A további próbák a próbateremben zajlottak. Berek Kati és Vass Éva nagy kettőseit vettem előre. Berek Kati penge agyú színésznő, kiváló memóriával. Mire eljutottunk a próbákig, ő már kívülről tudta a szerepét. Megtanulta. Ez volt az ő módszere. Vass Éva módszeréről semmit nem tudtam. Berek Kati figyelmeztetett, hogy Évánál menjek rá a szövegre, mert "lusta". Nem értettem, hogy mit ért ez alatt. Szövegpéldánnyal a kezünkben zajlott a rendelkezőpróba. Éva három összetolt széken hevert, mintha pamlag lenne. Kati körülötte járkált, s kívülről mondta az ő szövegrészeit. Vass Éva a példányába süppedve olvasta. Amikor Kati beszélt, s már játszotta is a szerepét, Éva hunyorogva, összehúzott szemmel nézte, s kissé epésen kérdezte, mintha szerepszöveg lenne:
"Léonie, te tudod a szöveget?"
Kati, mint akit hátba döftek, visszafordult, s éles, bántó hangon, mintha csak a darab szövegét mondaná, vágott vissza:
"Én tudom! Ellentétben veled, Yvonne! Zavar?"
"Cseppet sem, Léonie. Csak kíváncsi voltam."
És megszületett kettejük között az a hangvétel, ami Léonie és Yvonne alapvető viszonyát meghatározza a darabon belül. Mindenféle elemzés ettől kezdve feleslegessé vált. Nekem csak figyelnem kellett, kordában tartani a helyes arányokat, s féken tartani a fel-feltörő indulatokat...
Berek Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle. Ám Vass Éva még titok volt számomra, őt meg kellett még fejtenem. Több figyelmet szenteltem neki, többet foglalkoztam vele, s ez nem esett jól Katinak, de a köztük vibráló személyes feszültség jót tett a darabnak. Ez persze egyoldalú volt, mert Éva ebből mit sem vett észre, őt lefoglalta a szerepe, a szövege; számára ez a "fellépés" a visszatérést is jelentette, hiszen akkor már tíz éve nem filmezett, nem lehetett látni képernyőn. Kati is drukkos volt, de rutinosabb, a kamerák között otthon érezhette magát számtalan versműsor közreműködőjeként.
Gábor Miklós nagyon fegyelmezetten próbált. Felesleges energiát nem fektetett a munkába. Volt, hogy előbb érkezett, mielőtt az ő jelenetére sor került volna. Leült a sarokba és zavartalanul olvasott, semmibe nem szólt bele. Néha az volt az érzésem, hogy közömbös, nem sokat jelent számára az egész.
Közben elkezdődtek a ruhapróbák, ahová minden alkalommal elkísértem külön-külön Katit és Évát, s Annát is. Ilyenkor tudtunk privát beszélgetéseket folytatni, beülni egy kávéra, vagy dumcsizni a kocsiban a házuk előtt.
A próbák folyamán arra kellett törekednem, hogy annyira legyünk csak készek, hogy a díszletbe kerülve még könnyen tudjunk helyzeteket változtatni, mozgást, hiszen nekem három-négy kamerára fel kellett dolgoznom a jeleneteket. Célom az volt, hogy minél nagyobb egységeket vehessünk föl egybe, ne kelljen megállítanom a jelenet ritmusát: inkább a technika próbálja követni a színészeim ritmusát, mint fordítva. Óriási dolog volt, hogy sikerült úgy intézni, hogy előbb elkészült a komplett díszlet beépítése és a berendezés, ami azt jelentette, hogy felvétel előtt két próbát tarthattam a díszletben, kellékekkel és jelmezben. Végigmehettünk az egész darabon. Ez soha, szinte soha nem fordult elő, mert mindig minden az utolsó percben készül el. De tudtuk, hogy négy nap az nagyon szűk idő, nem lesz elég, ha míves munkát akarunk végezni. Mindannyian örültünk ennek a kivételes próbalehetőségnek. Igen ám, de az utolsó pillanatban Vass Éva, egészségi állapotára hivatkozva, hogy gyengélkedik s a forgatásra tartogatja erejét, lemondta a próbákat. Mondanom se kell, Berek Kati nem látott a pipától. Gábor Miklós eljött, és a fiatalok is. A súgó állt be Vass Éva helyett. Ott voltak a kameramanok, a vezető operatőr, a fővilágosító, a díszítők, a kellékesek, stb. Kétségbe voltam esve Éva miatt, hogy ne robbanjon le teljesen, de Gábor Miklós megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak. Berek Kati azonban úgy érezte, Éva cserbenhagyott minket, hogy ez fegyelmezetlenség, ilyen nincs, stb., de akkor én leállítottam, mondván, nincs okom meggyanúsítani, hogy ez mindenkivel előfordulhat.
"Hát velem nem! Az kizárt! Nagyon jónak kell lennie a szerepében, hogy megbocsássak neki ezért" - mondta. Bennem is volt egy kis harag, düh, sőt megbántottság, ugyanakkor szívem mélyén már meg is bocsátottam neki, mert annyira már sikerült kiismernem, hogy éreztem, őt talán sokkolta volna ez a két nyilvános főpróba a stáb előtt. Míg Katit inspirálta, őt talán inkább feszélyezte volna. Neki inkább egyedüllétre volt szüksége otthon, szobája magányára, s hogy a szöveget morzsolgathassa, vagy csak kikapcsolódjon, aludjon, tévézzen, lazuljon. Ő már csak arra a szóra volt képes beindulni, hogy "felvétel!" És később, amikor már jobban megismertem, s többször dolgoztunk együtt, feltételezésemet és megérzésemet beigazolódni láttam. Csakhogy ez egy csapatjáték. Végszó mindenkinek kell. És talán nem is volt tudatában annak, hogy milyen nagy dolog volt ez a két próbalehetőség, hogy nekem és a stábnak mennyi munkájába, igyekezetébe került, hogy idő előtt összeálljon minden, kizárólag az én kedvemért, s hogy a színészek munkáját megkönnyítsük. Mert ez a két szárazpróba volt az utolsó két olyan próba, amikor a technika még nem szól bele, amikor csak a színészi játékra koncentrálhat mindenki, a dramaturgiára, de főleg a színészek és a rendező összjátékára. És, ami szintén nem egy utolsó szempont, hogy be lehet lakni egy kicsit a díszletet, hogy otthonosan mozoghassunk benne, s kipróbálhassuk a díszlet, a látvány adta lehetőségeket.
Folytatása következik!
Folytatása következik!
