2016. augusztus 21., vasárnap

A helység kalapácsa 4.

(Egyelőre) utolsó kritikánk A helység kalapácsáról a Népszabadság korabeli számából:

Vígeposz - így jelölte meg Petőfi A helység kalapácsa műfaját. Zseniális fricskát dobott vele a hősi eposzoknak, a dagályos, cikornyás stílusnak, a finomkodó verselésnek, az élettelen, nemesi hősöknek, vértelen lovagoknak és sápadt hercegkisasszonyoknak.

A tévé-változat - nyugodtan mondhatjuk - újra felfedezte a közvélemény számára a művet. Merész vállalkozás volt és jól sikerült, Zsurzs Éva rendezését vérbő, egészséges humor, a figurák és a szöveg szatírikus tartalmának hiánytalan kiaknázása jellemezte. A vásári játékok hangulatában zajlott le a történet. A tolmácsolás módszere felszabadult s mégis mértéktartó komédiázás. A kínálkozó naturalizmus helyett játékos ötletekben oldódik. Az eredeti szövegen természetesen nem változtattak. Ügyesen, a színesítés s a hangulat kedvéért beiktattak a kocsmai jelenetbe néhány korabeli Petőfi-verset Szöllősy András népi ihletésű muzsikájával.

A műben aránylag kevés a szereplők közvetlen dialógusa: elbeszélő tájékoztat az eseményekről. Gábor Miklós gunyoros, lendületes és színes versmondása sokat segített abban, hogy az epikus szerkezet percig sem vált unalmassá a képernyőn. A rendezés érdeme az illusztratív részek kidolgozása. Az elbeszélés alatt látványos, humoros cselekményt mutatott be, amelynek minden mozzanata pontosan jelezte az elbeszélő szavait, vagy éppen ráfelelt, érzékeltetve, hol mond a költő szándékosan nagyot, mint például Bagarja uram bemutatásában - Ascher Oszkár találó alakításában - vagy Fejenagy tekinteténeke leírásában, amikor a nagyerejű kovács rádöbben: bezárták a templomba. Zsurzs Éva igen jól építette fel a játék képsorait, kiválogatva a lehetséges képekből a legérdekesebbet,  sokszor éppen mellékmozzanatok beiktatásával. Fejenagy és a kántor összetűzésekor például néhány pillanatot a gyáván meghúzódó Harangláb bemutatásának szentelt.

A kitűnő szereposztás részes a sikerben. Bessenyei Ferenc a robbanó temperamentumú, nagyerejű kovácsban nemcsak kitűnő humorérzékéről tett tanúságot, hanem saját színészi alkatának alapos ismeretéről is, akárcsak Major Tamás, aki a macskabajszú és fondor lelkületű egyházfiban pompás humorral, a romantikus intrikus játékstílus paródiáját is eljátszotta. Garas Dezső savanyú, félszeg kántora is színészi telitalálat, Mészáros Ágit pedig régen láttuk ennyire elemében és humoránál. Gobbi Hilda, Agárdy Gábor és Barsi Béla egy-egy vidám epizód-figurával egészítette ki a játékot, amelyet Czabarka György fotografált élvezetesen, hatásosan. Említést érdemelnek a különösen jól sikerült maszkok és jelmezek.  

Mai fényképeimen "akció"-jelenetek :)


A Lantos bemutatja a címszereplőt

Harangláb a kántort cukkolja

A kántor óvatos széptevése

A tettenérés :)

A büntetés

A kántor felesége is akcióba lép...

... és ez az eredménye...

Azért a Lantosnak is jutott egy kis nedű :)







2016. augusztus 14., vasárnap

A helység kalapácsa 3.

Folytatjuk A helység kalapácsa kritikáinak felidézését.
Előzmények ITT és ITT.

Illés Jenő kritikája a Film Színház Muzsika 1965. 12. számában:

Petőfi Sándor szatírikus vígeposzát Zsurzs Éva érdekes rendezésében, Szöllősy András stílusos zenéjével, Czabarka György fotografálásával láthattuk. A vállalkozás egészében sikerült, bár előzetes aggodalmainkat nem tudta teljes mértékben megcáfolni. Úgy éreztük, alig lehet elképzelni képtelenebb vállalkozást, mint filmszerű jelenetekben megjeleníteni A helység kalapácsát, amelynek humora jellegzetesen verbális töltésű, az eposzok fellengzős hangját utánozza. Halhatatlan ereje a cselekmény perszifláló jellegéből táplálkozik. Mindez határozott kompozíciót és paródiaírói stílust jelent, a televíziós feldolgozás tehát eleve arra kényszerül, hogy a jellemzés nyelvi találatait a képi fantázia számára hódítsa meg.
Zsurzs Éva rendezése a hajdankori vásári színjátékok modorában a költőt, az eposzírót mintegy narrátorrá, kikiáltóvá lényegítette át, és sok finomsággal, találattal, szellemmel azt aknázza ki a képi megjelenítés számára, ami legjobban volt hasznosítható e műfajban. Nagyszerű színészi jellemrajzok galériája ez a játék. Major Tamás ellenállhatatlan erővel, finom humorral, szinte csak arcjátékkal, gesztusokkal jellemezte a fondorlelkületű egyházfit, Garas Dezső karikírozó kedvét szabadjára engedhette a lágyszívű kántor megjelenítésében, s a szélestenyerű Fejenagy koma, a kovács, Bessenyei Ferenc találó játékában élt és szórakoztatott. Mészáros Ági finom humorral, szatírikus kedvvel ábrázolta Szemérmetes Erzsókot. Gábor Miklós a Lantos szerepében meg tudta teremteni a játék stílusos kommentálását.


Képek a további szereplőkről:

de először újra a Lantos :)


Bagarja: Ascher Oszkár

Csepü Palkó: Agárdy Gábor


Amazontermészetű Márta: Gobbi Hilda
a banda

Még mindig lesz folytatás!

2016. augusztus 6., szombat

A helység kalapácsa 2.

A következőkben az 1965. március 13-án bemutatott televíziós film (stáblistáját lásd itt) korabeli kritikáiból szemezgetünk, képekkel alaposan megspékelve :)

A Lantos: Gábor Miklós


A Népszavában (1965. március 19.) Vajk Vera ezt írta: 

Merész, úttörő vállalkozás volt képernyőre vinni Petőfi: A helység kalapácsa című szatírikus eposzát. A televízió formanyelvére alkalmazni, látvánnyá tenni egy elbeszélő költeményt, amelyben alig van dialógus, képekben is érvényesíteni vaskos báját, bővérű humorát - nehéz feladat. Zsurzs Évának, a kitűnő rendezőnek mégis sikerült. A vásári játékok stílusában bemutatott vígeposz hiánytalanul visszaadta a szöveg és a figurák humorát. A rendezői lelemény egy sereg játékos ötlettel, mulatságos és jellemző képsorral kísérte az elbeszélő részeket, amelyeket Gábor Miklós irónikus-vidáman tolmácsolt. A kitűnő szereposztásnak, a jó színészvezetésnek és a közreműködők egyéni teljesítményének nagy része van a sikerben. Major Tamás remekelt a fondorlelkű egyházfi szerepében, Bessenyei Ferenc ugyancsak kitűnő humorérzékről tett tanúságot. Mészáros Ági küllemével nem képviselte ugyan a szemérmetes Erzsók "ötvenöt éves bájait", viszont bájosan groteszk alakítást nyújtott. Tetszett Garas Dezső savanyú kántora, Gobbi Hilda amazontermészetű Mártája, Agárdy Gábor, Ascher Oszkár, Barsi Béla epizódalakítása. Czabarka György képsorai, Szöllősy András zenéje, a jól sikerült díszletek és jelmezek elismerést érdemelnek.

 Lássuk a főszereplőket:

Fejenagy: Bessenyei Ferenc
Szemérmetes Erzsók: Mészáros Ági
Harangláb: Major Tamás
A lágyszívű kántor: Garas Dezső

Nem igazán értem, hogy mi volt a kritikus kifogása Mészáros Ági "küllemével" kapcsolatban, aki 48/49 éves volt a forgatáskor, alig valamivel fiatalabb, mint amennyinek Petőfi megírta Erzsókot...

Folytatom!

2016. július 31., vasárnap

A helység kalapácsa 1.

A magyar televízió korai történetének egyik legszellemesebb produkciója lett Zsurzs Éva rendezésében a Petőfi Sándor komikus eposzából készített, körülbelül 55 perc terjedelmű televíziós film. 

A szereposztás egészen parádés és mondhatni, teljesen ideális, tökéletes volt. Gábor Miklós Petőfi alakját idéző maszkban és jelmezben a narrátor feladatait látta el. Itt a teljes stáblista:

Lantos: Gábor Miklós
Fejenagy: Bessenyei Ferenc
Szemérmetes Erzsók: Mészáros Ági
Harangláb: Major Tamás
A "helybéli lágyszívű kántor": Garas Dezső
Csepü Palkó: Agárdy Gábor
Bagarja: Ascher Oszkár
Amazontermészetű Márta: Gobbi Hilda
Bíró: Barsi Béla
Cigányok: Nagy István, Csók István, Erdélyi Antal

Zeneszerző: Szöllősy András
Díszlet: Vajó András
Jelmez: Vicze Zsuzsa
Operatőr: Czabarka György
Forgatókönyvíró-rendező Zsurzs Éva

Készült - akkor még természetesen - fekete-fehérben. 

A Film Színház Muzsika 1964. évi 48. számában, novemberben adott hírt a forgatásról. Zsurzs Éva így beszélt elképzeléseiről:



Ekkor már bőven folyhatott a forgatás, mert a cikket ezzel a képpel illusztrálták:



A film 1965. március 13-án, szerdán este  20.10-kor, főműsoridőben került műsorra Ungvári Tamás bevezetőjével. Azóta számtalan ismétlést megélt, többnyire március 15., illetve Petőfi Sándor évfordulóinak apropójából nemzedékek láthatták újra - és bevonult a Magyar Televízió klasszikus alkotásai közé.

E LINK ALATT mi is megnézhetjük :)

Legközelebb kritikai visszhangokat idézek.

2016. július 22., péntek

Gábor Miklós tévésorozatban 1.

Az 1960-as évektől a  Hamlet és más nagyon nagy alakításai az elismertség és a művészi tekintély mellett mást is hoztak Gábor Miklós pályáján: szerintem talán túl komolyan is vették személyét olyan szempontból, hogy kicsit is könnyedebb műfajokban vagy stílusokban nem igazán kapott feladatokat. Saját színházában azért néha előkerült egy-egy vígjáték, de például televízióban sosem lett  közönségkedvenc sorozathős. Pedig ő azt gondolom, vágyott rá, nagyon szeretett volna akár még kabarét is játszani... Televíziós filmsorozatban összesen kétszer azért volt alkalma részt venni, de nem központi figuraként, hanem mindkettőben csak egyetlen epizód erejéig: egyszer a hetvenes évek közepén és még egyszer, két évtizeddel később.

Ma az első alkalmat vesszük szemügyre, ami a Vivát, Benyovszky! című, cseh-magyar együttműködésben készült 13 részes televíziós sorozat volt. Ennek hatodik epizódjában játszott - itt is tragikus szerepet osztottak rá...

A sorozatot azóta is gyakran ismétlik, biztosan sokan látták. Emlékeztetőül itt a Film Színház Muzsika beharangozója a legelső vetítés előtt, az 1975. 44. számból:



A 6. részben már a kalandok közepe felé járunk. Benyovszky és árnyéka, a legjobb barátból lett ellenség, Omahel Tamás orosz fogságba esnek. Az oroszok által megszállt tatárföldön, Kazany környékén egy szigorúan őrzött erődbe hurcolják őket. A tatárok titokban mozgolódnak és szervezkednek, fegyverük van, de harci tapasztalatuk - legalábbis a sorozat szerint - nincs. Fontos ügynökük az orosz helyőrség francia származású orvosa, Blanchard - őt játszotta Gábor Miklós. Ő helyzeténél fogva Benyovszkyék kis csoportját be tudja szállásolni egy gazdag tatár kereskedő házába - megszökni onnét sem lehet, de az orvos azt reméli, hogy a hadászati tapasztalatokkal rendelkező Benyovszky és társai, szabadulásuk reményében segíteni fognak a tatároknak megszervezni az oroszok elleni felkelést. A foglyok nem akarnak ebbe a konfliktusba belekeveredni, de lojálisak vendéglátóikhoz és nem árulják el őket az oroszoknak; azt pedig nem is tudják, hogy az orvos a tatárok pártján van. Egy tragikus helyzet után, amikor az egyik árulóvá vált tatárt önvédelemből kénytelenek megölni, Omahel, hogy mentse a bőrüket, Blanchard doktort nevezi meg gyilkosnak, akit ezért kivégeznek. Benyovszkyék a haláltól megmenekültek, viszont útnak indítják őket hadifogolyként Szibéria felé...

Tudok mutatni néhány fényképet Gábor Miklósról ebben a szerepében. Amennyire tudom, itt esett meg vele pályája során egyetlen alkalommal, hogy a nyílt színen kivégezték...

 

2016. július 16., szombat

Don Juan - ráadás

A Népszava és az Esti Hírlap kritikái, valamint Gábor Miklós naplójegyzeteinek részletei után most az ígért ráadás következik:

1957-ben Molière Don Juan-jának előadásán kívül a legendás nőcsábász még két helyen - és két műfajban - volt látható Budapesten. Az egyik hely természetesen az Operaház, ahol műsoron tartották Mozart operáját. A mozik pedig egy francia-olasz-spanyol koprodukcióban készült filmvígjátékot játszottak, melyben Don Juan a fejébe vette, hogy őt csak érdekből szeretik a nők. Ezért ruhát cserél inasával, Sganarelle-lel (akit a népszerű komikus, Fernandel játszott), s a kísérlet meglepő eredményt hozott...
Ezt a három produkciót hozták össze egy oldalon  - egy kis pesties humorral megspékelve - az Érdekes Újság 1957. április 13-i számában, ez következik most. Igaz, a két számunkra fontos képet már megmutattam belőle korábban, de most jöjjön a teljes újságoldal (kinagyítható!), amit innét is köszönök szépen Gráf Gábornak:


 

2016. július 12., kedd

Don Juan 3.

Folytassuk Molière Don Juanjának 1957-es előadásáról a kritikák idézését. A szereposztás és az első idézett kritika ITT található.

Előtte két remek fénykép Gábor Miklós: Tollal című könyvéből:


 
Don Juan és Sganarelle a Parancsnok szobrával



Mátrai-Beteg Béla írása következik az Esti Hírlap 1957. március 20-i számából. Ebből csak a lényeget mutatom meg, mert a hosszú írás tekintélyes része meglehetősen elvontan, nem az előadás szempontjából foglalkozik a darabbal. Hosszas eszmefuttatás után a következő konklúziót vonja le a szerző:

Mindebből azonban az derül ki, hogy a mű erényei: publicisztikai jellege, részleteinek finomsága, irodalomtörténeti érdekessége éppen a színpadon érvényesülhetnek kevésbé. Ízei olvasva táplálóbbak és tisztábbak is, mint előadva. Nem csoda, ha épp a Don Juan tartozik
Molière - saját hazájában is - legkevesebbet játszott darabjai közé. Akárhogy nézzük is, a mű egésze mégiscsak vacogtató rémdráma a maga kísérteties, misztikus megoldásaival, "rémdráma, amely a humor folyam-medrében zajlik" - ahogyan Illyés Gyula, a darab fordítója írja róla - s eszmeileg kuszaságot teremt. Ha a Madách kamaraszínház mindenképpen elő akarta adni - s e becsvágya tiszteletre méltó -, jobban tette volna, ha kísérleti, nem stúdióelőadásban játssza s nem repertoárban.

Hát, akkoriban azért nem terjedtek még el a stúdióelőadások, vagy rosszul tudom?

A kritika további részét olvassuk az eredeti újságoldalról, csak kicsit szétvágtam a jobb láthatóság kedvéért:



Legközelebb egy érdekes ráadással jelentkezem!