzsika 1964. 15.)

A férfi főszereplő figuráját nekem egy kicsit túl ideálisra faragta az író. Azt értem, hogy erre azért volt szüksége, hogy még abszurdabb legyen a történet, annak fényében, hogy egy ennyire rendes férj lép félre, de ez akkor is papírízűvé tette a szerepet. Kíváncsi lennék, forgatás közben Gábor Miklós miket gondolt magában egy ilyen, számára egyébként sem próbatét feladatról, miközben este Hamletet ment játszani és már IV. Henrikre is készült...

Jót mosolyogtam, ahogy a film végén az író helyrebillentette a nézők szocializmusba vetett hitét :). Ugyanis miután két ellenőrünk feltárta, hogy a vidéki fiókigazgató súlyosan sáros a pénzügyek hanyag kezelésében, jelentésük megtétele után közvetlen főnökeik mégsem ezzel foglalkoztak, hanem kettejük magánéleti félrelépésével. Viszont a csúcsvezető helyretette az ügyet azzal, hogy visszaterelte a dolgot az eredeti mederbe, a mátrai üzem ellenőrzésének eredményeire s az ebből fakadó intézkedések megtételére.  Úgyhogy a korabeli néző megnyugodva tapasztalhatta, hogy ha alsóbb szinteken vannak is olyan vezetők, akik félrevihetnek hivatalos ügyeket, "odafönt" hozzáértők ülnek, dolgoznak és intézkednek...

Már nem olyan időket élünk - még egy kritika

Bár annyira nem volt jelentős alkotás, de nézzünk meg még egy korabeli sajtóvisszhangot a nemrég a Duna TV-ben vetített filmről.

Ezúttal a Filmvilág 1964. évi 6. számába lapoztam bele, Almási Miklós hosszabb kritikájából idézek részleteket - de előtte egy kép a Film Színház Muzsikából:

Film Színház Muzsika 1964. 15.

Film iróniával - mondja az alcím, és ez mindjárt kíváncsivá teszi az embert: az irónia moziviszonylatban bizony ritka fűszer, különösen nálunk, ahol nem is igen ismerik összetételét. Még inkább kíváncsi lettem, amikor megtudtam a történet magvát. Kállai István forgatókönyvében, illetve az írói ötletben máris éreztem valami egyszerre vidám és komoly, könnyed és filozofikus, csúfolódó és segíteni akaró baráti kacsintást. Így ültem be a moziba, s vártam az iróniát. Az első képsorok futása, a konfliktus földrengése még kellemes is volt, de aztán lassan csalódottnak éreztem magam: valahol eltértek az alapötlettől, valami más filmet kezdtek el vetíteni.

[...] 

Mondom: az élet által felállított kelepce: a kiinduló szituáció még mulatságos és komoly, iróniával - legalábbis annak kiaknázható lehetőségeivel - telített. Egy kétgyermekes boldog családapa és könyvelő (Gábor Miklós) és egy nagyon csinos gazdasági szakértő (Váradi Hédi) a véletlen folyamán együtt száll ki egy mátrai fiókvállalathoz ellenőrzésre. A hideg azonban behálózza őket, s a védekezésként bevett itóka nemcsak a didergést kergeti el, hanem oldja a nyelvet is, a gátlásokat is: reggelre kelve egymás mellett ébrednek. A film itt tenné fel az első "fogas" kérdést: vajon nem erkölcsösebb-e az ilyen "ballépést" pusztán kalandnak tekinteni és egyszerűen elfelejteni, mint magán-, sőt társadalmi ügyet csinálni belőle. Csakhogy ezt a látszólag könnyed, valójában komoly kérdést máris átszövi egy másik szál: lehet-e és kell-e a hivatalos szerveknek beleavatkozniok az emberek magánéletébe, akkor is, ha ez a magánélet el tudja rendezni önmagát? Ezzel az eredeti szituáció könnyeden komoly, elgondolkoztatóan mulatságos rajza áttűnik egy oktatófilm szárazságába.

[...]

Ezzel azonban a film többi lehetősége is elhomályosul: kiaknázatlan marad az, hogy miként teszik túl magukat a "szerelmesek" kalandjukon, hogyan jutnak el az ügy látszólag cinikus, valójában egyetlen észszerű emberi lezárásához, homályba borul a pletykaéhes kispolgári környezet szatirikus ábrázolása (csupán az illusztrációját kapjuk). A többoldalú, merész, ironikus cselekményvezetés elszürkül, összetettsége elvész. Marad a "hivatalos" állásponttal való vita. Ettől a fordulattól kezdve eltűnik a könnyű kézzel írt filozofikus mondanivaló - felerősödik a melodráma: a családi tragédia sötét színei uralják a vásznat.Az alkotók helyenként még nagy adag szentimentalizmussal is nyomósabbá akarják tenni érveiket: nem szabad beavatkozni. Melodramatikus-tragikus képek sorakoznak, az ígért ironikus film helyett egy másik film pereg előttünk. Annyira "másik", hogy egyszerűen elfelejti önmagát, indító hangvételét, könnyedségét, iróniáját, problémáját.

[...]

Marton [Endre] végülis nem tudta felhasználni a forgatókönyv által kínált többrétű társadalmi  komédia anyagát, egyszerűsített és ezzel széttépte az irónia finoman csillogó hálóját.

[...]

Az alakítások közül Váradi Hédi mellett Sinkovits Imre játékát emelném ki, neki sikerült leginkább eltalálnia a komolyan humoros irónia játékstílusát. Dallos Szilvia feleség-alakja kissé merevre sikerült, nem tudott kilépni a melodramatikus keretből. Gábor Miklós ügyesen vált a játék és komolyság színein. Pásztor István képei önállóan törekedtek ironikus hatásokra; a film meglevő mulatságos fordulatait ötletes vágásoknak, modern képi fordulatoknak köszönhetjük. Még ez vall leginkább az eredeti koncepcióra: Marton láthatóan arra törekszik, hogy egy nem mulatságos cselekményt mulatságos képekben mondjon el, így akarván megteremteni a "komoly vidámság" összbenyomását, a leleplező irónia fintorát. Csak az a baj, hogy a cselekmény kiemelt fonalai néha nem engedelmeskednek az ilyen mulatságos láttatásnak, és szomorúak maradtak. Gyulai Gaál János zenéjét közepes hangkulisszának éreztük.

Hát ennyi ennek a kritikának a lényege. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy ha Almási Miklós úgy gondolja, hogy a film a jó indítás után félresiklott, akkor ebben szerintem nem a rendező, vagy nem csak a rendező, hanem elsősorban az író a ludas, ő vitte félre a cselekményt és azon már a rendező sem segíthetett, legalább is alapvetően nem.

S ha már megszólaltam a profi által írt kritika végén, akkor legközelebb elmondom én is a véleményemet.

Már nem olyan időket élünk - kritika

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 18. számából idézem Kürti László kritikáját. A mellékelt kép is itt jelent meg.

       Nem eléggé vígjáték - jegyezte meg valaki a sajtóbemutató után. Ezzel egyet is lehet érteni. A film alkotói viszont nem is azt vállalták,hogy vígjátékot készítsenek. Műfaji meghatározásuk: "Film iróniával".  Hogyan értsük ezt? Azt hiszem, csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy az, amit látni fogunk, nem szorítható valamelyik műfaj keretei közé, nem dráma és nem vígjáték, bár lehet olykor ez is meg az is, egyszerűen:olyan filmre kívánkozó aktuális élményanyag, ami megérdemli a finoman gúnyos bírálatot. Méltán elvárhatják a film alkotói, hogy ezt a szándékukat figyelembe vegyük, hogy megértsük műhelygondjaikat, annál is inkább, mert a filmben szereplő erkölcsi problematika az életben se tiszteli a műfaj-határokat.

       A film írója, Kállai István már a Kötéltánc című sikeres színdarabjával bizonyította, hogy igen fogékony a társadalmi-morális kérdések iránt. Ennél a filmnél is arról van szó, hogy jó szemmel meglátott egy fonák erkölcsi magatartástés annak pellengérre állításához elfogadható történetet, mulatságos helyzeteket teremtett. Hősei, Éva és Zoltán hivatali munkatársak. Évának vőlegénye, Zoltánnak felesége és két gyereke van. A lány szereti a vőlegényét és a férfiban se hűlt ki még a szerelem a felesége iránt. Közös kiszállásukon mégis belemennek egy kalandba. Van ilyen is. Ez az ügy mégis más. Éva és Zoltán között ugyanis nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, nem kívánják annak az éjszakának a folytatását és a sértettek már meg is bocsátanának nekik, ha nem akadna egy botcsinálta "pártfogó": a családi életében boldogtalan felettes, aki az úgynevezett nagy szerelmet képzeli-kívánja ebbe a kapcsolatba. Már nem olyan időket élünk, amikor egy rossz házasság fenntartása érdekében csak úgy beleavatkozhattak az emberek magánügyeibe - ebből indul ki és - ellenkező szándékkal - ő ugyanúgy beleavatkozik. A két főhős családi konfliktusának komollyá váló alaphangja mellett ez a cselekményszál, valamint a hivatali környezet érdekes reagálása adja a film szatírikus vonulatát. Az író számára ez az utóbbi a fontosabb és nem véletlen, hogy a legjobb jelenetek a hivatalban játszódnak.

       A film jórésze kellemesen telik el és jobbára csak utólag, amikor gondolkodni kényszerülünk a látottakon, hökkenünk rá, hogy a két főszereplőről alig tudunk többet, mint mennyire az írónak a tétel illusztrálásához szüksége volt, s hogy az alapötlet a sok dramaturgiai ügyeskedés ellenére is sok szempontból kihasználatlan maradt. Ami viszont már a vetítés közben is zavart, az a párbeszédek igénytelensége, nem egyszer a jó ízlést is nélkülöző lapossága.

       Marton Endre rendezése, kiváltképp ha első filmje, a Katonazene méltán dicsért előnyeire gondolunk, némi csalódást kelt. Lassan, körülményesen mozgatja a szereplőket, görcsösen rajtuk tartja a kamerát, nem enged elég levegőt, környezetet nekik. Ahelyett, hogy valamilyen közös játékstílusba fogná össze a műfajilag különböző epizódokat, inkább még fokozza a távolságot közöttük azzal, hogy szinte a színpadi játék fokáig használja ki az éppen adott műfaji lehetőségeket. A legjobban rendezett jelenet a hivatal ebédlőjében játszódik. Kitűnő képsor mutatja meg itt egyszerre a pletyka áldozatait és kibiceit. Szorongás és érdeklődés, zavar és káröröm váltakozik együtt az arcokkal, Marton itt valóban képekben gondolkodott, érezte a tempót, frissen, hatásosan komponált. Mint ahogy sikerült érdekesen megteremtenie a két főszereplő és a főmérnök esti utcai találkozásának szégyenkeztetően szomorú hangulatát, megidéznie egy-egy pillanatra a családi szeretet, vagy a hivatali bürokrácia levegőjét. Ezt a könnyed, elegáns stílust kellett volna általánosítania. Helyenként viszont nem éppen szerencsésen alkalmazott külsőségekkel kívánta megteremteni a filmszerű hatást. Kirívó példája ennek az a vágás, amikor a telefonáló vőlegény dühös fenyegetőzésére, hogy bemegy és szétveri a hivatalt, az atombomba-robbanás hosszú képsora következik. Igaz, a betétnek aztán kielégítő dramaturgiai magyarázata lesz, mégsem szabadulhatunk a bosszantó gondolattól, hogy az emberiség e szörnyű rémképének itt egy szójáték funkciója jutott.

       A színész-gárda nagyon erős, nem kétséges, hogy az itt kapott feladatnál lényegesen nehezebbet is színvonalasan megoldanának. Kihasználatlannak éreztem Gábor Miklós tehetségét épp úgy, mint Sinkovits Imréét, vagy még inkább a Váradi Hédiét, akinek amúgy is ritkán van alkalma odaállni a felvevőgép elé. Amit nyújtanak, így is teljes illúziót kelt. A feleséget játszó Dallos Szilviának a jó alakításon belül is van egy nagyon őszinte, szép pillanata. A hivatal jól sikerült atmoszférájához járul hozzá Tyll Attila, Gellei Kornél, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc, Gyimesi Pálma, Rajz János és mások játéka. Mezei Mária a némileg "A Manderley-ház asszonyá"-ra emlékeztető stílusban is érdekeset nyújt. Pásztor István a fentebb kiemelt jelenetek fotografálásáért dicsérhető. Képei azonban olykor túl fényesen, túl hangsúlyosan kívánják rögzíteni még azt is, ami jelentéktelen. Gyulai Gaál János zenéje kellemes.

Egy 50 éves film

A közelmúltban újra lehetett látni a Duna TV-n a Már nem olyan időket élünk című, 1964-ben készült magyar filmet. Amennyire tudom, hosszú évtizedek óta nem tűzték műsorra - legalább is én még soha nem találkoztam vele, pedig mindig kiemelten szoktam figyelni Gábor Miklós megjelenéseit a televízióban, rádióban.

Van még több filmje, ami érthetetlen módon soha nem került elő a bemutatása óta. Erről a jelenségről már írtam úgy négy éve az Alázatosan jelentem című film kapcsán, amit azóta sem tűztek műsorra. Pedig több olyan tv-csatorna is van, amely rendszeresen előveszi a magyar filmtermés darabjait az 1940-es évektől, esetenként még korábbról, keresztül az ötvenes, hatvanas, hetvenes évtizedeken. Sok filmet szinte évente levetítenek, vagy ha az összes csatornát egyben nézzük, akkor évente többször is, ugyanakkor vannak filmek, amelyek egyáltalán nem kerülnek elő. Pedig nyilván megvannak, hiszen szerepelnek a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban, csak valahogy senkinek nem jut az eszébe, hogy válogasson közülük. Azért kíváncsi lennék, hogy az egyes tv-csatornák filmszerkesztői hogyan, milyen gyakorlat - vagy elmélet - alapján dolgoznak, amikor konkrét filmeket válogatnak ki (be). Nyilván vannak évfordulók és léteznek különböző tematikus válogatások, én most főleg arra gondolok, amikor alkalom nélkül, "csak úgy" tűznek műsorra filmeket, hogy vajon ilyen esetekben megnézik-e egyáltalán a teljes magyar filmtermést például abból a szempontból, hogy mely filmek azok, amelyek soha, vagy csak nagyon-nagyon ritkán kerültek közönség elé. Egy közszolgálati csatornának azért ezt meg kellene tennie... Hogy Gábor Miklós filmjeinél maradjunk, például a Mágnás Miska nyilván fontosabb és egyúttal népszerűbb alkotás, mint mondjuk éppen a Már nem olyan időket élünk és az rendben is van, hogy az előbbit sokkal gyakrabban látjuk. De azért jó lenne, ha a többi filmtől se fosztanák meg teljesen a nézőket...

Mindenesetre most Gábor Miklós nem játszott mozifilmjei közül legalább egy alkotással megismerkedhetett, akit érdekelt. Szó se róla, a gyengébb magyar filmek között a helye. Szerintem vannak vele dramaturgiai gondok is, másrészt a Telkes Zoltán nevű férfi főszerep semmilyen szakmai kihívást nem jelenthetett Gábor Miklósnak. De a film 1964-ben készült, színpadi Hamletjének és IV. Henrikjének idejében, szerintem ezért is érdekes nézni. Sok kitűnő színész is játszott benne, mint például a női főszereplő, Váradi Hédi, akit aztán egy évtized múlva, vagy már talán korábban is "ejtenek", pedig az egyik legnépszerűbb színésznő volt... Azért is érdemes nézni, mert még így, félig sikerült alkotásként is érzékelhető belőle, hogy milyen is volt a "létező szocializmus" légköre, különösen azoknak, akik még nem éltek akkor.

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 3. számába lapoztam bele, ekkoriban folyt a forgatás, erről szól ez a röpke tudósítás és ehhez mellékelték a fent megmutatott képet:

Legközelebb korabeli filmkritikákat fogok mutatni.

Apa és lánya 1992-ben

A facebook-on egy kedves virtuális ismerősöm hívta fel az én  figyelmemet is arra, hogy csütörtökön (október 2.) az m3 televízió műsorán egy kedves, rövid műsort lehetett viszontlátni, egy közös beszélgetést Gábor Miklóssal és lányával, Júliával a Kávé habbal című, jó másfél évtizeddel ezelőtt futó népszerű kellemes, Szilágyi János riporter által jegyzett műsor-sorozatból.

 

  

Az első szavam a köszönet Beátának, hogy ezt megtalálta és megosztotta.

 

A második szavam az öröm, mert a Nemzeti Audiovizuális Archívumban - ez az a NAVA, amiről már írtam részletesen itt a blogban - az apa-lánya riport máris megtalálható, méghozzá nyilvánosan: tehát nem kell bemenni hozzá valamelyik NAVA-pontra, hanem otthon, kényelmesen, bármikor megnézhető. Ezt az egészet pedig azért írtam le, hogy megmutathassam a lelőhelyet azoknak, akiket ez a műsor érdekel és szintén nem vették észre, vagy nem volt idejük megnézni. 

A műsor előtt itt van még egy "lopott" kép a Nők Lapja 2004. évi 12. számából, ahol együtt van a család - nyilván jóval korábban készült, hiszen Ruttkai Éva 1986 őszén meghalt.

Gábor Júlia a szüleivel és anyai nagymamájával

Magáról a műsorról felesleges lenne bármit mondanom, hiszen akit érdekel, most innét meg tudja nézni. Talán csak annyit, hogy ritka pillanatot rögzített, mert egyetlen alkalom volt, amikor apa és lánya így megjelent a nyilvánosság előtt: