2011. december 28., szerda

Ma 45 éve...

Ma 45 éve, 1966. december 28-án láthattam Gábor Miklóssal a Hamletet. Nem egészen 14 évesen életemben először voltam színházban. Akkor is szerda volt :)

A jegyet azóta őrzöm


Balatonfenyvesen laktunk, de szerencsére egy nagybátyám és nagynéném élt Budapesten, méghozzá majdnem a Madách Színház szomszédságában, az akkori Lenin körút 40-42. alatti hatalmas bérházban. 
Akkor már legalább egy éve könyörögtem, hogy vigyenek el, annyira szeretném látni az előadást. Az engedélyben biztosan közrejátszott, hogy szüleim egyik kolléganője, a fenyvesi iskola magyar tanára is látta és legfelsőbb fokban mesélt róla.
Így nyolcadikos koromban, a téli szünetben felutazhattam Budapestre - ekkor ültem vonatra először egyedül ilyen hosszú utazásra.

Azóta is úgy emlékszem arra az estére, mint életem legszebb élményére. Előtte nagynéném meghívta egyik barátnőjét, aki magyar tanár volt, hogy kicsit előkészítsen az előadásra. Nem árultam el neki, hogy én már egy éve erre az estére készülök, hogy minden hozzáférhetőt elolvastam a Hamletről és Shakespeare-ről , ráadásul az egész darabot szó szerint megtanultam...

Magamban minden évben meg szoktam emlékezni évfordulómról, az idén itt a blogon is megtehetem :) És azzal is emlékezem, hogy most már több hónapja foglalkozom kis blogom keretében ezzel az előadással, korabeli források alapján és különböző aspektusokból - és még fogok is foglalkozni vele, annyira kimeríthetetlen a téma.

Befejezésül nézzünk meg egy hosszabb részletet az 1962-ben rögzített előadásból, középpontjában az úgynevezett Egérfogó-jelenettel:



Színészkirály: Ujlaky László, Színészkirályné: Kelemen Éva, Horatio: Avar István, Polonius: Pécsi Sándor, Ophelia: Vass Éva, Claudius: Greguss Zoltán, Gertrud: Simor Erzsi, Rosencrantz: Árva János, Guildenstern: Tallós Endre. Rendezte Vámos László.

2011. december 23., péntek

Egy/néhány régi karácsony

A Film Színház Muzsika 1958. évi 52. számában a Ruttkai Éva / Gábor Miklós házaspár régi karácsonyokra emlékezett:



Ezzel a kis cikkel és képpel kívánok boldog karácsonyt minden kedves Olvasómnak!

2011. december 19., hétfő

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

A közelmúltban megpróbáltam röviden, adatszerűen összefoglalni Gábor Miklós és Vámos László mint színész és rendező együttműködését teljes pályájukon keresztül.
Mint írtam, a Hamlet előtt két közös munkájuk volt, mindkettő a klasszikus repertoárba tartozott Victor Hugo: A királyasszony lovagja és Beaumarchais: Figaro házassága című darabjai 1956-ban, illetve 1958-ban.

Az 1962 januárjában bemutatott Hamlet próbái előző év októberében kezdődtek el, ám Gábor Miklós már legalább 1961 tavasza óta tudta, hogy hamarosan Hamletet fog játszani.
1961. március 15-én ezt írta naplójába:
V. L. attól fél, hogy én "érdekesre" játszom én attól, hogy ő Schillerre rendezi majd a Hamlet-et.

Böngésszük tovább Gábor Miklós: Tollal című könyvét:

1961. december 1.
Nagyon jó próbák. V. L.-val vannak néha vitáink, de hát a feszültséget muszáj időnként levezetni. Jó rendező, makacs és tisztességes, valóban ritka képességekkel.

1961. december 12.
Miért kiabál például V. L. rendezés közben? meséli a fiatal segédrendező. Ül a nézőtéren, figyeli a színpadot, és közben bántja a szemét, hogy K. segédszínész nem jó helyen áll. Nem akarja zavarni a jelenetet, ezért csak integet a sötétben, és magában suttogja: "Balra! K. balra!" de csak magában, érted? Ezt megteszi háromszor-négyszer, nem tud megszabadulni a képet zavaró némaszereplő látványától, végül elveszti a fejét és felüvölt: "K. Balra!" K. persze megsértődik, mert ő nem tudja, szegény, hogy V. L. tulajdonképpen már negyedszer vagy ötödször szólt rá.
A próbán, sajnos, az emberi gyengédség és udvariasság néha át kell hogy adja helyét a vademberek szelidítetlen indulatvilágának. Csak az sértődik meg ilyenkor, aki nem tudja, micsoda gyötrelem egy jó érzékű rendező számára egy rosszul elhelyezett alak a színpadon. Ez az alkotó érzékenység többet ér, mint a puszta emberi érzékenység.
V. L. nagyon jó rendező. Mindenesetre makacs kitartás dolgozik benne ez, úgy látszik, a rendező egyik legfontosabb tulajdonsága, és elrejti sebeit, melyeket munka közben kap. Ez tisztességes dolog.

1961. december 15.
V. L.-val most nagyon jól dolgozunk együtt. Minden próba konkrét eredményeket hoz.



A Hamlet próbáján

1961. december 19.
Még a szöveget se tudom tökéletesen, de gyakran türelmetlen vagyok, játszani szeretnék már, nem próbálni. Ilyenkor már csak bizonyos pontokat kellene csiszolgatni, bizonyos főleg több szereplős jelenetek ritmusát kellene gyakorolni, minden egyéb fölöslegesnek tűnik, hiszen már úgy érzem, hogy "én vagyok Hamlet", a legfontosabb már megvan. Persze be kell még gyakorolni egyes részletek, főleg monológok zenei ritmusát, éreznem kell az egységeket. Bizonyos ritmusokra úgy kell felugrani, mint vágtatás közben a lóra, elkapni egyből a vers meghatározott, pontos iramát, ahogy az artista elkapja a lebgő kötelet. De ezen kívül már csak azt kívánom, hogy játszhassak, megállás nélkül. Nemcsak azért, hogy végre megérezzem, milyen is a szerep egyelőre még ismeretlen egésze, hanem azért is, hogy ne legyen már más kapcsolatom a világgal, mint színpad és nézőtér kapcsolata. Csak kelletlenül engedelmeskedem V. L.-nak, aki a részpróbákon is teljességet kíván, nem tudja, hogy ilyenkor az erőltetett hitelesség nem próba, nem valóban előrevivő kutatómunka, hanem kedvetlen produkció, hogy őt megnyugtassam. Többet ér, ha egy szék pontos helyét megállapítjuk, ha egy párbeszéd-töredék mechanikus ritmusát begyakoroljuk, mint ha kiválóan eljátszom neki a nagymonológot, ami úgyis egészen más lesz majd, ha a darabban, a maga helyén, egészen más lelkiállapotban kerülök szembe vele. Megcsalja önmagát, megcsal, elkedvetlenít engem, mert úgy érzem, hogy meg kell őt győznöm valamiről, amiről neki szereposztás előtt kellett volna meggyőződnie, hogy most már velem együtt kockáztasson. V. L.-ból hiányzik kissé a játékos lazasága, a nemtörődöm készenlét az élvezetre, és a fogékonyság valami iránt, ami nem pontosan értelmes.

1962. február 10.
Én a Hecuba monológot akkor mondom jól, ha felidézem magamban V. L. egy arcát. (Először a háziszínpadon oldottam meg ezt a monológot, talán azóta se fénylett úgy. Fél szemmel magam előtt láttam, elég közel, V. L. nem túlságosan kifejező arcát, ahogy önmaga nehézkesebb anyagával küszködve félretorzult, hogy követni tudja az én szenvedélyeim hullámzását, illetve ketten hajtottuk előre egymást, hol ő volt előbb, hol én, arckifejezése nem volt meggyőző, és igaz, ügyetlen rendező-arc volt, csak görcsös fintorokkal, karikatúraszerű vonaglásokkal tudta kifejezni, mit akar, és mégis, vagy talán éppen ezért, szinte irigylésre méltó karikatúraszerűsége miatt ameddig mi, színészek, sose merünk elmenni megéreztem benne a megállás nélkül zuhogó szenvedés áradását, úgy kísérte játékomat, mint az autókísérők a bicikliversenyzőket. Ma is, ha magam elé idézem ezt az arcot, mintha gyönyörűen síró hegedűkre bízhatnám magam, csak engednem kell, megy minden.)


A Hecuba-monológot már egyszer megmutattam a blogon, ITT LEHET MEGNÉZNI újra, a poszt legvégén, most már ennek a leírásnak az ismeretében.


Befejezésként olvassunk bele a már a múltkor is említett "Meghal Vámos László és mindenki..." című Gábor Miklós-írásba. Ez is Gábor Miklós kegyetlen szépségű és őszinteségű írásai közé tartozik illetve rosszul mondom, hiszen rá legelső sorban ez a kíméletlenségig menő őszinteség saját magával szemben is, sőt legfőképpen! a jellemző. Mivel visszaemlékezés egy meghalt kollégára, rokonítani lehet a "Szerelmeslevél Bajor Gizihez" című írásához, ami a Bajor Gizi játékai címmel 1971-ben megjelent könyv bevezetőjeként meglehetős hullámokat kavart ugyanezzel a kegyetlen őszinteséggel. A Vámos Lászlóról szóló visszaemlékezésből nagyon nehéz részletet, részleteket idézni, annyira egy tőről fakadt az egész, így elsősorban azt ajánlom az érdeklődőknek, keressék meg egy könyvtárban a Vámos László emlékkönyvet (címe: A tanár úr, jelzete: 792 T 26) és olvassák el az egészet. Hogy mégis érzékeltessek valamit belőle, idemásolom a végét, Gábor Miklós saját kiemeléseivel; ennyit talán ki lehet operálni belőle a lényeg nagyobb meghamisítása nélkül:


... ez a V. L. úgy szerette és úgy csinálta a színházat, mint a gyerek. A kigyúló lámpa kör alakú fénye a vörös bársonyfüggönyön, amikor megszólal a zene, a nagy gesztusok és szavalatok, a harsonák hangja, a pajzsos katonák lábának dobbanása a deszkán, a tragédia égnek tárt karja, arcukat tenyerükbe rejtő fájószívű anyák földre omlása, a maszk és a rútság és a szépség! Ez hozta lázba – igenis: lázba! – Vámos Lacit(!) És a színészek, mi hoztuk őt lázba! Mi, akikkel annyi jót tett, akiket sikerre vitt! Minden évtizedben volt egy vagy több olyan kiemelkedő előadása, amelyre nem úgy emlékszünk, mint rendezői teljesítményre, hanem mint egyik vagy másik színész alakítására. Sztár- és sikercsináló rendező volt V. L., a mi rendezőnk volt, színészeké. Hát kapjátok össze magatokat, emberek! Vámos Laci meghalt! És ha mást nem tudunk, mondjuk szépen a darabcímeket ... és a színészek neveit ... meg a színésznők neveit ... A Királyasszony lovagja ... Figaró ... A vágy villamosa ... Hamlet ... III. Richárd ... Vihar ... Tragédia ... Hegedűs a háztetőn ... A két árva ... és Soós Imre ... Uray Tivadar ... Greguss Zoltán ... Kiss Manyi ... Márkus László ... Pécsi Sándor ... Béres Ili ... Kalocsay Miki ... Kútvölgyi Erzsi ... Psota Irén ... Tolnay Klári ... Bessenyei Feri ...

Mindehhez záró megjegyzésként csak annyit teszek hozzá, hogy Gábor Miklós szavai az 1962-es Hamletre is igazak, sőt, talán erre a Vámos László-rendezésre a legigazabbak, miszerint az előadást elsősorban Gábor Miklós alakításáról tartja számon az emlékezet. Ezért is gondoltam, hogy kis blogomban megpróbálom hangsúlyosan felidézni Vámos László alakját. 

És még egy adalék: a wikipedia szerint Vámos László emléktáblája Budapesten a Katona József utca 27. számú házon található. Hosszú évtizedekig ebben a házban élt Gábor Miklós, neki is van ott márványtáblája.  Szomszédok is voltak ezek szerint, bár az a ház meglehetősen hatalmas, lehet, hogy szomszédként nem is futottak össze...

2011. december 15., csütörtök

Prémium :)

Itt küldök egy kis prémiumot annak a nyolc látogatómnak, akik reggel 5-kor tévedtek ide a blogomba :)
Ők biztosan nem más földrészről böngészték a világhálót, mert a statisztika csak európai látogatót mutatott ki ebben az időben, úgyhogy korán kelők (vagy későn fekvők) voltak. Azt nem tudom, hogy véletlenül vagy tudatosan keveredtek-e ide. Esetleg örülnék egy-két visszajelzésnek, hogy milyen megfontolásból és úton kötöttek ki nálam... Ha véletlen böngészők voltak, remélem, lesz köztük, aki állandóvá válik.

És akkor itt a prémium:




Igaz, az énekhang nem Gábor Miklósé, de így is jó nézni, számomra például kedves gyerekkori emlékeket is felidéz...

Legközelebb pedig újra Vámos Lászlóval folytatom a Hamlet-témát.

2011. december 11., vasárnap

A Hamlet rendezője: Vámos László

Forrás: magyarszinhaz.hu
Nem ejtettünk még szót az 1962-ben bemutatott Hamlet rendezőjéről, Vámos Lászlóról (19281996). A Magyar Színház honlapján így foglalták össze pályáját:
1950-ben a Szí­nművészeti Akadémia rendezőszakának elvégzése után a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1952-től a debreceni Csokonai Színház főrendezője, 1955–1973 között a Madách Színház rendezője, közben 1967-től 1980-ig a Fővárosi Operettszí­nház főrendezője volt. 1982–1990 között a Nemzeti Színház művészeti vezetője, főrendezője. 1994-től a Magyar Állami Operaház főrendezője, 1995-től 1996-ban bekövetkezett haláláig megbí­zott főigazgatója volt.
1960-tól a Színház– és Filmművészeti Főiskola tanára, majd a szí­nházrendezői főtanszak vezetője. 1981-től 1990-ig a Magyar Színházi Szövetség főtitkára
Rendezett drámát, operát, operettet, musicalt. Igen sokoldalú, felkészült művész volt, aki a szí­nház legösszetettebb feladatait magas fokú szakmai tudással, muzikalitással, a látvány iránti érzékenységgel oldotta meg. 1962-es Hamlet-rendezése nemzetközi visszhangot keltett. Vendégrendezőnek az USA-ba, Ausztriába, Németországba, Lengyelországba és Franciaországba is meghí­vták.

A Madách Színházba Gábor Miklós után nem sokkal, 1955-ben szerződött. Tudomásom szerint a Hamlet előtt két közös munkájuk volt: 1956-ban A királyasszony lovagja, 1958-ban pedig a Figaro házassága.
A Madách Színház nagy korszakában aztán a következő produkciók fűződtek kettejükhöz:
Shakespeare: Ahogy tetszik (1964, GM: Jacques)
Bornemissza Péter: Magyar Elektra (1966, GM: Égisztus)
Illyés Gyula: Kegyenc (1968, GM: Valentiniánus császár)
Shakespeare: III. Richárd (1969, GM: címszerep)
Molière: Mizantróp (1971, GM: Alceste)
Ebben az időszakban került színre a Szegedi Szabadtéri Játékokon Madách: Az ember tragédiája (1965 és 1966 nyara, GM: Lucifer).
A későbbiekben, Gábor Miklós kecskeméti évei vége felé még dolgoztak együtt a Lear király szegedi nyári produkciójában (1977, GM: Bolond) és az ennek nyomán készült televíziós filmben, majd Kecskemét után a fővárosban Shakespeare: Vihar című színművében (1980 Várszínház, GM: Prospero) és Cormond'Enerry: A két árva (1982 Várszínház, GM: de Linières gróf) című "vadromantikus" darabjában.

Vámos László halála után Hamletje egy – szokása szerint – kegyetlen szépségű írással emlékezett rá a Tanár úr címmel 1997-ben megjelent Vámos László-emlékkönyvben. Hamarosan ebből is idézni fogok és néhány, a Tollal-ból válogatott mondatával megpróbálom végigkísérni a Hamlet próbáit rendező és színész kapcsolatán keresztül.

Mai videónk teljesen más világba vezet. Részletet látunk Bacsó Péter kultikussá vált A tanú című filmjéből, ugyanis ebben Vámos László is látható az idegorvos kis szerepében...
Jelenése 6 perc 10 másodpercnél kezdődik:





2011. december 5., hétfő

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Még szeptember elején kezdtem el itt a blogban Gábor Miklós Hamletjével foglalkozni: a Film Színház Muzsika régi számai segítségével ellátogattunk együtt az első olvasópróbára és az első színpadi próbára. Azóta sok másról volt itt szó, de most térjünk vissza a Hamlethez, mert azt hiszem, ez az a téma, ami összességében a legtöbbször fog előkerülni ezen a blogon: annyira kimeríthetetlen, mint amennyire Gábor Miklós alakítása volt.

Ma Gábor Miklós: Tollal című könyvéből szeretnék néhány részletet idézni. Megpróbálom a legjellemzőbb bekezdéseket kikeresni annak érzékeltetésére, hogy hogyan élte meg a próbaidőszakot. Az első bejegyzés 1961 május végén még a próbák megkezdése előtt íródott, az utolsó pedig pár nappal a premier előtt.

1961. május 31.
Azt kell eljátszani, amiért Shakespeare szükségét érezte, hogy megírja és azt a gyönyörűséget kell érezni, amit ő érezhetett, amikor befejezte és végiglapozta: a sokaságnak és egységnek elégedett gyönyörét.
Az új színház színpadán kell majd eljátszanom, ezen az újdonságtól, mészszagtól és Brecht keresztségétől minden intimséget nélkülöző színpadon.

Saját megjegyzésem: ez a színpad, ez a színház a ma is Madách Színháznak nevezett intézmény az Erzsébet körúton, amelynek éppen a Hamlet és annak a korszaknak sok nagy előadása adott patinát. De sokszor úgy érzem, hogy ebben a nagy átkeresztelős világban ennek a színháznak kellene valami más nevet találni, ami jobban kifejezné mai profilját, mert az bizony nem az, mint akkor volt...

De térjünk vissza Gábor Miklós könyvéhez:

1961. november 16.
Most először irigyellek mondja valaki. Amit most csinálsz, az a legjobb, amit ember kaphat.
Mennyire tudom!

1961. november 21.
Már nem is szöveg ez, inkább partitúra! Mintha rítust teljesítenél. Mint  a karmester, aki Mozartot vagy Bachot dirigál: kellemes és ünnepélyes kötöttséget érzel, ugyanakkor szinte kézzelfoghatóan tapogatod munkád szabadságát, hisz úgy érzed, minden egyéni hangsúlyodnak, értelmezésednek, eddig nem próbált kötésnek és ritmusnak "világrengető" jelentősége van. Tisztelet és tiszteletlenség a hagyománnyal szemben. És amikor a legtiszteletlenebb vagy, amikor leginkább önmagadra hallgatsz, éppen akkor érzed, hogy magának Shakespeare-nek a kezét fogod, hogy arra figyelsz, amit ő személy szerint neked mond.

1961. december 22.
Már itt a türelmetlenség és menekülni vágyás ismert premier előtti hangulata. És a jó mesteremberi érzés: ezt pedig határidőre el kell végezni!
Közeleg a pillanat, amikor oda kell dobnom a gyeplőt az ismeretlennek!

1962. január 10.
Számítok-e a sikerre, melyre környezetem hetek óta előkészít? Persze megfordul a fejemben minden. De a legtöbb, amire számítok, vagy inkább, amit kérek magamban a közönségtől, sajtótól, kollégáktól, a világtól: ne rontsák meg bennem a diadalmas és gyerekes érzést, hogy "én vagyok Hamlet". Hagyjanak engem minden este újra meg újra azzal a laza, szabad játékkészséggel felsétálni a színpadra, amivel ma felsétáltam. Szeressenek úgy, mint az anyám ma délelőtt.

Legközelebb az előadás rendezőjéről, Vámos Lászlóról lesz szó.

Mai néznivalónk a megvalósult előadásból az 1. felvonás 4. jelenetének eleje: Hamletnek megjelenik apja szelleme: