Kortársak: Vámos László

Vámos László (1928-1996)  rendező, színészpedagógus 

1950-ben végzett a Színművészeti Főiskola rendezői szakán. 1955-ben szerződött a Madách Színházba, ahol Ádám Ottóval és Pártos Gézával az 1960-as évek végéig – mint nagy rendezői „triumvirátus” – színházukat legendás sikerek otthonává, az ország egyik legjobb, és a közönség által is legkedveltebb színházává tették.

 

Az első előadás, amelyben Gábor Miklóssal együtt dolgozott, Barta Lajos: Szerelem című színműve volt. Rögtön követte A királyasszony lovagja, Victor Hugo romantikus tragédiájának nagyszabású, látványos, színészközpontú színre hozatala, amely már teljes fegyverzetében mutatta meg Vámos rendezői stílusát, erényeit.

 

A királyasszony lovagja (1956) - Tolnay Klárival

 

Rendezésében 1962 januárjában került színpadra  – Gábor Miklós címszereplésével – a Hamlet, amely hét évig tartó, csaknem 300 előadása során bevonult a magyar színháztörténet legendái közé.

 

Vámos László és Gábor Miklós a Hamlet próbáján (GM: A színész árnyéka)

 

További közös munkáik: Ahogy tetszik (1964), Magyar Elektra (1966), Színház (Molnár Ferenc három egyfelvonásosa, 1967), Kegyenc (1968), III. Richárd (1969), Mizantróp (1971).

 

Gábor Miklós mint III. Richárd (Nők Lapja 1969/11)

 

Vámos László a Szegedi Szabadtéri Játékokon kétszer is színre vitte Az ember tragédiáját, Lucifer szerepét Gábor Miklósra osztotta.

 

Az ember tragédiája próbáján a Dóm téren. Középen Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Vámos László (délmagyar.hu)

 

Közben repedések mutatkoztak a Madách Színházban: Pártos Géza külföldre távozott, Vámos félig, majd 1973-tól teljesen átszerződött a Fővárosi Operettszínházba és egyre többet foglalkozott operák rendezésével.
Kapcsolata Gábor Miklóssal azért nem szakadt meg: 1977 nyarán a szegedi Dóm téren rendezte meg a Lear királyt, kulcsszerepekben még javarészt a régi Madách színházi társulat tagjaival, amelyben Bessenyei Ferenc Learje mellett Gábor Miklós a Bolondot játszotta, Vass Éva pedig Cordeliát. Ennek alapján Vámos két év múlva televíziós filmet is forgatott a Lear-ből, szintén Gábor Miklós Bolondjával.

Tükör 1977. aug. 1.

 

A magyar színházi életet az 1970-es évek végén megbolygató nagy átszervezés során Vámos Lászlót az újonnan létrehozott Népszínház társulatának művészeti vezetésére szerződtették. Hogy ezt a posztot elfogadta, abba belejátszott Gábor Miklós személye, a vele való újbóli munka lehetősége (Gábor Miklós Ruszt Józseffel együtt szintén ennek az átszervezésnek értelmében került Kecskemétről a Népszínházba).

Elsőnek újra Shakespeare-előadást csinálhattak együtt (A vihar – 1980), bár a színházi káosz miatt felemás eredménnyel. 

Prospero szerepében (A vihar)

 

Utolsó együttműködésük 1982-ben A két árva című régi francia bulvárdarabban történt, amelyben a teljes társulattal lubickolhattak együtt a stílusparádéként megrendezett előadásban.

 

A két árva: Vass Évával (manda.hu)

 

A Vámos László halála után megjelent emlékkönyvben Gábor Miklós így írt:

 

... ez a V. L. úgy szerette és úgy csinálta a színházat, mint a gyerek. A kigyúló lámpa kör alakú fénye a vörös bársonyfüggönyön, amikor megszólal a zene, a nagy gesztusok és szavalatok, a harsonák hangja, a pajzsos katonák lábának dobbanása a deszkán, a tragédia égnek tárt karja, arcukat tenyerükbe rejtő fájószívű anyák földre omlása, a maszk és a rútság és a szépség! Ez hozta lázba – igenis: lázba! – Vámos Lacit(!) És a színészek, mi hoztuk őt lázba! Mi, akikkel annyi jót tett, akiket sikerre vitt! Minden évtizedben volt egy vagy több olyan kiemelkedő előadása, amelyre nem úgy emlékszünk, mint rendezői teljesítményre, hanem mint egyik vagy másik színész alakítására. Sztár- és sikercsináló rendező volt V. L., a mi rendezőnk volt, színészeké.

Ez a poszt elsősorban Gábor Miklóssal való közös munkáikról szól, hiszen az In memoriam Gábor Miklós blogban vagyunk. 

Vámos László teljes pályájáról, életművéről ITT, a Színház című folyóiratban esik szó, de olvashatunk róla a WIKIPEDIA oldalán is. Akik részletesebben szeretnének, ajánlom A TANÁR ÚR című könyvet, amelyből Gábor Miklós szavait is idéztem.

Gábor Miklós szabadtéren 8.1

1977. július 23-án a Szegedi Szabadéri Játékokon Shakespeare Lear királya kerül színre Vámos László rendezésében. Gábor Miklós a Bolondot játszotta. Majdnem 30 éve már megszemélyesítette ezt a különlegesen fontos Shakespeare-figurát, Somlay Artúr Learje mellett. Szegeden Bessenyei Ferenc volt a címszereplő.

Mivel a darabnak annyira hatalmas szereplőgárdája van, és az eredeti színlapon a női szereplők, legyenek bármilyen fontosak is, mindig e lista legvégére szorulnak, az utolsó férfi fegyverhordozó mögé (vajon miért van ez így Shakespeare-nél? – de ez egy másik poszt tárgya lehet...), egyszóval mindezek miatt én készítettem ezt a rövidített stáblistát:

Lear király: Bessenyei Ferenc
Goneril: Psota Irén
Regan: Olsavszky Éva
Cordelia: Vass Éva
Bolond: Gábor Miklós
Kent gróf: Szabó Gyula
Gloster gróf: Mensáros László
Edgar: Horesnyi László
Edmund: Kállai Ferenc
A francia király: ifj. Ujlaky László
Cornwall fejedelem: Hollai Kálmán
Alban fejedelem: Kovács János
Osvald: Székhelyi József

Fordította Vörösmarty Mihály, átd. Mészöly Dezső
Kísérőzene: Petrovics Emil
Díszlet: Vilt Tibor
Jelmez: Schäffer Judit 

Hogy rögtön előrebocsássam a lényeget, a kritikai fogadtatás elég ellentmondásos volt. Abban viszont MINDEN kritikus egyetértett, hogy az előadás kimagasló jelentőségű alakítása Gábor Miklóshoz fűződött.

Hogy ne nyúljon túl hosszan ez a poszt, a kritikákból legközelebb fogok válogatni. Most nézzünk néhány fényképet! 

Az elsőn a szereplők közül Hollai Kálmán, Kállai Ferenc, Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, és egészen a kép jobb szélén Vass Éva látszik. A felvétel a szegedi híres Virág cukrászdában készült, még a premier előtt.

Film Színház Muzsika 1977/34

Következik Ilovszky Béla felvétele. Ha megpróbálunk elvonatkoztatni az OSZMI logójától, valamennyire érzékelhetjük, milyen lehetett a Vilt Tibor szobrászművész által megálmodott színpadkép és mekkora teret kellett a színészeknek bejátszani:

Végül Keleti Éva két felvétele a Tükör 1977. augusztus 14-i számából:

A mindössze három alkalommal színre került előadás utótörténetéhez tartozik, hogy Vámos László hamarosan nagyrészt, de nem teljesen a szegedi szereposztással, televíziós filmet készített a Lear királyból. A Bolond abban is Gábor Miklós volt, így ez az alakítása, nyilván a hatalmas szabadtérről az intim televíziós műfajra áthangszerelve, de megmaradt az utókor számára.

Legközelebb tehát a szegedi előadás kritikáiból válogatok jellemző részleteket. Valószínűleg több ilyen poszt is lesz, mert szerintem jelentős és jó kritikák íródtak az előadásról.

Magyar Elektra 2.

A legutóbbi értékelés után még egy kritikát mutatok Bornemissza Péter Magyar Elektrájának 1966-os előadásáról, melyben Gábor Miklós a zsarnok királyt játszotta.

Tolnay Klári és GM, a zsarnok királyi pár

A Népszava 1966. május 12-i számában Szombathelyi Ervin először a drámáról, annak a magyar kultúrtörténetben elfoglalt helyéről értekezik, majd szól az évszázadokon át lappangó mű felfedezéséről. Összeveti Bornemissza drámáját Szophoklész eredetijével:

... az átköltés során a görög végzetdráma helyett egy - a kora "fertelmeire" "röttenetes haraggal" lesújtó isten révén - ízig-vérig magyar tragédia született. A nevek görögök, a személyek, a magatartások a korabeli magyar világot idézik fel.

[...]

Mondanivalója érdekében Bornemissza az eredetihez képest kibővítette a drámát. Átszabta a színeket, szereplőt hagyott el és költött helyébe egy újat, Parazitust, az udvari talpnyaló jellemzésére. A Kórus is egy személyre csökkent. Szerepe az egyszerű nép képviselete.

Majd rátért Vámos László rendezésére. Mi előtte nézzük meg Keleti Éva egy másik fényképét, melynek forrása az előzővel együtt a Színházi Adattár:

Soltész Annie (Kórus), Psota Irén (Elektra), Vass Éva (Krizothemis)

... az öröm hangján szólhatunk a vállalkozásról. Annál is inkább, mivel a színház legkitűnőbb művészeinek segítségével ezt az előadást egységesebbnek érezzük, mint a korábbit [itt Vámos egy korábbi rendezésére utal]. Örülünk annak is, hogy a Móricz-féle változathoz képest többet kaptunk az eredeti Bornemisszából, s ugyanakkor mind a jelmezek - Kalmár Kata munkája - mind a darab felfogása az eredeti szándékot hívebben tükrözi.

Elektrát Psota Irén alakítja. Nagy drámai erővel és mélyen átélt szenvedéllyel. Csupán néhány végletet sokalltunk játéka során. Klitemnesztra Tolnay Klári volt. Szinte már hihetetlen, hogy minden szerepében tud valami újat, egyszerit adni. Királynéja az isten előtt is képmutatóan cselszövő, bujaságban dúskáló nagyasszony. Gábor Miklós Égisztusa a zsarnokot keltette életre félelmetes erővel; azt, aki hatalmához foggal-körömmel ragaszkodik. Bessenyei Ferenc a Mestert keltette életre. Bölcsesség áradt belőle, szavai a nagy prédikátort juttatták eszünkbe. Vass Éva mint Krizothemis jól fejezte ki Elektrával szemben a sorsát megadóan tűrő testvér magatartását. Cs. Németh Lajos Orestese, mint az isten bosszúálló eszköze, jól alkalmazkodott Bornemissza felfogásához. Tetszett Soltész Anni Kórusa és Szénási Ernő Parazitusa.

Magyar Elektra 1.

1966. április 22-én mutatta be a Madách Színház Bornemissza Péter: Magyar Elektra című drámáját, egy estén a Kocsonya Mihály házassága című komédiával. Mindkét mű a régi magyar irodalom becses emléke, a 16., illetve a 18. századból. Érdekes módon két rendező jegyezte az estét: a tragédiát Vámos László, a komédiát Pártos Géza állította színpadra.

GM Égisztus maszkjában. Forrás: Színházi Adattár

Minket itt a blogban a Magyar Elektra érdekel, amiben Gábor Miklós a zsarnok királyt játszotta. Pályájának ebben a pillanatában már évek óta műsoron a Hamlet, mellette ott van például Szerb Antal remek komédiája, az Ex. A Magyar Elektrát megelőző premierje a Koldusopera volt, nyáron pedig Az ember tragédiája Luciferével fog újra találkozni a szegedi Dóm téren.

Nézzük az Elektra szereposztását:

Prológ: Huszti Péter f. h.
Égisztus: Gábor Miklós
Klitemnesztra: Tolnay Klári
Elektra: Psota Irén
Orestes: Cs. Németh Lajos
Krizothemis: Vass Éva
Pilades: Huszti Péter f. h.
A Mester: Bessenyei Ferenc
Parazitus: Szénási Ernő
Kórus, egy vénasszony: Soltész Annie

Elektra: Psota Irén

Vámos László rendező így nyilatkozott a próbaidőszakban a Film Színház Muzsika 1966. 15. számában:

Negyedszer rendezem Bornemissza művét. A legjelentősebb magyar drámánk talán Shakespeare előtt íródott 1558-ban, majd néhány évszázadra elveszett s 1923-ban találták meg a gothai könyvtárban. Olyan kincse a magyar szellemi múltnak, amelyből nemzeti drámai színjátszás születhetett volna. Úgy érzem, az előadás legjobb erőinket fogja össze. [...] Szeretnénk, ha olyan lenne a mű hatása, mint egy kiásott régi kőedénynek, mely a maga tömegében erőteljesen és drámaian hat, vagy mint egy göcsörtösen megfaragott pásztorbot, mely ütőképes erejű, de mégis van benne valami esetlegesség.

Olvassuk a Film Színház Muzsika kritikáját az 1966. 18. számból: 

Legközelebb további kritikákat és képeket mutatok.

Gábor Miklós szabadtéren 5.2

Folytassuk az 1967-es szegedi Hamlet kritikai visszhangjainak idézését.

A Népszabadság július 26-i számában MGP (Molnár Gál Péter) írta - véleménye összecsengett a múltkor idézett kritikával:

Vámos Hamlet-rendezése a szegedi szabadtéri játékok történtében fontos helyet foglal el. Csaknem teljesen szakított az unalmas fáklyás bevonulásokkal, a nagy tömegű - de tébláboló - statiszták beállításával, vagyis mindazzal az ötlettelen közhellyel, amit látványosságnak tartanak a zárt kőszínház kötöttségeiből kiszabaduló rendezők: bebizonyítva, hogy egy mégoly hatalmas színpadon egyetlen ember is lehet látványosság, hogy van a színházi látványnak egy mélyebb és gazdagabb értelme is. [...] S hogy a közönség nyáron sem feltétlenül igényli a görögtüzet, megelégszik a költészet és a színházművészet melegítő tüzével, arra jellemző: milyen áhítatos csendben hallgatta végig a publikum az éjfél előtt negyedórával véget érő előadást.

Film Színház Muzsika 1967. 30.

Gábor Miklós Hamletje a dühös fiatal portréját teremti meg: azét, aki értelmesen lázad a világ ellen. Mozgása és dikciója nem archaizál, annak ellenére, hogy nem mond le a verskívánta emelkedettségről, pedig partnerei igencsak lelkes általánossággal szavalják el a verseket, úgy vélvén, ez a kötelességük egy verses, történelmi tragédiában. Gábor mozgása, felkucorodása valamely ülőalkalmatosságra, gesztikulációja nagyszerűen merít a mai gesztuskészletből anélkül, hogy valamiféle kellemetlen aktualizálással zavarná meg a a művészi élményt és zakós Hamlettel igyekezne felhívni magára a figyelmet. Tokéletesen érti és értelmezi a művet, habár a hamleti rejtély megoldására nem vállalkozik, ehelyett egy többféleképp értelmezhető emberi alakot és sorsot épít fel: a megfejtést rábízza a közönségre.   

Azt hiszem, legközelebb is ezzel a témával jelentkezem, még van két érdekes kritikám!

Gábor Miklós szabadtéren 5.1

Gábor Miklós szabadtéri színpadi megjelenéseit időrendben követve ma áttérünk a Szegedi Szabadtéri Játékok 1967-es Hamlet előadására. 

Vámos László rendezését 1962 január óta kimagasló sikerrel tartotta műsorán a Madách Színház. Az eltelt évek alatt a produkció, s benne elsősorban Gábor Miklós alakítása valóságos legendává vált. Itt a blogban már rengeteget foglalkoztam a témával, Gábor Miklós naplójegyzetei és korabeli sajtóvisszhangok segítségével, amit nemcsak fényképekkel, hanem - az utókor szerencséjére - az előadást megörökítő televíziós felvétel részleteivel is kézzelfoghatóbbá sikerült tenni. Ám nem szóltam még arról a három szegedi alkalomról, amelyek Gábor Miklós számára is lezárták a Hamlet-szériát: ezek voltak az utolsó előadások.

Vass Évával az "Egérfogó"-jelenetben

Az 1967-et megelőző két nyáron Vámos László Madách Tragédiáját rendezte meg, benne Gábor Miklós Luciferével. Mint a közelmúltban itt felidézett kritikákból is kiderült, Vámos sok elmarasztalást kapott azért, mert - a kritikusok szerint - a látványt és az akciókat a gondolatiság elé helyezte. Így, amikor kiderült, hogy következő szabadtéri produkciója a Hamlet lesz, bizony sokan féltették az előadást attól, hogy rendezője ezt is "feltupírozza" látványosságokkal.

Ám a félelem nem igazolódott be, Vámos ugyanis éppen az ellenkezőjét tette... Több értékelést végigolvasva nagyon összecsengett a kritikusok véleménye abban, hogy a kőszínházi produkciót a Dóm térre alkalmazva most is csodálatos előadás született. S ha felróttak egyáltalán valamit, az két dolog volt: az egyik, hogy mivel a Hamlet is csak háromszor került színre, az új játéktérben való begyakorlottság hiánya miatt az előadás ritmusában voltak egyenetlenségek, illetve még azt, hogy nem minden szereplő tudott alkalmazkodni a megnövekedett színpadhoz. 

A premiert 1967. július 23-án tartották. A szereposztás gyakorlatilag az 1964-es újrarendezett előadáséval volt azonos: Claudius Bessenyei Ferenc, Gertrud Tolnay Klári, Polonius Ajtay Andor volt, a többi főszereplő pedig az 1962-es premier óta az előadás részese volt, mint például Ophelia:Vass Éva, Laertes: Lőte Attila, Színészkirály: Ujlaky László, Oscrik: Körmendi János és a két kitűnő sírásó, Kőmíves Sándor és Gyenge Árpád.

Ma olvassunk bele a Film Színház Muzsika kritikájába. Megjelent az 1967. 30. számban, írta Geszti Pál. 

Legközelebb további kritikákkal folytatom!

Gábor Miklós szabadtéren 4.1

Az ember tragédiájának 1965-ös előadása - Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon - a magyar színházi életben szokatlan mértékű kritikai vihart váltott ki. Egy év múlva Vámos László a tapasztalatokat felhasználva, a tanulságokat levonva újra színpadra állította a darabot.

Ekkor is csak három előadásra került sor, ráadásul az elsőt nem fogadta kegyeibe az időjárás: fél 10-ig zuhogott az eső. Ám a közönség az árkádok alá húzódva kitartott, s győzött: háromnegyed tízkor megkezdődhetett.

Ruttkai Éva, Nagy Attila, Gábor Miklós. Film Színház Muzsika 1966. 30.

A Népszabadságban (1966. július 26.) Molnár Gál Péter leszögezte, hogy idén ismét a tavalyi Tragédiát láthatjuk. Ugyanazokkal a szépségekkel és ugyanazokkal a hibákkal. Azért megállapítja, hogy ha alapvető változás nem is történt, megváltozott az előadás minősége: gördülékenyebb, kidolgozottabb,  akadozásmentesebb lett.

A színészekről szólva pontosan idézem:

A három főszereplő alakítása egy év alatt beérett. Ruttkai Éva sok árnyalatát játssza el Éva szerepének, Nagy Attila (Ádám), ha még túlságosan egyhangúan szaval is, már erősen megtisztult múlt évi romantikus ihletésű, általános hősfelfogásától. Gábor Miklós Lucifere finom humorával, okos cinizmusával, halk - de nem hallhatatlan - majdnem kamaraszínpadi hangvételével az előadás legjobb főszereplője lett. (Akkor is, ha kissé zavaró, nagyoperaian Mefisztofeleszi az új kosztümje.

Olvassunk bele a Film Színház Muzsika 1966. 30. számában megjelent kritikába is, írta Geszti Pál:

Ő is hasonló megállapításokat tesz magáról az előadásról, mely

Nem sokat változott tavaly óta. A fantasztikus ebben az előadásban a méretek kitágultsága: Vámos László rendező a templomtorony magasságáig növesztette a játékteret felfelé, s a környező épületek tetejéig a jobb- és baloldalon.

Van ebben a monumentalitásban, Bakó József elképesztő méretű díszleteiben valami lélegzetelállító: azt hiszem, páratlan európai látványosság ez a Tragédia-show, a mennyekig felszálló kristálygömbbel, amely szputnyikként tűnik fel az égen s leszáll a játéktérig, a jobbra magasan fenn lángokban álló, eretnek-égető kereszttel, az égnek eresztett, suhanó szárnyű fehér galambokkal, a párizsi szín fantasztikus bíbor-orgiájával, a londoni szín kitűnően kidolgozott haláltánc-pantomimjának ijesztő pontosságával.

Azért időztem ennyit a külsőségeknél, mert filmfelvétel nem készült, csak néhány rossz minőségű fénykép örökített meg pár pillanatot az előadásból - legalább a kritikus szaván keresztül legyen némi fogalmunk, milyen lehetett.

Folytassuk az olvasást:

Kinek róhatnánk fel, hogy nem vette észre Ádám - Nagy Attila - szövegének túlhangosított részletei mögött a gondolatok szikrázását - amikor annyi másféle, s látszólag fényesebb szikrázásra kellett figyelnie?

A gépezet szinte a tökéletesség igényével és igézetével működik. Engem mégsem ez a tökéletesség kapott meg [...] Engem Ruttkai Éva alakításának varázslata kényszerített ámulatra: a megfejthetetlen titok izgat, hogy honnan vette az idegek és teremtő-erő új meg új tartalékait, hogy ebben a gépesített és percenkint robbanó-fortyogó színpadi boszorkánykonyhában megtalálja Éva alakjának tünékeny és örök, de mégis mindig új lázakban borzongó, belső karcsúságát? Ezüst holdsugárból és édes, mézízű nyárból szőtt Évája felejthetetlen, s felülemelkedik a szerepről való minden emlékképen. Igen, ez igazán Madách Évája volt, az asszony, kinek "bűne a koré, mely szülte őt".

Gábor Miklós Lucifere idén új jelmezt kapott: az ördögi vonásokat elhagyó, s a bukott angyal-jelleget kihangsúlyozó rendezői koncepció értelmében szikrázó ezüst-fehéret. Szokatlan, frappáns és talán vitára is késztető jelmez - s benne a tavalyi Lucifer, ám érettebben, simábban és egyszerűbb szóval: a tiszta értelem s a világ meghatározott, áttörhetetlen rendje elleni örök lázadás nyugtalan hordozója ő, ez az elegáns Lucifer, a tagadás és a gond gyermeke. Lehiggadt, lepártolt bölcsesség árad a színész szavából-hangjából, a mindent-megértés keserű és fájdalmas tudománya.

A téma zárásaként egy bekezdés Molnár Gál Pétertől:

Vámos László szegedi rendezése természetesen csak egy a Tragédia-értelmezések sorában. Eredményei, képzeletgazdag megoldásai beépülhetnek más értelmezések színpadi megvalósításaiba is. Tévedései pedig vitára ösztönözve további megoldásokra serkenthetnek.

Gábor Miklós pedig 17 év múlva, 1983-ban lett újra Lucifer szülővárosában, Zalaegerszegen.

Gábor Miklós szabadtéren 3.3

Maradjunk ma is az 1965-ös szegedi Tragédia-előadásnál, amikor Gábor Miklós Vámos László látványos rendezésében először alakította Lucifert.

A vegyes értékítéletű sajtóvisszhangokból több, mint egy évtizeddel később, 1976-ban Nikolényi István tollából jelentgetett meg egy összegzést július 17-i számában Szeged hírlapja, a Délmagyarország, ma ezt idézem. A teljes cikk Az ember tragédiájának addigi szabadtéri előadásait tekintette át, ebben Vámos kesztyűje címen kapott helyet az 1965-ös előadás kritikáinak áttekintése.

Előtte itt van két fénykép a Film Színház Muzsikából:

Lucifer: Gábor Miklós

Éva: Ruttkai Éva és Ádám: Nagy Attila

Jöjjön Nikolényi István összefoglalója:

Major sikere után az 1965-ös Vámos-rendezést már jóval fagyosabb visszhang kísérte. Hogyne, hiszen a rendező kesztyűt dobott a hagyományoknak. A Népszabadság (aug. 8.) Rényi Péter: Látvány vagy látnivaló? címmel szemére veti Vámos Lászlónak, hogy mutatványok sorával helyettesítette a képzeletet felgyújtó látványokat, a néző nézegetővé vált, a széthúzott ornamentika nem keltett érzelmeket. Legfőbb oka ennek Bakó József hatalmas díszlete, mellyel a rendezés mindenáron be akarta kapcsolni a játékba az egész teret. A lépcsők erőltetett kontrapunktjai és a látnivalók halmozása töri szét a képek egységét. Vannak persze szép jelenetek is, de a szereplők általában a látványosdival hadakoznak, messzire kell hangjukat, gesztusaikat átívelni.

Ruttkai Évája nem a nő, hanem a nőiesség megtestesülése - írja Rényi -, a fiatal Nagy Attila Ádámjának még nincs kialakult "formája", s Gábor Miklós Lucifere is inkább kísérlet, hogy hetyke opponens legyen az Úrral szemben. Az előadás érdeméül csupán az újító igyekezetet jelöli meg.

Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben (1965. aug. 11.) Majoréval szembesíti Vámos rendezését [...] leszögezi: Vámos visszalépett a mutatvány felé [...] A három főalak eltörpült a statisztéria mellett, s Madách líráját is a látványnak rendelték alá.

Szombathelyi Ervin ugyancsak a madáchi szöveget elborító látványban, az eltolódott drámai hangsúlyokban és az elsikkadó lírában látja a hibát (Népszava, aug. 5.), Dersi Tamás pedig Nyílt levelet ír Vámos Lászlóhoz, hasonló kifogásokkal (Esti Hírlap, aug. 3.)

Talán Sándor Iván a legmegértőbb (Film Színház Muzsika, aug. 6.), éppen a látványért dicsér.

Ez utóbbi írást itt a blogban legutóbb részletesen idéztem.

Nikolényi István így fejezte be az 1965-ös Vámos László-rendezést áttekintő írását:

Vámos László konok ember. A bírálatokon okulva, de alapvetően látvány-centrikus elgondolását föl nem adva, sőt azt némileg továbbfejlesztve, megrendezte ugyanezt a "típusú" Tragédiát 1966-ban. A kritikai visszhang kegyesebb volt hozzá, több megoldását dicsérték, koncepcióját is lényegében elfogadták - de őszintén meg kell mondanunk, ezek a kritikák jóval csendesebbek voltak. Nemcsak a Vámos-féle Tragédiáról, a szegedi játékok bemutatóiról általában.

Legközelebb ennek a második változatnak a kritikákból fogok idézni.

Gábor Miklós szabadtéren 3.2

Folytassuk Gábor Miklós első Lucifer-alakításának nyomon követését, melyre Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1965 nyarán került sor.

Legutóbb a próbákról tudósítottam, most a korabeli sajtóvisszhangok alapján nézzük az előadást.

Hosszú-hosszú évek óta most fordult elő először, hogy Gábor Miklós alakítása nem váltotta ki a kritikusokból azt az osztatlan elismerést, amit addig. De nemcsak az ő alakításával voltak problémáik, hanem úgy tűnik, inkább magával a teljes előadással. 

A leginkább elfogadó és méltató kritika Sándor Iván tollából jelent meg a Film Színház Muzsika  1965. évi 32. számában. Ezt az írást tekintsük ma át.

Előtte itt annak a lapszámnak a borítója:

A kritikus így írt a rendezői koncepcióról:

Filozófiai-költői anyagán túl Vámos drámai erejében, játéklehetőségeiben látja a Tragédia múlhatatlanságát. A látványos előadás az ideálja, mely megvalósítja Madách gigantikus vízióit. De Vámos avatott ismerője és képviselője a modern színházi törekvéseknek. Izgatja a látvány ereje, a formakultúra, ám nem a dráma szellemi anyagának ellenére. Sajátosan szabadtéri színpadra termett koncepciójában a látványos hatások centrumában a gondolkodó ember küzdelmét keresi.

[...]

Képzeljünk el egy soklépcsős, áthidalásokkal teli óriási színpadi teret, mely tengelyébe a szegedi Dómot komponálja. Képzeljünk el többszáz statisztát, nagyvonalú világító és technikai berendezést - és mindezt artisztikusan egységes kompozícióban. Itt az előadás látványossága nem egyszerűen technikából, külsőségekből adódik. A látvány szépsége itt magát az életet, annak madáchi zsúfoltságát fejezi ki. A víziót, amelyet a londoni színben költői sorokban is megfogalmaz: "Zúg az élet tengerárja, / Mindenik hab új világ".

[...]

De az előadás, szellemi igényei mellett mégis inkább a külsőségeket állítja előtérbe. Mégis sok teljes értékű részlete bizonyítja, hogy látványosság és gondolati atmoszféra megférnek egymással egy szabadtéri előadás hatalmas méreteiben is.

A színészi játék elemzése előtt azt ecsetelte, hogy a mű fő alakjait játszókra nem várt még olyan nehéz feladat, mint ebben a rendezésben. Úgy találta, rövid volt a próbaidőszak ahhoz, hogy a színészek és a technika összecsiszolódjanak, s ennek tulajdonítja az alakítások problémáit, amelyeknek erejét, hatását meggyengítette a technikával vívott küzdelem.

A három főszereplő közül elsőként szólt Gábor Miklósról:

Lucifert Gábor Miklós játszotta. Ha van színészünk, aki összetett feladatokra képes, - ő az. Gábor a kitűnő művész mégis némi bizonytalansággal járta végig égi és földi útját. Azt hiszem azért, mert nehéz volt szabadulnia a gondolattól, hogy Lucifer az egész mű mozgatójából az óriási térben a káprázatos látványban okból eszköz lett. A változásokat az ő céltudatosságának kell felidéznie, ám a technika őt magát is végighajszolta a színeken. Játékának részletei igazak és szépek voltak, de a körülmények éppen a luciferi pozíciótól, a teljes irányítás lehetőségétől fosztották meg. Mit tehetett hát? Néhány új és a madáchi szellem mélységét megértető vonással egészítette ki az eddig ismert legjobb Lucifer-alakításokat. Gábor férfias Lucifer volt. Lázas hajthatatlanságában erő érződött, higgadtságában szenvedély. Okos és hódító Lucifer volt, akiben szépség van és szellem szikrázik, akinek azért is nehéz ellentállni, mert egy pillantással az emberiség történetébe tud tekinteni, de vabankra is tud játszani.

Ide másolom az Ádámról és Éváról írtakat is, hogy legalább ily módon teljesebb képünk legyen az előadásról:

Nagy Attila küzdő és rajongó férfi alakját hozta színpadra tehetségesen. Játékában éreztünk ugyan némi monotóniát, a más és más körülmények között színre lépő Ádám különböző arcait nem mindig választotta el friss színekkel. Szerepét azonban töretlen ívvel komponálta meg. Pályáján szép állomás Ádám alakítása.

Ruttkai Éva újrafogalmazta a mű harmadik nagy szerepét: az utolsó másfél évtized Tragédia-előadásainak legnagyobb Évája volt. Új sorokat, gondolatokat fedezett fel számunkra, alakítása csillogó volt, harmónikus, különösen az egyiptomi-, athéni-, prágai- és londoni színekben ragyogott. Nemcsak az Ádámot minduntalan új utakra serkentő nőideált játszotta el. Alakításából a drámaköltő megrendítő és felemelő humanizmusa áradt, a madáchi emberideál fényes alakja bontakozott ki.

Sándor Iván néhány további megjegyzés után így summázta véleményét:

A színház barátai csak köszönhetik az előadást. Arányai nem voltak hibátlanok, de sok elragadó megoldást nyújtott és rokonszenves kísérlet lett új utak kutatására a Tragédia szabadtéri előadásában.

Legközelebb további kritikákkal folytatom - azok már ledorongolóbbak lesznek...

Kortársak: Avar István

A blogbejegyzések írásával párhuzamosan folyamatosan bővítem a  Gábor Miklós bibliográfia anyagát. Néha el is veszek benne, mert most már annyi tételből áll, hogy nehéz a csoportosítás... 

Közben persze sok érdekességgel találkozom, olyan könyvekkel, cikkekkel, említésekkel, amiket eddig nem láttam, vagy csak futólag.

Egy ilyent szeretnék most megosztani. Avar Istvánnal - aki annak idején Horatio volt az 1962-es Hamletben Gábor Miklós oldalán - nagy interjút készített a Színház című folyóirat 2001. évi 4. számába Virág Katalin, abból származik a részlet. 

De előtte két kép, forrásuk a szinhaziadattar.hu:

"Esküdjetek!" Szénási Ernő (Marcellus), GM és Avar István

"Haj, szegény Yorick!" GM, Avar István és Kőmíves Sándor (1. sírásó)

Avar István szavai:

Felejthetetlenek viszont a Hamlet próbái. Horatio szerepe nem az a kimondott színészálom, mégis örültem, amikor megkaptam. Akkoriban jöttem fel vidékről, nekem mindenképpen tanulságos feladat volt. Menet közben vált igazán fontossá a szerep. Sokszor elmondtam, ha könyvet írnék a pályámról, abba is beleírnám, hogy nem győztem nézni, ahogyan Gábor Miklós próbált. Olyan felkészülten jelent meg mindennap. Gyakran vitatkoztak Vámos Lászlóval, de indulat, veszekedés nélkül érveltek. Más előadás próbáira is képes voltam bemenni, hogy figyelhessem, ahogy Miklós dolgozik. Hitem szerint a rendező a színész játszótársa, munkatársa és nem parancsnoka. A Hamlet próbáin két ember, egy színész és egy rendező kemény harcát láttam egymással és a darabbal. Nagyon tanulságos volt. Egész további pályámra hatott.

Ma 50 éve: Ahogy tetszik

Ma 50 éve, 1964. május 30-án este zajlott le a Madách Színházban Shakespeare: Ahogy tetszik című vígjátékának premierje. Gábor Miklós Jacques szerepét játszotta. Az előadás Shakespeare születésének világszerte megünnepelt 400. évfordulója alkalmából került színre.

Nézzük a teljes stáblistát:

Fordította: Szabó Lőrinc
Kísérőzene: Farkas Ferenc
Díszlettervező: Jánosa Lajos
Jelmeztervező: Köpeczi Bócz István
Rendezte: Vámos László

Jacques és az álruhás Rosalinda

A száműzött herceg: Bodor Tibor
Rosalinda, a leánya: Béres Ilona f. h.
Frigyes, a herceg öccse: Árva János
Célia, Frigyes herceg leánya: Csűrös Karola
Amiens, nemes a herceg kíséretében: Garics János
Jacques, nemes a herceg kíséretében: Gábor Miklós
Le Beau, Frigyes udvarmestere: Tallós Endre
Próbakő, bohóc: Körmendi János
Charles, birkózóbajnok: Vándor József
Olivér, Sir Roland de Bois fia: Lőte Attila
Orlando, Sir Roland de Bois fia: Tordy Géza
Ádám, Olivér inasa: Kőmíves Sándor
Denis, Olivér inasa: Frankovits Péter
Corinnus: Gyenge Árpád
Silvius: Zenthe Ferenc
Phoebe, pásztorlány: Gombos Katalin
Juci, parasztlány: Gyurkovics Zsuzsa
Vili, parasztlegény, Juci imádója: Bay Gyula
Hymen megszemélyesítője: Pádua Ildikó
Csűrcsavar Olivér, lelkész: Szirmai Jenő
Első úr: Joó László
Második úr: Nagy Béla
Első apród: Harkányi János f. h.
Második apród: Csikós Sándor f. h.
Első úr az udvarnál: Bakay Lajos
Második úr: Markó Sándor

Az előadást annak idején közvetítette a televízió - bár meglenne a még olyan ócska kópiája is!

Van viszont hangfelvétel, meg is tudom mutatni, KATT IDE!

 

Még egy kritika az újra-rendezett Hamletről

Forrás: Magyar Színházi Adattár

Itt van még egy korabeli kritika a Hamlet rendezőileg felfrissített változatáról Nagy Péter tollából, megjelent az Élet és Irodalom 1964. 18. számában. Szerzője aztán beválogatta ezt az írást 1966-ban megjelent Két évad és ami megelőzte című kötetébe is.

Mint majd érzékelni fogjuk, elsősorban a színészi játék tekintetében ő máshogy látta a három új főszereplőt, sőt, aznap este Gábor Miklós Hamletjét is, mint Demeter Imre...

Azt gondolom, érdemes a teljes cikket bemásolnom, de azzal a "saját módszerrel", hogy a Gábor Miklósról írottakat önkényes módon vastag szedéssel kiemelem; természetesen ez sem az eredeti cikkben, sem a könyvben nem így jelent meg - azok számára csinálom, akik csak erre a részre kíváncsiak :)

Az újra-rendezett Hamlet

Nem próbáltam utánanézni a színháztörténetben, de azt hiszem, példátlan dolog - s nemcsak nálunk, világszerte az - hogy a Hamlet két esztendőn belül kétszázadik előadását éri meg a Madách Színházban. Kultúrtörténészek elmélkedését kihívó téma, hogy a mai magyar színpadnak két "biztos értéke" van: a Hamlet és - a Csárdáskirálynő; s ebből az első nemcsak örvendetesebb, de csodálatosabb is. E futó jegyzetekben nem hatolhatunk le e két cím nyitotta szakadék szédítő mélységeibe, de azt bizton állíthatjuk, hogy a Hamlet elsöprő sikerének két nagy mozgatója volt s maradt: Gábor Miklós alakítása és Vámos László rendezése.

     S Vámos László most az előbbi példátlanságot megtetézte azzal, hogy sikeres munkáját revízió alá vette: bevallottan az angol Shakespeare Társulat vendégjátékából tanulva dolgozta át saját sikeres rendezését. A felfogás, a darab- és szerepértelmezés nem sokat változott az új változatban - helyesen: inkább csak a szcenika terén tapasztalunk módosulásokat. A legszembetűnőbb ezek közül a nyitott színpad, a függöny nélkül lebonyolított teljes tragédia. S itt álljunk meg egy percre: amennyire örvendetes, hogy a színeket nem választják el függönnyel, hanem nyílt színen végezve a sommás díszletezést, a játék folyamatosságát - s ezáltal a néző izgalmát is fenn tudják tartani sőt fokozni, annyira indokolatlan a teljesen - tehát kezdetben, szünetben és végen - nyitott színpad. Ennek, meggyőződésem szerint, csak akkor van valóban helye, ha ezzel a rendező azt akarja mondani a nézőnek: a te életed folytatódik itt, különben üres divatmanír. A Lear-nél nyitva volt a színpad, mert a rendező, [Peter] Brook, ezt akarta mondani egész művével; de ennél a Hamlet-nél ez elég indokolatlan.

      E kis és inkább elméleti jellegű észrevételen túl Vámos jobbító munkáját csak dicsérhetni: a tompább jelmezszínek erősebb hatást sugallnak, a csoportok, mozgások harmonikusabbak, jelentőségteljesebbek, mint előző megfogalmazásukban; a világítás fokozott hidegsége, sejtelmessége is sokat emel az egész előadáson. Itt csak egyetlen félrefogása van: a befejező jelenet, Fortinbras bevonulása és Hamlet kivitele, mely nem ide, hanem valamilyen operafináléba való.

     Az új szereplők beállítása is jelentősen emelt az előadáson az első szereposztáshoz képest (a közbenső cseréket nem láttam), bár - sajnálattal kell megállapítani - önmagában egyik sem meríti ki a szerep összes lehetőségét. Ezek közül egy még mindig szereposztásbeli (vagy színészi, vagy rendezői felfogásbeli) tévedés: Bessenyei Ferenc Claudiusa. Bessenyei túl dekoratív jelenség ahhoz, hogy elhiggyük róla mindazt, amit mondanak s főleg Hamlet mond róla, hiszen saját szemünk cáfolja; ez pedig közvetve Hamlet hitelét csökkenti.  Amellett Bessenyei még zengő és simogató hangja pátoszával is ezt a benyomást fokozza: nem a hideg eszű, ravasz államférfit testesíti meg (pedig Claudius elsősorban az), hanem a fizikai attribútumaival lenyűgöző hímet.

     Tolnay Klári Gertrudisa megnyerően mértéktartó, de sem nem elég királynői, sem nem elég erotikus; Ajtay Andor pedig Poloniusban elsősorban a közéleti ember üres nagyképét ábrázolja, többi vonását háttérbe tolva.

      Sajnálatos, hogy a sorozatos előadások folytán a többi szereplő alakítása a legritkább esetben mélyült - általában inkább kiürült, mechanikusabbá lett. Különösen érezhető ez Avar István majdnem színtelenné fakult Horatióján; Lőte Attila Laertes szövegét felében-harmadában ha érthetően ejti; s Vass Éva, aki első előadásain elragadott Oféliájával, mert egyszerű volt, minden hatásvadászatot került, és belülről fakadó hittel és bájjal keltette új életre ezt a kicsit együgyű, de oly tiszta lelket, mintha mostanra hamvát vesztette volna, s vele hitele és vonzása felét.

     Gábor Miklós Hamletje ma is a jelenkori magyar színpad legnagyobb színészi teljesítménye; az ösztön és az értelem harmonikus együttműködésének ritka szép és teljes példája. Nem kétséges, hogy a siker oroszlánrésze volt s marad az övé; hogy talán Pethes Imre óta először az ő ajkán szólalt meg magyar színpadon Hamlet minden árnyalata. Éppen ezért vonakodva írom le, de kénytelen vagyok vele, hogy - legalábbis a díszelőadás estéjén - az ő alakítása is megfakultnak, csökkent belső tüzűnek tetszett; lehet, hogy ez valami múló lehangoltság, de könnyen lehet, hogy a túl gyakori előadás, a szezon végi kifáradás jele. Súlyos vétség lenne addig koptatni ezt az alakítást, amíg csak halvány emléke marad önmagának; a színháznak hagynia kellene időt a színésznek arra, hogy művészi energiái feltöltődjenek.

Eddig tart az eredeti teljes kritika. Még az is lehet, hogy Nagy Péternek az aznap estéről szólva igaza volt és Gábor Miklós tényleg fáradtabban játszott. De még volt benne fizikai és művészi energia a további, valamivel több, mint 100 alkalomhoz - sok-sok néző nagy szerencséjére (én is így láthattam, a széria vége felé). A további előadások között volt 1966-ban a moszkvai vendégszereplés, amiről itt már közzétettem a teljesen elragadtatott visszhangokat. A háromszázból a legutolsó három előadás pedig a szegedi Dóm téren zajlott le, a szabadtéri színpadon. Az akkori kritikák is, amelyeket később szintén meg fogok mutatni, a legfelsőbb fokokban számoltak be Gábor Miklós Hamletjéről, akinek alakítása még azt a hatalmas teret is be tudta tölteni...

Kritika az újra-rendezett Hamletről

Ígértem, hogy mutatok kritikákat a nem egészen 200. előadás után, a Royal Shakespeare Company budapesti vendégjátékának hatására (is) átrendezett Hamlet előadásról, Gábor Miklóssal a címszerepben.

A megújított előadás premierjét Shakespeare születésének 400. évfordulójára időzítette a színház.

A Film Színház Muzsika 1964. 18. számába a kiváló Demeter Imre írt kritikát:

 

És még két kép ugyanabból a forrásból:

Körül fogok nézni ebben a tárgykörben a korabeli napilapokban és kulturális folyóiratokban is.

A királyasszony lovagja 7.

A téma befejezéséül még egy szép kép az előadásból és pár sor Gábor Miklóstól 1958 februárjából:

Film Színház Muzsika 1961. 28.

          A Ruy Blas-t már nagyon sokszor játszottuk, néha unjuk is. T. K.-val [Tolnay Klárival] kicsit utrírozni kezdünk, csak egészen picit, hogy senki se veszi észre, csak mi tudjuk, csak éppen egy hajszálnyit túlozzuk a romantikus stílust, a magunk szórakoztatására. Ekkor a nézőtér csendjében valaki elköhenti magát. Egyetlen kurta, óvatos krákogás, már nem tudta visszatartani, már csaknem megfulladt. Ez a szorongó kis hang egyszerre elém vetíti a néző ünnepélyes, odaadóan figyelő arcát. Elszégyellem magam, mintha egy komoly gyereket nevettem volna ki. Ettől kezdve nagyon lelkiismeretesen játszom.

           Tollal - Naplójegyzetek. 2. átd. bőv. kiad., 1968, Szépirodalmi Kiadó, 91-92. oldal.


Szívesen megnézném azt az előadást, ha lenne időutazás :)

Ráadásként még egy kép, amit egyszer régen már megmutattam. Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban látható, rajta Tolnay Klári saját kezű kommentárja: "...Azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom - sajnos..."

A királyasszony lovagja 6.

Ma olvassuk a Művelt Nép című hetilap 1956. évi 22., május 27-én megjelent számában Lóránt Endre színikritikáját. Ez nem annyira hosszú, mint a múltkori, úgyhogy teljes terjedelmében bemásolom - mellékelve az újságban közölt szép fényképet is.

 

A királyasszony lovagja

Victor Hugo drámája a Madách Színházban

    Mi ragadja meg a mai nézőt oly különös erővel Victor Hugo romantikus melodrámájában, mi a titka, hogy hivatalos varázsáért ma is lelkesedni tudunk, élvezzük és szeretjük nemes pátoszát, lírai szépségét és magával ragadó lendületét? Hiszen már erősen elvontnak érezzük azt a szándékot, hogy a  XVII. századi spanyol monarchia romlott társadalmi viszonyai közepette egy királynőbe szerelmes, libériás fiatal lakáj forró érzelmeiben, lángoló rajongásában és nagylelkű önfeláldozásában 'a jelen nincstelen szolgájának, a jövő birtokosának', a népnek magasbatörését és erkölcsi nagyságát lássuk. És mégis a drámai, komikus és tragikus elemek gyors váltakozása és keveredése, a mesteri cselekménybonyolítás, nagy kitöréseket magukban rejtő szélsőséges helyzetek, színesen gazdag tablók és szenvedélyes jellemek, mindenekfelett egy idealizáltan szép és romantikus szerelem, valamilyen meghatározhatatlan üde fiatalság és őszinte emberség kirobbanó sikert biztosít e költői remekműnek.

    Victor Hugo egyes kritikusai azt állítják, hogy ha élvezni akarjuk verses drámáinak mágikus zeneiségét, akkor el kell vonatkoztatnunk figyelmünket a színészi játéktól. Vámos László, a darab kiváló rendezője és a nagyszerű együttes, épp ellenkezőleg, kitűnő stílusérzékkel, a Ruy Blas szépségét költői, frámai, szcenikai egységében ragyogtatja meg. Elválaszthatatlan eleme e felfogásnak a kísérőzene. A rendezés minden egyes mozzanata különös figyelmet érdemel, itt elsősorban az elmélyült szövegelemzésen alapuló színpadi beállítást szeretnénk kiemelni, mely kibontakoztatja a Victor Hugo-i sorokban rejlő plaszticitást és a darabhoz hűen határozza meg az egyes alakok dikciójának zenei regiszterét.

    Uray Tivadar don Salluste-jében a spanyol grand büszkesége sátáni gőggel, hideg, számító kegyetlenséggel és szörnyű bosszúvággyal párosul. Félelmes erejű az első és az utolsó képben! Darvas Iván Don Cézar-ja költő, koldus, herceg és spadassin egy személyben. Játéka könnyed, szellemes, gúnyolódó, mozgása kultúrált és hajlékony, lerongyolódott külseje egészségesen nemes jellemet rejt magában. Gábor Miklós Ruy Blas híres szerepében (egykor Frédéric Lemaitre, a nagy romantikus színész játszotta, ma Gérard Philipe alakítja), kezdetben alázatos, reménytelenül rajongó, szenvedélyes és ellágyuló, ha kell, mennydörgően haragos, majd lelkét kitáróan szerelmes, tehetetlenül elkeseredett és mélységesen tragikus. Tolnay Klári Neuburgi Máriája rabmadárként verdes aranykalitkájában, A spanyol etikett vaskarmai közt a megközelíthetetlen királyné - szerencsétlen asszony; ezért oly jelentős az I. felvonásban néma átvonulása a színen, mivel márványfehér, mozdulatlan arca azokat a nagy indulatokat takarja el, melyek a következő jelenetekben kitörnek szívéből.

    Az epizódszerepek alakítóiról is csak a legnagyobb dicsérettel szólhatunk. Ujlaky László don Guritan szerepében hóbortos lovagi figura, aki kései Don Quijote-ként hódol királynő-Dulcineájának. Kitűnő Kozák László pénzes lakája, komikus játéka teljesen egybeforrt remek maszkjával. Szigorúan méltóságteljes és fagyos légkört teremt maga köré Bartha Mária főudvarmesternője, annál mulatságosabb boszorka Soltész Annie a vén szerelmi hírhozó szerepében. Gara László híven követte Victor Hugo díszletutasításait és nagyszerű összmunkát végzett Kreibich Margit kosztümtervezővel. Festőien romantikus, történelmi légkört teremtett a feketéből kiemelkedő arany, ezüst, narancs- vagy bíborszínek játéka, mintha egy-egy Velazquez-képből lépett volna ki arany keretéből a színre. Mészöly Dezső fordítása nagyszerű dinamikával szólaltatja meg a dráma költői gazdagságát.

Az előadásról akkoriban íródott még néhány kritika. Megszerezni eddig nem tudtam őket, de legalább adataikat felmásolom ide, hogy maradjon nyomuk, hátha valakinek egyszer szüksége lesz rá.

Bogáti Péter. = Népszava 1956. 109. szám

Gyergyai Albert. = Szabad Nép 1956. 145. szám

Kemény György. = Esti Budapest 1956. 110. szám

Losonczy Géza. = Magyar Nemzet 1956. 126. szám

Méray Tibor. = Béke és Szabadság 1956. 21. szám

Nagy Péter. = Csillag 1956. 7. szám

Én magam különösen kíváncsi lennék Losonczy Géza kritikájára. A Nagy Imre kormány későbbi államminisztere, az 1956-os forradalom mártírja ekkoriban a Magyar Nemzet  munkatársa volt.

Az előadás hangfelvétele szerencsére létezik és hozzáférhető kedvenc videomegosztó portálunkon, az előző posztokban többször is ajánlottam és ott megosztottam a linkeket is. Amúgy pedig 1958. január 7-én a még akkor is műsoron levő darabot egyenesben közvetítette a Magyar Televízió, csak akkoriban még nem tudták archiválni és így megőrizni az utókornak...