2013. február 5., kedd

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 3.

A további próbák a próbateremben zajlottak. Berek Kati és Vass Éva nagy kettőseit vettem előre. Berek Kati penge agyú színésznő, kiváló memóriával. Mire eljutottunk a próbákig, ő már kívülről tudta a szerepét. Megtanulta. Ez volt az ő módszere. Vass Éva módszeréről semmit nem tudtam. Berek Kati figyelmeztetett, hogy Évánál menjek rá a szövegre, mert "lusta". Nem értettem, hogy mit ért ez alatt. Szövegpéldánnyal a kezünkben zajlott a rendelkezőpróba. Éva három összetolt széken hevert, mintha pamlag lenne. Kati körülötte járkált, s kívülről mondta az ő szövegrészeit. Vass Éva a példányába süppedve olvasta. Amikor Kati beszélt, s már játszotta is a szerepét, Éva hunyorogva, összehúzott szemmel nézte, s kissé epésen kérdezte, mintha szerepszöveg lenne:
"Léonie, te tudod a szöveget?"
Kati, mint akit hátba döftek, visszafordult, s éles, bántó hangon, mintha csak a darab szövegét mondaná, vágott vissza:
"Én tudom! Ellentétben veled, Yvonne! Zavar?"
"Cseppet sem, Léonie. Csak kíváncsi voltam."
És megszületett kettejük között az a hangvétel, ami Léonie és Yvonne alapvető viszonyát meghatározza a darabon belül. Mindenféle elemzés ettől kezdve feleslegessé vált. Nekem csak figyelnem kellett, kordában tartani a helyes arányokat, s féken tartani a fel-feltörő indulatokat...
Berek Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle. Ám Vass Éva még titok volt számomra, őt meg kellett még fejtenem. Több figyelmet szenteltem neki, többet foglalkoztam vele, s ez nem esett jól Katinak, de a köztük vibráló személyes feszültség jót tett a darabnak. Ez persze egyoldalú volt, mert Éva ebből mit sem vett észre, őt lefoglalta a szerepe, a szövege; számára ez a "fellépés" a visszatérést is jelentette, hiszen akkor már tíz éve nem filmezett, nem lehetett látni képernyőn. Kati is drukkos volt, de rutinosabb, a kamerák között otthon érezhette magát számtalan versműsor közreműködőjeként.

Gábor Miklós nagyon fegyelmezetten próbált. Felesleges energiát nem fektetett a munkába. Volt, hogy előbb érkezett, mielőtt az ő jelenetére sor került volna. Leült a sarokba és zavartalanul olvasott, semmibe nem szólt bele. Néha az volt az érzésem, hogy közömbös, nem sokat jelent számára az egész.

Közben elkezdődtek a ruhapróbák, ahová minden alkalommal elkísértem külön-külön Katit és Évát, s Annát is. Ilyenkor tudtunk privát beszélgetéseket folytatni, beülni egy kávéra, vagy dumcsizni a kocsiban a házuk előtt.

A próbák folyamán arra kellett törekednem, hogy annyira legyünk csak készek, hogy a díszletbe kerülve még könnyen tudjunk helyzeteket változtatni, mozgást, hiszen nekem három-négy kamerára fel kellett dolgoznom a jeleneteket. Célom az volt, hogy minél nagyobb egységeket vehessünk föl egybe, ne kelljen megállítanom a jelenet ritmusát: inkább a technika próbálja követni a színészeim ritmusát, mint fordítva. Óriási dolog volt, hogy sikerült úgy intézni, hogy előbb elkészült a komplett díszlet beépítése és a berendezés, ami azt jelentette, hogy felvétel előtt két próbát tarthattam a díszletben, kellékekkel és jelmezben. Végigmehettünk az egész darabon. Ez soha, szinte soha nem fordult elő, mert mindig minden az utolsó percben készül el. De tudtuk, hogy négy nap az nagyon szűk idő, nem lesz elég, ha míves munkát akarunk végezni. Mindannyian örültünk ennek a kivételes próbalehetőségnek. Igen ám, de az utolsó pillanatban Vass Éva, egészségi állapotára hivatkozva, hogy gyengélkedik s a forgatásra tartogatja erejét, lemondta a próbákat. Mondanom se kell, Berek Kati nem látott a pipától. Gábor Miklós eljött, és a fiatalok is. A súgó állt be Vass Éva helyett. Ott voltak a kameramanok, a vezető operatőr, a fővilágosító, a díszítők, a kellékesek, stb. Kétségbe voltam esve Éva miatt, hogy ne robbanjon le teljesen, de Gábor Miklós megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak. Berek Kati azonban úgy érezte, Éva cserbenhagyott minket, hogy ez fegyelmezetlenség, ilyen nincs, stb., de akkor én leállítottam, mondván, nincs okom meggyanúsítani, hogy ez mindenkivel előfordulhat.
"Hát velem nem! Az kizárt! Nagyon jónak kell lennie a szerepében, hogy megbocsássak neki ezért" - mondta. Bennem is volt egy kis harag, düh, sőt megbántottság, ugyanakkor szívem mélyén már meg is bocsátottam neki, mert annyira már sikerült kiismernem, hogy éreztem, őt talán sokkolta volna ez a két nyilvános főpróba a stáb előtt. Míg Katit inspirálta, őt talán inkább feszélyezte volna. Neki inkább egyedüllétre volt szüksége otthon, szobája magányára, s hogy a szöveget morzsolgathassa, vagy csak kikapcsolódjon, aludjon, tévézzen, lazuljon. Ő már csak arra a szóra volt képes beindulni, hogy "felvétel!" És később, amikor már jobban megismertem, s többször dolgoztunk együtt, feltételezésemet és megérzésemet beigazolódni láttam. Csakhogy ez egy csapatjáték. Végszó mindenkinek kell. És talán nem is volt tudatában annak, hogy milyen nagy dolog volt ez a két próbalehetőség, hogy nekem és a stábnak mennyi munkájába, igyekezetébe került, hogy idő előtt összeálljon minden, kizárólag az én kedvemért, s hogy a színészek munkáját megkönnyítsük. Mert ez a két szárazpróba volt az utolsó két olyan próba, amikor a technika még nem szól bele, amikor csak a színészi játékra koncentrálhat mindenki, a dramaturgiára, de főleg a színészek és a rendező összjátékára. És, ami szintén nem egy utolsó szempont, hogy be lehet lakni egy kicsit a díszletet, hogy otthonosan mozoghassunk benne, s kipróbálhassuk a díszlet, a látvány adta lehetőségeket.

Folytatása következik!

2013. február 1., péntek

Ma 50 éve... Tanner John-premier

Gábor Miklós életében kiemelt jelentőségű volt az 1962-63-as időszak: Hamlet-premier és a Tanner John házassága. Shaw darabja azért is, mert viszonylag ritkán szerepelt vígjátékban, pedig mindig szerette  s hiányként élte meg, hogy ez a műfaj jócskán kimaradt az életéből.

 


 


Shaw darabjával egyébként pályája során háromszor is találkozott.
Először 1948 tavaszán a Nemzeti Színházban, amikor Octavius Robinsont alakította. Másfél évtized múlva következett a címszerep a Madách Színházban. De hogy továbbra is izgatta a darab, illetve a shaw-i színjátszás, bizonyítja, hogy 1985-ben meg is rendezte a Nemzetiben.

Hamarosan részletesen is fogok az 1964-es előadás kritikáiból idézni. Ma azonban, az évforduló napján nézzünk bele inkább a darabba, amit 1965. július 14-én közvetített a Magyar Televízió. Ennek kópiája szerencsésen - és valószínűleg véletlenül - fennmaradt, miután olyan sok más előadás felvételét jórészt tudatosan seperték ki a tv archívumából...

Először azonban itt a szereposztás, az akkori színlap sorrendjében:

Whitefieldné: Dajbukát Ilona
Anna, Whitefieldné lánya: Vass Éva
Octavius Robinson: Deák B. Ferenc
Violet, Octavius húga: Gombos Katalin
John Tanner: Gábor Miklós
Henry Straker, Tanner sofőrje: Zenthe Ferenc
Roebuck Ramsden: Horváth Jenő
Ramsden kisasszony: Soltész Annie
Mendoza, rablóvezér: Pécsi Sándor
Az anarchista: Gyenge Árpád
Az izgága szociáldemokrata: Vándor József
A mogorva szociáldemokrata: Kéry Gyula
Duval, a francia szociáldemokrata: Andresz Vilmos
Hector Malone: Ujlaky László
Hector, Malone fia: Lőte Attila
Szobalány: Tordai Teri f. h.

2013. január 28., hétfő

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 2.

Az elektronikus képrögzítéssel készült többkamerás tévéjátékok felvételi ideje akkoriban négy nap volt. Ezt persze csak úgy lehetett teljesíteni, ha hosszú próbaidőszak előzte meg a felvételt. Kétrom hét próba próbateremben, jelzett díszlet és berendezés között. Ez azt jelentette, hogy mire a munkának ebbe a szakaszába érkeztünk, addigra végleges, kész díszlettervnek, alaprajznak kellett lennie, hiszen a műhelyekben már el is kellett kezdeni a legyártásukat s a műteremben az építésüket. Az alaprajz alapján a próbateremben már tájolni kellett a színészek mozgását. Tehát ez azt jelenti, s csak arra akartam utalni, hogy a díszlettervezővel és a berendezővel már jóval korábban elindul a munka, az ötletezés, tervezgetés, az álmodozás, a firkálás, majd a végleges rajzolás, látványképek, olykor makettkészítés, stb. Ezzel párhuzamosan a ruhatervezés is. Ez utóbbi még nem végleges, hiszen a felkért színészekhez kell igazítani a terveket és sokszor a színészeknek is van elképzelésük, melyet a tervezőnek figyelembe kell venni. Ez a kellékekre is vonatkozik, melyek listája a próbafolyamat alatt is változik, alakul, bővül.
A tévéjátékok nagy része házon belül belső kapacitásban, vagy koprodukcióban (MafilmMTV) készült. Ez utóbbi mindenképpen előnyösebb volt, mivel kevés stúdiója volt a televíziónak s azokat a napi műsorok lefoglalták. Filmgyári műtermekben forgattuk le a tévéjátékokat. A Rettenetes szülők díszlete Pasaréten épült be. A közvetítő kocsi, ami rögzítette a felvételt, a Filmgyár udvarán állt.

De ne fussunk még előre, maradjunk a próbáknál.
Mivel átlagos költségvetésből dolgoztunk, próbaterem bérlésére nem futotta. Maradt a ház kisméretű próbaterme, ahova néhány széket, asztalt s egy díványt be lehetett tenni, mint berendezésjelzést, s egykét nyílászárót. Az olvasópróbát a Drámai Osztályon tartottuk a főnök dolgozószobájában, amikor az ő munkaideje már lejárt. Ellentétben a színházi olvasópróbával, ahol először a rendező felolvassa az egész darabot, itt rögtön a színészek olvasták fel a szöveget. Ilyenkor bejelöljük a húzási javaslatokat és értelmezzük a tisztázatlan, zavaros pontokat. A mi esetünkben fontos volt, hogy személyesen megismerkedjenek egymással a színészek és mi, alkotók dramaturg, operatőr, tervezők, rendező, asszisztens, gyártás a színészekkel. A darabot már mindenki olvasta, ismeri, itt felteheti a kérdéseit s elmondhatja gondolatait. A rendező ismerteti koncepcióját és előrevetíti a próbafolyamatot. Kijelöli a jeleneteket, egyezteti a színészekkel és a gyártással a próbarendet. De az első próbák lényege az ismerkedés egymással és a művel.

Felvidéki Judit és Berek Kati a forgatáson
Éppen ezért, az olvasópróbát követő első részpróba helyszínéül a lakásomat jelöltem meg Berek Kati, Vass Éva és Gábor Miklós részére. Mint említettem már, Berek Katit tizennyolc éves korom óta ismertem, jó barátságban voltunk, diplomafilmemben és első tévéjátékomban is szerepelt már. Tegeződtünk és vele szemben nem voltak gátlásaim. Ebben az időben ők hárman kollégák voltak a Nemzeti Színházban, szívélyes viszonyban, de nem közeli barátságban. Vass Éva zárkózott, csendes, szerényen visszahúzódó, szemlélődő, míg Berek Kati közvetlen, beszédes, hangos, igen szellemes, aktív, véleményét azonnal megosztó.
Emlékszem, nagyon vártam az érkezésüket. Kati jött elsőként, ő már többször járt nálam, ismerte a szüleimet, az akkor négy éves kislányomat is. Gábor Miklós és Vass Éva kissé feszengve léptek be a lakásba. Alaposan szemrevételezték a szobámat. Gábor Miklós egyenesen az ablakhoz ment, s a szemközti házat nézegette: "Tudja, hogy a háború alatt itt lakott a családom az Akadémia utca 11-ben? Hát ez érdekes. Kicsit meglepődtem, amikor maga megmondta a címét. Ha jól emlékszem, említette, hogy Máriássy Félix tanítványa volt. Nos, mindketten katonaszökevények voltunk és ő is itt bújt meg nálunk. A puskáinkat együtt ástuk el a pincében. Talán még most is ott vannak."
Látszott rajta, hogy megrohanják az emlékek. Aztán nevetve fűzte a történetet tovább:
"Szegény Félix bárósága nemigen bírta elviselni a mi könnyed polgári, zajos társaságunkat, a nagy jövés-menést, vendégeskedést, esti kártyázásokat, anyám és apám bohém társaságának hangosságát. Napokig tűrte, tűrte, de aztán nem bírta tovább. Élete kockáztatása árán egyszer csak szó nélkül meglépett."
Aztán átsétált a másik szobába. Ott is kinézett az ablakon.
"Ebben a házban lakik s a Széchenyi utca 1. felé mutatott az egyik legjobb gyerekkori barátom, Román Gyurka, a süketnéma festő. Ismeri?"
Hogyne, mondtam. Tizenegy éves korom óta figyelhettem a furcsa kis embert, aki éjszakánként az úttest közepén sétált, előredőlve, hátratett kezekkel. Az Alföldibe járt ebédelni, be volt fizetve menüre, akárcsak én. Artikulátlanul üvöltve beszélt és hangosan szürcsölte a levest...
"Maga egy igazi belvárosi úrilány, ha nem tévedek" vette szemügyre Gábor Miklós a falon lógó festményeket a lakásban. "Ezeket ki festette?"
"A bátyám. Grafikus és festőművész."
"Látom, zongorázni is tud..."
"Az azért túlzás. Tanultam, de nem tudok. Édesanyám zongoratanárnő."
"Ő nem Felvidéki ... ugye? Ő a Spiegel? Láttam egy másik névtáblát is a bejárati ajtón."
"A nagyapám, de már nem él. Édesanyám a lánya."
"Azt tudja, hogy az Akadémia utca 11. az csillagos ház volt?"
"Tudom, ez a 9. is. Az ostrom előtt költöztek ide a nagyszüleim, amikor kibombázták őket az Újlipótvárosból. A Thurzó utcai házukat találat érte, s a házmester fel akarta jelenteni anyámat, mert nem tette ki a sárga csillagot a kabátjára..."
Na igen, észre sem vettem, de már fel is térképezett, kiféle, miféle vagyok, le lettem "káderezve". De később, amikor már közeli barátságba kerültünk, akkor azért megbeszéltük, hogy ezek az egybeesések nem véletlenek. Nekem Máriássy tanár úr nagyon sokat jelentett. Kedvence voltam, s szinte lányának tekintett, annyira szeretett. Mesteremnek tartottam. És senki nem léphetett a helyébe. Egészen eddig, de ne fussunk előre.
Ez a "próba" a lakásomon egy nagy beszélgetés lett csupán. Gábor Miklós felelevenítette az 1945-ös előadást, akkori sikerét és kiugrását. Beszéltünk Cocteau-ról, a Vásott kölykökről, kedvenc könyveinkről, festészetről, művészetről általában. Érdeklődtek, hogy milyen rendezéseim voltak eddig, hogy szívesen megnéznének valamit, ha tudok mutatni. Felsoroltam addigi munkáimat. Aztán elhangzott, hogy Pap Károly: Szent Színpad, s mindketten felkiáltottak, hogy ez az a darab, amiben Venczel Vera és Tordy Géza játszottak? Milyen nagyszerű volt, hogy ahhoz fogható Júlia "Méreg-monológot" még nem láttak, amit abban a darabban Vera alakított, az bravúros volt... Ne haragudjak, a rendező nevét nem jegyezték meg, de a darab címét igen ... s a Kati is milyen kiváló volt benne, mint súgónő; az egész darab kiállítása, a ruhák, a díszlet lenyűgözte őket.
Jól esett a dicséret, legyezgette hiúságomat, de az ő örömük is szembetűnő volt: mintha fellélegeztek volna, talán kicsit meg is nyugodtak, hogy ez a névtelen kis csaj talán mégis tud valamit s nem volt elhamarkodott a döntésük, amikor a felkérésemre igent mondtak.

2013. január 23., szerda

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 1.

32 év távlatából ez persze igen érdekes számomra is. Megjegyzem, már korábban is szerettem volna Gábor Miklóssal együtt dolgozni. Remenyik Zsigmond: Saroküzlet című darabjának televíziós adaptációjára készültem 1978-79-ben. A Magyar Televízió főépületének (Tőzsdepalota) büféjében, az aulában volt egy könyves pavilon. (Hitelbe is lehetett vásárolni...) Ott álldogált Gábor Miklós, és természetesen elmélyülve lapozgatott egy könyvet. Összeszedtem minden bátorságomat, odaléptem hozzá, megszólítottam, bemutatkoztam. Gyorsan elhadartam a darab címét, s hogy a főszerepet osztanám rá, s egy gengszterfőnököt kellene alakítania. Türelmesen, udvariasan végighallgatott, kényszeredett mosollyal az arcán. A darabot nem ismerte. Megköszönte hogy rá gondoltam, de tetemes színházi elfoglaltságára hivatkozva finoman visszautasított, hogy nem tudná egyeztetni időben, s nagyon strapás lenne számára. Sok sikert kívánt a forgatásomhoz, majd visszafordult a letett könyvhöz.
Mély benyomást nem keltettem benne, s ez nem tette szimpatikussá számomra. Akkor már bennem is dolgozott a hiúság. Ha nem, hát nem... Koncepciómon változtattam egy kicsit, majd Kern Andrást kértem fel a szerepre, aki el is vállalta. (Később Gábor Miklós nem emlékezett erre a korábbi megismerkedésünkre, ám, amikor megnézte a rendezésemet, sajnálta, hogy nem vállalta, mert, mint később kiderült, szerette ezt a műfajt.)
Na, de ez egy felvezető volt, vagy kitérő. Mindenesetre, én mint film- és tévérendező már a főiskolán megtapasztalhattam azt a "színházi arisztokratizmus"-t, amely a mai napig él és virágzik. A színházi alkotók "kis lenézését" a filmes és televíziós alkotókkal szemben. Gábor Miklós visszautasításában is éreztem akkor ebből valamit. Ma már tudom kezelni, de abban az időben ez érzékenyen érintett.

1981 30 éves voltam és 10 rendezés állt mögöttem a diplomafilmemmel együtt.


Felvidéki Judit a Rettenetes szülők díszletében, 1981

Abban az időben, hogy rendezhessen valaki az MTV drámai osztályán, sok kritériumnak kellett megfelelni. Éves tervelőkészítés volt, s az alkotóknak, dramaturgoknak be kellett adniuk a terveiket, amit aztán a vezetők megvitattak. Természetesen bele kellett férni az éves költségkeretbe. A tévéjátékok olcsóbbak voltak a tévéfilmeknél, átfutási idejük is rövidebb. A színpadi adaptációk nagy része egyhelyszínes, nem nagy díszlet igényű; a stúdió-kapacitás olcsóbb volt, a hetekig tartó filmforgatással szemben a forgatási napok száma három-négy. A színpadi adaptáció nem igényelt forgatókönyv-átiratot, a dramaturg vagy a kortárs szerző meghúzta a darabot. A Televízióban tehát előnyt élveztek az egy-két helyszínen játszódó, kevés szereplős darabok. Schulze Éva dramaturggal ezen szempontok alapján keresgéltünk színdarabokat. Természetesen, mindennek a figyelembevételén túl számunkra mégis elsődleges szempont a témaválasztás volt: megérint-e engem a darab légköre, mondanivalója, a történet s a szereplők; azonosulni tudok-e velük; van-e véleményem a felvetett problémáról, s tudok-e hozzátenni valamit, vagy fontosnak tartom, hogy megosszam másokkal is a rám gyakorolt hatását a műnek. Ez utóbbi számomra mindig nagyon fontos volt. A "megosztani". Megérinteni vele másokat is, felkelteni az érdeklődésüket, s az adott kérdésre, témára fókuszálni a figyelmüket. Cocteau darabja bár az eredeti mű terjengős és kissé túlbeszélt volt számomra, s egy cseppet sem sallangmentes első olvasásra lebilincselt, magával ragadott. Örkény István remek fordítása méltónak bizonyult Cocteau drámájához. Amit elavultnak éreztem, azok az átlátszó színpadi fogások és megoldások, amik valamikor modernnek számítottak, szememben kihagyhatónak tetszettek s húzás áldozatai lettek.

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Berek Kati lesz Léonie. Ő is elolvasta a művet és remek húzásokat kezdeményezett. Vele nagyon jó volt elemezni a darabot.
Biztos voltam abban is, hogy Gábor Miklósnak kell játszania Georges szerepét, az egykori Michelnek. Reméltem, hogy a nosztalgia majd működik benne, egy régen volt siker élményének felelevenítése...
Gondom Yvonne szerepének kiosztása volt. Nem akartam a legkézenfekvőbb, s kínálkozó szereposztó sémába esni. Tízből kilenc rendező Ruttkai Évára osztotta volna akkoriban a szerepet, tudom... De én szerettem volna felfedezni valakit, aki nem egy agyonhasznált arc, aki számára ez egy lehetőség, aki nagy tehetség de nincs használva, aki többre érdemes.
Vass Éva a Rettenetes szülők forgatásán
Vass Évát a kecskeméti Oszlopos Simeon előadásban láttam a tévében. Élénken élt bennem fiatal színésznőként, lenyűgöző szépsége, bája, kedvessége, törékeny, pompás alakja, cicás szeme. Férjével, Gábor Miklóssal akkor már újra Pesten éltek s a Nemzeti Színház művészei voltak. Berek Kati ajánlotta, hogy nézzem meg a Várszínházban Enquist: Tribádok éjszakája című darabjában. Annyira lenyűgöző volt az alakítása, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Érett, izgalmas, még mindig szép, vonzó, titokzatos nőnek láttam. Csak ő lehet Yvonne! Telefonon kértem fel a szerepre. Erről írtam a Terasz.hu-n: Születésnapi levél Vass Évának.

Máriássy Félix növendékeként megtanultam, hogy milyen fontos a színész és mennyi minden múlik a jó színészválasztáson. De ő, Gábor Pál, Fábri Zoltán, Makk Károly, majd később Szabó István elültették bennem a tiszteletet is irántuk, s hogy milyen sok múlik a személyes felkérésen, az első benyomáson. Soha nem bíztam a gyártásvezetőre vagy a felvételvezetőre színészeim felkérését. Az első lépést mindig én tettem meg, főleg abban az esetben, ha még nem ismertem személyesen a felkért művésznőt vagy művész urat. Főiskolásként volt alkalmam beletanulni és gyűjtöttem elég kellemes és kellemetlen tapasztalatot. Volt részem elutasításban is, kellemetlen, fensőbbséges kioktatásban, lenézésben, semmibevételben, megalázásban is, de többnyire jó élményekben, ezért nem alakult ki bennem a színészekkel kapcsolatban semmilyen általánosító előítélet. De alaposan felkészültem belőlük, pályájukról igyekeztem minél többet megtudni, s amiben csak lehet, megnézni őket, interjúkat, portrékat elolvasni, stb. Ebben az esetben, kamaradarabról lévén szó, még fontosabb volt ez a felkészülés. A fiatalok szerepére főiskolásokat kerestem és találtam is. Tihanyi Péterre a feltűnő hasonlóság miatt esett a választásom. Fehér Annában meg azt a kicsit hideg szépséget találtam meg, ami annyira ellentéte Yvonne túlfűtött világának, a "cirkuszkocsi"-nak.

2013. január 17., csütörtök

A Rettenetes szülők rendezője: Felvidéki Judit

Az elmúlt év egyik kiemelt témája volt itt a blogon Cocteau: Rettenetes szülők című drámájának két megjelenése Gábor Miklós életében. Először 1945-ben, amikor a fiú, Michel szerepére hívták a Művész Színházba, s ez a szerep lett igazi nagy kiugrása. Másodszor pedig 1981-ben, amikor Felvidéki Judit, az akkor 30 éves rendező kérte fel, hogy televíziós adaptációjában játssza el az apa, Georges szerepét - Vass Éva pedig Yvonne-t.

Az elkészült tv-filmet 1982-ben sugározta a Magyar televízió, majd a következő évben a Veszprémi Televíziós Fesztiválon elnyerte dráma kategóriában a legjobb rendezés díját, Vass Éva pedig a legjobb színészi alakításért járó elismerést vehette át.

Felvidéki Judit a Rettenetes szülők rendezése közben, 1981
A filmet évtizedeken keresztül nem vetítették sehol, mígnem 2012 nyarán végre elővette a Duna televízió, ekkor láthattam először. Lenyűgöző hatására kezdtem el a témával foglalkozni. Eddigre már blogom, de különösen az érdekes módon vele egy napon, 2011. április 7-én (Gábor Miklós születésnapján) Felvidéki Judit által elindított facebook-os Gábor Miklós-oldal útján virtuális kapcsolatba kerülhettem a Rettenetes szülők - és sok más kiváló televíziós film - rendezőjével. Gondoltam egy nagyot és merészet: mivel ismertem írását, amelyben azt mesélte el, hogyan kérte fel Vass Évát és Gábor Miklóst a szerepekre, megkérdezem, nem volna-e kedve a blogom számára megírni a forgatás egész történetét.

És volt kedve :), amit itt is nagyon-nagyon köszönök. Ez itt most nem a kötelező tiszteletkör, valóban nagyon boldog, sőt büszke vagyok, hogy kis blogom publikálhatja Gábor Miklós alkotótársának és idős évei legjobb barátjának egy fontos, közös produkciójukról teljesen őszintén beszámoló írását.

Mielőtt elkezdjük az olvasást, ismerkedjünk meg még jobban Felvidéki Judittal. Az alábbi összefoglalót ő írta:


Magamról:
1969-ben érettségiztem a budapesti Eötvös József Gimnáziumban.
Egy önképzőkörben  voltam Kornis Mihállyal, Baráth Józseffel, Ferenczi Krisztinával. Az Eötvös Diák c. iskolalapban publikáltunk, amit később szerkesztettünk is. Érettségi után felvételiztem színész szakra, mert rendezői szak nem indult minden évben. Már az első fordulón kiestem Ádám Ottó jóvoltából. Filmrendező szak akkoriban 3-4 évenként indult. Nyomdaipari tanuló lettem, a kemigráfus fényképészetet tanultam ki és a Zrínyi Nyomdában töltöttem a gyakorlatot. Közben a József Attila Szabadegyetemen világirodalmat, színháztörténetet és filmtörténetet hallgattam. Készültem a majdani felvételi vizsgára. Nem sok jóval kecsegtettek, mert rendező szakra akkoriban már egy diplomával rendelkezőket vettek fel. Szerencsémre, kitartó rajongásom eredményeként, 1969-ben személyesen megismerhettem Berek Katit (Gyurkó: Szerelmem Elektra, Nagy László-estek, József Attila-estek), s rajta keresztül Zolnay Pál filmrendezőt (Próféta voltál szívem, Hogy szaladnak a fák stb.) Nagy örömömre 1971-ben felvettek rendező szakra.
1971-75 között végeztem el a főiskolát. Rendezőtanárom Máriássy Félix, tanársegéd: Gábor Pál. Az utolsó Máriássy-osztály hallgatója voltam, tanáraim még: Fábri Zoltán, Horváth Ádám, Deme Gábor, Illés György, Petrovics Emil, Lengyel György, Makk Károly, Poszler György, Kéry Elemér, Föld Ottó, Makk Károly. 1975 január: Máriássy Tanár úr váratlanul meghalt; az osztályt Szabó István, maga is egykori kedvenc Máriássy-tanítvány vette át, s diplomáztatta le. Diplomafilmem: Franz Kafka: Koplalóművész főszerepben: Huszárik Zoltán. 1976- tól a Magyar Televízió Drámai Osztályának rendezője, majd főrendezője lettem.
Huszonöt évesen diplomáztam jelesre. Első munkám az MTV-ben a Nyitott könyv sorozat „Nagyvilág” irodalmi válogatásában, melyet Elbert János szerkesztett, gyakorlatilag négy novella – John Barth, Marquese, Suksin adaptációja volt (1976). 1993-ban Balázs Béla-díjban részesültem. 1999-ben – az első Fidesz kormányzás idején, létszámleépítés címén kirúgtak, ezzel pályám derékba tört, mondhatnám így is.


Linkek:




2013. január 12., szombat

Hamlet-kritika: Sándor Iván

Folytassuk a január 14-én 51 éve bemutatott Hamlet legelső kritikáinak olvasgatását. Ma Sándor Iván nagyívű írásának részleteit idézem fel az Élet és Irodalom 1962. 3. számából.
De előtte még egy ritka fénykép:

Film Színház Muzsika 1962. 27.


Gábor Miklós erős intellektusú, nagy kultúrájú színész. Az érzelmek, a belső emberi vívódások nála rendszerint fanyar felhanggal szólalnak meg. A szenvedélyeket egy sajátos értelmi szűrőn keresztül engedi érvényre jutni. Nála az emberi drámákat rendszerint egy csillogó, gondolati eszközökkel  fényesre csiszolt tükörből visszaverődve érzékelhetjük, amitől játéka érdekes stilizáltságot kap. Ez kivételes feladatokra predesztinálja, mások megoldására viszont alkalmatlanná teszi. Érdeklődéssel vártuk hát, hogyan állítja elénk a vívódó-töprengő, nagylelkű dán királyfit?
Az indítás, az első felvonás átütő erejű volt. Gábor olyan őszinte átéléssel és olyan mélyre ereszkedett alá a lélekbe, mint eddigi alakításaiban alig. Az "Oh, hogy nem olvad..." kezdetű bensőségességében is tragikus monológ után a Horatióval való párbeszédben ez a tiszta hang még fokozódott, s a Szellemmel való találkozás utáni felkiáltásban, majd az esküben megrendítő-megdöbbentő erővel csapott magasra. Így érkezett el az első felvonás nagy mondatának pillanata - "Kizökkent az idő; -oh kárhozat! Hogy én születtem helyretenni azt" -, melyben Hamlet felméri, miféle küzdelem vár rá. Szinte beleroskad a mérhetetlen felelősségtudatba, s a rá váró küzdés és végzet súlyába. Gábor Miklós e mondatokat fennkölten és belenyugvással, vívódás nélkül, mintegy tényt közölve mondta el, s ebből a magatartásból próbálta Hamlet útjának további ívét megalkotni. Csakhogy ez a "higgadt tónus" legfeljebb a darab végén lehet időszerű, amikor a küzdelem lezárult, a végzet beteljesedett.
Felfogásának az lett a következménye, hogy az egész második felvonásban egy olyan egyéniséget "hozott", kiben a tépelődést a higgadtabb hangok váltják fel, aki sem a szerelemből, sem a lelkiismeretből nem csinál túl nagy ügyet - minek? -, aki nem meggyőződésből, de kényszerűségből, szinte emóciók nélkül vállalja a kilátástalan küzdelmet, csupán azért, mert megérti: ezt mérte rá a sors. Az érzelmek ilyen eltakarására a tettetett őrület jó alkalmat adott. Gábor csillogott is azokban a jelenetekben, ahol Polonius-szal és a két udvaronccal kellett megmérkőznie, Opheliával összecsapnia. Az érzelmek titkolásában mégis oly messzire ment el, hogy voltak pillanatok, amikor már maguknak az érzelmeknek a létében is kételkedtünk. Ennek az önmagában különben érdekes felfogásnak szükségszerűen esett áldozatul a "Hogy vádol engem minden alkalom..." kezdetű monológ, s némileg az egyébként gyengéd lírával előadott "Lenni vagy nem lenni..." is, melyet úgy mondott el, mint aki már leszámolt az élettel is, a túlvilággal is, sem ettől, sem attól nincs rettegnivalója - annyi mindent élt át, hogy a sors nem hozhat már számára ismeretlent.
A harmadik felvonás temető-jelenetétől aztán visszatalált az érző-gondolkozó királyfihoz. A Yorick-idézés bensőséges és megindító volt, s innen egyenes vonalba magasodott Hamletje a rendezőileg is kitűnően megoldott párbajjeleneten át a legnagyobb pillanatig: "Halott vagyok, Horatio..." Ezt nyugalmasan megállva, fanyar gesztussal mondta maga elé, megéreztetve annak a valójában még élő királyfinak a halottéhoz hasonló tehetetlenségét, kinek Claudius udvarában mindenképpen el kell pusztulnia.
Mindezt szuggesztív eszköztelenséggel, szinte mozdulatok nélkül kapjuk Gábor Miklóstól. Hamletje végeredményben színészi pályájának magas állomása, s könnyedsége, korszerű felfogása mindenképpen új vonás még az eddigi nagy Hamlet-alakítások sorában is.


Ezeket írta 1962 január közepén Sándor Iván. A "magas állomás"-t az élet igazolta, hiszen a 300 előadást megélt Hamlet elsősorban Gábor Miklósnak köszönhetően vált a magyar színháztörténet legendájává. Amilyen elemeket pedig akkor kifogásolt a kritikus, lehet, hogy a bemutató estéjén igazak is voltak. Gábor Miklós maga is úgy érezte, hogy két szép főpróba után éppen a premier nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Sándor Iván évtizedekkel később, a Hamlet visszanéz című kötetében mesélte el, hogy kritikáját kudarcnak élte meg addig, ameddig nem szembesült Gábor Miklós: Tollal című könyvének mondataival a Hamlet premierjéről, amelyeknek summázata: "az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen". De, mint Gábor egy másik helyen írta, a színész nem gép, akibe bedobják a szerepet és kijön belőle az alakítás...

2013. január 4., péntek

Őrjárat Helsingőrben

Böngésszünk tovább az 1962-es Hamlet első körben megjelent sajtóvisszhangjai között.

Nagy Judit írása a Film Színház Muzsika 6. számában az előadás több érdekes momentumát, pillanatát mutatta meg:



 Mai videorészletünk legyen az előadás utolsó jelenete, amivel a cikk is befejeződik: