A blogbejegyzések írásával párhuzamosan folyamatosan bővítem a Gábor Miklós bibliográfia anyagát. Néha el is veszek benne, mert most már annyi tételből áll, hogy nehéz a csoportosítás...
Közben persze sok érdekességgel találkozom, olyan könyvekkel, cikkekkel, említésekkel, amiket eddig nem láttam, vagy csak futólag.
Egy ilyent szeretnék most megosztani. Avar Istvánnal - aki annak idején Horatio volt az 1962-es Hamletben Gábor Miklós oldalán - nagy interjút készített a Színház című folyóirat 2001. évi 4. számába Virág Katalin, abból származik a részlet.
De előtte két kép, forrásuk a szinhaziadattar.hu:
"Esküdjetek!" Szénási Ernő (Marcellus), GM és Avar István
"Haj, szegény Yorick!" GM, Avar István és Kőmíves Sándor (1. sírásó)
Avar István szavai:
Felejthetetlenek viszont a Hamlet próbái. Horatio szerepe nem az a kimondott színészálom, mégis örültem, amikor megkaptam. Akkoriban jöttem fel vidékről, nekem mindenképpen tanulságos feladat volt. Menet közben vált igazán fontossá a szerep. Sokszor elmondtam, ha könyvet írnék a pályámról, abba is beleírnám, hogy nem győztem nézni, ahogyan Gábor Miklós próbált. Olyan felkészülten jelent meg mindennap. Gyakran vitatkoztak Vámos Lászlóval, de indulat, veszekedés nélkül érveltek. Más előadás próbáira is képes voltam bemenni, hogy figyelhessem, ahogy Miklós dolgozik. Hitem szerint a rendező a színész játszótársa, munkatársa és nem parancsnoka. A Hamlet próbáin két ember, egy színész és egy rendező kemény harcát láttam egymással és a darabbal. Nagyon tanulságos volt. Egész további pályámra hatott.
Többször megtörtént, mindkét blogom esetében, hogy általam írt és kikutatott adatokat, képeket úgy használtak fel újra, hogy nem közölték a forrást - magyarul: ellopták az én szellemi tulajdonomat. Megtörtént ez a Gábor Miklós-blog történetében profi színházi honlappal is, akiknek írtam, hogy legyenek kedvesek hivatkozni a blogomra, mint forrásra, de még csak válaszra sem méltattak...
Hogy is van ez?
Egy blog persze nem doktori disszertáció, de mégiscsak szellemi tulajdona annak, aki írja. Természetesen én magam is többnyire veszem valahonnét az adatokat, képeket, hiszen, ha csak nem verset vagy más szépprózát ír az ember, valahonnét, és ez többnyire sok és különböző forrást jelent, muszáj tájékozódnia, anyagot gyűjtenie. Ez az anyaggyűjtés az esetek nagy részében sokkal nagyobb munka és sokkal több időt vesz igénybe, mint egy posztnak a megírása. Számtalan esetben egy-egy adat vagy kép kedvéért el is kellett utaznom erre-arra, mert ami érdekelt, azt csak a helyszíneken tudtam kikutatni. Ha Gábor Miklósnál maradunk, akkor az ő nyomában elmentem több napra Székesfehérvárra, Balassagyarmatra, Győrbe, többször szülővárosába, Zalaegerszegre, és természetesen Budapestre, ahol jócskán kutatgattam a Szabó Ervin és a Széchenyi Könyvtárban. És még mindig kell folytatnom látogatásaimat ezekbe a nagy könyvtárakba, bőven van még csak ott átnézhető anyag, amit még könyvtárközi kölcsönzéssel sem lehet megkérni. Természetesen aminek lehetett, annak a kanizsai könyvtárban néztem és nézek utána, de az is sok idő és munka.
Ezek után az ember a begyűjtött anyagokat csoportosítja, értelmezi, átgondolja, és rövidebb-hosszabb írásokat alkot belőlük, amiket nyilvánosságra hoz a blogjában. És akkor időnként azt tapasztalja, hogy kutatásának, munkájának eredményét simán ellopják.
Tévedés ne essék, annak én nagyon örülök, ha olvassák a blogjaimat, különösen, ha szakmai szervezet vagy honlap teszi ezt. Voltaképpen az is rang, ha az embertől így ellopnak valamit, de az a fair, ha ők is közlik, hogy ezt az adatot, leírást vagy képet hol találták, azaz a blogom linkjét vagy nevét.
GM: Tollal c. könyvéből Féner Tamás fotója
Ezt a gyakorlatot szinte most tapasztaltam először egy blogger-kollégától. "Ritkán látható történelem" címmel rengeteg érdekes dologgal foglalkozik a legkülönfélébb területekről. Pár nappal ezelőtt feltett posztja Gábor Miklós Hamlet-alakításáról szól. Nem túl mélyen, csak az esemény szintjén, de ezt nem elmarasztalásképpen mondom, hiszen az ő blogjának más a célja - inkább örülök, hogy bevette ezt is nagyon érdekes témái közé. De a lényeg, amiért ezt az egész szösszenetet megírtam, az, hogy posztja végén ott vannak az általa felhasznált források linkjei, így az én blogomé is. Annak külön is nagyon örülök, hogy odalinkelte a YouTube-on található Hamlet-videót és buzdítja a látogatóját, hogy a téma kapcsán olvassa el Gábor Miklós: Tollal című könyvét.
Így kell ezt csinálni!!
Bár a szövegbe belinkeltem blogja főoldalát és a Hamlet-posztot is, itt is megteszem újra:
Nem túl régen mutattam meg videón egy Gábor Miklóssal készült interjú részletét, amiben Berkes Zsuzsa faggatta Hamletről. Azóta találtam egy hangfelvételt is ebben a tárgykörben, most azt osztom meg itt.
Ebben Gábor Miklós mélyebbre ás, mint a múltkori, tévés beszélgetésben, hiszen az egy kellemes, csevegős műsor volt, míg ez a rádióriport egy elmélyültebb, "szakmaibb" beszélgetés részlete.
Egyik műsor időpontját sem tudom, sajnos, de mindkettőt az 1980-as évtizedre tippelem. A mostani vallomásban hallható nagyon kevés riporteri reagálásból azt gondolom, hogy valószínűleg a csodálatos Szabó Éva lehetett a műsorvezető, és a riport a Petőfi rádió éjszakai műsora számára készülhetett.
Következzen akkor Gábor Miklós. A Hamlet kapcsán rendkívül érdekes szempontot vet fel, és, mint szokta, önmagával szemben is kíméletlenül őszinte:
98 éve, 1914. június 15-én született Ujlaky László színművész. Bevallom, sokáig azt hittem, hogy Zalaegerszegen, de nem, hanem Lendvahosszúfalun, az akkori Zala megye Alsólendvai járásában. Gyerekkorában költöztek Zalaegerszegre. Ma emléktábla jelöli azt a házat, ahol élt:
Zalaegerszeg, Mártírok útja 64.
Felirata:
E HÁZBAN ÉLT
UJLAKY LÁSZLÓ
1914–1994
ÉRDEMES MŰVÉSZ
A NEMZETI SZÍNHÁZ
ÉS A
MADÁCH SZÍNHÁZ TAGJA
A táblát fia, a színművésszé lett Ujlaky Károly állította 2006-ban. Ezt is, mint Gábor Miklósét, Béres János szobrászművész készítette. A portrédombormű alatt itt is szerepel egy idézet, mégpedig Szigethy Gábor színháztörténésztől:
Díszlet-Helsingőrben, aszfalt-Hunniában a színpadon Hamlet mellett állva tanulta meg elviselni, túlélni a kort. Hunniában és Helsingőrben volt színész, tudta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát.
Színész volt: esténként feltámad.
A többi néma csend.
Előző évben kiállítás is nyílt a művészről a városi kiállítóteremben. Kár, hogy erről akkor nem hallottam és nem voltam ott, talán valamit sikerült volna megtudnom Ujlaky László gyökereiről, szüleiről.
Gábor Miklóssal később nem csak ugyanabban a színházban, a Madáchban volt tag, hanem már valószínűleg gyerekkorukban is ismerték egymást. Valamikor az 1960-as években történt, hogy Zalaegerszeg meghívta a város és a megye több jeles leszármazottját – Keresztury Dezsőt, Portisch Lajost, Öveges Józsefet és másokat – valamint természetesen Ujlaky Lászlót és Gábor Miklóst, és Egerváron rendeztek egy nagy találkozást. Az eseményt akkor televíziós műsor is megörökítette. Gyerekfejjel láttam ezt az adást, azóta sem találkoztam vele, valószínűleg már nincs is meg az archívumban, de néhány dolog rémlik belőle. Például az, amikor Ujlaky László mosolyogva mesélte, gyerekkorában többször látta Egerszegen, hogy szülei "a kis Mikit viszik sétálni" :) Úgyhogy ha abban az időben esetleg nem is játszogattak együtt, hiszen öt év korkülönbség gyerekeknél nagyon sok, Ujlaky László azért tudta, hogy "a kis Miki" a mozis fia...
Mint a lexikonok írják, Ujlaky László a színiakadémia elvégzése után 1936-ban a Nemzeti Színház tagja lett. 1949 óta
a Madách Színház művésze volt. Szép orgánuma, tiszta beszéde is
elősegítette játéka tökéletességét. Alakításaira az aprólékos
kidolgozottság és a nagyfokú tudatosság volt a jellemző. 1971-ben
Érdemes művész kitüntetést kapott. 1939 óta filmezett és közel harminc
játékfilm és TV-film jelentős szerepét alakította. Ezek listája ITT LÁTHATÓ. Több érdekesség is van közötte: kicsi szerepben ott volt például a legendás legelső István, a király előadásokon és a Szomszédokban ő játszotta az idősebb erdészt, Trokán Péter főnökét.
A lexikonok egyöntetűen kiemelik szép orgánumát, tiszta beszédét. Sokat rádiózott is, gyerekkoromból jól emlékszem a Kíváncsiak klubja adásaira, ahol egy kissé cserfes fiatal női hang mellett (talán Örkényi Éva volt?) ő szólaltatta meg a tapasztaltabb válaszadót.
Színházában, a Madáchban szerintem nem használták ki kellőképpen a tehetségét. Igazi főszerepet nem nagyon kapott, csak olyan "majdnem" főszerepeket, mint például idősebb Hector Malone-t a Tanner John házasságában – és sok epizódszerepet.
Mint az emléktábla szövege is utal rá, az 1962-ben bemutatott legendás Hamletben ő volt a Színészkirály – és, ha jól tudom, Poloniust is játszotta beugrásként. A királyi udvarba érkezett színtársulat vezetője kicsi, de rettenetesen fontos szerep és pontosan olyan adottságok szükségesek hozzá, mint amilyenekkel ő rendelkezett. A darabban a Színészkirály Hamlet előtti próba-szavalása Trója elestéről és Hecuba (Hekabé) királyné sorsának átélése, a színész könnyezése indítja el a dán királyfiban a Hecuba-monológ gondolatait és ad ötletet az egérfogóra: egy olyan színjáték bemutatására a király előtt, amelyen Claudius "ha bűnös, fennakad!".
Ujlaky László egerszegi emléktáblája avatásakor az avatóbeszédet mondó dr. Szigethy István, a család régi barátja is ezt emelte ki:
Gábor Miklós ezerszínű, igazságkereső vibrálásához a másik egerszegi, Ujlaky
László nyugodt, született eleganciája, a „csak” szerepe szerint király öntudatos
szerénysége, bölcsessége érdekes kiegészítést, ellenpontot jelentett nagy közös
jelenetükben.
Nekem Ujlaky László egerszegisége nagy segítségemre volt kamaszkoromban: rajta keresztül tudtam szerezni Gábor Miklóstól végre egy dedikált fényképet, amelyre olyannyira áhítoztam – és természetesen kaptam Ujlaky Lászlótól is :) Ezt a történetet ITT egyszer már elmeséltem...
Befejezésül megmutatok egy oldalt fia, Ujlaky Károly weboldaláról; itt jegyzem meg, hogy másik fia, ifj. Ujlaky László is színész lett, édesapjuk sikeresen "beoltotta" őket :). BELÉPVE az oldalra a fényképek megszemlélése mellett megnyithatunk egy rövidke kis videoklipet, ahol Ujlaky László színészi hitvallását mondja el. Kulcsszavai: tisztesség, becsület, hit és a színészi hivatás végtelen szeretete.
Hogy az előző angol nyelvű bejegyzés után a magyar olvasóknak is jusson újdonság, megmutatok egy részletet egy Gábor Miklóssal készült televíziós interjúból. Arról beszél, legalább negyedszázaddal később, hogy mit is jelentett az ő életében Hamlet. Sajnos pontosan nem sikerült kiderítenem, hogy mikor készült ez a felvétel, de talán nem tévedek sokat, ha az 1990-es évek elejére tippelek.
Az Anno... című sorozat egyébként, amelynek keretében sugározták, ha jól emlékszem, vasárnap délelőtti műsor volt; tehát annyira azért nem komoly beszélgetés, inkább kellemesen
szórakoztató, de egyáltalán nem felszínes. Valahogy így kellene ma is. Egyedül az zavar, hogy Berkes Zsuzsa azért inkább "Ön"-nek szólíthatta volna...
Gábor Miklóst természetesen ezen kívül is sokszor faggatták a legendás Hamlet-előadásról, majd mutatok más televíziós beszélgetést és újságcikket is erről.
Azért is érdekes megnézni, mert ebben a műsorban is felidézték korabeli felvételről a Lenni vagy nem lenni monológot; ám, ha figyelmesen szemléljük, kiderül, hogy ez egy másik felvétele a nagymonológnak, mint ami általában forgalomban van és amit én is megmutattam már itt a blogon. Egy másik riportban Gábor Miklós mesélte el, hogy az előadásról, illetve néhány fontosabb jelenetről több felvétel is készült abban az időben, például ezt a részt a tv-híradó számára is rögzítették; talán ezt sikerült ehhez a műsorhoz előkotorni. Érdemes a kettőt összehasonlítani, újabb bizonyítékát találjuk annak, hogy Gábor Miklósban az előadások során mennyit változott Hamlet. Erről ebben a riportban is beszélt és közben egy másik nagyon fontos dolgot is megfogalmazott: az állandóság és a változás viszonyát egy színészi alakításban.
Egy kedves olvasóm révén szembesültem az igénnyel, hogy a világban szerte létező Laurence Olivier-tisztelők, rajongók is elolvashassák, ezért készült az angol fordítás. Köszönet érte Szász Teréziának!
In 1961, when the performance of Hamlet’s preparation began,
Miklós Gábor was so brave to see Laurence Olivier’s Hamlet movie. By his books
it wasn’t the first time, because he had seen it in 1955 during Romeo playing.
In April 1955 he had wrote in his journay what published in
Tollal (With Pen) second edition (p. 41-42.):
Laurence Olivier
Olivier’s Hamlet movie.
How can move, how can speak these actors! What exact each of
movement! What a simple cleanness, what sharpe contour!
Strange actor he is. Bitter and closed.He remains strange for me – the character
attracts me but for moments he repels me at the same time. But who knows what kind of taste is the
better. This is the real sex appeal! And he utilizes so much! What a walk! How
could he find out this ancient Roman style hairdressing! What a slyly cut
neckline which stress this curved neck! [...] His speech is simple, it hasn’t
any pathos which is habitual fashion to us, but it is sterile, flexible, its scale
is endless, and I haven’t never felt so much that this drama is verse too.
[...]
This Hamlet is „modern”, it is really! There is something what
I don’t like in this movie, for exemple the shortening of the environment’s
role. [...] However: when I came out of the cinema, I felt myself so
antiquated.
By the effect of Olivier, the best speaker Hungarian actor learns
elocution.
And now I quote the Miklós Gábor’s journey, the date is 9
November 1961 – after the Hamlet’s rehearsals began, and when he consciously
saw once more the English Hamlet movie. Part of Tollal (With Pen) second
edition (p. 169-170.):
Again the great movie of
Olivier!
It hasn’t carried me with it so much. First Halmet’s male tenderness,
permanent burning pain in which his whole biting wisdom dissolves youngness’
innocent. He watches everything around himself. But in these eyes it never
disappears the uncomprehending and wondering question – he’s looking somewhere:
his mother, the powerless Ophélia or himself. [...]
Which seems in the first reading a stage-thriller’s property
and a simple theatrical method, it will be logical and reasonable by Olivier.
He takes Shakespear seriously – like an adult an other one. What wonder I
better? The safe Shakespeare’s interpretation or the great spirit which uses
Shakespeare just like an instrument to appear?
I pass over a part of the Miklós Gábor’s analysis about the
Hamlet-Ophélia scene by the Olivier’s movie. We can see it (Jean Simmons as
Ophélia), after I interpretate how Miklós Gábor saw it in the movie and in the
drama.
Ophélia–scene. Hamlet understands in the first moment,
there is someone who is listening, and Ophélia knows, he knows too. Both of
them play a role to the audience; but to each other too; they play to tell what
they tell it would be possible, thus everything is so false. Two powerless
young lovers in front of the peeping world’s eyes. This is a basic situation of
the life. In which Hamlet cannot touch her lover, this is the real cause of his
powerlessness and his cruelty, by the way this situation is created by Ophélia
too. „Get thee to a nunnery!” – it is a confession of love by the cleanness,
which mustn’t to lead it into temptation, because – oh, what a curse! – it is
so weak to win.
Finally, the Hungarian actor who prepared himself to Hamlet role
drew the conclusion what he wrote very exactly and simple:
I wasn’t threatened by the
movie. Olivier gave the solution, and in the performance I am not intrested in
composition just the solution itself. Can it be enough that I simply use on the
stage and live this role that way what he essentially arranged? Or can I
retrust myself to myself? I’m not afraid of take everything from Olivier what I
need and what I cannot make better without. If I find out something, this is
the only way how I can.
And now, finally let’s see the same scene with Miklós Gábor and Éva Vass (1963). Afterwards
everybody can draw up own observations and comparisons:
Az elmúlt alkalommal öltözőjébe követtük Gábor Miklóst egy Hamlet-előadás előtt. Ám mi történik előadás után? Gábor Miklós így válaszolt egy erre vonatkozó olvasói kérdésre 1962-ben, a Film Színház Muzsika 45. számában:
A Magyar Televízió 2010. decemberi, Gábor Miklósra visszaemlékező műsorábanGötz Béla szcenikus, díszlettervező, aki a Hamlet idejében a Madách Színház fiatal ügyelője volt, és így tanúja a teljes próbafolyamatnak, illetve technikai levezénylője mind a háromszáz Hamlet-előadásnak, mesélte el a következőket: Az esték nem értek véget azzal, hogy a színészek meghajoltak a színpadon. Úgy becsülte, legalább száz alkalommal volt az a menetrend, hogy négyen autóba ültek, és – akkor még lehetett autóval közlekedni a Margitszigeten – több kört is tettek ott, mielőtt ki-ki hazatért volna. Vass Éva vezetett, mellette ült Gábor Miklós, hátul pedig Götz Béla, és az előadásban Oscrik rövid szerepét játszó Körmendi János. Általában "Körmendi Jancsi vitte a szót", akinek már akkor is nagy humora volt; Vass Éva "úszott a boldogságban", Gábor Miklós pedig csak ritkán szólalt meg, akkor sem ahhoz kapcsolódott, amiről éppen szó volt, hanem mindig visszatért az előadás valamely momentumához. Mint Götz Béla ecsetelte, Gábor Miklós számára sohasem volt két egyforma előadás – egyrészt, mert ő maga is más-és más szellemi és fizikai állapotban volt, de azért sem, mert mindig valamit újragondolt, és újra kezdett egy monológon vagy más részleten dolgozni. Ez tökéletesen benne van Gábor Miklós könyveiben is – itt a blogon is több olyan jelenetet idéztem fel a Hamletből, amelyben a darab egy-egy mozzanatát új és gazdagabb szemmel látta és játszotta. Itt van például nagyjelenete anyjával, és egy másik példa ugyanerre a törekvésére a temetőjelenet. Érdemes újra felidézni őket!
Még mindig a Hamlet-jelmez élménye kapcsán kukkantsunk be Gábor Miklós öltözőjébe. Ő maga enged oda bennünket, ha fellapozzuk a Tollal-könyvben közzétett, a premier után jó egy hónappal írt naplójegyzetét.
Ilyen picike az öltöző...
Olvassuk el együtt ezeket a sorokat (2. kiadás, 237-238. oldal) és kövessük fekete ruhás alakját az öltözőből a színpadra, első megszólalásának küszöbéig:
A Hamlet előadása előtt mindig bekapcsolom a hangszórót az öltözőmben, hogy míg festem magam, hadd halljam a gyülekező közönség zsibongását, köhécselésüket és a perecárus hangját.
– Mert tudod, hogy az a sok ember miattad gyűlik össze – mondja mosolyogva É.
No persze hiúság. Meg hogy érezzem, amit talán a misére készülő pap érezhet, amikor meghallja az orgona hangját. Lehet, hogy nem istenre vagy saját üdvösségére gondol, de mindenképpen az elkövetkező ünnepre.
"Bemosakodásom" fontos tényezője öltöztetőszabóm rajongása és tisztelete a Hamlet-tel szemben. "Ha kihúzzák a lottómat, elhagyom a színházat, csak a Hamlet előadásaira fogok bejárni a művész úrhoz" – mondta nekem, nagyon őszintén. Én egy gróf szerény természetességével fogadom, hogy gondoskodjék limonádémról, narancsomról és feketémről. Ez a kitűnő ember, nagyszerű tapintatával: hozzátartozik felkészülésemhez.
Félhangosan elmondok egy-egy részletet. Ilyenkor a ritmust próbálgatom, meg hogy elég érzékeny vagyok-e. Nem gondolok én ilyenkor valóban Hamlet sorsára, csak mint egy-egy dallamtöredéken, mintha magamnak dúdolgatnék, úgy próbálom ki, eléggé megindít-e egy-egy sor, és jó helyen indít-e meg, egyáltalán: hol van ma este az a pont, ahol sebezhető vagyok? Legjobb, ha erre a célra olyan verset használok fel, melynek semmi köze Hamlethez.
Igyekszem, hogy minél lazábban sétáljak fel a színpadra azon a bizonyos lépcsőn, a zenekari árok sötétségéből. De amikor leülök székemre, és szemem megnyugszik a nézőtér félhomályában, és látom a felém forduló arcok foltjainak sorát, a megmozduló gukkereket, és érzem, hogy most –– mielőtt tovább figyelnék a dráma folyását –– pár pillanatig engem vizsgálnak, egyik-másik nézővel még össze is pillantunk, ilyenkor azt mondom: "Tessék, itt van Hamlet!" – mintha szimbóluma vagy inkább megtestesülése lennék valaminek, ami, tudom, él a képzeletükben, és most tőlem várják, hogy szembesítsem őket vele. Néha első személyben gondolkodom magamról, néha meg így: "Ő, Hamlet." Tehát abban a lelkiállapotban, mely végül odavisz, hogy Hamlet hangján szólaljak meg, sok az ünnepélyesség, a hiúság, sok a nevetségesen mesterkélt, sőt affektált is, szóval, a színházhoz, és nem a szerephez tartozó.
Most nézzük meg a legendás előadásból a Hamlet színre lépése előtti, azaz legelső jelenetet, amit Gábor Miklós talán még öltözői hangszóróján kezdett el hallgatni. Valamikor közben mehetett le a zenekari árokba, ahonnét a következő jelenet elején felbukkant és leült a dán királyi palota tróntermében a trónörökös számára odakészített székre...
Hol a tárcám? – kiált fel Hamlet, miután találkozott apja szellemével és megtudta tőle, hogy igaz volt a sejtése, Claudius a gyilkos (ó, az én próféta lelkem!), majd megesküdött, hogy bosszút áll. Hol a tárcám – leírom, hadd írom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonnyal az. [Ír]
No bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: "Isten veled. Eszedbe jussak,"
Esküm van arra már. (Hamlet 1. felvonás 5. szín. Ford.: Arany János)
Közben előveszi a derekára csatolt tokból korabeli laptopját, és – meglehetős érzelmi felindultságban – bevési a mondottakat. ÍME:
(A szóban forgó rész 5 perc 42 másodpercnél kezdődik, maga a monológ pedig 4 perc 40 körül)
Nos, a "hol a tárcám?" kérdésre meg tudom mutatni a választ: ITT VAN! méghozzá az én kezemben :)
A március 20-i győri Gábor Miklós-emlékesten a terembe belépve szinte a lélegzetem is elállt (szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik– hogy a Hamlet zseniális fordítójának egy versét idézzem), amikor megláttam a Hamlet-jelmezt. Közelebbről megszemlélve Szigethy Gábor hívta fel a figyelmemet a derekára kötött övre, s az övtartóban a tárcára. Ki is vehettem, kezemben tarthattam, s kiderült, valójában egy kicsike palatábla a hozzá kötözött ceruzával. Hogy az előbb korabeli laptopnak neveztem, csak szeretetből tettem :) Ha alaposabban megnézzük, a sok kopás mutatja, hogy Gábor Miklós tényleg használta ebben a jelenetben, tehát nem egy tartalék-példány, ami a sorára várt, ha tönkremegy az első. Így a kezemben tartani nagyon különleges pillanat volt számomra...
Hamarosan magáról a Hamlet-jelmezről és tervezőjéről írok.
Ma 45 éve, 1966. december 28-án láthattam Gábor Miklóssal a Hamletet. Nem egészen 14 évesen életemben először voltam színházban. Akkor is szerda volt :)
A jegyet azóta őrzöm
Balatonfenyvesen laktunk, de szerencsére egy nagybátyám és nagynéném élt Budapesten, méghozzá majdnem a Madách Színház szomszédságában, az akkori Lenin körút 40-42. alatti hatalmas bérházban.
Akkor már legalább egy éve könyörögtem, hogy vigyenek el, annyira szeretném látni az előadást. Az engedélyben biztosan közrejátszott, hogy szüleim egyik kolléganője, a fenyvesi iskola magyar tanára is látta és legfelsőbb fokban mesélt róla.
Így nyolcadikos koromban, a téli szünetben felutazhattam Budapestre - ekkor ültem vonatra először egyedül ilyen hosszú utazásra.
Azóta is úgy emlékszem arra az estére, mint életem legszebb élményére. Előtte nagynéném meghívta egyik barátnőjét, aki magyar tanár volt, hogy kicsit előkészítsen az előadásra. Nem árultam el neki, hogy én már egy éve erre az estére készülök, hogy minden hozzáférhetőt elolvastam a Hamletről és Shakespeare-ről , ráadásul az egész darabot szó szerint megtanultam...
Magamban minden évben meg szoktam emlékezni évfordulómról, az idén itt a blogon is megtehetem :) És azzal is emlékezem, hogy most már több hónapja foglalkozom kis blogom keretében ezzel az előadással, korabeli források alapján és különböző aspektusokból - és még fogok is foglalkozni vele, annyira kimeríthetetlen a téma.
Befejezésül nézzünk meg egy hosszabb részletet az 1962-ben rögzített előadásból, középpontjában az úgynevezett Egérfogó-jelenettel:
Színészkirály: Ujlaky László, Színészkirályné: Kelemen Éva, Horatio: Avar István, Polonius: Pécsi Sándor, Ophelia: Vass Éva, Claudius: Greguss Zoltán, Gertrud: Simor Erzsi, Rosencrantz: Árva János, Guildenstern: Tallós Endre. Rendezte Vámos László.
Mostani bejegyzésem egy kicsit, sőt nem is kicsit különbözni fog az eddigiektől, de valahogy szükségét érzem, hogy megírjam. Fogorvoshoz járok egypár hete, de most már hamarosan kibukkanok az alagútból. Nagyon-nagyon nehezen szántam rá magamat, pedig sokszor eszembe jutottak Hamlet szavai:
Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.
Persze jól tudom, hogy ebben az idézetben azért fontosabb dologról van szó: a "lenni vagy nem lenni" alternatívájából a "nem lenni"-ről, azaz a halálról. De talán mégsem nevetséges, hogy az én kisebb jelentőségű problémám kapcsán is – ami azonban nekem nagyon is nyomasztó volt – kísértett ez a gondolatmenet, mert tulajdonképpen arra is igaz.
Sokszor felidéztem magamban Gábor Miklós szavait is A színész árnyéka című kötetéből, és gondoltam, ha majd odakerülök, megpróbálom az ő módszerét követni, amit így írt le:
Mint a fogorvosnál: mindig megdicsér, hogy milyen bátran viselem el a fájdalmat, holott én félek, és nem bírom elviselni, ha kínoznak. De mindig arra gondolok: "Ez még nem az igazi, az igazi csak ezután jön!" – és reszketve várom az igazi fájdalmat. Kezelés után aztán csodálkozom: ennyi volt? (92. oldal)
Nálam aztán úgy történt, hogy szerencsére – gyorsan le is kopogom, hogy most már a legvégén is így maradjon – nagy fájdalommal nem kellett megbirkóznom, inkább csak kellemetlenségekkel; gondolom, ma már hatékonyabban lehet csillapítani a fájdalmat és a műszerek is biztosan kifinomultabbak, mint az 1960-as években, amikor ő a fentieket írta. A félelmeimet és a lelki traumát pedig egészen fantasztikusan feloldotta a fiatal fogorvosom; mondtam is neki, hogy valóságos csodát művelt velem. Egyedül a legutóbbi kezelésem volt hosszadalmas és benne körülbelül két-három perc erejéig tényleg fájdalmas. Na, akkor megpróbáltam alkalmazni a Gábor Miklós-módszert – de szerencsére igazán nem kellett sokáig, így nem szerezhettem benne rutint :) Amíg ez a hosszadalmas dolog tartott, magamban Hamlet monológjait mondogattam (nyolcadikos koromban tudtam kívülről az egész darabot, jó részét ma is fel tudom idézni), és lelki füleimmel meghallgattam egy-két töredék operaáriát a másik szeretett művésszel, Plácido Domingóval. Így tényleg sikerült valamennyire eltávolodni a konkrét történéstől. Azért a végére elég nyűgös lettem, ezt beismerem, de akkor már másfél órája csücsültem a székben; ám így is sokkal könnyebben viseltem a gyűrődést, mint eredetileg gondoltam volna.
Úgyhogy az orvosomon kívül utólag is köszönöm Gábor Miklósnak, hogy még ezen a téren is segített nekem...
A Hamlet-próbák megkezdődésének időszakában Gábor Miklósnak van bátorsága megnézni Laurence Olivier 1948-ban bemutatott Hamlet–filmjét. Könyvei tanúsága szerint nem ekkor látta először, hanem még Rómeó idejében, 1955-ben.
1955 áprilisában ugyanis ezt írta naplójába, amint a Tollal 2. kiadásában is megjelent (41-42. oldal):
Laurence Olivier
Olivier Hamlet–filmje.
Hogy mozognak, hogy beszélnek ezek a színészek! Minden mozzanat milyen pontos! Milyen kilúgozott tisztaság, milyen éles vonalak!
Különös színész ez. Fanyar és zárt. Minden vonzása mellett is idegen, pillanatokra visszataszító. De ki tudja, melyik íze ízlik legjobban! Ez aztán a sex-appeal! De ki is használja! Micsoda járás! Hogy kitalálta ezt a római vágású frizurát! Milyen ravaszul szabott dekoltázsok hangsúlyozzák ezt az emelkedő nyakat! [...] Dikciója egyszerű, nyoma sincs benne a nálunk megszokott pátosznak, de sterilen tiszta, hajlékony, skálája korlátlan, és mintha még sose éreztem volna ennyire, hogy ez a dráma vers is. [...]
"Modern" ez a Hamlet, ez aztán az! Persze van, ami nem tetszik a filmben, például a környezet szerepének túlzott megkurtítása. [...] De akárhogy is: mikor kijöttem a moziból, idejétmúltnak éreztem magam.
Olivier hatására az egyik legszebben beszélő magyar színész beszédórára jár!
És most Gábor Miklós 1961. november 9-i naplóbejegyzésének részleteit idézem – nem sokkal korábban kezdődtek meg az ő Hamletjének próbái, s ekkor célzatosan nézte meg újra az angol Hamlet-filmet. Részlet a Tollal 2. kiadásából, 169-170. oldal:
És újra Olivier nagyszerű filmje.
Még sose ragadott magával ennyire. Elsősorban Hamlet fiús lágysága, állandóan sajgó fájdalma, melyben minden maró bölcsessége kamaszosan ártatlanná oldódik. Mindent lát maga körül, de mindent látó szeméből – bárhová vesse is tekintetét: anyjára, a tehetetlen Opheliára, akár önmagára – sose tűnik el a megérteni nem képes, csodálkozó kérdés. [...]
Olivier logikussá, indokolttá teszi, ami első olvasásra csak rémdrámai patronnak, puszta teatralitásnak tűnik. Komolyan veszi Shakespeare-t – felnőtt a felnőttet. Mit csudáljak jobban? Shakespeare biztos értelmezését, vagy azt a szellemet, mely még Shakespeare-t is csak eszköznek használja, hogy megnyilatkozzék?
Közben Gábor Miklós elemzéséből kihagytam egy részt, ahol Olivier filmjének Hamlet/Ophelia-jelenetét elemzi. Ezt most meg is tudjuk nézni (Ophelia szerepében Jean Simmons), és aztán idemásolom, ahogyan Gábor Miklós látta a filmben és a darabban ezt a jelenetet.
Ophelia–jelenet. Hamlet már az első pillanatban megérti, hogy kihallgatják őket, és tudja Ophelia is, hogy ő tudja. Mindketten színházat játszanak a leselkedőknek; de egymásnak is; úgy tesznek, mintha azt mondanák, amit mondanának, ha lehetne; így minden szavuk meghamisítódik. Két tehetetlen fiatal szerelmes a leselkedő világ szeme előtt. Az élet egyik alaphelyzete ez. Hamlet ebben a helyzetben – melynek megteremtésében maga Ophelia is bűnös – nem tud hozzáférni szerelmeséhez és tehetetlen, durvasága is ebből a tehetetlenségből fakad. "Vonulj kolostorba!" – szerelmi vallomás ez a tisztaságnak, melyet nem szabad kitenni a világ kísértésének, hiszen – ó, átok! – úgyis gyenge, hogy helytálljon.
Végül a Hamletre készülő magyar színész levonja a konklúziót, s rendkívül pontosan és egyértelműen fogalmazza meg:
A film nem vette el a bátorságomat. De Olivier megoldotta Hamletet, engem pedig a színészetben nem a kidolgozás érdekel, hanem éppen a megoldás. Beérhetem-e azzal, hogy egyszerűen színpadra alkalmazom, és átélem, amit ő lényegében elintézett? Vagy bízzam magam önmagamra? Nem félek, hogy mindent átvegyek Olivier-től, ami nekem kell, ami nélkül jobbat nem tudok produkálni. Ha valamire rá akarok jönni, csak így jöhetek rá.
S most e szavak jegyében nézzük meg ugyanezt a jelenetet Gábor Miklóssal és Vass Évával, és mindenki megteheti a saját megfigyeléseit, összehasonlításait:
Lassan négy hónapos lesz a Gábor Miklós-blogom. Ha a képernyő jobb oldalára nézek, már elég tekintélyes hosszúságot alkotnak az eddigi bejegyzések tárgyszavai és ez alatt a rövid idő alatt is több érdekes, olykor elfelejtett szerepét sikerült felelevenítenem. De eddig feltűnően kerültem a Hamletet, amely általános vélekedés szerint a legnagyobb szerepe volt. Annak ellenére kerültem, hogy életemben először ebben láttam Gábor Miklóst személyesen és életem egyik legnagyobb élménye volt. De azt hiszem, éppen ezért nem ugrottam még neki ennek a témának, mert nagyon nagy feladatnak érzem, hogy én megszólaljak róla és kiválogassam a sok-sok kritikából a legjellemzőbbeket.
De lassan ideje lesz a mélyvízbe ugrani. Hangulati előkészítésnek itt van két kis kivágat régi Film Színház Muzsikákból.
Az első évszáma 1957. A szilveszteri szokásos körkérdésre válaszol itt Gábor Miklós, miszerint mit vár az új évtől. Témánk szempontjából a legfontosabb mondat: Szeretném eljátszani a Hamletet is, de hát erre nem sok reményem van...
Ekkor már a Madách Színház tagja, túl Rómeón, A királyasszony lovagján, éppen elkészült az Éjfélkor című film. 1958-ban jön Vlasz a Nyaralókból, majd Figaro... és 1962-ben végre a Hamlet. Az előadás sikere közmondásos, még 1967-ben is műsoron van – az én nagy szerencsémre, így láthattam nyolcadikos koromban 1966 decemberében.
1967-ben, kilenc évvel a régi körkérdés után az újság szembesítette Gábor Miklóst régi válaszával. Íme:
A Filléres emlékeim sorozat végén azt ígértem, hogy ezentúl objektívabb leszek. Attól tartok, ezt az ígéretemet nem tudom teljesen beváltani, bár törekedni fogok rá. De még nem most :)
"Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv".
Ez volt az a mondat, amit először hallottam Gábor Miklóstól élőben 1966. december 28-án. Soha nem felejtem el, ahogyan ott ült a színpad előterében azon a szépvonalú reneszánsz széken. A hatodik sorból elég közelről láthattam.
Valami nagyon meghittet éreztem attól a pillanattól kezdve, hogy a viharos szellem-jelenet után megjelent a színpadon, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit – hiszen még tizennégy éves sem voltam egészen. Aztán később olvastam egy mondatot; sajnos, már nem tudom, hogy hol és azt sem, ki mondta róla. De nem is ez, hanem maga a mondat a lényeg, ami pontosan azt fejezte ki, amit én azon az estén éreztem: az ő Hamletje olyan, mintha kézen fogná az embert...
Az, hogy Gábor Miklóst személyesen is láthatnám, színházban, egy darabig eszembe sem jutott, olyan képtelenségnek tűnt, mintha Budapest egy másik bolygón lenne. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy pesti nagynénim-nagybácsim a Lenin körúton lakik, a 40-42. házszám alatt, a Madách Színházról pedig kiderült, hogy szintén a Lenin körúton található, házszáma 29-33., csak nem lehet messze. És akkor elkezdtem könyörögni, hogy egyszer vigyenek el megnézni a híres Hamletet, amit akkor már négy éve játszott a színház egészen elképesztő sikerrel. Akkor voltam tizenhárom éves és még soha nem voltam színházban.
A nagy nap 1966. december 28-án következett be. Addigra én szinte az egész darabot tudtam szó szerint (észre is vettem a húzásokat és volt egy jelenetösszevonás is). Az előadásról nehezen tudok írni, mert ma is úgy érzem, hogy életem egyik meghatározó élménye volt annak ellenére, hogy még gyerek voltam. A színházjegyet máig őrzöm, a bal oldal 7. sor 6. székén ültem:
Hamlet
Amikor nagyon hosszú szünet után, körülbelül tíz éve újra a Madách Színház nézőterén ültem, szomorúan néztem a híres rockoperát. Bár abszolút professzionalista előadás volt, nekem mégis az a régi hangulat hiányzott, amikor még a Hamletnek volt akkora sikere, mint manapság egy Lloyd Webber darabnak.
Gimnazista éveim alatt még kétszer meghívtak a nagybátyámék.
III. Richárd
Így láthattam 1969. június 13-án a III. Richárdot és 1970. november 15-én a Sakk-matt című zenés darabot, amely Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából készült. Ott a két nagy tragédia után egy tüneményesen és elegánsan komédiázó – és remekül éneklő! – Gábor Miklóssal ismerkedhettem meg. Lehet, hogy nem ez volt a Madách Színház legjelentősebb előadása, de amit Tolnay Klárival csináltak, az szerintem zseniális volt.
Sakk-matt
Főiskolás koromban még kétszer voltam a rokonaimmal színházban. Igaz, akkor már nem a Lenin körúton laktak, hanem Budakeszin egy helyes pici kertes házban. Két nyugdíjasnak sokkal jobban megfelelt, mint a régi bérházbeli lakásuk, de én mindig szemrehányást tettem nekik, hogy elköltöztek a Madách Színház közeléből (akkor még nem tudtam, hogy Gábor Miklós is hamarosan költözik, először Kecskemétre). Ekkor vettek jegyet Karinthy Ferenc Szellemidézés című darabjára, amelyben Gábor Miklós Donáti Sándor alakjában voltaképpen Karinthy Frigyest játszotta el megrendítően, illetve a My fair Lady előadására az Operettszínházba, ahol vendégként lubickolt Higgins professzor szerepében. Ez a két előadás valamikor 1971 és 1974 között lehetett, sajnos, a színházjegyeket elvesztettem, ezért nem tudom pontosan. De a My fair Ladyt még egyszer sikerült megnéznem, ez 1975. március 21-én történt:
My fair Lady
És egy örökre meghiúsult lehetőség, Szophoklész Oidipusz királya. 1972 novemberében főiskolásként egy hetet a fővárosban töltöttünk, nappal a nagy könyvtárakat szemléltük meg, esténként színházba mentünk. Már láttuk a Vígszínházban A három nővért (Ruttkai, Darvas) és a Tháliában a Holdbéli csónakost (Kozák András). Utolsó este azt hittem, Oidipusz-Gábor Miklós vár rám, amikor délután az utcán hallottuk, hogy váratlanul meghalt Pécsi Sándor. Az Oidipusz elmaradt, mert ő játszotta volna Teireziaszt. Így már csak televízióban láthattam viszont a címszerepben Gábor Miklós felkavaró alakítását. Az már egy másik történet, hogy az Oidipusz helyett a II. Lajos királyt (Szomory Dezső) tűzték műsorra. Más körülmények között bizonyosan nagy élmény lett volna. Ráadásul az erkélyen, éppen a közelünkben egy fiatal csapat nem igazán tolerálta Szomory nyelvezetét, s egyfolytában hangoskodtak. Huszti Péternek, Almási Évának és a többieknek biztosan nagy erőfeszítésükbe került a gyász mellett emiatt is végigjátszani normálisan az előadást. Aztán a legvégén, a tapsrendben az egyik színész nem bírta tovább és felkiáltott: Az erkélyen gyalázatosan viselkedtek! Teljesen igaza volt...
