Legutóbb az Ország Világ nevű képes hetilap kritikáját mutattam meg Casona: A fák állva halnak meg című darabjának 1960-as előadásáról. Akkor felsoroltam a szereplőgárdát és egy szép képet is feltettem.
Most Sándor Iván, akkor fiatal kritikus Film Színház Muzsika 1961. 23. számában közölt írása következik. A darabról hasonlóan vélekedik, mint más lapoknál dolgozó kollégái: remek témaválasztás, nagy ígéret, de a kidolgozás nem teljesíti be a reményeket - viszont szép előadás született belőle.
Lássuk részletesen, alig valamit hagytam csak ki a kritikából - előtte az írást tartalmazó szám hátsó borítója, rajta az Igazgató és a Szomorúszemű lány:
 |
| GM és Vass Éva |
Ez a vígjáték olyan, mint egy furcsa álom: légiesen finom, néhol szívet dobogtató és - zavaros. Önzetlen életmentők és kegyetlen bosszúállók; mesés szövetkezések és váratlan egymásratalálások; sivár valóság és hivatásos illúziókeltők... S e kavargás közepette a színpadon is az álom logikája uralkodik: minden igaz, s igaz mindennek a fordítottja is.
[...]
Cassona egy kitűnő drámára való alkalmat szalasztott el. Az első felvonás friss, érdekes és felcsigáz. [...] Illúziógyár. Jobban mondva csak amolyan illúzió cég. Egy lekkes, de rezignált fiatalember irányításával boldog pillanatokat kívánnak szerezni a rászorultaknak. Az apparátus nagy, a kartotékrendszer és a jelmeztár tökéletes - az expozíció kitűnő. És a lehetőség félelmetesen izgalmas: megmutatni a magasbatörő illúziók zuhanását - vagy felszárnyalását... Amit éppen kíván az író.
Cassona talán fel is méri a lehetőséget. Megvillantja egy eljövendő konfliktus apró szikráit az "illúziópárti" Igazgató és a "valóságpárti" Szomorúszemű lány között.
Aztán csendesen hátat fordít az egész felvonásnak és a ritka lehetőségnek...
Szünet után a tét már sokkal kisebb, az események a szokványosabbak, más műfaj is következik. A játék résztvevői a vállalkozó kedvű Igazgató és ifjú alkalmazottja, a Szomorúszemű, a Nagymama, aki valami csodálatosan meleg és költői erejű szeretettel várja húsz év után is régen elzüllött unokáját, s a Nagypapa, aki tudván, hogy élettársa belepusztulna a hiábavaló várakozásba, arra kéri az Igazgatót, játssza el az unoka szerepét...
Megtörténik.
S tart a kétféle viaskodás: az illúziók vagy valóság; szimbólumok vagy realizmus. Az illúziók nem tudnak felülkerekedni, mert az Igazgató és a Szomorúszemű egymásba szeretnek, s a vállalkozókedvű fiatalember rájön arra, hogy a hideg fejjel kergetett illúzióknál többet ér az egyszerű és valóságos szerelem. S nem tudnak azért sem győzni, mert végül megjelenik a haramiává züllött igazi unoka, s hiába volt olyan boldog a Nagymama az álunokával, már tudjuk, hogy bele fog pusztulni a szörnyű csalódásba: a valóságba.
De a valóság sem győz, mert nem igazi drámai küzdelemben kerekedik az illúziók fölé. Az Igazgató a Szomorúszemű két mondatára hajlandónak mutatkozik felhagyni egész eddigi életével - és cégével; a Nagymama viszont valahol a kulisszák mögött ismeri meg a valóságot.
Akad mégis egy nagy érzés minden akadályozó erő nélkül e vígjátékból: az emberi szeretet és a hűség érzése. A Nagymama, aki húsz évig vár a tékozló unokára, mesésen szép és erős figura. És az összefogás is magávalragadó őérette, álmaiért, az emberben való hitéért. Minden más ködbe vész, de ez az érzés fenntartja a darabot. S fenntartja Cassona jó színpadi érzéke. E kettő együtt érdekes előadásra ad lehetőséget.
Kár, hogy nem többre. Hiszen szívetdobogtató látni, hogyan idéz meg az író nagy gondolatokat, nagy drámára való lehetőséget, s lehangoló tudomásul venni, hogy végül maga se bír velük.
A dráma után a megvalósult előadásról így vélekedett Sándor Iván - érdekes módon éppen Gábor Miklós alakítása, aki pedig később egyre fontosabb színész lesz számára kritikusi pályáján, kevésbé tetszett neki :
Seregi László a játékra való lehetőségeket végletekig kihasználva élvezetes, színvonalas előadást rendezett. Biztonsággal válogatott a stílusok között, s volt bátprsága a színmű egyenetlenségeitől nem zavartatva magát, két teljesen különböző hangot megütni. Az indítás bizarr, várakozástkeltő, mégis mentes minden harsányságtól. (A kitűnő díszlet Jánosa Lajos munkája.) A második és harmadik előadás hangvétele is rokonszenves, Seregi jó érzékkel kerüli el a szentimentalizmusra csábító lehetőségeket. A harmadik felvonásban rendezhetett volna az író ellenére kicsit újra szimbolikusra, de enélkül is jól vív a reménytelen célért, a játék megvalósíthatatlan összhangjáért. Munkája méltán sorakozik egész évadbeli színvonalas rendezései mellé.
Mezey Mária játssza a Nagymamát. Egy csillogóan szép művészpálya minden tehetségét, nagy és erős művészetét sűríti finom alakításába. Talán volt a színpadon tündöklőbb, látványosabb is, de ilyen érett még alig. Kerül minden túlzást, egész alakítása az anyai szeretet szimbóluma. Az első előadásokon még volt egy-két édeskésebb hangja, dehát mikor volt ő színpadon nagymama?
Vass Éva a második felvonástól jó igazán. Itt már pontosan érezteti a játék szinte cirkuszi izgalmát, s ahogy az ébredő, de minduntalan elfojtott szerelmet eljátssza: kitűnő. Gábor Miklós Igazgatója rokonszenves, könnyed alakítás, de ezt a figurát nagyvonalúbbnak, fantáziadúsabbnak képzeljük. Hiszen nem akármivel - illúziókkal üzletel. Nagyon jó Kőmíves Sándor mértéktartó csupaszív Nagypapája. A színvonalas szereplőgárdából Gönczöl János megdöbbentő erejű epizódját, Árva Jánosmegkapóan árnyalt alakítását és Gyenge Árpád Bűvészét emeljük ki. Csoma Sándor fordítása: szép színpadi szöveg.
Még van egy kritikám az előadásról, legközelebb azt mutatom meg.
