Rettenetes szülők - "újratöltve" 4. Ahogy én láttam

Régóta ígérem, hogy megpróbálom a saját véleményemet is megfogalmazni a Rettenetes szülők Felvidéki Judit által rendezett televíziós változatáról.

1983-ban, a film első, és 2012-ig egyetlen sugárzása idején sajnos nem olyan körülmények között éltem, hogy tudtam volna rendszeresen televíziót nézni (pedig akkor még érdemes volt), így először csak az idén láthattam. Magát a darabot körülbelül tizennégy-tizenöt évesen olvastam, természetesen azért, mert tudtam, hogy valaha szerepelt benne Gábor Miklós. Persze, ez akkor túl korai volt nekem. Azóta rendesen el is halványult bennem, éppen csak a történet vázára emlékeztem. Így magát a művet is az idén fedeztem fel igazán.

Megrendezésével Felvidéki Judit szerintem legalább két nagy haditettet hajtott végre. Az egyik: Vass Éva Yvonne hatalmas szerepével térhetett vissza körülbelül egy évtized után a képernyőre és megmutathatta, hogy mekkora tehetséget hagytak parlagon heverni. A másik pedig az, hogy az 1945-ös Michel után Gábor Miklós az apa, Georges szerepébe bújhatott. 

A korabeli kritikák között tallózva feltűnt, hogy közülük csupán egyetlen egy említette meg a film látványvilágát, a díszleteket, kellékeket, pedig csak erről egész tanulmányt lehetne írni. Én a mai napig, pedig az utóbbi hónapokban legalább tízszer megnéztem a filmet, állandóan rácsodálkozom erre. Különösen az első és harmadik felvonás helyszíne, a családi otthon, a "cirkuszkocsi" világa nyűgözött le. Zeffirelli filmjeiben látni ennyire kidolgozott környezetet, de eszembe jutott ebből a szempontból Scorsese-től Az ártatlanság kora is. Filmről lévén szó, a lakás több helyiségét is láthatjuk: nemcsak a történések legfőbb helyszínéül szolgáló nappali szobát, hanem Michel sokat emlegetett rendetlen kuckóját, vagy George, az apa dolgozószobáját, ami bennem olyan érzést keltett, mintha ő maga is egy akváriumba vonulna el "dolgozni". A díszlet tervezője a rendező testvére, Felvidéki András. Biztosan sok beszélgetés, rengeteg vázlat készítése, majd a bútorok, kellékek közös keresgélése előzte meg, amíg mindez létrejött a díszlet felépítésétől, szerkezetétől mondjuk  Michel gyerekkori hintalováig és a családi fényképekig. Ebben a munkában az  alap a darab pontos olvasása és értelmezése volt. Ez látszólag evidencia, mégis ritkaság, ha ilyen szinten találkozik vele az ember. Ennek kell társulnia fantáziával, stílusérzékkel, praktikummal és biztosan még sok minden mással. Érdekes és nagyszerű munka lehetett mindezek megálmodása és megvalósítása. Kíváncsi lennék például, hogy a történet szerint korábban rajziskolába járó Michel képeit Felvidéki András készítette-e, vagy láthatóak közöttük éppen Gábor Miklós rajzai. Az alkotók biztos rengeteg történetet tudnának mesélni.

Forrás: www.nava.hu

A Rettenetes szülők öt egyenrangú szerepe közül a filmben az abszolút főszerep Yvonne-é. Igaz, az ő alakítójának eredetileg is több lehetősége van rengeteg különböző lelki- és fizikai állapot ábrázolására a legmélyebb depressziótól a hisztérián keresztül a felhőtlen eufóriáig és testi kínig. A filmben Yvonne alakja még hangsúlyosabb: egyrészt Vass Éva ezerszínű alakítása révén; másrészt pedig erre a húzásokkal a dramaturg és a rendező némileg rá is segített. Húzásokra nyilvánvalóan szükség volt: olvasva a darabot, több helyen éreztem túlmagyarázottnak, de nem értettem egyet minden kihagyással. Úgy érzem, ezzel az alkotók megnehezítették néhány szereplő dolgát - de erről majd később.

Vass Éva tökéletesen értette és érezte az anya figuráját: az egyik pillanatban szántam, a másikban bizony idegesített, hogy - persze mint Yvonne - mi a nyavalyának csinál ilyen felesleges zűröket, és teszi tönkre csupa szeretetből környezete minden tagjának az életét... Felkavaró és elgondolkodtató alakítása valóban ezer színben villódzott: volt előkelő, volt közönséges, volt gúnyos, volt hisztérikus, volt úgy igazán, nagyon magányos, volt nagyképű, volt a szeretetet egyszer kolduló, máskor kikövetelő, és még sorolhatnám, ha tudnám... Meg is kapta a televíziós filmek 1983-as veszprémi fesztiválján a legjobb női alakítás díját (maga a film pedig a drámai kategória fődíját).

Georges szerepe kevésbé mutatós. Szerintem Gábor Miklós éppen attól zseniális, illetve, hogy pontos legyek, attól is zseniális, hogy hagyta érvényesülni Yvonne-t úgy, hogy tökéletes környezetet jelentett a számára. Látszólag nem csinált semmi különöset, csak "egyszerűen" élte a szerepét, s azt hiszem, ez a legtöbb, ami egy színészről elmondható.

Berek Kati szintén egészen nagyszerű volt. Én korábban, a hetvenes években többször éreztem modorosnak, Léonie szerepében viszont teljesen megújult. Igazából most éreztem át, mennyire nagy színésznő, ahogyan mesterien egyensúlyozott a racionalitás és az érzelmek között.

Az előbb említett húzások szerintem Madeleine szerepét érintették a legérzékenyebben, ezért a filmben vázlatosabb az alakja. Kimaradt az a pillanat, amikor otthonában a lány Georges-ot meglátva, nem rögtön jön rá, hogy régi szeretője nem más, mint Michel apja. Ez a darabban eléggé teátrális jelenet és a televíziós film intimebb légkörében lehet, hogy tényleg szerencsésebb volt kiradírozni. Jobban sajnálom azt a részt, ahol a lány Georges-hoz fűződő érzelmeiről beszél a Michel előtti időből, majd arról, hogy miután találkozott a fiúval, miért nem szakított rögtön. Így nehezebb megítélni Madeleine helyzetét, érzelmeit, indokait. Fehér Anna alkatilag teljesen a helyén volt, szépen, kulturáltan játszott, de szerintem kissé hidegen.

Bevallom, Michel alakítóját, Tihanyi Pétert tudom a legkevésbé megítélni. Talán azért, mert közben sokszor eszembe jutott, hogy vajon Gábor Miklós milyen lehetett ebben a szerepben. Elgondolkodtam, hogyan alakulhatott közöttük a kapcsolat a film forgatásakor: segített-e valamennyit Gábor Miklós fiatal kollégájának, vagy ilyenkor az a korrekt, ha nem avatkozik be még akkor sem, ha ő a tapasztaltabb, az idősebb nemcsak partnerénél, hanem még a rendezőnél is?

Összességében rendkívül kiérlelt és egységes alkotásnak tartom a filmet. Szerintem egészen rendkívüli, hogy ez egy alig harminc éves rendező munkája. Felvidéki Judit össze tudott hangolni olyan eltérő művészeket, mint a Vass-Gábor páros, Berek Kati és a fiatalok. Egyszerűen minden a helyén volt a filmben, a zenei aláfestésig bezárólag.

Illetve, egyetlen egy dolgon gondolkodtam el: Yvonne halálán, pontosabban azon, ahogy ennek tanúi, férje és nővére konstatálták, hogy meghalt. Vass Éva arccal előre zuhan a rekamiéra. Georges és Léonie oda sem mennek hozzá, nem látják az arcát, nem próbálják a pulzusát. Igaz, Vass Éva zuhanás utáni mozdulatában benne van a visszavonhatatlan, mégis hiányoltam, hogy a való életben azért legalább laikus szinten próbálnának meggyőződni a helyzetről az ott lévők. Igaz, ez egy film, egy műalkotás, nem a való élet. De sok tekintetben nagyon is reális műalkotás. Cocteau eredeti instrukciója szerint Georges és Léonie először észre sem veszik, hogy Yvonne meghalt, csak amikor nővére odamegy az ágyhoz, hogy egy párnát a maga precíz módján a helyére tegyen, akkor látja és jelez sógorának. Felvidéki Judit talán fontosabbnak találta a jelenet ritmusát, hangulatát, ami lehet, hogy tényleg megtört volna, ha ebben a tekintetben enged a realitásnak és Cocteau-nak. Viszont azt még megjegyzem, hogy ezt az utolsó jelenetet is meghúzták. Amit sajnálok, hogy kimaradt, az Michel reakciója, amint éppen egy perccel korábban meghalt anyjához fordul, magyarázzon már meg a nagynéninek valamit, amit neki nem akar elhinni. Madeleine hirtelen azt hiszi, szerelme megőrült, mire a fiú a következőt mondja: "Úristen! Megfeledkeztem róla. Mindig meg fogok feledkezni róla!"

Erről nekem rögtön eszembe jutott egy Kodály Zoltánról szóló visszaemlékezés. Egy katolikus pap volt a tanúja annak, hogy első felesége, Emma asszony halálakor Kodály megfogalmazta a gyászjelentést és elindult a papírral a felesége szobája felé, hogy megmutassa neki, jó lesz-e így - mert négy évtizeden át megszokta, hogy minden munkáját először feleségének mutatta meg - és csak pár másodperc múlva döbbent rá a valóságra. Úgyhogy ez, ahogy Cocteau megírta, egész biztosan egy nagyon emberi reakció. Ha én lettem volna a dramaturg, Michel mondatát - "Magyarázd meg nekik mama" - benne hagyom...
A legutolsó néhány másodperc rendezői telitalálat: "Minálunk rend van", mondja Léonie, és felkapcsolja a nagy csillárt, aminek fénye Yvonne-t mindig zavarta - de most, hogy meghalt, már lehet -, s ebben az éles fényben ér véget a film.

A Rettenetes szülők újabb közös televíziós munkákhoz vezetett Vass Éva, Gábor Miklós és Felvidéki Judit pályáján s egyúttal a színész-házaspár és Felvidéki Judit között - a korkülönbség dacára - szoros baráti kapcsolat alakult. Amikor például portréfilm készült Gábor Miklósról, azt kívánsága szerint Felvidéki Judit rendezte. 1983-ban következett a Tasso, Goethe drámájának filmváltozata, 1987-ben Mauriac-regény alapján született Az éjszaka vége, majd a Felvidéki Judit által kifejezetten Vass Évának írt Pá, drágám. Remélem, egyszer a Tassó-t és a Mauriac-filmet is műsorra tűzi valamelyik televízió, mert még azokat sem láttam...

"Gábor Miklós apaszerepben"

Már írtam, hogy november 16-án Zalaegerszegen Gábor Miklós emlékesten voltam. A Zalai Hírlapban részletes összefoglaló jelent meg az ott elhangzottakról. Sajnos, az újság online változatába nem került bele. Így beszkenneltem és ebben a formában teszem fel ide. Remélem, nem követek el vele szabálytalanságot, mert egyrészt népszerűsítem a lapot, másrészt pontosan megadom a forrást:

Zalai Hírlap 68. évfolyam 2012. 277. szám, november 27. kedd, 13. oldal: Magazin rovat, abból is "Múltidéző" alcímmel. A cikk szerzője: Péter Györgyi.

Két részletben mutatom, talán így jobban olvasható. A képekre kattintva azok még tovább nagyíthatók!

 

Most annyit teszek hozzá kiegészítésként, hogy rendkívüli módon megtisztelőek voltak számomra Gábor Júliának az esten elhangzott szavai kis blogomról.

Akkor már megmutatom azokat az emléksorokat is, amit tőle kaptam tinédzser-kori színészes könyvembe, édesapja 1967-ből származó dedikált képe mellé:

Legközelebb pedig tényleg visszatérek a Rettenetes szülők-höz: régóta fogalmazgatom már véleményemet a filmről, ideje rendes formába önteni :)

Gábor Miklós szülőházában

A márciusi győri Gábor Miklós-rendezvény után november 16-án Zalaegerszegen vehettem részt újra emlékesten. Ekkor is a színművész lánya, Gábor Júlia és férje, az irodalom- és színháztörténész Szigethy Gábor emlékeztek. A győri estet az idén 50 éve bemutatott legendás Hamlet-előadás apropóján rendezték. Zalaegerszegen, Gábor Miklós szülővárosában a "Gábor Miklós apaszerepben" téma volt a vezérfonal.

Kezdés előtt egy órával Gábor Júlia férjével megkoszorúzta édesapjának szülőházán látható emléktábláját:

Júlia itt tolmácsolta Vass Éva üdvözletét és köszönetét is az egerszegi közönségnek. Gábor Miklós felesége, alkotótársa járt már itt, 2002-ben itt volt az emléktábla felavatásakor, ám most egészségi állapota miatt nem tudott eljönni.

Számomra azért is emlékezetes ez a koszorúzás, mert bemehettünk a ház udvarára, sőt, az épületbe is.

Egy ideje viszonylagos rendszerességgel járogatok nagykanizsai muzsikusokat adatait kutatni az egerszegi megyei levéltárba. Közben, ha kimegyek a fejemet kiszellőztetni, ide is mindig el szoktam sétálni. Eddig csak kívülről láthattam a házat, pedig mindig szerettem volna legalább az udvarára bekukkantani. Hát, most sikerült, nemcsak az udvarra, hanem a Gábor család által akkor lakott helyiségekbe is – és mindezt Gábor Miklós lánya társaságában. A most ott lakó kedves hölgy kalauzolt bennünket. Megmutatta a szobát, ahol szerinte Gábor Miklós született; remélem, jól tudja...

Ez a lakrész a nagykaputól balra található, az emléktáblát is ott helyezték el. Belső terei valamennyire át vannak már alakítva, galériázva, de szerintem az ajtók és a dekoratív járólapok még korabeliek:

Ezután sétáltunk át a Deák Ferenc Megyei Könyvtárba, ahol öt órakor kezdődött el az est. Erről legközelebb mesélek.

Addig is érdemes megnézni azt a hosszabb beszélgetést, amit a zalaegerszegi televízió aznap délelőtt készített Gábor Júliával és Szigethy Gáborral (11 percnél 10"-nél kezdődik).

Gábor Miklós és az opera

Bocsánat, kissé késésben vagyok... Általában hetente egy alkalommal szoktam új blogbejegyzéssel jelentkezni. De most Bécsben jártam; igaz, csak három napot vett igénybe az egész kiruccanás, ám az élmény olyan nagy volt, hogy nehezen tértem vissza a rendes kerékvágásba. Végre életemben először színpadi szerepben láthattam/hallhattam Plácido Domingót, nem csak koncerten. Ez a téma ugyan nem illik a Gábor Miklós-blogba, de azért van egy halovány kapcsolódási pont: Laurence Olivier személye. Olivier volt az, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta Gábor Miklósra, s akit Gábor, ha csak egyszer is, de láthatott élőben Shakespeare Othellójaként, valamikor 1967 körül. Viszont Olivier egyszer megnézte Plácido Domingót Verdi Otellójának címszerepében, és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott a tenorista színészi tehetségéről.

Hogy Gábor Miklós mennyire ismerte Plácido Domingót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a zene mindig is sokat jelentett az életében: a klasszikus zene, és a jazz is. Erről a másik blogomban már tettem közzé tavaly bejegyzést. Érdekes, könyveiben Gábor Miklós operákat nem nagyon emleget, inkább kamarazenét, szimfonikus zenét; a muzsikusok közül pedig operaénekest nem, hanem például Yehudi Menuhint, Lorin Maazelt és Otto Klemperert. Klempererrel vett is részt közös produkcióban még  az 1940-es évek végén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amikor Mendelssohn csodálatos kísérőzenéjével játszották Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát és a zenekart Klemperer vezényelte. Sőt, ha belegondolok, ahol Gábor Miklós szót ejtett naplóbejegyzéseiben az opera műfajáról, azt pejoratívan tette. Gondolom, meghatározó operai élménye nem volt, az előadásokban nyilván irritálta a számára kissé (vagy inkább nagyon?) poros színészi játék, s ez elfedhette előle a műfaj csodáit. Mert bármekkora nagy operaénekeseink is voltak mondjuk az 50-es és a 60-as években, azért ők elsősorban énekesek voltak, nem mindenki volt közülük olyan kiváló színész is, mint mondjuk Palló Imre, Székely Mihály, vagy Melis György (persze azért még lehetne neveket említeni), s az operaházi rendezők sem gondolták úgy, hogy követniük kellene a színházművészet legkorszerűbb áramlatait. Úgyhogy Gábor Miklós számára az opera felesleges manírokat, túlzásba vitt romantikát jelentett. Egy helyen például azt írta Molière Don Juanjára készülve: a rendező "kisüttetné a hajamat, szerinte tükörsima fejem túl modern, de én irtózom a lobogó köpeny operai romantikájától".

Bennem legalább is ez a kép alakult ki az opera témájáról vele kapcsolatban. De ha nincs igazam, akkor várom a hozzászólásokat, kiegészítéseket azoktól, akiknek több ismeretük van ez ügyben.

Azt azért remélem, ha Gábor Miklós látta volna Plácido Domingót Otellóként, neki is tetszett volna. Vagy talán látta is, legalább televízióban???

Most mi itt Gábor Miklós blogjában, kissé formabontó módon nézzünk egy részletet Domingo 1979-es Metropolitan-beli Otellójából:

Ígérem, legközelebb visszatérek a Rettenetes szülőkhöz...

Gábor Miklós tárgyiasult emlékei

Híres emberek emléke az idők folyamán tárgyiasulva is testet ölt. 2011 tavaszán blogom beköszöntőjében Gábor Miklós lábnyomának fényképével hívtam az érdeklődőket, hogy induljunk el együtt a nagy művész nyomában. Azóta megmutattam zalaegerszegi  szülőházán elhelyezett portrédomborműves emléktábláját. A közelmúltban virtuális látogatást tettünk sírjánál a Farkasréti temetőben, ami nemcsak ott nyugvó hamvai okán az emlékét legközvetlenebbül őrző hely, hanem művészi sírköve révén is. Nem írtam még budapesti lakóházáról, amit a későbbiekben egy külön posztban fogok megtenni, ma csak a homlokzatán elhelyezett emléktáblát mutatom meg:

Budapest, Katona József utca 27.

Ez nem egyedi tábla, legalább is abban az értelemben, hogy a fővárosban a színművészek emlékhelyeit általában ebben a Stremeny Géza által tervezett nemesen egyszerű vonalú, kifejező formában örökítik meg.

A közelmúltban Gábor Miklósnak még két "tárgyiasult" emlékére bukkantam. Egyik sem friss, ám eddig nem tudtam róluk. Mint majd kiderül, szerintem ez a két dolog nem mindenben méltó hozzá...

Az első ilyen emlék kézlenyomata és aláírása, együtt feleségével és alkotótársával, Vass Évával. 1995. március 17-én örökítette meg magát imigyen a két művész az utókornak Budapesten, az Erzsébet körút és a Király utca sarkán található Pizza Hut gyorsétteremben. Ezen a helyen George F. Hemingway, magyar származású amerikai üzletember alapítványa hozta létre a Csillagok Falát, itt került sor az eseményre. 2003-ban az akkor már körülbelül félszáz magyar színművész emlékét megörökítő fal átkerült az Uránia Filmszínházba. Az ember azt gondolná, hogy ez jó döntés volt, ott lehet igazán remek helye ennek. Személyesen ugyan még nem láttam, de egy barátnőm fia lefényképezte az emlékfal számomra legfontosabb részét. Tőle tudom, hogy egy földszinti folyosón, amely ráadásul a mosdókhoz vezet, elfeledve, és nem csak képletesen, hanem a valóságban is ott porosodik a Csillagok Fala. Az Uránia internetes honlapján sem mutatják meg és reklámozzák, pedig szerintem egy ilyen kaliberű és profilú intézménynek külön-külön is dokumentálnia kellene az emlékfal minden egyes művészét és gondoskodnia illene arról, hogy a betérő látogatók közvetlenül tudomást szerezhessenek róla. Ehhez képest még a kedves alkalmi fényképész, akinek itt köszönöm meg segítségét, sem tudott a Csillagok Faláról, pedig ő jócskán megfordul az Urániában. A mozi honlapján csak a "Sajtószemle" rovatba rejtve lehetett rábukkanni az információra, de csak arra, hogy 2003-ban ide került. Ám hogy megvan-e még, azt nem lehet megtalálni az oldalon. Mondjuk, ezen már nem is csodálkozom, amióta megtudtam, hogy milyen méltatlan helyre dugták...

Frissítés: azóta magam is jártam az Urániában, és valóban szomorú ezeknek a kéznyomatoknak a sorsa...

 

 

A második, általam nemrég felfedezett tárgyiasult emlék egy portrédombormű az új Nemzeti Színház bejáratánál elhelyezett domborművek sorában. Valamennyit Marton László készítette 2002-ben. Én Marton László alkotásait mindig nagyra értékeltem, kifejezetten szerettem és szeretem, de hősiesen bevallom, hogy nemcsak Gábor Miklósról készített domborműve nem tetszik, hanem a többi 13 színészé sem...

Forrás: szoborlap.hu

Gábor Miklós fiatalon, 1945 és 1954 között, majd színpadi pályájának eléggé a végén, 1984 és 1991 között volt a Nemzeti Színház tagja. A dombormű ugyanakkor Rómeóként ábrázolja, ezt a szerepet pedig már a Madách Színházban játszotta el. Elég megnézni az alábbi fényképet: a besütött haj, a jelmez nyakfodra és gombjai egyértelműen bizonyítják a dombormű kiindulási pontját:

Tehát már rögtön az elején van egy tartalmi átgondolatlanság a domborműben. Plusz szerintem egy kis "pikantéria" is, mert Gábor Miklós 1954-ben szinte úgy menekült át a számára fojtogatóvá vált Nemzeti-beli légkörből a Madáchba, ahol első szerepe éppen Rómeó volt... 

Megszemlélve újra Marton László alkotását (a képre kattintva kinagyítható), ez egyrészt nem egy 35 éves férfi portréja, pedig Gábor Miklós annyi volt Rómeó eljátszásakor, ha már ezt vette a szobrász – tévesen – alapul. Másrészt szerintem a fejforma arányai sem jók; sőt, ha nem tudnám, hogy kit ábrázol, talán fel sem ismerném. Pedig egy ilyen céllal elhelyezett dombormű-ciklusnál biztosan cél volt a hasonlóság, ha nem is külsődleges, fényképszerű értelemben. 

Gyanítom, roham-munka lehetett ennek a színészportré-sorozatnak a megalkotása, hogy készen legyen a Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára. Kár érte...

Rettenetes szülők - "újratöltve" 3.

Az elmúlt alkalommal elkezdtem a Rettenetes szülők 1981-es televíziós változatának korabeli sajtóvisszhangjaiban tallózni. Akkor három kritika általánosabb megállapításait idéztem, amelyek túlnyomórészt magával a művel foglalkoztak. Ma térjünk rá a lényegre, arra, amit a konkrét film megvalósításáról, a rendező munkájáról és a szereplőkről írtak ezekben a cikkekben.

Elsőként Zappe László véleményét idézem a Népszabadság 1982. december 7-i számából:

Az öt szereplő – Vass Éva, Berek Katalin, Gábor Miklós, Fehér Anna és Tihanyi Péter – csaknem egyenrangúan tudta felidézni azt a sajátos intelligenciát, intellektuális érzékenységet, amelyik létrehozta a "cirkuszkocsi" világát, amelyik egyrészt nagyfokú lelki kifinomultságot, erkölcsi igényességet és ugyanakkor egy nagyon bonyolult szellemi társasjáték hajlékonyságát teremti meg. Mert a cirkuszkocsi lakói miközben élnek, szenvednek, folyamatosan elemeznek, értelmeznek is mindent, s lépéseiket az érzelmes és az elemzések együttes mérlegelése nyomán alakítják. Mindig kiszámítják lépéseik következményeit, sőt a következmények következményeivel is számolnak. S e számítgatások végén végképp ott marad a talány: az életben maradók, akik azzal okozzák Sophie halálát, hogy nincs szükségük rá, vajon tudnak-e élni nélküle?
Ez az egész megfejthetetlen szövevény, amelyet azonban Cocteau tiszta logikával világított át, méltóképpen tudott megjelenni televíziónk képernyőjén. Nyilván, mert meg volt írva.

Az utolsó mondat miatt emlékeztetek rá, hogy Zappe László Író kerestetik címmel megjelent írása a Rettenetes szülők mellett egy magyar irodalmi alapanyagú filmmel is foglalkozott, és cikkében annak szerzőjét elég rendesen levágta...

Gábor Miklós, Berek Katalin, Tihanyi Péter (forrás: www.nava.hu)

Következik Virág F. Éva véleménye a Magyar Hírlap 1982. december 8-i számából. Írása a Tévénapló című rovatban A paradicsomon innen címmel jelent meg.

... feszült, vibráló légkörű a játék, amelyet egyformán építenek az események, az izgalmas figurák, a remek dialógusok. ... Kiváló alkalom a szuggesztív előadásra; persze, ha vannak olyan színészek, akik képesek belebújni a sajátosan fülledt légkörű, kényelmes tempója mögött izzó szenvedélyekkel élő család, e különös ötszög szereplőinek bőrébe. Felvidéki Judit rendező nemcsak a darabra talált rá, hanem a szereplőkre is, akik emlékezetessé tették a most látott tévéváltozatot.
Valamennyien tökéletesen értik, érzik egymást – s a drámát. Legelőször is Vass Éva, akinek kusza, talajtalan és érzéki anya-figurája egyik legjobb alakítása.
A nővér szerepében feltámadt Berek Katalin, aki a régi biztonsággal formálja meg a jóval-rosszal önmagában vívódó, sokszorosan kisemmizett vénlányt. 
Kitűnő Gábor Miklós gyenge, súlytalanul vergődő apája; rokonszenves, hiteles Tihanyi Péter (aki bámulatosan hasonlít a fiatal Gábor Miklósra), és Fehér Anna szerelmespárja.
Ezúttal meg kell említeni a díszlet- és jelmeztervezőt (Felvidéki András és Sárváry Katalin); pontosan eltalált keretet teremtettek a játékhoz.

Végül Lőcsei Gabriella véleményéből idézek részleteket (Magyar Nemzet 1982. december 8.):

A lélektani drámák érdekes módon általában "jól festenek" a képernyőn. Még akkor is jól, ha az a lélektani állapot, melynek tüzetes bemutatására a mű vállalkozik, a közönség nagy részétől idegen. A televízió méretűvé "zsugorított" feszültség, az arcvonásokon figyelhető lelki változások ugyanis még azokban is fölfedezhetik a mű lényegét, akiknek nem kenyere az érzelmek elemzése. A lényeg a Cocteau-darabból is egy-kettőre kitetszett, s ebben nagy segítségére volt a televízión kívül két remek színésznek is. Vass Éva és Gábor Miklós kiválóan értik a szenvedély játékait. Cocteau világát is. Nagy ötlet volt Felvidéki Judit rendezőtől, hogy Gábor Miklóssal játszatta el az apa szerepét. Azzal a színésszel, aki a fáma szerint a Rettenetes szülők első magyarországi bemutatóján a fiút alakította. A nagy, megrendítő játékos azonban ezúttal mégsem ő, Gábor Miklós volt elsősorban, hanem partnernője, Vass Éva. Vass Éva tündöklő tehetsége időnként fel-felragyog, egy-egy színi bemutatón. Beszélnek róla, írnak róla, hogy él itt, közöttünk egy művész, aki a régi, úgynevezett klasszikus színjátszásnak is a mindentudója, a modern játékstílusoknak is. És a tudásokon kívül, alázatos szolgálóleánya hivatásának. A Rettenetes szülők televízióváltozatában azonban most megörökíttetett ez a fajta ritka képesség. Vass Éva harsány finomsággal játszotta el az önző szeretet rettenetes, gyilkos drámáját. Szenvedélyes vergődését figyelve nem lehetett nem magába fordulnia a tévénézőnek és megkérdezni lelkifurdalásosan: az a szeretet, ami benned lakik, vajon nem pusztít el senkit sem?
A két "rettenetes" felnőtt mellé haloványabb egyéniségű ifjú pár került a televíziós játékban. Tihanyi Péternek, ki a fiút játszotta, az volt a legfőbb érdeme, hogy az ifjú Gábor Miklósra emlékeztetett. Fehér Anna, aki a családi drámában a végzetet hozó lány szerepét játszotta, csak szépségével volt jelen. Berek Katalinnak újabban sajnálatosan ritkán jut filmszerep, tévéalakítás. Ezért kimért volt és idegen a szenvedélyek játszmájában. Pedig Cocteau, a rettenetes varázsló, a józan észt képviselő nagynéni figurájával is valami irdatlan fontosat hoz a világ tudtára. Azt tudniillik, hogy olykor a józan ész, a megfontolt racionalitás is pusztít, nemcsak a vad szenvedély. És a józanságot még fölmenteni sem lehet.

Én magam egy ponton nem értek egyet Lőcsei Gabriellával, mégpedig a Berek Katalinról szóló mondatával. S bár távolról sem vagyok tévé- vagy filmkritikus, legközelebb azért megpróbálom formába önteni a saját véleményemet. Mert néző azért én is vagyok :)

Gábor Miklós sírja

Ma, november 1-jén tegyünk virtuális látogatást Gábor Miklós sírjánál a Farkasréti temetőben. Mint zalaegerszegi szülőházán elhelyezett emléktábláját, síremlékét is Béres János szobrászművész készítette.

Forrás: http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti

Ehhez felhasználta Gábor Miklós Hamlet-rajzait, pontosabban közülük éppen azt, amelyik a Tollal-kötet címlapján látható:

Aki ténylegesen is el tud látogatni a temetőbe, Gábor Miklós sírját a következő koordináták alapján találhatja meg: 26. parcella, 2-8-41/42.

Frissítés:

Vass Éva 2019. június 4-i temetése utáni percekben készítettem a sírról ezt a képet. Most már újra együtt vannak!