A vak - előzetes

Az utóbbi időszakban a rádió és a televízió műsorában egyaránt hatalmas felfutás volt Gábor Miklós különböző felvételeiből. Máskor egy évig nem tűznek műsorra annyi mindent, mint amit most néhány hét alatt. És micsoda kincsleletek vannak köztük!!! A felfutás egy része a Tolnay Klári centenárium következménye: annak keretében vetítette le az m3 csatorna - igaz, a nagyon késő esti órákban és nem ismételve meg -  Illyés Gyula: Kegyenc című színművének előadását a Madách Színházból, és vetíti szerdán azt, amiről most akarok szólni. De volt más is: a Duna TV a napokban tűzte műsorára a Már nem olyan időket élünk című filmszatírát, ami szintén évtizedek óta nem volt látható (mondjuk annyira nem volt jó film, de Gábor Miklósnak az egyik legjobb korszakából való, 1964/65-ből). Elhangzott két rádiójáték is, azokat még egy-két hétig vissza lehet hallgatni a rádió hangtárában, utána már csak a NAVA honlapon lesznek, sajnos csak korlátozottan hozzáférhetők. Úgyhogy itt a két link, ha valaki még gyorsan meghallgatná őket:

KÉNYSZERLESZÁLLÁS

és

BETSABÉ

mindkettő ugyanabban a műsorsávban, 21.04-kor kezdődött, az időpontra kell kattintani a meghallgatáshoz. Egyébként két egymás utáni este voltak műsoron, szeptember 13-án és 14-én, a Kossuth rádióban.

Közülük nekem a Kényszerleszállás az igazi csemege, emlékeztem rá gyerekkoromból, pedig azóta sem hallottam, csak most :)

De térjünk rá végre a szerdai filmre, amely szintén a Tolnay Klári centenárium keretében kerül képernyőre, bár Gábor Miklós benne az abszolút főszereplő. 

Ez egy 1962-ben (!) készült  televíziós film Walter Jens: A vak című kisregényéből. Azt gondoltam, ez is megsemmisült az idők folyamán, mert egyik Gábor Miklós portréfilmben sem került elő, és amennyire emlékszem, azóta sem vetítették le a televízióban, úgyhogy rendkívül meglepett, amikor megláttam az előzetesét :) Az m3 csatorna, amely számomra egészében ugyan csalódás, szerencsére néha mégis csak előkotor egy-egy kincsleletet. Lennének még javaslataim számukra...

De térjünk vissza a filmre:

Az alapregény 1959-ben a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, könyvtárakban még hozzáférhető.

Film Színház Muzsika 1962. 25.

Egyelőre csak a regény alapszituációjának felvázolását idézem Lelkes Éva kritikájából (megjelent a Film Színház Muzsika 1962. 25. számában), azzal a megjegyzésével, hogy a dramaturg nagyon pontosan alkalmazkodott az alapműhöz, tehát ez a leírás teljesen érvényes a filmre is:

A történet egy negyven évig látó ember szerencsétlen megvakulásáról szól. Helyesebben talán arról, hogy szerencsétlensége pillanatától milyen hamis utakon keresi azt a mentő illúziót, amely az élethez vezet vissza. Éppen ezért több ez a regény, mint érdekes kuriózum, több a világirodalomban csak ritkán megjelenő vakok gondolatvilágának tükrözésénél. Több ennél, mert  Walter Jens főhőse a minden talaját vesztett ember örök drámáját példázza. Olyannyira, hogy Heinrich Mittenhaufen maga is rádöbben arra: tulajdonképpen látó korában is vak volt. Akkor találja meg az egyedüli utat, amikor ráeszmél: az élet olyan társasjáték, amelyet csak közösen érdemes játszani. Walter Jens ezt a sorsforduló-tragédiát egyetlen szenvedély köré csoportosítja. A vak embert egy építőkocka kövei távolítják el a valóság világától. Ezek azok, amelyek később visszahozzák az életbe is.

A regényből Benedek Katalin írt forgatókönyvet, amelyből Ádám Ottó rendezett televíziós filmet. Hogy a forgatás pontosan mikor zajlott, nem tudom, de adásba 1962. 24. hete körül került, azaz június közepén. Hogy milyen volt akkoriban a televízió munkatempója, mennyivel előbb forgattak, nem tudom, de az a valószínűbb, hogy nem lehetett nagyon sok idő az átfutás. Így szerintem körülbelül a Hamlet bemutatásának (1962. január 14.), vagy az első néhány hónap előadásainak időszakában készülhetett ez a műsorújság szerint 52 perces film. Arra nem emlékszem, hogy Gábor Miklós említette volna ezt a szerepét valamelyik könyvében. Ha naplójában írt is róla, a Tollal-ba nem válogatta be. Pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg a forgatást. A filmről megjelent kritikák ugyanis olyan felső fokban emlékeztek meg alakításáról, ami még a többnyire dicsérő, elismerő kritikák között is párját ritkítják. Ez azt jelenti, hogy a Hamlet-élmény és Hamlet-munka közben is mesterművet adott ki a kezéből egy teljesen más területen. Most nem szeretném ezeket a véleményeket előre megmutatni, előbb feltétlenül nézzük meg a filmet, aztán majd jelentkezem a kritika többi részével és egy másik korabeli írással is, ami kifejezetten Gábor Miklós alakításáról szól. 

A vak tehát szeptember 24-én, szerdán kerül műsorra a m3 csatornán, este 21 óra 10 perckor.

A szereplők: Gábor Miklós (Heinrich Mittenhaufen), Tolnay Klári (Inge, a felesége), Ujlaky László, Kelemen Éva, Miklósy György, Petur Ilka, Dávid Ágnes, Demjén Gyöngyvér.

Az eredeti regényt fordította Gyurkó László. Forgatókönyv: Benedek Katalin. Zene: Maros Rudolf. Operatőr: Kocsis Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

 

Színésztárs és "földi": Ujlaky László

98 éve, 1914. június 15-én született Ujlaky László színművész. Bevallom, sokáig azt hittem, hogy Zalaegerszegen, de nem, hanem Lendvahosszúfalun, az akkori Zala megye Alsólendvai járásában. Gyerekkorában költöztek Zalaegerszegre. Ma emléktábla jelöli azt a házat, ahol élt:

Zalaegerszeg, Mártírok útja 64.

Felirata:

E HÁZBAN ÉLT

UJLAKY LÁSZLÓ

1914–1994

ÉRDEMES MŰVÉSZ

A NEMZETI SZÍNHÁZ

ÉS A

MADÁCH SZÍNHÁZ TAGJA

A táblát fia, a színművésszé lett Ujlaky Károly állította 2006-ban. Ezt is, mint Gábor Miklósét, Béres János szobrászművész készítette. A portrédombormű alatt itt is szerepel egy idézet, mégpedig Szigethy Gábor színháztörténésztől:

Díszlet-Helsingőrben, aszfalt-Hunniában a színpadon Hamlet mellett állva tanulta meg elviselni, túlélni a kort. Hunniában és Helsingőrben volt színész, tudta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát.

Színész volt: esténként feltámad.

A többi néma csend.

Előző évben kiállítás is nyílt a művészről a városi kiállítóteremben. Kár, hogy erről akkor nem hallottam és nem voltam ott, talán valamit sikerült volna megtudnom Ujlaky László gyökereiről, szüleiről.

Gábor Miklóssal később nem csak ugyanabban a színházban, a Madáchban volt tag, hanem már valószínűleg gyerekkorukban is ismerték egymást. Valamikor az 1960-as években történt, hogy Zalaegerszeg meghívta a város és a megye több jeles leszármazottját – Keresztury Dezsőt, Portisch Lajost, Öveges Józsefet és másokat – valamint természetesen Ujlaky Lászlót és Gábor Miklóst, és Egerváron rendeztek egy nagy találkozást. Az eseményt akkor televíziós műsor is megörökítette. Gyerekfejjel láttam ezt az adást, azóta sem találkoztam vele, valószínűleg már nincs is meg az archívumban, de néhány dolog rémlik belőle. Például az, amikor Ujlaky László mosolyogva mesélte, gyerekkorában többször látta Egerszegen, hogy szülei "a kis Mikit viszik sétálni" :) Úgyhogy ha abban az időben esetleg nem is játszogattak együtt, hiszen öt év korkülönbség gyerekeknél nagyon sok, Ujlaky László azért tudta, hogy "a kis Miki" a mozis fia...

Mint a lexikonok írják, Ujlaky László a színiakadémia elvégzése után 1936-ban a Nemzeti Színház tagja lett. 1949 óta a Madách Színház művésze volt. Szép orgánuma, tiszta beszéde is elősegítette játéka tökéletességét. Alakításaira az aprólékos kidolgozottság és a nagyfokú tudatosság volt a jellemző. 1971-ben Érdemes művész kitüntetést kapott. 1939 óta filmezett és közel harminc játékfilm és TV-film jelentős szerepét alakította. Ezek listája ITT LÁTHATÓ. Több érdekesség is van közötte: kicsi szerepben ott volt például a legendás legelső István, a király előadásokon és a Szomszédokban ő játszotta az idősebb erdészt, Trokán Péter főnökét.

A lexikonok egyöntetűen kiemelik szép orgánumát, tiszta beszédét. Sokat rádiózott is, gyerekkoromból jól emlékszem a Kíváncsiak klubja adásaira, ahol egy kissé cserfes fiatal női hang mellett (talán Örkényi Éva volt?) ő szólaltatta meg a tapasztaltabb válaszadót.

Színházában, a Madáchban szerintem nem használták ki kellőképpen a tehetségét. Igazi főszerepet nem nagyon kapott, csak olyan "majdnem" főszerepeket, mint például idősebb Hector Malone-t a Tanner John házasságában – és sok epizódszerepet.

Mint az emléktábla szövege is utal rá, az 1962-ben bemutatott legendás Hamletben ő volt a Színészkirály – és, ha jól tudom, Poloniust is játszotta beugrásként. A királyi udvarba érkezett színtársulat vezetője kicsi, de rettenetesen fontos szerep és pontosan olyan adottságok szükségesek hozzá, mint amilyenekkel ő rendelkezett. A darabban a Színészkirály Hamlet előtti próba-szavalása Trója elestéről és Hecuba (Hekabé) királyné sorsának átélése, a színész könnyezése indítja el a dán királyfiban a Hecuba-monológ gondolatait és ad ötletet az egérfogóra: egy olyan színjáték bemutatására a király előtt, amelyen Claudius "ha bűnös, fennakad!".

 

Ujlaky László egerszegi emléktáblája avatásakor az avatóbeszédet mondó dr. Szigethy István, a család régi barátja is ezt emelte ki:

Gábor Miklós ezerszínű, igazságkereső vibrálásához a másik egerszegi, Ujlaky László nyugodt, született eleganciája, a „csak” szerepe szerint király öntudatos szerénysége, bölcsessége érdekes kiegészítést, ellenpontot jelentett nagy közös jelenetükben.

Nekem Ujlaky László egerszegisége nagy segítségemre volt kamaszkoromban: rajta keresztül tudtam szerezni Gábor Miklóstól végre egy dedikált fényképet, amelyre olyannyira áhítoztam – és természetesen kaptam Ujlaky Lászlótól is :) Ezt a történetet ITT egyszer már elmeséltem...

Befejezésül megmutatok egy oldalt fia, Ujlaky Károly weboldaláról; itt jegyzem meg, hogy másik fia, ifj. Ujlaky László is színész lett, édesapjuk sikeresen "beoltotta" őket :). BELÉPVE az oldalra a fényképek megszemlélése mellett megnyithatunk egy rövidke kis videoklipet, ahol Ujlaky László színészi hitvallását mondja el. Kulcsszavai: tisztesség, becsület, hit és a színészi hivatás végtelen szeretete.

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 4.

Még általános iskolás koromban egy alkalommal nagyon szép kis albumot kaptam, vászonba kötve, finom lapjainak szélén aranyozással. 

Akkoriban szinte sportot űztünk az autogram-gyűjtésből. Az iskolában színészcímek keringtek és amennyire kevés zsebpénzünkből tellett,  küldtük a sablon-leveleket válaszborítékkal. Ezen a módon hozzájutottam néhány egészen nagy művész dedikált fényképéhez: Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Melis György, Mensáros László, Márkus László, Váradi Hédi, Somogyvári Rudolf, Berek Kati fényképeit boldogan ragasztottam be albumomba – majd hamarosan, ahogy jöttek a tinédzser-évek, az Illés együttesét is...

Az első oldalt azonban üresen hagytam Gábor Miklósnak. Anyukám úgy vélekedett, hogy az az oldal valószínűleg üresen is marad. Ekkor egy kis fifikához folyamodtam. Édesanyám zalaegerszegi születésű és férjhezmeneteléig ott is élt, nagy lokálpatriótaként mindig büszke volt a híressé vált egerszegiekre. És az én kedvenc színészem is ott született 1919-ben, öt évvel később, mint édesanyám. Sőt, Zalaegerszegen született Ujlaky László színművész is, aki szintén a Madách Színház tagja volt, láttam is őt a Hamletben, Gábor Miklós oldalán a Színészkirályt játszotta parádésan. Azt találtam ki, hogy Ujlaky Lászlónak írok, hivatkozva édesanyámmal közös szülővárosára és kértem tőle autogramos fényképet, illetve megkértem, hogy ugyan, kérjen már egy képet egy füst alatt Gábor Miklóstól is… Elsős gimnazista voltam akkor, nem egészen egy évvel a Hamlet-élmény után. És az ötlet bevált, megérkezett a két dedikált fénykép:

Kis híján elolvadtam, mert Gábor Miklós is azt írta az övére, hogy „Katinak szeretettel”!

Mégsem maradt üres az albumom első oldala... Sajnos, a fénykép hátoldala az idők során ilyenné változott, pedig igazán jó helye volt,  vigyáztam rá, nedvesség sem érhette.
Így utólag is nagyon hálás vagyok Ujlaky Lászlónak, aki komolyan vett egy rajongó kislányt, s attól kezdve külön szeretettel néztem, ha felbukkant filmen vagy a televízióban. Csak sajnos ritkán bukkant fel; ma sem értem, hogy egy ilyen gyönyörű orgánumú remek színészt miért nem foglalkoztattak többet.

Majdnem egy évtizeddel később aztán a szép kis könyvecskébe belekerült Gábor Miklósnak egy második aláírása is:

Ezt már személyesen kértem tőle Kecskeméten a Boldogtalan hold

előadása után, 1975. június 6-án. Ekkor már ifjú könyvtáros voltam és ez volt az egyetlen személyes találkozásom vele. A színház művészbejárójánál várakoztam rettentő izgatottan. Egyszer csak  megjelent és az autójához indult, mire én nagy lélegzettel odamentem, nyújtottam neki az albumot a zöld filctollal és csak annyit mondtam, hogy Nagykanizsáról jöttem, hogy láthassam ezt az előadást. Már nem is emlékszem, hogy mit válaszolt, valószínűleg valami udvariasságot. Ennyi volt az összes beszélgetésünk, mert egyrészt láttam, hogy siet, gondolom, indult vissza Pestre, másrészt annyira meg voltam illetődve, hogy egyébként se jutott volna az eszembe egyetlen értelmes gondolat sem. Pedig meg kellett volna mutatnom neki azt a  furfanggal megszerzett dedikációt...

Folyt. köv.!