2012. január 27., péntek

Így nem lett Gábor Miklós nagykanizsai lakos :)

Amikor a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvem megírásához gyűjtöttem az anyagot, végigolvastam városom (majdnem) teljes sajtóját.

A XIX. század nagyjából utolsó harmadától két hírlapja volt Kanizsának: az 1862-ben megindult Zalai Közlöny (első nevén még Zala-Somogyi Közlöny) és az egy évtized múlva létrehozott Zala. Címe ellenére mindkét újság Nagykanizsán kiadott és szerkesztett lap volt, némi megyei kitekintéssel. A Zala az 1920-as évek elején sajnos megszűnt (egyébként a történész Fejtő Ferenc nagyapja, Fischel Fülöp alapította), de a Zalai Közlöny tovább élt a második világháború végéig. A háború után a régi Zalát élesztették újra, lett belőle Zalai Hírlap, amit aztán "lenyúlt" a megye... De ez egy másik történet.

A régi Zalai Közlönyökben kétszer fordult elő én legalább is ennyit találtam Gábor Miklós édesapjának, Gábor Bélának a neve. Ő 1919-ben, fia születésekor mozitulajdonos volt Zalaegerszegen, majd a család, az egerszegi mozit megtartva, 1925-ben Székesfehérvárra költözött, ahol a családfő két filmszínházat is üzemeltetett.

Nagykanizsán, hosszú-hosszú várakozás után 1927-re épülhetett fel a Városi Színház, a mai Medgyaszay Ház:


Színházként önálló társulata nem volt, a háborúig tartó korszakban elsősorban a pécsi színház vendégszerepelt benne. Ám nem úgy, mint mostanában, amikor az évadban viszonylag arányosan vannak elosztva a színházi előadások, hanem a színház több hétre Kanizsára költözött és minden este játszottak aztán a színházlátogatók az év további tizenegy hónapjában az emlékeikből éltek, illetve moziba jártak ugyanebbe az épületbe.

Városunkban rendszertelen és különböző helyszíneken zajlott filmvetítések után 1912-ben nyílt meg az első állandó mozi a Rozgonyi utca 4. számú ház helyén állott régi magtárban Uránia néven. Jó másfél évtized múlva aztán a városi mozikedvelők az új, elegáns épületben sokkal kellemesebb kényelmi és technikai körülmények között élvezhették a mozielőadásokat. Az illúzióhoz az is hozzájárult, hogy a hangosfilm is ekkoriban kezdte a némát felváltani. A kisebb pénzű nézőközönség viszont maradt a régi moziban, ami egy darabig tudta tartani a régi színvonalat, ám később a "bolhás" nevet ragasztották rá...

Az új mozi-színház 1927-es átadása előtt pályázatot írtak ki mozijának üzemeltetésére:

Zalai Közlöny 1926. augusztus 3.

Végül a két pályázó közül a helyi, a Rozgonyi utcai mozit üzemeltető társaság nyert, bár a tárgyalások további konkrét menetéről már nem adott hírt az újság. Valószínűleg úgy találták, hogy jobb, ha mindkét mozi egy kézben, ráadásul helyi kézben van.

Hát valahogy így nem lett az akkor nyolc éves Gábor Miklós kanizsai illetőségű bár, könnyen lehet, hogy akkor sem lett volna, ha édesapja nyeri a pályázatot, hiszen akkor már elköltöztek Székesfehérvárra és Gábor Béla korábbi egerszegi moziját is valószínűleg csak táv-irányította.

Hamarosan megmutatom a másik kanizsai hírlap-említést a Gábor Miklósról szóló (szerintem valószínűleg első) kanizsai kis hírrel együtt.

Végül egy részlet a Felvidéki Judit által Gábor Miklósról készített portréfilmből, amelyben gyerekkori fotóiból is láthatunk néhányat.  Ezt nem tudom úgy idemásolni, mint általában a többi videofelvételt, csak a linkjét.
Itt van, érdemes megnézni:

http://hu-hu.facebook.com/video/video.php?v=212306978780658



2012. január 24., kedd

Hamlet - 3. felvonás 4. jelenet

Folytatva a január 14-én ötven éve bemutatott Hamlet részleteinek megtekintését Gábor Miklós leírásaival összefüggésben, ma lássuk Hamlet és anyja, Gertrud királyné jelenetét.

Az udvar jelenlétében lefolyt színielőadás után a királyné Polonius javaslatára magához hívatja fiát. A túlbuzgó tanácsos a király és a királyné beleegyezésével elbújik a függöny mögött azon meggondolásból, hogy ő a beszélgetésnek elfogulatlanabb tanúja lesz, mint az édesanya.

Nézzük meg most anya és fia találkozásának hosszú jelenetét, s aztán olvassuk el a Tollal című könyv megfelelő részletét vagy meg is lehet cserélni a műveleteket kívánság szerint.
Itt nem a próbák stádiumában írta le elképzeléseit Gábor Miklós, hanem a már jó egy hónapja műsoron levő darab egyik előadásán történtek tapasztalatait vetette papírra hasonlóan a múltkor megnézett Temető-jelenethez.
Gyakorlati megjegyzések: Gábor Miklós 2. felvonásként említi a jelenetet, ami, ha fellapozzuk a Hamlet-kötetet, voltaképpen a 3. felvonás vége ugyanis az ötfelvonásos darabot a Madách Színház három részben játszotta. Gertrud szerepében Simor Erzsi, Polonius Pécsi Sándor.




1962. február 25.
Mi volt új abban, ahogy tegnap játszottam a hálószoba-jelenetet? Mitől volt tegnap élet, ami addig csak dráma volt? Amikor a két képet anyám elé mutattam, nem egy tirádába fogtam, hanem mintha azt mondtam volna, lecsillapítva magam: "Tessék, beszéljünk józanul, nézzük csak..." és szünetet tartottam. Mi volt az eredmény? Hogy míg apám képét leírtam, már patakzottak a könnyeim. Már nem kellett megvetően hangsúlyoznom: "Tekintsd már a következőt..." csak nevetnem kellett, bár automatikusan folyó könnyeimen keresztül, olyan képtelennek tűnt még az összehasonlítás is. És milyen erővel tört aztán ki belőlem a "Nem pirulsz el!" alig tudtam követni már! És miért, honnan mindez? Mert megtaláltam a fél mondatot nem többet! ami eddig elválasztott önmagamtól, a valóság egy kicsiny darabját, egy pillanatot az egész Hamlet-életben, mely, mint tüskécske a köröm alatt, bár láthatatlanul és észrevehetetlenül, mindenben zavart okozott. Mi gátolt eddig? Gyáva ragaszkodás a drámai sablonhoz.
Kell-e hát gondolkozni? Persze. Elemzésféle volt, ami azt mondta: "Itt ő nyilván megpróbál józanul beszélni anyjával" no, meg éreztem formai szükségességét is, hogy a megelőző, brutális hangok után csendesebb akkordokat pengessek; aztán meg fizikailag is szükségem volt erre a megnyugvásra. De elemzés volt ez? Egyetlen pillanatban megszülető felismerés inkább. És mire kellett ez a csendesebb pillanat? Hogy utána igazán odavethessem magam a játéknak.

Erről a jelenetről még egyszer írt Gábor Miklós, ezzel fejezte be a Tollal 2. kiadását. Amikor az alábbi sorokat papírra vetette, már ötödik éve játszotta egészen példátlan sikerrel a szerepet. Ez a kis, színfalak mögötti történet tökéletesen megmutatja a színészet egyszerre természetes és abszurd voltát, s egyúttal finom humorral zárja le  nagyszerű könyvét:

1966. október 16.
Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúltan kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták közt ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét, és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:
Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?
És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is.

2012. január 19., csütörtök

Hamlet - Temetőjelenet

Folytassuk a Hamlet néhány jelenetének szemrevételezését Gábor Miklós szavai alapján – arra is emlékezve, hogy fél évszázada, 1962. januárjában volt a premier.

Bár a temető-jelenetet egyszer már megnéztük együtt, amikor a Hamlet próbáinak elkezdődéséről volt szó, ma újra ez a témánk. Az akkori írás ITT ÚJRAOLVASHATÓ, a videorészletet pedig megint idemásolom:




Mellé olvassuk el Gábor Miklós: Tollal című könyvének egy hosszabb részletét. Mondatai bepillantást engednek a nagy titokba, hogy mit is jelenthet az átélés, mi zajlik le a színészben játék közben és idővel hogyan változik, fejlődik egy alakítás:


1962. február 25.
Én eddig azután, hogy "Mi? Ophelia?" mindig sírva fakadtam a sírkő mögött, Horatio bátorító kezével a vállamon, és amikor felkiáltva: "Ki az, kinek fájdalma..." előléptem fekete köpenyemben, arcomon folytak a könnyek, és tudtam, hogy ez most szép és megrendítő, ez a megjelenés, könnyes arcom egyszerre a közönség előtt (bár lehetne kissé erősebb a fény, hogy jobban lássák). Miféle valóságkereső mánia súgta nekem mégis, hogy ez csalás? Hiszen éppen azért ágálok itt, hogy leplezzem Laertes hazug pityergését! Nekem most nem szabadna sírnom! Csak a gyávaság kerget ezekhez a könnyekhez, mert ha nem sírok mit tegyek akkor? És tegnap azt mondtam: pedig nem fogok sírni, nem, nem sírok, hadd látom, mi lesz! És amikor most már könnyek nélkül megint előléptem a sírkő mögül, majomszerű ugráló kedv vett erőt rajtam, vigyorogtam és handabandáztam kínomban. A könnyek újra jönni akartak, de csökönyösen "Nem sírsz" mondtam, ehelyett kurjantottam egyet, de a hangom kibicsaklott, mintha mutálna, táncolni kezdtem, borzalmas volt, de nagyon élveztem, és a jelenet végén nem siettem kifelé, mint eddig, csak mentem, mint akinek már úgyis mindegy, semmin se lehet változtatni...
Egyszóval csak éppen azt kérdeztem: "Hátha nem sírnék?" és ezt a kérdést azért tettem fel, mert gondolkoztam, valóban, megértettem, mi zajlik le Hamletben, nem egyszerűen szerelme temetését látja ő, nem sirat valakit, hanem ismét felháborodik, mint egész életében. Te pedig csak azért sírtál eddig, mert engedtél a közönségnek, akit meghat ellágyulásod! No meg, könnyes arcoddal, úgy gondoltad, úgy is eléred a hatást, hátha színpadon azt nem is lehet, amit te igaznak tartasz! Szóval ilyen kételyek és gyávaságok miatt sírtam én eddig, sőt, sírni akartam, és mindig megkönnyebbültem, ha megéreztem, hogy könnyeim megindulnak.
Most gondolkoztam. De gondolataim csak egy vágynak engedtek, és ez kemény vágy volt, józan, mint maga az élvezet, kaján és tiszteletlen.
És mi történt? Elindítottam magam egy úton, és szervezetem, hangom, kezem, agyam és idegeim váratlanul azt adták nekem, amit vártam, de amit valójában nem tudtam elképzelni, míg meg nem történt. Már csak engedelmeskednem kellett.
[...]
Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. [...] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.

2012. január 14., szombat

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

Ma 50 éve, 1962. január 14-én volt a Hamlet premierje a Madách Színházban. A bemutató előtt két nappal ezzel a címlappal jelent meg a közkedvelt Film Színház Muzsika:


A hamarosan az európai színháztörténetbe is bevonult előadás alkotógárdája és kezdő szereposztása a következő volt:

Rendező: Vámos László
Kísérőzene: Kurtág György
Díszlet: Síki Emil
Jelmez: Mialkovszky Erzsébet
Vívás: Kárpáti Rudolf

 Claudius, Dánia királya: Greguss Zoltán
Gertrud királyné: Simor Erzsi
Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse: Gábor Miklós
Horatio, Hamlet barátja: Avar István
Polonius, főkamarás: Pécsi Sándor
Laertes, Polonius fia: Lőte Attila
Ofélia, Polonius lánya: Vass Éva
Rosencrantz: Árva János
Guildenstern: Tallós Endre
Voltimand: Máté István
Cornélius: Nagy Béla
Osrick, udvaronc: Körmendi János
Nemes: Kiszely Tibor
Pap: Bányai János
Hamlet atyjának szelleme: Basilides Zoltán
Fortinbras, norvég királyfi: Harsányi Frigyes (f.h.)
Első sírásó: Kőmíves Sándor
Második sírásó: Gyenge Árpád
Marcellus, tiszt: Szénási Ernő
Bernardo, tiszt: Vándor József
Francisco, katona: Bay Gyula
Első színész (Színészkirály): Ujlaky László
Második színész (Lucianus): Bakay Lajos
Harmadik színész (Prológ): Nyerges Ferenc
Színésznő (Színészkirálynő): Kelemen Éva

A későbbiekben a legnagyobb változást az hozta, hogy nagyrészt a Royal Shakespeare Company budapesti vendégjátékának hatására 1964-ben Vámos László újrarendezte a produkciót. Ekkor mutatkozott be Claudius szerepében Bessenyei Ferenc, Gertrudként Tolnay Klári és Poloniusként Ajtay Andor. Néhány kisebb szerepátvételen kívül 1966 őszétől a Madáchból elszerződött Avar István helyett Linka György játszotta Horatiót. A krónikához tartozik, hogy az előadás nagy sikert aratott 1966 májusában a Madách Színház moszkvai vendégszereplésén, ami egyúttal hatalmas személyes sikere volt Gábor Miklósnak is erről majd még beszámolok. 1967 nyarán három estén eljátszották a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az előadás Szeged után került le a Madách Színház műsoráról ha jól tudom, éppen Gábor Miklós személyes kérésére. 1962-ben meglehetősen kezdetleges technikájú televíziós felvétel,  majd az évszámot pontosan nem tudom  – rádiófelvétel készült az előadásról. A televíziós felvételt soha nem sugározták. Videokazettán szerencsére napvilágot látott, bár egyáltalán nem reklámozták, ezért sokan máig nem tudják, hogy létezik. A rádiófelvételt az 1960-as években, sőt később is többször sugározták, majd megjelent bakelit hanglemez alakjában. A monológok közül néhányat Gábor Miklós stúdiókörülmények között hanglemezre mondott. Kislemez formátumban, de 33-as fordulatszámmal, ami valamivel nagyobb terjedelmet tett lehetővé, 1966-ban jelent meg mint a Vastaps nevű sorozat kezdő darabja. Itt van a hátsó borítója a részletekkel:

Nem sokkal később az egyszerűen "Gábor Miklós" címmel a Hungaroton által kiadott nagylemezen Gábor Miklós újra lemezre mondta a nagymonológot, illetve Hamletnek az emberről szóló szavait.

Befejezésül nézzünk meg egy jelenetet az első részből: Hamlet találkozik apja szellemével:

2012. január 9., hétfő

Hamlet - 4. felvonás 4. jelenet

Tollal című könyvének Hamlet-fejezetében több jelenetről ír részletesen Gábor Miklós. Most néhány folytatásban ezekből a bejegyzésekből válogatok és mellé társítom a rendelkezésre álló videofelvétel megfelelő részletét. Nem feltétlenül tartom be a jelenetek sorrendjét a darabon belül: egy kései részlettel kezdem, amiről Gábor Miklós még a próbaidőszakban vetette papírra gondolatait.

Amikor Hamlet tévedésből megöli Poloniust, a király végre ürügyet talál, hogy unokaöccsét eltávolítsa az udvarból, az országból, sőt, az élők sorából: Angliába küldi két egykori barátja kíséretében titkos paranccsal, hogy ott azonnal vegyék fejét.
A kikötőben Hamlet találkozik Fortinbras norvég királyfi seregének katonáival, akik éppen átvonulnak Dánián, hogy a lengyelektől egy kis föld-darabot visszahódítsanak országuknak. A beszélgetés egy norvég századossal gondolatsort indít el Hamletben.

Íme a részlet a Madách Színház előadásából és utána  (vagy előtte, tetszés szerint) olvassuk el, mit írt erről a jelenetről Gábor Miklós.




1961. december 15.
Hamlet és Fortinbras találkozása. A bennem élő kép: gyakorlati tevékenységtől eleven, durva katonák tábora, vagy még inkább kikötőben hajóról szálló, vidáman káromkodó, fémcsörgéssel, dobogással, kiáltásokkal teli sereg; eső; és a kép sarkában egy felhajtott galléros civil: Hamlet, inkognitóban; valamivel távolabb álldogál a két smasszer. A mélypont, az életből kimaradás pillanata.
Ebben a monológban fogalmaz talán legkerekebben, legvilágosabban. Fortinbras megjelenése bámulatot vált ki belőle: íme, a tett embere! De nemcsak bámulatot lenézést is: "... egy üres tojásért..." Nagyon világos: elkülöníti magát Fortinbrastól, még csodálata közben is. Ha tenni fog nem azért fog tenni.

2012. január 3., kedd

Garas Dezső és Gábor Miklós

Az elmúlt év utolsó előtti napján 77 éves korában elhunyt Garas Dezső. Élőben nem sokat volt módom látni, ám egy nagy előadásra mégis visszaemlékezhetek: Kaposvárra hívták meg a Mester és Margarita Woland szerepére. Abban az időben, ami egyúttal a kaposvári színház nagyon fontos korszaka is volt, a stúdióelőadásokat kivéve minden fontos produkciójukat bemutatták városomban, Nagykanizsán, méghozzá három egymást követő estén. Nekem az első estére szólt a bérletem, ám voltam olyan jóban a népművelő kollégákkal, hogy a legtöbb előadást minimum még egyszer megnéztem, de olyan is volt, amikor mindhárom este ott ültem a nézőtéren. A Mester és Margaritát is kétszer láttam :) Soha el nem felejtem, ahogyan Garas az előadás elején előrejött a színpad legszéléig és hosszú percekig semmi más nem történt, mint némán nézte, azaz hipnotizálta a közönséget...

Mivel a Gábor Miklósról szóló blogban emlékezem meg erről a nagy színészről és tiszta emberről, megpróbálom összeszedni közös munkáikat. Garas, aki másfél évtizeddel volt fiatalabb Gábornál, 1965-ben, harmincas évei elején szerződött a Madách Színházba, ahol mintegy tíz évig kollégák voltak. Ehhez képest nem túl sokszor játszottak együtt, sőt, tulajdonképpen csak két előadást találtam, ahol partnerek voltak. Azt hiszem, ez nem véletlen, hiszen nagyon különböző habitusú színészek voltak. Másrészt Gábor Miklós addigra már  beérkezett, míg szerintem a fiatalabb Garasról a hatvanas években még nem gondolták a rendezők, szereposztók, hogy nemcsak mulatságos, jól használható és népszerű, hanem egy igazi nagy színész rejlik benne.

Az egyik közös munkájuk Molière Mizantrópja, amelyben Garas Dezső Cléante-ot, az önhitt költőt formálta meg. Rádióban is hallottam, televízióban is láttam annak idején ezt az előadást, csak sajnos  részletet nem tudok mutatni. Ám itt egy rendkívül jellemző kép, amely mindent elmond Garas alakításáról:



Van viszont filmes illusztrációm a Madách Színházban 1965-ben bemutatott Koldusoperából, amelyben Gábor Miklós Bicska Maxit alakította. A játékot Leprás Mátyás szerepében Garas Dezső indította a nevezetes dallal, amelyben felvonult ennek a remek előadásnak teljes szereplőgárdája:




Még egy klasszikus műben szerepeltek együtt: Zsurzs Éva  1964-ben készített tv-változatot Petőfi Sándor: A helység kalapácsa című vígeposzából. Garas Dezső volt "a helybéli lágyszívű kántor", szenzációs alakítást produkált, ugyanúgy mint Major, Bessenyei és a többiek, szinte lubickoltak a filmben Gábor Miklóssal együtt, aki a "lantos", azaz a költő szerepében a produkció narrátora és játékmestere volt. Ez a tüneményes fél órás produkció még nem is olyan régen megtalálható volt a Magyar Televízió videotárában, ám sajnos azóta leszedték onnét, ki tudja, miért :((


E néhány közös munka után a két művész útja elvált, bár időnként egy-egy rádiójáték felvételén még összefutottak...