2013. július 30., kedd

SMS Opheliától :)

Mai bejegyzésem személyes jellegű lesz. Ehhez a nézőponthoz ritkán szoktam itt folyamodni, hiszen blogom fő célja Gábor Miklós pályájának be- és felmutatása, emlékének őrzése és szétsugárzása. Magát a blogot ugyan egy szubjektív sorozattal kezdtem, amiben azt próbáltam elmondani, hogy miért is csinálom, amit azóta is csinálok, de aztán igyekeztem a fő célkitűzésre koncentrálni, kevés személyes beütéssel. De most szeretném elmesélni, nagyon boldoggá tett, hogy a múlt héten - ráadásul már nem is először - SMS-t kaptam Vass Évától.

Miután 2011 áprilisában elindult a blog, több nagy öröm is ért: kapcsolatba kerülhettem Gábor Miklós lányával, Júliával, valamint Felvidéki Judittal. Az ő révükön pedig virtuálisan sikerült eljutnom Vass Évához is, aki körülbelül másfél éve hallott először a blogomról. Miután erről Gábor Juli beszámolt, vettem a bátorságot és küldtem Vass Évának néhány írást kinyomtatva. Pár napra rá, estefelé megpittyent a telefonom - Vass Évától érkezett SMS. Azt írta benne, hogy a küldött írások boldoggá is tették, de fel is zaklatták, és nagyon köszöni őket. Én gyorsan válaszoltam, hogy sajnálom, felzaklatni nem szerettem volna, és amilyen nagy a vesztesége, annyira gyönyörű, ahogy "voltak egymásnak" - tulajdonképpen valami hasonlót próbáltam megfogalmazni, mint amit éppen Vass Éva említett egy interjúban, amit a múltkor idéztem: "Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt". És írtam, hogy én ezzel a bloggal a saját lehetőségeim szerint megpróbálom őrizni Gábor Miklós emlékét. Mire érkezett még egy üzenet, aminek a vége az volt: "Most már puszi: Vass Éva". Én meg csak ültem itthon, közben rám sötétedett, szerencsére semmi nem volt bekapcsolva, teljes csend vett körül, és olyan hihetetlennek és csodálatosnak tűnt, hogy az az Ophelia küldött nekem SMS-t, akit tizenhárom és fél éves koromban láttam a Madách Színházban Gábor Miklós Hamletje oldalán...


Az idén pedig, nyolcvanadik születésnapja kapcsán jutottak el Vass Évához újabb részek a blogból - részben Felvidéki Judit vitte magával a saját visszaemlékezését a Rettenetes szülők forgatásáról, amikor személyesen köszöntötte meg ezen a kerek születésnapon Vass Évát; ez a remek sorozat nagy megtiszteltetésként itt a blogban láthatott napvilágot; másrészt én is küldtem neki postán újra, az általam írt és összeállított részekből válogatva, mint kis születésnapi ajándékot. Judit más üdvözleteket és köszöntéseket is továbbított: azokat, amelyeket az ő Facebook-os oldalára írtak a művésznő tisztelői - akik között én is ott voltam, hiszen az  oldalra mindig feltehetem, ha újdonságot írok a blogba. Ezekre Vass Éva a következőt válaszolta:

KEDVES GÁBOR MIKLÓS EMLÉKÉRE oldal Olvasói, Nézői és Szerkesztői!
Köszönöm a születésnapi megemlékezést, a kedves hozzászólásokat. Nagyon meglepett, és egyben meg is hatott, hogy nem felejtkeztek el rólam, rólunk. Szívet, lelket melengető soraikat, leveleiket, jókívánságaikat nyomtatásban is megkaptam. Nem akartam hinni a szememnek. Igazi ünneppé emelték számomra ezt a napot. Boldoggá tettek. Köszönöm, Drága Miklósom nevében is, aki mindig itt van velem, bennem. KÖSZÖNÖM! Ne felejtsék, mi addig élünk, amíg ÖNÖK emlékeznek RÁNK!
Vass Éva

Judit elmondása szerint azon a szép délutánon Vass Éva "büszkén és boldogan" mutatta neki közben megérkezett küldeményemet és másnap újra kaptam köszönő SMS-t Opheliától, Yvonne-tól, Berenikétől...


2013. július 23., kedd

Vass Éva 6.

Gábor Miklós társáról szóló kis sorozatomat - azt hiszem, csak egyelőre - befejezem. Örülök, hogy sikerült ezt a részt Vass Éva 80. születésnapjára időzítenem s ezzel (is) kívánok számára derűs, boldog, egészséges születésnapot és hosszú életet.

Az eddigi folytatásokban mint művész-társakról, partnerekről írtam róluk, számba véve a különböző területeken szakmai együttműködésüket. De ma szeretnék kicsit kitérni a magánéletükre, olyan szavakkal, amelyeket ők ketten mondtak magukról és kapcsolatukról.

Vass Éva még 2009-ben így mesélt egy interjúban, amely a Nők Lapja augusztus 26-i számában jelent meg:

[1958-ban, a Figaro házassága próbái idején, amiben Vass Éva Cherubint, Gábor Miklós pedig a címszerepet játszotta:]
A próbaszünetekben mindig rohantam fel pingpongozni a társalgóba. Szűk halásznadrág volt rajtam, és póló. Azt mondta, hogy ez volt rá akkora hatással... Rám meg ő, úgy, ahogy volt. Szépsége, férfiassága, sugárzása... Csak mindketten házasságban éltünk... Legfeljebb szemvillanások, érintések, levelek, cetlik, titkos üzenetek maradtak sokáig. ... Évtizednyi titkos szenvedély. 1972-ben házasodhattunk csak össze.

Következzenek Gábor Miklós mondatai Sánta szabadság című könyvének utolsó fejezetéből. Mint Kelecsényi László írja a 168 óra friss számában Vass Éváról megjelent cikkében, "a színész-író lélektani regények körmölőit megszégyenítő módon rögzítette egy új, életre szóló, azaz az élet végéig tartó szerelem születését". Remélem, ez az idézet, amely szintén egy Figaro-próbáról szól, sokak számára, akik Gábor Miklóst íróként még nem ismerik, meghozza a kedvet könyveihez.

Talán akkor tudtam meg, hogy mi történik velem, amikor egy nap a két vasajtó közt a sötétben épp a nézőtér felé tartva hallottam, felismertem a nyíló színpadi ajtóban az apród térd fölé érő lakkcsizmájától csoszogó lépteit, s már itt is volt, kicsit lihegve, mert Cherubin épp most ugrott ki az ablakon, a rokokó parókát épp abban a pillanatban rántotta le fejéről, amikor váratlanul észrevett, fiúsan rövidre vágott és frissen mosott könnyű haja arca körül szállt, néha még el is takarta egyik szemét egy pillanatra, szinte suhogott, hullámzott ifjú arca körül az a se nem szőke, se nem barna könnyűség, még körülvette ez a selymes madárszárny-csapkodás, amikor észrevett, szelesen mozgott, s így a szűk ajtóban összeszaladtunk, csípőnk egymásba szorult, miközben felém fordította, ezúttal egészen közel az arcát, volt ezen az arcon ijedtség is, de ösztönösen nevetett, zihált is még egy kicsit a színpadi játék vidám viharától, szinte elvakított a szeme, ahogy a röpködő szárnyak közül egyenesen az én szemembe talált, elkaptam, egy pillanatig hozzám simult - abban a rokokó fiúruhában, ahogy volt, színpadra festett szemével, Cherubin apród nadrágjában itt a színház sötét vasajtói közt, nem tudtam, mit teszek, csak elkaptam, s megcsókoltam ügyetlen, gyors kis csókkal a meglepetten nekem otthagyott, éppen hogy nyitott száját, félig sikerült, ügyetlen kamasz-csókkal a szája sarkát, így véletlen eltalálva a legédesebb zugot, mintha bizony nem is ő, hanem éppen én lettem volna Cherubin, és ő már futott is tovább, még egyszer visszanézve, még mindig nevetve, és ezzel a mozdulattal ismét lendítve egyet kis harangfrizuráján, azt hiszem, akkor szerettem belé, ebben az elragadó pillanatban, hisz ez az egész egyetlen pillanat volt, amelyben szinte megvakultam a szemétől, a hajától, a fiatalságától.

Ismét Vass Éva, most a Színészek csillagfényben című, a zuglói önkormányzat által kiadott kötetből, a Jálics Kinga által készített interjúból (mondjuk, szerintem a riporter egy kicsit több szerkesztői utómunkát belefektethetett volna):

... nekem a 13 a szerencseszámom. Tudom, nem én vagyok az egyetlen. Nem véletlen például, hogy 13-án esküdtünk. Kizárólag nekünk nyitották ki a házasságkötő termet. 13-án senki nem esküszik. Rengeteget jártunk kirándulni. Akár zuhogó esőben, nem számított. Bármerre indultunk, a 13-as kilométerkőnél mindig megfogtuk egymás kezét. Ha nincs velem senki, akkor a levegőbe kapaszkodom. [...]
Sokat sétáltunk a Duna-parton. Már csak a kutyánk, Jimmy miatt is. De persze kutya nélkül is. Szerelem volt a miénk. 1958-ban találkoztunk a Figaro házasságában. Ő játszotta Figarót, én Cherubint. Meglátni és megszeretni. Ez 1958-ban történt és 1972-ben házasodtunk össze. Számolj utána, hogy ez a várakozás hány évig tartott. A legteljesebb titoktartás mellett. Hiszen mindegyikünknek megvolt a maga kis élete, családja. Nem is volt semmi kapcsolatunk, csak a pici kis cédulácskák, amit a kezembe nyomott. Én kiszaladtam, elolvastam, összetéptem. Sajnos. Ha ezek a kis cédulák most meglennének...
1972-ben házasodtunk össze és 1998-ban ment el. Huszonhat év. 1958-tól számítva negyven. Ettől tudott a mi kapcsolatunk ilyen harmonikus lenni? Nem tudom. Azt hiszem, az angol királynő mamája halálakor írták le: "Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt." Mindig ez jut eszembe, ez a gondolat vigasztaló.

Ismét vissza a Nők Lapjában 2009-ben megjelent Vass Éva-riporthoz. Egy válasz a kérdéssel együtt:

Szegő András:
Tudod, hogy Miklós, ahogy idősödött, egyre gyakrabban érzett lelkiismeret-furdalást, hogy miatta nem tudtad kibontakoztatni a képességeidet, hogy miatta nem lettél ünnepelt sztár?
Vass Éva:
És vele lettem boldog életet élő, teljes ember! Nem tudtam, hogy ez így foglalkoztatta, de én annyit kaptam általa, olyan fantasztikus volt élni mellette... Mindenben úriember volt. Benne mindig ott rejlett egy egészen különös erő, tartás, férfias szemérmesség! A betegségét is úgy viselte, hogy, bár tudom, sokat szenvedett, soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el magát... Haláláig megőrizte méltóságát! 


Befejezésül Felvidéki Judit szavai, akivel a 80-as évek elejétől sokat dolgoztak együtt:

Vass Éva 1998-ban vonult vissza, Gábor Miklós halála után. Ennek több oka is volt. De, ha utána számolok, 65 évesen már nem visszavonul az ember, és nem is volt olyan korán. Na, persze, játszhatott volna még. Rádiózott is, amíg hívták, azt szerette, de egyre kevesebb irodalmi műsor készült, a tévéjátékok is megszűntek. A filmforgatás nagyon fáradtságos, s a körülmények általában rosszak. Napi szappanoperákba meg bele lehet halni, pedig ma csak az azokban való feltűnés jelent "jelenlétet". Színház? Az volt, mint lehetőség, de nagyon leromlott az egészségi állapota. Kapott felkéréseket, de annál lelkiismeretesebb színésznő, hogy elvállaljon valamit, amit aztán nem tud végigcsinálni, s bizonytalanságba sodorhatja a a bemutatót, a kollégák munkáját, s a rendezőét. Mert, ha be is mutatják, utána játszani is kell. Ha egészsége labilis, akkor a félelem dominál sokszorosan, s olyan stresszel jár, mely végzetes lehet. Így is teljes az Ő pályája, teljesebb a korán távozókénál, akiknek a "visszavonulást" nem rójuk fel. Minden tiszteletem az Övé. S bár Ő is tudja, hogy a "jelenlét isteni hatalom", de számára a JÁTÉK ÖRÖME, a SZÍNJÁTSZÁS halálosan komoly volt, s nem igen érdekelte a népszerűség. Ellentétben másokkal, nem szerette a felhajtást, a cirkuszt, nem kereste a társasági életet, nem nyüzsgött sehol, csakhogy lássák, sokszor még Miklóst sem kísérte el. A protokoll-jelenlét nem izgatta, zavarta inkább. És nem igen tudott ezekben a helyzetekben természetesen viselkedni. Azt meg nagyon utálta, ha érezte, mint jó színész, hogy pózol. -"Én csak egy zuglói lány vagyok, s az is maradok." - mondta, s mondja mindig. Miklós ezért is szerette...

Ők ketten - mint Hamlet és Ophelia, 1963-ban:

2013. július 20., szombat

Boldog születésnapot, Vass Éva!

Örülök, hogy kis sorozatom Vass Éváról éppen akkor kulminál, amikor a művésznő nagyon kerek születésnapját ünnepli: kedden, július 23-án lesz 80 éves...

Ennek jegyében készítettem egy klipet kedvenc videomegosztó portálunkra. Kivágtam Vámos Miklós: Lehetetlen című sorozatából azokat a perceket, amikor Vass Éva jelent meg a Gábor Miklóst faggató műsor végén.

Vámos Miklós kérdésére, hogy amikor nem játszik, otthon milyen egy ilyen nagy színész, mint Gábor Miklós, Vass Éva a saját, bűbájos és humoros versével válaszolt.

Azt gondoltam, hogy nemcsak videóként másolom ide a verset, hanem írásban is és ezzel az összeállítással köszöntöm Vass Évát együtt mindazokkal, akik megnyitják és elolvassák ezt a posztot. Csak annyit jegyeznék meg, mint technikai közleményt, nem biztos, hogy teljesen jó a sorelosztás és a központozás, mivel a verset hallás után tudtam csak leírni, de talán olyan nagyokat nem tévedtem.  A szöveg biztosan hiteles!

Sajnos, többszöri próbálkozás után is csak ilyen minőségűre sikerült a klip - halk, mert régi videokazettáról digitalizáltam, és sajnos, pedig többször próbálkoztam, kissé szétcsúszott a kép és a hang... de legalább megvan. Amúgy pedig, a teljes műsor is fent van ugyanott, ahol ez. Ott ez a részlet 42 perc 35-nél kezdődik.

Mielőtt megnézzük, még azt elmondom, hogy a műsor 1996-ban készült. A televíziós film, amelyre a beszélgetés elején utalnak, a Villanyvonat (1984): forgatókönyvét Vámos Miklós írta gyerekkori élményeiből és Vass Éva és Gábor Miklós játszották benne a szülőket...


 Vass Éva verse:
Az, hogy most itt vagyok,
őszintén meglepett,
mivel nem szoktam látni itt
feleségeket.

De ha már így esett, gondoltam,
írhatnék egy verset
arról, hogy e hapsi
nékem mit jelenthet.

Számoljanak csak most egy kicsikét
énvelem!
Ezerkilencszázötvennyolc óta
szeretem.

S mik voltak, atyám,
micsoda évek,
még most is borzongok,
hogyha visszanézek.

Szép volt, nehéz volt,
izgalmakkal tele,
de megérte, klassz hapsi,
egye meg a fene.

Tud írni, olvasni,
közben örökké játszik,
holott felnőtt, komoly
férfiúnak látszik.

Ja, rajzol is, fest is,
káptalan a feje,
ő ennek a szakmának
a fenegyereke.

Viszont nem fúr, nem farag,
hiába is kéred:
álmában sem látott még
háztartási gépet.

Bármit megeszik,
nincs sok bajod vele,
ilyen hát, ilyen ő,
a szellem embere.

Csak még egy szót,
aztán befejezem.
Hogyan élem vele
manapság életem?

Konkurens csajokkal
felvettem a harcot,
de most önök előtt
leteszem a lantot.

Vesztettem, sajnos,
nincs menekvés, vége:
orrhosszal nyert előttem
a számítógépe!


2013. július 16., kedd

Vass Éva 5.

Adós vagyok még Vass Éva és Gábor Miklós - úgymond - második korszakának televíziós és rádiós közös munkáival.

Mint már írtam, mozifilmben csak egyetlen egyszer szerepeltek együtt, ez még a 60-as években történt az Egy ember aki nincs című alkotásban. További filmes partnerségük már a televízióhoz köthető.

Itt 1981-ben tört meg a jég: a már régóta nem forgató Vass Évát - férjével együtt - a fiatal rendező, Felvidéki Judit nyerte meg Cocteau: Rettenetes szülők című drámájából készítendő filmjébe. Ezt a produkciót itt a blogban már a lehető legnagyobb részletességgel körüljártuk olyan szinten, hogy maga a rendező is írt hosszabb - nem beszámolót, inkább esszét a közös munkáról.

A Felvidéki Judittal való együttműködés aztán újabb közös produkciókat eredményezett. 1983-ban Gábor Miklós kezdeményezésére Judittal közös rendezésben televíziós filmet készítettek Goethe Tasso című drámájából. Jordán Tamás Tassója mellett Vass Éva játszotta Eleomora hercegnőt. Szerepelt a filmben még Venczel Vera, Bálint András és Kozák András. Gábor Miklóst annyira foglalkoztatta a darab, hogy néhány évvel később a Várszínházban is megrendezte - ott Hirtling István volt a címszereplő, Vass Éva és Venczel Vera abban a produkcióban is játszottak. Sőt, Gábor Miklós is színpadra lépett benne a herceg szerepében.
Szintén közös rendezésükben készült el Mauriac: Az éjszaka vége című regényének televíziós adaptációja - az "abszolút" főszerepben Vass Évával. Gyanítom, ebben az esetben az történt, hogy kifejezetten Vass Éva számára kerestek - és találtak - méltó szerep-lehetőséget.
Utolsó közös produkciójuk pedig az 1994-ben bemutatott Pá Drágám című televíziós film volt. Mint Felvidéki Judit elmesélte egy, Vass Évának írt születésnapi levelében: a Pá, drágám miattad készült. Neked írtam, benned gondolkoztam, érted ragadtam tollat, és Te vezetted a kezem.

A Felvidéki Judit-produkciók mellett és között még született egy közös  filmje Vass Évának és Gábor Miklósnak 1984-ben, a Villanyvonat. Vámos Miklós írásából rendezte Gát György. Ennek keletkezési körülményeit nem ismerem, de el tudom képzelni, hogy Vass Éva és Gábor Miklós felkérése a házaspár szerepére a Rettenetes szülők nagy szakmai- és közönségsikerének következménye. Ráadásként pedig - az apa figurája mellett - Gábor Miklós kapott benne egy kifejezetten ziccer-szerepet. Amikor láttam ezt a mesterségbeli magasiskolát, bevallom, Rejtő Jenő egy hasonlata jutott eszembe a kiváló színművész kabinetalakításáról :)

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért mindezt a múltkor használt "listás" formában is idemásolom:

Rettenetes szülők (1981) rend. Felvidéki Judit. VÉ - Yvonne, GM - Georges
Torquato Tasso (1984) rend. GM és Felvidéki Judit. VÉ - Leonora Sanvitale
Villanyvonat (1984) rend. Gát György. GM - Apa és Nagybácsi, VÉ - Anya
Az éjszaka vége (1987) rend. GM és Felvidéki Judit. VÉ - Therese
Pá, Drágám (1992/94) rend. Felvidéki Judit. GM - Apa, VÉ - Anya

Rádió:

Vass Éva és Gábor Miklós közös rádiós szerepléseiről egészen biztos, hogy nem ilyen teljes a listám, de azért amire ráakadtam, azt ide másolom (az 1974 előttiekről már beszámoltam). A felsorolt darabok között nyilván vannak számunkra ismeretlen szerzők, darabok - legtöbbjüket ma újra sem tudjuk hallgatni. Azért a dokumentálás szándékával felsorolom őket. Csak sajnos a szerepneveket nem mindig tudom.




Cameron, James: A szivattyú (1975) Rend. Varga Géza
Zola: Germinal (1979) Rend. Bozó László
Krúdy Gyula: Magyar jakobinusok (1980). Rend. Csajági János. GM - Martinovics Ignác, VÉ - Livinska
Mándy Iván: Hang a telefonban (1982). Rend. Varga Géza. GM - János, VÉ - Gizkó
Saja, Kazys: Lélekcsere (1982?) Rend. Varga Géza
Jancic, Veroslav: Sikoly (1984) Rend. Kővári Katalin
Bárdos Pál: Ki az az Emília? (1997) Rend. Bárdos Pál. GM - Férj, VÉ - Feleség

A Magyar jakobinusok, a Hang a telefonban és a Ki az az Emília? a NAVA-pontokon meghallgathatók. A Magyar jakobinusokban és a Gábor Miklós halála előtti évben készült Ki az az Emíliá-ban is egészen pazar, sőt, mondhatni hátborzongató alakítást nyújtanak mindketten; ezek szerintem egyenértékűek legnagyobb színpadi szerepeikkel. De azért Martinovics Ignác kapcsán óhatatlanul beugrott, amit Gábor Miklós a Lehetetlen című műsorban mesélt Vámos Miklósnak a történelem érettségijéről: éppen a magyar jakobinusok összeesküvését kapta és nem sok fogalma volt róla, csak halandzsázott. Vajon neki is eszébe jutott ez az emlék, míg a felvétel készült?

Végül itt egy kicsi részlet a Felvidéki Judit rendezésében készült
Pá, Drágám című filmből:


2013. július 9., kedd

Gábor Miklós hazatalált

Az elmúlt alkalommal a zalaegerszegi utcanévadóról írtam egy kis beszámolót. Ma is maradjunk ennél a jeles eseménynél és úgy gondoltam, ide másolom Gábor Júlia megemlékező beszédét, szó szerint - a dokumentálás szándékával.

Íme:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Zalaegerszegiek!
Amikor egy gyerek otthon megkérdezi, hogy napközben mit csinálnak a szülei, általában azt a választ kapják, hogy "dolgoznak". A mi családunkban ez egyáltalán nem így volt. Amikor én megkérdeztem a két nagymamámat, hogy "hol van apu? holvan anyu? mit csinálnak?" - azt mondták: "játszanak".
Az én apukám egy játszó és játékos felnőtt volt. Hogyan és mikor született benne ez a játékszenvedély?
Egy elvarázsolt világ, gonosz és elsöprő szenvedélyek, móka, kacagás, amerikai burleszkek, westernfilmek cowboy és indián hősei, nagy fekete szemű, szenvedélyes szőke szépségek, elesett kisemberek csetlés-botlása, minden akadályt legyőző, diadalmaskodó hősök. Ebben a világban nőtt föl apukám. A mozi, amelynek karzatán az első lépéseket tette, egész életére megigézte és rabul ejtette. Először a zalaegerszegi, majd a székesfehérvári ház kertjében épített magának lepedőből indián wigwamot. Akkor természetesen az ifjú indián harcos fejdíszét még édesanyja varrta, tyúktollakból. De a játékban, mint tudjuk, a képzelet legalább annyira fontos, mint a valódi kellékek.
A felnőtt korát, élete nagy részét apu Budapesten töltötte. Én pedig ott születtem, tősgyökeres pesti vagyok. Azt vettem észre, hogy amikor az országban utazgatunk, engem sem a zordon Kárpátok vadregényes tája, sem az Alföld sík vidéke nem nyűgöz le. Akkor dobban meg a szívem, amikor szelíd, dombos tájakban gyönyörködhetek. S elgondolkodtam, hogy vajon miért van így.
Megint a gyerekkorban van a válasz. Ahogy apukám életét meghatározta a gyerekkori moziélmény, rám meg hatott apu lelkesedése a szelíd pannon táj iránt. Mindig úgy beszélt magáról, "én vidéki fiú vagyok".
Amikor visszatért szülővárosába, Egerszegre, hogy eljátssza Az ember tragédiája Luciferét, anyuval eljöttünk megnézni az előadást. Apu egészen megfiatalodott. Ahogy végigvezetett minket a városon és boldogan mutatta meg gyerekkora fontos helyszíneit: a még ma is álló szülőházat, apai nagyszülei házát, mindkettőt az Ady utcában, a zsinagógát, a mozi helyét. És arról beszélt, hogy hiába az elmúlt évtizedek, ő itt otthonosan érzi magát. Számomra is feledhetetlen és emlékezetes maradt az a sétálós, mesélős nap.
Közhely, hogy a színészet a könnyen mulandó művészetek közé tartozik. Nem gondolom, hogy egy utcanév felidézi, vagy megőrzi egy színész személyiségét, de talán még az emlékét sem. Akik évek, évtizedek múlva végigsétálnak ezen az utcán, esetleg itt adnak egymásnak randevút, talán nem fogják tudni, kiről nevezték el ezt az utcát. Nem baj, mert mégis a városuk, az otthonuk része lesz a Gábor Miklós utca.
Apukám özvegye és negyven éven keresztül szerető párja, Vass Éva nagyon sajnálja, hogy egészségi állapota miatt nem tud itt lenni. De azt üzeni, hogy lélekben velünk van.
Én az ő nevében is köszönetet mondok a város lakóinak, a színháznak, hogy ébren tartják édesapám emlékét. Hálásan köszönöm az Együtt Zalaegerszegért egyesületnek az utcanévadás gondolatát, és mindenekelőtt egy embernek, dr. Kocsis Gyula elnök úrnak, aki olyan lelkesen és kitartóan fáradozott azért, hogy édesapám nevét utcanévtábla őrizze Zalaegerszegen.
Köszönöm, és nagyon örülök, hogy az apukám hazatalált.

Nem ünneprontásnak szánom végső megjegyzésemet, mert sajnos igaz. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban ma nincs Gábor Miklósról elnevezett bérlet. Néhány éve még volt. Van viszont ma is Latinovits Zoltán-bérletük. Ez, bár amennyire tudom, Latinovitsnak semmilyen egerszegi kötődése nincs, önmagában természetesen nem baj; ám éppen a Gábor Miklós-bérlet megszüntetése nem volt túl elegáns dolog a színháztól...

Végül itt az egerszegi városi televízió rövid összefoglalója az avatásról - a háttérben Gábor Miklós szülőháza látszik (a polgármester szavairól lásd az előző posztban írtakat):



2013. július 2., kedd

Utcanév lett Gábor Miklós

Zalaegerszegen, szülővárosában utcát neveztek el Gábor Miklósról. Ünnepélyes felavatására halála tizenötödik évfordulójának előestéjén, július 1-jén, hétfőn este 18.30-kor került sor.
A határozatot a város képviselőtestülete még március közepén hozta meg. Szerencsés, hogy a hely kifejezetten közel van Gábor Miklós szülőházához. A terület eredetileg az "Eötvös köz" névre hallgatott, amely elnevezést nyilván a szomszédos Eötvös utca inspirálta. Amikor először jártam arra, meglepett a helyszín, mert a "köz" elnevezés miatt sokkal kisebbnek gondoltam. Új beépítésű, kellemes környék a belvárosban, mégis viszonylag csendes helyen:



Gábor Miklós nevét felvéve viszont a "köz" utcává lépett elő :)
Gábor Júliától tudtam, hogy mikor lesz az avatás. Szerencsére, ugyanis bárhogyan kerestem az interneten, nem találtam híradást az eseményről. Még zalaegerszegi unokatestvérem is tőlem hallotta magának a névadásnak a tényét, illetve a tegnapi konkrét ünnepség hírét is.
Ennek megfelelően rendkívül gyér közönség jelent meg: ott volt néhány színművész a Hevesi Sándor Színházból, köztük Egervári Klára, aki annak idején játszott is a színház állandó épületét megnyitó, korszakos jelentőségű Tragédia-előadásban Gábor Miklós-Lucifer mellett. Ott volt még egy-két, hivatásszerűen kultúrával foglalkozó személy, plusz természetesen újságírók és fotósok. És ennyi. Éppen a "közönség" hiányzott...
Maga a rendezvény, úgy vettem észre, hogy a két hétig tartó ZA KO, azaz a ZAlaegerszegi KOrtárs Fesztivál nyitó eseményének szerepét töltötte be. Ezt a fesztivált pedig a Kvártélyház Szabadtéri Színház Kft. rendezi. Így elsősorban az ő mulasztásuk az, ami történt, pontosabban, ami nem történt. Kellő tájékoztatás és közönségszervezés után biztosan lett volna ennél nagyobb érdeklődés, hiszen körülbelül fél évvel ezelőtt volt Gábor Júlia egy helyi egyesület vendége, ahol édesapjáról mesélt és akkor zsúfolásig megtelt a megyei könyvtár olvasótermi övezete.

A rendezvény Gábor Miklós hangjával, a Hamlet Hecuba-monológjával indult, illetve a monológot megelőző rövid párbeszéddel Hamlet és a Színészkirály között. Így egy kicsit a szintén egerszegi kötődésű Ujlaky László hangját is hallhattuk.

Elsőként Gyutai Csaba polgármester szólt és mintegy belehelyezte a mostani utcaelnevezést városa ilyen irányú törekvéseibe, terveibe, majd méltatta Gábor Miklóst. Szólt a mára már legendává vált Az ember tragédiája előadásáról, s arról, hogy Gábor Miklós Lucifer-jelmeze azóta múzeumi relikvia lett (majd egyszer azt is megmutatom itt a blogban).

Az ünnepség legmeghatóbb és legérdekesebb percei következtek, amikor Gábor Júlia emlékezett édesapjára. Mesélt a régi mozi karzatáról, ahol édesapja csöpp gyerekként első lépéseit tette, mesélt a szülői ház udvaráról, ahol lepedőkből eszkábált wigwamban játszott indiánosdit, édesanyja által tyúktollból készített fejdísszel... Aztán elmesélte azt az évtizedekkel későbbi emlékezetes napot, amikor Júlia és édesanyja, Ruttkai Éva eljöttek Egerszegre, megnézni a Tragédia előadását és hármasban végigsétáltak a városon. Édesapja megmutogatta nekik gyerekkora fontos helyeit, miközben emlékeit felidézve, gyökereit megtalálva maga is valósággal megfiatalodott...
Végül Júlia megköszönte az utcanévadás ötletét kitaláló és azt felkaroló dr. Kocsis Gyula önkormányzati képviselőnek, az Együtt Zalaegerszegért egyesület elnökének munkáját, amelynek révén édesapja, mint mondta,  hazatért Zalaegerszegre.

Balról a polgármester, jobbról dr. Kocsis Gyula Júliával


Utána a kis társaság még átsétált Gábor Miklós szülőházához. Itt Júlia és a polgármester koszorút és virágokat helyeztek el az emléktáblán, ahova Júlia oda tűzte azt a gyönyörű rózsaszálat, amelyet Gábor Miklós özvegye, Vass Éva küldött, aki egészségi állapota miatt sajnos nem tudott jelen lenni az eseményen.

Júlia Vass Éva rózsájával


Végül ide linkelem a Zalai Hírlap cikkét.

Ezen a képen pedig én vagyok, Gábor Miklós utcájának túlsó végén: