2014. december 7., vasárnap

Első szerep a Nemzetiben, 1945

A Rettenetes szülők 1945 őszi nagy kiugrásáról sokszorosan volt szó már a blogban. Azokra az időkre emlékezve Gábor Miklós maga is többször elmondta, hogy szinte életét mentette meg a Művész Színház felkérése, ugyanis előtte a Nemzetiben hatalmasat bukott a Bánk bán Ottó szerepében.

Gondoltam, ma járjuk körbe ezt a régi Bánk bán előadást, mi is tudható róla és illesszük be Gábor Miklós életpályájába.

Gábor Miklós, mint egészen frissen színiakadémiát végzett színész a háborús években keveset került színpadra. Hivatalosan a Madách Színház tagja volt, de összesen két előadásban játszott: parasztlegényt egy Móricz Zsigmond-színműben (Kismadár) és snájdig huszárhadnagyot egy operettben (Bécsi gyémántok). Még 1940/41-ben forgatott három filmet, közepes méretű szerepekkel (Beáta és az ördög, Európa nem válaszol, A cigány). Aztán megérkezett a behívó, jött a tényleges háború, a front - ezekről az időkről későbbi könyvéből tájékozódhatunk.

Miután szerencsésen túlélte a nehéz időket, 1945 tavaszán a Nemzeti Színház szerződtette. Kapcsolatai még a háborús évekből eredtek a frissen a Nemzeti Színház igazgatójává kinevezett Major Tamással és körével, amikor részt vett velük a többször is betiltott antifasiszta Vigadói esték rendezvényein.

Így végre elkezdhette "normál" színészi életét.

Első szerepe lett Ottó a Bánk bánban, amelynek premierjét 1945. április 25-én tartották. Ekkor éppen 26 éves múlt.

GM és Gombaszögi Frida. Forrás: Magyar Színházi Adattár


Az előadást Major Tamás rendezte, a díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte
A szereposztás a következő volt:

II. Endre: Balázs Samu
Gertrudis: Gombaszögi Frida / Tőkés Anna
Bánk bán: Abonyi Géza
Melinda: Szörényi Éva
Ottó: Gábor Miklós
Biberach: Major Tamás
Petur bán: Dávid Mihály
Tiborc: Bartos Gyula

Az első előadások a Hevesi Sándor téren, az akkori Magyar Színházban zajlottak, a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épülete ugyanis még némileg romos volt. A romeltakarításban egyébként a színészek is részt vettek, van is egy fénykép, amin fel lehet ismerni Gobbi Hildát és Gábor Miklóst:

Film Színház Muzsika 1966. 21. szám


Az őszi évadkezdésre térhettek vissza a színészek, s a helyreállított épületet éppen a Bánk bán ünnepi előadásával nyitották meg újra. Ekkori az az egyetlen kritika, amit eddig találtam. Írta Tamás Ernő, megjelent a Fényszóró című új színházi hetilap 1945. 7. (szeptember 5.) számában. Némi igazodási pont lehet, hogy a lap főszerkesztője Balázs Béla volt.

Tamás Ernő először is leszögezi, hogy a Bánk bán csak shakespeare-i mértékkel mérhető mű, s benne a nemzeti szellem testesül meg. A kritikus alapállása, hogy mivel az ő nemzedéke még láthatta a Bánk bánban a legnagyobbakat, például Jászai Marit, a mostani, a végre szabadon lélegző Nemzeti Színház-beli előadást is ezzel a mércével méri.

Magáról a rendezésről, szokatlanul, nagyon kevés szót ejt; csak annyit jegyez meg, hogy inkább csak tökéletesíti a régi előadást, viszont nehezményezi, hogy túl rikítóan emeli ki a mű legnagyobb mondatait, történelmi igazságait.

Az írás legnagyobb része a színészek játékát elemzi, nagyjából a szerep jelentőségének, nagyságának megfelelő sorrendben. 

Gábor Miklós Ottó alakításáról így ír - szó szerint:

Nagyon tehetséges új tag Gábor Miklós, aki annyi elődje után lihegő élettel tudta megtölteni a bűnt is fejedelmi kiváltságnak érző Ottó herceg tragédiát-előidéző, léha, fennhéjázó alakját. Az althangra emlékeztető zengő-bongó orgánuma szokatlan, de nem kellemetlen ugyan a - Szigligeti szava szerint - "kisszerelmes" szerepkörben, arcjátéka, pompás beszéde, mozdulata azonban a belső átélés izgalmas forróságából fakad, amint a vágy hevétől szinte elhervadva hull az imádott Melinda kezére, lábai elé.

Hogy mi baja lehetett Gábor Miklós orgánumával, nem igazán értem...

Jó lenne találni másik kritikát is, hogy mi lehetett az alakításban a "bukás". Gábor Miklós azt mesélte, akkorát bukott ebben a szerepben, hogy a Nemzeti következő produkciójában, ami a Viharos alkonyat című szovjet háborús dráma volt és egy híres idős tudósról szólt (Major játszotta), tanítványai közül nem az első, csak a 2. diákot osztották ki rá... És ekkor mentette meg pályáját a Rettenetes szülők 1945 őszén :)

2014. november 23., vasárnap

Írások Gábor Miklósról

Még szeptemberben kezdtem el egy bibliográfiai kísérletet Gábor Miklósról. Két nekifutásban (itt az első és itt a második) az általa írt könyveket vettem számba és szemléztem. Ez természetesen a vele kapcsolatos irodalomnak csak egy kis részét jelenti, még ha a legfontosabb részét is. Ezeken kívül jelentek meg írásai más kötetekben, többnyire antológia-szerű összeállításokban, és folyóiratokban. Ez utóbbi azért is bonyolult, mert egyrészt sokszor előfordult, hogy készülő könyveiből először részletek jelentek meg irodalmi és színházi folyóiratokban - de fordított esetek is történtek, megjelent könyveiből utólag válogattak be oldalakat különböző antológiákba.

Dedikál a könyvhéten. Film Színház Muzsika 1990. 29.


De ez még mindig csak a saját írásait jelenti. Ott van még ezeken túl a RÓLA SZÓLÓ irodalom, ami aztán egy tengeri kígyó.... Folyamatosan dolgozgatok rajta, csiszolgatom, de még nyilván rengeteg munka kell hozzá. Nyilvánvaló, hogy teljes soha nem is lesz. Ezeket egyelőre ilyesmi kategóriákba próbálom beosztani:

* vele készült riport, interjú, beszélgetés
* portré jellegű írások
* kritikák színházi alakításairól, rendezéseiről, filmjeiről, könyveiről
* utókora, emlékezete

... és még van sok olyan cikk, újsághír, amiről még nem is tudom, hova fogom őket sorolni...

Ekkora anyagban muszáj ugyanis tematikus csoportokat kialakítani. De majd csak kristályosodnak a dolgok :)

Azt gondoltam, hogy ma megmutatok egy olyan kategóriát, ami már úgy nagyjából teljesnek mondható (persze csak nagyjából, biztos fog még előkerülni hozzá anyag), de azért már érdemes mutatványt készíteni belőle.
Ebbe a kategóriába olyan köteteket soroltam, amelyek hosszabb-rövidebb portrészerű írásokat, illetve interjúkat tartalmaznak Gábor Miklósról/sal.
Ugyanilyen jellegű írások újságokban, folyóiratokban is jelentek meg (abból van több tétel), így, hogy ne legyen áttekinthetetlenül zsúfolt a kategória, azok számára egy másik fejezetet csináltam. Az a rész egyébként is még erős kiegészítésekre szorul, így ma csak a könyveket mutatom meg.

Akkor kezdjük: első nekifutásra az egyes tételeket íróik szerinti betűrendbe soroltam, a néhány antológiánál pedig a címet vettem figyelembe. De lehet, hogy később az anyagot átvariálom két csoportba és azon belül kronológiai sorrendbe, úgy talán jobban kijön belőlük a pályakép.



BAKONYI István: Vendégeim voltak. Székesfehérvár, Árgus - Miskolc, Felsőmagyarország K. 2003
48-51. p.:
Gábor Miklós


BORZÁK István: Emlékszik-e még? Kecskemét, BT-Press, 1996
74-79. p.:
Gábor Miklós: "Még az Isten is eljött a premierjeinkre"
Kapcsolódó írás: Vass Éva a harangokat hallgatta 72-73. p.


BÓTA Gábor: Mi van az álarc mögött? Százhuszonöt színházi interjú. Bp. Nap, 1997
99-102. p.:
Gábor Miklós: Ma már nem álmodom színházról - 1993. december 4.


Esti kérdések. Szívében él a nemzet 1994-1999. Bp. Duna Televízió, 1999
112-115. p.:
Gábor Miklós: Elég gonosz író vagyok - magammal szemben is


FÖLDES Anna: A színészé a szó. Földes Anna interjúi. Bp. NPI, 1976 /Szkénétéka/
83-94. p.:
Kecskeméti találkozás. Fülöp király: Gábor Miklós


FÖLDES Anna: Színésznek született. Interjúk. Bp. Kossuth + MNOT, 1987
31-43. p.:
"...mi végre az egész teremtés?" Gábor Miklós a zalaegerszegi Tragédiáról


GALGOVICS Tamás: Egressytől Sinkovitsig. Harminc arc a Nemzeti Színház történetéből. Bp. Palatinus + OSZMI, 2002.
168-171. p.:
Gábor Miklós


GALSAI Pongrác: Öltözőtükör. 500 kérdés 24 színészhez. Bp. Kozmosz, 1971
45-51. p.:
Gábor Miklós
Megjelent  eredetileg a Nők Lapja 1969. 49. számában


A Halhatatlanok Társulata. Örökös Tagság. Szerk. Érdi Sándor és Szegvári Katalin. Bp. Sensus, 2003.
58-63. p.:
Gábor Miklós. Beszélgetőtárs Felvidéki Judit
A Felvidéki Judit által készített televíziós portréfilm (1997) szövegének szerkesztett változata


ILLÉS Lajos: Szereti Ön az állatokat? Beszélgetések művészekkel és tudósokkal. Bp. Gondolat, 1989
224-230. p.:
Gábor Miklós: Nézzünk gyakrabban a szemükbe
Megjelent eredetileg az Állatvilág című folyóirat 1981. 8. számában


KOLTAI Tamás: Színházfaggató. Tanulmányok a mai magyar színházról. Bp. Gondolat, 1978
293-311. p.:
Gábor Miklós


KOLTAI Tamás: Színházváltás 1986-1991. Kritikák, portrék, interjúk. Bp. Meszprint, 1991
261-272. p.:
Mint vendég: Gábor Miklós


MESTER Ákos: Magánbeszélgetések közügyben. Bp. IPV, 1989
29-41. p.:
Az életem szerelem és kaland. Sötétség délben. Gábor Miklós
A Radnóti Színház "Éjszakai szóváltás" című műsorában elhangzott interjú szerkesztett változata


NÁDOR Tamás: Ex libris. Interjúk. Bp. Gondolat, 1986
80-88. p.:
Gábor Miklós


SÁNDOR Iván: Arcok, szerepek. Bp. Magvető, 1971
163-185. p.:
Megszüntetve és megőrizve - Gábor Miklós
A szerzőnek a Film Színház Muzsikában megjelent cikkeiből, kritikáiból összeszerkesztett írás, később alapját képezi Hamlet visszanéz című 2010-ben kiadott könyvének


TÁRKÁNYI Imre: Rivaldafény és vetítővászon. Írások színházról, moziról. Bp. Uránusz, 1996
75-77. p.:
Gábor Miklós


Ezek a könyvek nagyjából megvannak a városi közművelődési könyvtárakban és sokat egész olcsón be lehet szerezni antikváriumokban - valóságosban és virtuálisban egyaránt. Úgyhogy, akit érdekel egy-egy kötet, hajrá :)



2014. november 15., szombat

Rettenetes szülők 1945 - utoljára

Legalább is azt gondolom, hogy "utoljára". Bár lehet, hogy még kerül elő kritika, beszámoló, visszaemlékezés erről a legendás előadásról, ki tudja...

Lapozgassuk tovább a Művész Színház, 1945-1949 című almanachot, amiről már a múlt héten írtam. Több kritikát is közöl a Rettenetes szülők előadásáról, amelyek eredetileg 1945 őszén különböző sajtótermékekben jelentek meg.

Nagy Péter a Magyarok című lap 1945. 5. számában két Cocteau-előadásról írt együttes beszámolót. A másik darab a Szent szörnyetegek, amelyet Major Tamás rendezett, a női főszerepben Bajor Gizivel. Nagy Péter szerint mint irodalmi mű a Rettenetes szülők a nívósabb és az előadások közül is a Művész Színházé tetszett neki jobban. Olvassuk el írásának legfontosabb részeit (ebben, és a következő írásban kiemelés tőlem):

Egy anya betegesen szerelmes a fiába, s amikor észreveszi, hogy a fiú felnőtt és párt választott magának, öngyilkos lesz. Ezt komplikálja még az apa viszonya a fiú szerelmével, a nagynéni szerelme az apa iránt - van még hely a sokszög kiegészítésére?
[...]
Az előadások közül is a Művész Színházé az érdekesebb. Először is, mert egy új színész első vonalba ugrásának vagyunk tanúi: Gábor Miklós remeket alkot Michel szerepében. Minden hangja, mozdulata, szemvillanása az agyonkényeztetett, anyakomplexusos, de bájos fiúé - csak az utolsó, nagyon valószínűtlen haldoklási jelenetnek nem bír hitelességet adni ő sem. Ha kifogásunk van ellene, az külsőleges: túlöltözi a szerepet. De ezt észre sem lehet venni amellett, ahogy Uray Tivadar túlöltözi a magáét: az utasításban adott lompos, elhanyagolt öregember helyett egy angol divatlapból kivágott dzsentlmen sétál előkelően és oda nem tartozóan a darabon át. Sulyok Mária külsőségekben tökéletes és alakításának is erős fénypontjai vannak, de eléggé egyenetlen: sokszor monoton nyöszörgésbe vagy rikácsolásba fullad. Szörényi Éva sokszor volt már jó, de most méltó partnere Gábornak: nemcsak bájos, de szűziesen érzéki is, valóban el tudja hitetni nehezen hihető szerepét, a megvásárolt ártatlanságot. Csak akkor szerelmes sógorába, amikor a szöveg előírja.
A rendezés (Apáthi Imre munkája) gördülékeny, s a simán folyó előadás nálunk már jó rendezés; pedig súlyos hibái vannak. Először is, a rendezőnek kellett volna észrevennie s darabban rejlő szatíra lehetőségét. Nem vette észre, s a színészek eleinte drámát játszanak, majd a közönség fel-felcsattanó nevetése figyelmezteti őket és "kijátszanak" a darabból. 

A két "túlöltözött" férfi: Uray Tivadar és Gábor Miklós

Két megjegyzésem van a fenti kritikához. Az egyik: a Szörényi Éváról szóló utolsó mondatban a "sógor" helyett az "após", "leendő após" lett volna a helyes. De úgy látszik, a kritikust is megkeverték a sokszögletű "veszedelmes viszonyok"... A másik pedig az, hogy úgy tűnik, külön jelmeztervezője nem volt az előadásnak. Egyrészt nyilván anyagi okokból, hiszen alig pár hónappal a háború után vagyunk. Másrészt korábban egyébként is, legalábbis vidéken az volt a szokás, hogy az úgynevezett "társalgási" darabokban, amelyek nagyjából a saját korukban játszódtak, a színészek maguk gondoskodtak a színpadon viselt ruháikról. Talán itt is ezt a gyakorlatot folytatták. Korábban Sulyok Mária is elmesélte, hogy saját, otthonról elhozott pongyolájában játszotta végig a darab jó részét...

És akkor tényleg egy utolsó korabeli kritika a Haladás című lap 1945. október 1-jén megjelent számából, írta Pozsonyi László:

Cocteau-nak egyszerre három darabját ígérték színházaink. Íme színpadjaink le-és elfojtottságának eredménye. Sürgős tartozást kell behoznunk. A Művész Színház volt a legelevenebb és már tálalta is, méghozzá remek tálalásban, kis műanyaggal és pótlékkal keverten Cocteau legtöbb vihart kavart drámáját. A "Rettenetes szülők" alig néhány esztendeje még Párisban is botrányt kavart és betiltásokkal növelte sikerét. A fekélyeket, a test és a lélek sebeit villantja elénk s kothurnus alól meztelenre vetkőztetett héroszaival, fordított mithologiát játszat le előttünk és megmutatja az embert.
Apáthi Imre rendezésében a cocteau-i mű nekünk átadható lényege mind napfényre került, pedig a színészanyagban nem egy ellenállási gócot kellett leküzdeni. A saját fiába szerelmes anyát Sulyok Mária görög tragédiákra emlékeztető nagyvonalúsággal, szinte a görög maszk általánosító változtathatatlanságával projiciálta elénk. És ezt a maszkot mintha a második felvonás végén derűs vonalúra cserélte volna. Mikor fiát szerelmétől időlegesen visszaszerezte és anyai önzése diadalünnepet ült, tragikus éleken járt. Méltó partnerre lelt a fiatal Gábor Miklósban, aki hamisítatlan párisi siheder ideg és szerelmi skáláján futamozott végig s boldogságának összedűltekor szemünkláttára öregedett meg kamaszarca. Várjuk, lessük, tartani fogja-e az iramot?
A harmadik helyén lévő oszlopa az előadásnak Keresztessy Mária volt. Hosszas távolléte alatt a színpadi beszédtől kissé elszokott, de a benne égő átélés legyőzött minden külső akadályt: a darab megváltó és felemelő szólamát felejthetetlenül mondja el. Sajnos Szörényi Éva és Uray nem érezték eléggé a darab hamisítatlan párisi levegőjét. Megálltak a biztos szereptudásnál, a józan igyekezetnél, de nem lobogtak a többivel a darab biztos átélésében s nem adták hozzá azt a rejtelmes pluszt, a szédület és a belső borzongás meghiteltető pecsétjeit, amit a darab, ha kevésbé is, mint a többitől, tőlük is megkövetelt volna. A Magyar-Francia Társaság díszelőadásában színrekerült darab Budapest színházi életének mégis egyik legművészibb csemegéje.

Nem gondolom, hogy valamennyi Gábor Miklós-alakítást ennyire részletesen fogok tudni dokumentálni itt a blogban - ezt egyébként nem is muszáj szerintem. De ez az 1945-ös előadás, ez a szerep tényleg meghatározó szerepet játszott pályájának további alakulásában, ezért fordítottam rá kiemelt figyelmet. És mi már tudjuk a választ a kérdésre, amelyet az utolsónak idézett kritika szerzője feltett: igen, Gábor Miklós tudta tartani az iramot...

 



2014. november 9., vasárnap

Rettenetes szülők - újra

Hosszú idő után újra visszatérek a Rettenetes szülőkhöz. Azt hittem, hogy már szinte minden sajtóvisszhangot megtaláltam és meg is mutattam mindkét változatával kapcsolatban, de nemrég meglepetés ért: a kezembe került egy könyv, ami nem is értem, hogyan bújt el eddig. Közben ugyanis, ahogy időm engedi, dolgozgatok a Gábor Miklós bibliográfián és így találtam rá a Szántó Judit által szerkesztett A Művész Színház, 1945-1949 című kötetre. Megjelent 1985-ben a Múzsák kiadó gondozásában, a Szkénétéka sorozatban, 501 oldalon.

A könyv egyik fele végigkíséri a rövid életű színház produkcióit dokumentumok (levelek, hivatalos iratok) és a korabeli sajtóban megjelent kritikák segítségével. Másik felében pedig négy évtizeddel később készült beszélgetések olvashatók az egykori előadásokban részt vett színművészekkel, rendezőkkel, más színházi emberekkel.

Ma a Gábor Miklóssal készült riportot szeretném megmutatni. Érdekessége, hogy erre a beszélgetésre már a Felvidéki Judit által jó három és fél évtizeddel később rendezett televíziós változat elkészülte után került sor, amelyben Gábor Miklós az apa szerepét játszotta. Így a riport, amely természetesen elsősorban az 1945 őszén bemutatott előadásról szól, érinti az 1981-es filmet is.

Mivel már elég régen került itt szóba a téma, röviden emlékeztetek rá, hogy a fiatal Gábor Miklós, hazaérkezve a világháború poklából a Nemzeti Színház tagja lett. A Művész Színház vendégszereplésre kérte fel, s az 1945. szeptember 21-én bemutatott előadásban a fiú, Michel szerepével robbant be valósággal a színházi világba. 1981-ben a darabból televíziós film készült Felvidéki Judit rendezésében, melyben Gábor Miklós az apát, Uray Tivadar egykori szerepét játszotta; a női főszereplő ebben a filmben Vass Éva volt.

Akkor itt van a Gábor Miklóssal készült riport, készítette Osgyáni Csaba [O. Cs.]. Előtte még annyit megemlítek, hogy a konkrét előadást Apáthy Imre rendezte, de szoros együttműködésben a színházigazgató (és tulajdonos) Várkonyi Zoltánnal, mint erről már volt szó korábban

Valamennyi szereplő a színpadon: Keresztessy Mária, Szörényi Éva, GM, Uray Tivadar, Sulyok Mária


GÁBOR MIKLÓS

[O. Cs.] Ön egyetlen szerepet játszott el a Művész Színházban, de azt kiugró sikerrel: a fiatal hőst Cocteau darabjában, a Rettenetes szülőkben. Hogyan került sor erre a vendégjátékra?

[G, M.] A részletekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy semmiféle sztori nem kötődik hozzá. Még csak annyi sem. hogy egyszercsak csörgött a telefon, és... mivel akkoriban nem is volt telefonom. Várkonyit ismertem ugyan régebbről, magam is meglepődtem azonban, amikor erre a fontos szerepre felkért. Közvetlenül ezelőtt Ottót játszottam a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásában, s nincs mit szépíteni a dolgon, magam is éreztem a kudarcot. Az, hogy a Rettenetes szülőkben végül is én játszottam a fiút, kettős csodának köszönhető. Először is annak, hogy Várkonyi - noha tudta, milyen jó szerepről van szó - lemondott arról, hogy saját magára ossza a szerepet. Másodszor pedig annak, hogy a szakmában akkor nyüzsgő sok-sok félig ismert vagy ki nem próbált ember közül éppen engem szúrt ki, akiről aztán bebizonyosodott, hogy méltó a szerepre. Ilyen szeme volt: mindenfajta előzetes próba nélkül, ráadásul egy eléggé szerencsétlen Bánk bán-előadás után felém nyúlt, és felmutatott belőlem valamit, amiről akkor magam sem tudtam.

[O. Cs.] Milyen elképzelésekkel állították színpadra a darabot, milyen koncepcióval? Szóval mitől lett ez siker?

[G. M.] Én azt hiszem, semmi különös nem volt abban az előadásban, semmiféle "kunszt". Akkoriban a francia drámának az a vonulata, amelyet például Giraudoux vagy Cocteau is képvisel, nálunk nemigen jutott színpadhoz. Az előadás tehát eleve az újdonság erejével is hatott. Kitűnő volt a szereposztás is, ha nem tévedek, Sulyok Máriának ez lett az egyik legemlékezetesebb alakítása; a nagynénit játszó Keresztessy Máriáról időközben méltatlanul megfeledkeztünk. Várkonyi nagyon jól ismerte ennek a darabnak az atmoszféráját. Többször kiszaladt Párizsba - akárcsak Major Tamás -, az akkori színházi élet központjába, ahonnan Jouvet-ék, Barrault-ék művészetének élményétől átitatódva lehetett visszatérni. Ennek a levegője, felszabadultsága kamatozott saját alakításaikban, rendezéseikben, a Művész Színház és a Nemzeti Színház előadásaiban.

[O. Cs.] Milyen levegője volt a Rettenetes szülőknek?

[G. M.] Várkonyi stílusérzékét dicséri, hogy tudta: ebben az előadásban semmiféle trükkre sincs szükség. A színészi játéknak kell érzékeltetnie a darab furcsa kettősségét: a klasszikus szerkezetbe foglalt, ám szinte a krimi határán járó bonyolult pszichológiai drámát. A Makrancos hölgy például a Fábri tervezte díszletek külsőségeiben is olyan játékos produkció volt, amelyik nemigen hasonlított, mondjuk, a háború előtti Nemzeti Színház Shakespeare-előadásaihoz. A Rettenetes szülőket viszont teljesen naturalista megvalósításban játszottuk. A történet, ugye, egy teljesen lerobbant, elhanyagolt polgári lakásban játszódik, a lakásban mindenhol szétdobált tárgyak, félig használt fehérneműk, pongyolák hevernek össze-vissza. Ne feledje, hogy mindez még 45-ben történt; egyszercsak az egyik előadáson egy patkány szaladt be a színpadra, megállt a színpad közepén, rémülten körülnézett, majd megfordult és kirohant. Keresztessy Mária észrevette, óriásit sikoltott, de az előadás egyébként rendben ment tovább. A felvonás után a színpadnál ügyelő tűzoltó elárulta, hogy ő látta a beszaladó patkányt. Megkérdeztük, miért nem zavarta akkor el, vagy egyáltalán, miért nem csinált valamit? Mire ő széttárta a karját: azt hittem a patkány is az előadáshoz tartozik.

[O. Cs.]  A közönség hogyan fogadta az előadást?

[G. M.] Nagy érdeklődéssel. A Művész Színház közönsége a polgárság, főleg az értelmiség köreiből verbuválódott, akik természetesen rohantak a színházba a hírre, hogy végre láthatnak Cocteau-t magyar színpadon. Akkoriban ráadásul még nehezen lehetett közlekedni, délután kezdődtek az előadások, a közönség így is igyekezett hazamenekülni sötétedés előtt. Ez a széria akkor tehát óriási sikernek számított, hiszen többszáz előadást csak később értek meg a darabok, amikor már jobban beindult az élet Budapesten.

[O. Cs.] Cocteau drámáját nemrég a tévében is láthattuk, csakhogy ön már nem a fiút, hanem az apát játszotta. Nem hívódtak elő önben a Művész Színház-i előadás reminiszcenciái?

[G. M.] De igen, bár ez egészen más produkció volt, természetesen, hiszen Vass Éva például egész más karakter, mint Sulyok Mária volt és így tovább. Ami azonban meglepő: a tévédráma felfogása nem sokban különbözött attól, amit annak idején Várkonyi ezzel a darabbal el akart mondani, s abban sem fedeztem fel sok változást, ami pedig a leghamarabb öregszik a színházban: a beszédmódban, a közvetlenség fokában. Úgy látszik, az, ami Várkonyi színházában az előadások hangvételét meghatározta, éppúgy nem aggott el, mint, mondjuk, a filmen Kabos Gyula játéka. Ma is érvényes, valódi, ma is elfogadom mint létező természetes emberi hangot. Ha régi felvételeket nézek vagy hallgatok - köztük a sajátjaimat is -, kevés alakítást tudok igazán élvezni, elfogadni ma is. Várkonyi azt kereste és találta meg a munkája során, aminek az idő, úgy látszik, nem árt.

[O. Cs.] Ön is hivatkozott már arra, hogy a Művész Színház igen sok színészt fedezett fel és röpített a magasba. Az ön pályáján is meghatározó jelentőségű volt-e az itteni vendégszereplés?

[G. M.] Ez volt az egyetlen vendégszereplésem a Művész Színházban, de kétségkívül kihatott az egész életemre. Új arcomat mutatta meg a világnak és saját magamnak is. Várkonyi rendezői módszere, a színházi légkör, a Rettenetes szülők értékes sikere visszaadta az önbizalmamat, melyet a Bánk bán-kudarc után nem tudom, egyébként hogyan nyerhettem volna vissza. Rendkívül sokat jelent, hogy amikor az ember szorult helyzetben van a pályán, akad-e ember, aki bizalmat kölcsönöz neki. Végülis a Művész Színházban köszöntött rám az első igazi nagy színpadi siker, a nagy kiugrás, s azért mindjárt másként érzi magát az ember, ha ilyesmit cipel a batyujában. Később még több ajánlatot is kaptam Várkonyitól, de időközben rengeteg elfoglaltságom akadt a Nemzetiben, s így elsősorban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az új vendégszereplés. Nézőként azonban szinte valamennyi előadásukat láttam. Legélénkebben a színészi alakításokra emlékszem: Tolnayra, Darvasra, Pécsi Sándorra, akinek a Giraudoux-darabbeli szikrázó monológját - pedig fogalmam sincs már róla, miről szólt - mintha ma is látnám-hallanám. Nézőként tulajdonképpen furcsa kapcsolatom volt ezzel a színházzal: az én színházi eszményem valami más volt, én valami mást szerettem volna csinálni, de mindig valami hallatlanul nagy gyönyörűséget leltem abban, amit náluk láttam. S végül a pályámon mindig valami olyasmit szerettem volna megvalósítani, amiben az is benne van, amit ők csináltak. Szóval azt hiszem, sosem szakadtam el tőlük teljesen.

A beszélgetés végén még arról esett szó, hogy Gábor Miklós hogyan fogadta a Művész Színház megszüntetésének hírét - azt gondolom, ez a problémakör már túlmutat a mi témánkon. Így is hosszúra nyúlt a poszt, ezt kihagyom.

Viszont később fogok még mutatni néhány sajtóvisszhangot az 1945-ös előadásról ugyanebből a könyvből, amire ha kicsit későn is, de szerencsésen mégis ráakadtam. A fenti képet is ebből a kötetből koppintottam :)

2014. november 4., kedd

Már nem olyan időket élünk - ahogyan én láttam

 Az előzőleg megmutatott két kritika olvasása és begépelése közben én is elgondolkodtam a filmen, és röviden összefoglalom, mire jutottam.

A történet dramaturgiája egyáltalán nem filmszerű, én színpadi művet érzek benne. Szerintem az író kezdetben színműben gondolkodott, aztán jöhetett a lehetőség, hogy filmet kellene írni. Meg is írta, de benne maradt a színpadi fogantatás - gondolok itt elsősorban arra, hogy elég jól kirajzolódnak a film szerkezetében a felvonások. Aztán ott van például a reggeli rituálé motívuma, ahogyan a boldog házaspár elkezdi a napot: ahogy csörög a ébresztőóra, ahogy ébrednek, az ezzel kapcsolatos állandó gesztusok, mondatok - és ahogy a görbe éjszaka után a vekkercsörgésre a férj ugyanúgy kezd reagálni és cselekedni, aztán egyszercsak rájön, hogy nem az otthoni ágyában van és nem a felesége fekszik mellette: ez is egyértelműen színpadi hatás.

Itt még szorgosan dolgoznak az ellenőrök...

Hozzá jön még, hogy ugye ez a film a prűd 60-as évek közepén készült és ennek megfelelően a "görbe éjszaka" semennyire sincs megjelenítve; két kedves becsípett embert ugyan látunk, de még egy kétértelmű tekintetet sem vetnek egymásra és egymáshoz sem érnek. Közvetlenül a becsípett beszélgetés után már az a kép jön, amikor egymás mellett alszanak, de azt is teljesen civilizáltan, nem összebújva. Szóval a látvány alapján simán el lehet képzelni, hogy kiütötte őket a jó kis pálinka és teljesen ártatlanul aludtak el egymás mellett - és ezzel máris erősen meggyengült az alapvető konfliktus. Úgyhogy azért valahogyan egyértelműsíteni kellett volna ezt az éjszakát, amit szerintem művészi eszközökkel, a "14 éven felülieknek" korhatár átlépése nélkül is meg lehetett volna tenni.

S ha már a pálinkáról van szó, vajon hogyan került hozzájuk? Ahogy a Váradi Hédi és Gábor Miklós által megjelenített figurákat megismertük, egyikükről sem képzelhető el, hogy egy üveg pálinkával kelnek hivatalos útra. Akkor csak az ellenőrizendő fiókvállalat igazgatója (Somogyvári Rudolf) tehette a szobába, mint gondos házigazda, viszont amilyen hivatalos volt a légkör közöttük, bár a helyi főnök próbálta oldani, nem hiszem, hogy merészelt volna egy üveg piát betenni a szobába. Viszont az írónak szüksége volt rá, hiszen az "eredendő bűn"-höz kellett neki két becsípett ember, így dramaturgiai megokolások nélkül, sőt, szerintem kifejezetten a helyzet ellenére mégis odavarázsolt egy üveg itókát. És ez csak egy egész kis apróság a film következetlenségeiből.

... és itt már becsíptek... (Film Színház Muzsika 1964. 15.)


A férfi főszereplő figuráját nekem egy kicsit túl ideálisra faragta az író. Azt értem, hogy erre azért volt szüksége, hogy még abszurdabb legyen a történet, annak fényében, hogy egy ennyire rendes férj lép félre, de ez akkor is papírízűvé tette a szerepet. Kíváncsi lennék, forgatás közben Gábor Miklós miket gondolt magában egy ilyen, számára egyébként sem próbatét feladatról, miközben este Hamletet ment játszani és már IV. Henrikre is készült...

Jót mosolyogtam, ahogy a film végén az író helyrebillentette a nézők szocializmusba vetett hitét :). Ugyanis miután két ellenőrünk feltárta, hogy a vidéki fiókigazgató súlyosan sáros a pénzügyek hanyag kezelésében, jelentésük megtétele után közvetlen főnökeik mégsem ezzel foglalkoztak, hanem kettejük magánéleti félrelépésével. Viszont a csúcsvezető helyretette az ügyet azzal, hogy visszaterelte a dolgot az eredeti mederbe, a mátrai üzem ellenőrzésének eredményeire s az ebből fakadó intézkedések megtételére.  Úgyhogy a korabeli néző megnyugodva tapasztalhatta, hogy ha alsóbb szinteken vannak is olyan vezetők, akik félrevihetnek hivatalos ügyeket, "odafönt" hozzáértők ülnek, dolgoznak és intézkednek...



2014. október 28., kedd

Már nem olyan időket élünk - még egy kritika

Bár annyira nem volt jelentős alkotás, de nézzünk meg még egy korabeli sajtóvisszhangot a nemrég a Duna TV-ben vetített filmről.

Ezúttal a Filmvilág 1964. évi 6. számába lapoztam bele, Almási Miklós hosszabb kritikájából idézek részleteket - de előtte egy kép a Film Színház Muzsikából:

Film Színház Muzsika 1964. 15.

Film iróniával - mondja az alcím, és ez mindjárt kíváncsivá teszi az embert: az irónia moziviszonylatban bizony ritka fűszer, különösen nálunk, ahol nem is igen ismerik összetételét. Még inkább kíváncsi lettem, amikor megtudtam a történet magvát. Kállai István forgatókönyvében, illetve az írói ötletben máris éreztem valami egyszerre vidám és komoly, könnyed és filozofikus, csúfolódó és segíteni akaró baráti kacsintást. Így ültem be a moziba, s vártam az iróniát. Az első képsorok futása, a konfliktus földrengése még kellemes is volt, de aztán lassan csalódottnak éreztem magam: valahol eltértek az alapötlettől, valami más filmet kezdtek el vetíteni.
[...] 
Mondom: az élet által felállított kelepce: a kiinduló szituáció még mulatságos és komoly, iróniával - legalábbis annak kiaknázható lehetőségeivel - telített. Egy kétgyermekes boldog családapa és könyvelő (Gábor Miklós) és egy nagyon csinos gazdasági szakértő (Váradi Hédi) a véletlen folyamán együtt száll ki egy mátrai fiókvállalathoz ellenőrzésre. A hideg azonban behálózza őket, s a védekezésként bevett itóka nemcsak a didergést kergeti el, hanem oldja a nyelvet is, a gátlásokat is: reggelre kelve egymás mellett ébrednek. A film itt tenné fel az első "fogas" kérdést: vajon nem erkölcsösebb-e az ilyen "ballépést" pusztán kalandnak tekinteni és egyszerűen elfelejteni, mint magán-, sőt társadalmi ügyet csinálni belőle. Csakhogy ezt a látszólag könnyed, valójában komoly kérdést máris átszövi egy másik szál: lehet-e és kell-e a hivatalos szerveknek beleavatkozniok az emberek magánéletébe, akkor is, ha ez a magánélet el tudja rendezni önmagát? Ezzel az eredeti szituáció könnyeden komoly, elgondolkoztatóan mulatságos rajza áttűnik egy oktatófilm szárazságába.
[...]
Ezzel azonban a film többi lehetősége is elhomályosul: kiaknázatlan marad az, hogy miként teszik túl magukat a "szerelmesek" kalandjukon, hogyan jutnak el az ügy látszólag cinikus, valójában egyetlen észszerű emberi lezárásához, homályba borul a pletykaéhes kispolgári környezet szatirikus ábrázolása (csupán az illusztrációját kapjuk). A többoldalú, merész, ironikus cselekményvezetés elszürkül, összetettsége elvész. Marad a "hivatalos" állásponttal való vita. Ettől a fordulattól kezdve eltűnik a könnyű kézzel írt filozofikus mondanivaló - felerősödik a melodráma: a családi tragédia sötét színei uralják a vásznat.Az alkotók helyenként még nagy adag szentimentalizmussal is nyomósabbá akarják tenni érveiket: nem szabad beavatkozni. Melodramatikus-tragikus képek sorakoznak, az ígért ironikus film helyett egy másik film pereg előttünk. Annyira "másik", hogy egyszerűen elfelejti önmagát, indító hangvételét, könnyedségét, iróniáját, problémáját.
[...]
Marton [Endre] végülis nem tudta felhasználni a forgatókönyv által kínált többrétű társadalmi  komédia anyagát, egyszerűsített és ezzel széttépte az irónia finoman csillogó hálóját.
[...]
Az alakítások közül Váradi Hédi mellett Sinkovits Imre játékát emelném ki, neki sikerült leginkább eltalálnia a komolyan humoros irónia játékstílusát. Dallos Szilvia feleség-alakja kissé merevre sikerült, nem tudott kilépni a melodramatikus keretből. Gábor Miklós ügyesen vált a játék és komolyság színein. Pásztor István képei önállóan törekedtek ironikus hatásokra; a film meglevő mulatságos fordulatait ötletes vágásoknak, modern képi fordulatoknak köszönhetjük. Még ez vall leginkább az eredeti koncepcióra: Marton láthatóan arra törekszik, hogy egy nem mulatságos cselekményt mulatságos képekben mondjon el, így akarván megteremteni a "komoly vidámság" összbenyomását, a leleplező irónia fintorát. Csak az a baj, hogy a cselekmény kiemelt fonalai néha nem engedelmeskednek az ilyen mulatságos láttatásnak, és szomorúak maradtak. Gyulai Gaál János zenéjét közepes hangkulisszának éreztük.

Hát ennyi ennek a kritikának a lényege. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy ha Almási Miklós úgy gondolja, hogy a film a jó indítás után félresiklott, akkor ebben szerintem nem a rendező, vagy nem csak a rendező, hanem elsősorban az író a ludas, ő vitte félre a cselekményt és azon már a rendező sem segíthetett, legalább is alapvetően nem.

S ha már megszólaltam a profi által írt kritika végén, akkor legközelebb elmondom én is a véleményemet.

2014. október 19., vasárnap

Már nem olyan időket élünk - kritika

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 18. számából idézem Kürti László kritikáját. A mellékelt kép is itt jelent meg.



       Nem eléggé vígjáték - jegyezte meg valaki a sajtóbemutató után. Ezzel egyet is lehet érteni. A film alkotói viszont nem is azt vállalták,hogy vígjátékot készítsenek. Műfaji meghatározásuk: "Film iróniával".  Hogyan értsük ezt? Azt hiszem, csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy az, amit látni fogunk, nem szorítható valamelyik műfaj keretei közé, nem dráma és nem vígjáték, bár lehet olykor ez is meg az is, egyszerűen:olyan filmre kívánkozó aktuális élményanyag, ami megérdemli a finoman gúnyos bírálatot. Méltán elvárhatják a film alkotói, hogy ezt a szándékukat figyelembe vegyük, hogy megértsük műhelygondjaikat, annál is inkább, mert a filmben szereplő erkölcsi problematika az életben se tiszteli a műfaj-határokat.
       A film írója, Kállai István már a Kötéltánc című sikeres színdarabjával bizonyította, hogy igen fogékony a társadalmi-morális kérdések iránt. Ennél a filmnél is arról van szó, hogy jó szemmel meglátott egy fonák erkölcsi magatartástés annak pellengérre állításához elfogadható történetet, mulatságos helyzeteket teremtett. Hősei, Éva és Zoltán hivatali munkatársak. Évának vőlegénye, Zoltánnak felesége és két gyereke van. A lány szereti a vőlegényét és a férfiban se hűlt ki még a szerelem a felesége iránt. Közös kiszállásukon mégis belemennek egy kalandba. Van ilyen is. Ez az ügy mégis más. Éva és Zoltán között ugyanis nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, nem kívánják annak az éjszakának a folytatását és a sértettek már meg is bocsátanának nekik, ha nem akadna egy botcsinálta "pártfogó": a családi életében boldogtalan felettes, aki az úgynevezett nagy szerelmet képzeli-kívánja ebbe a kapcsolatba. Már nem olyan időket élünk, amikor egy rossz házasság fenntartása érdekében csak úgy beleavatkozhattak az emberek magánügyeibe - ebből indul ki és - ellenkező szándékkal - ő ugyanúgy beleavatkozik. A két főhős családi konfliktusának komollyá váló alaphangja mellett ez a cselekményszál, valamint a hivatali környezet érdekes reagálása adja a film szatírikus vonulatát. Az író számára ez az utóbbi a fontosabb és nem véletlen, hogy a legjobb jelenetek a hivatalban játszódnak.
       A film jórésze kellemesen telik el és jobbára csak utólag, amikor gondolkodni kényszerülünk a látottakon, hökkenünk rá, hogy a két főszereplőről alig tudunk többet, mint mennyire az írónak a tétel illusztrálásához szüksége volt, s hogy az alapötlet a sok dramaturgiai ügyeskedés ellenére is sok szempontból kihasználatlan maradt. Ami viszont már a vetítés közben is zavart, az a párbeszédek igénytelensége, nem egyszer a jó ízlést is nélkülöző lapossága.
       Marton Endre rendezése, kiváltképp ha első filmje, a Katonazene méltán dicsért előnyeire gondolunk, némi csalódást kelt. Lassan, körülményesen mozgatja a szereplőket, görcsösen rajtuk tartja a kamerát, nem enged elég levegőt, környezetet nekik. Ahelyett, hogy valamilyen közös játékstílusba fogná össze a műfajilag különböző epizódokat, inkább még fokozza a távolságot közöttük azzal, hogy szinte a színpadi játék fokáig használja ki az éppen adott műfaji lehetőségeket. A legjobban rendezett jelenet a hivatal ebédlőjében játszódik. Kitűnő képsor mutatja meg itt egyszerre a pletyka áldozatait és kibiceit. Szorongás és érdeklődés, zavar és káröröm váltakozik együtt az arcokkal, Marton itt valóban képekben gondolkodott, érezte a tempót, frissen, hatásosan komponált. Mint ahogy sikerült érdekesen megteremtenie a két főszereplő és a főmérnök esti utcai találkozásának szégyenkeztetően szomorú hangulatát, megidéznie egy-egy pillanatra a családi szeretet, vagy a hivatali bürokrácia levegőjét. Ezt a könnyed, elegáns stílust kellett volna általánosítania. Helyenként viszont nem éppen szerencsésen alkalmazott külsőségekkel kívánta megteremteni a filmszerű hatást. Kirívó példája ennek az a vágás, amikor a telefonáló vőlegény dühös fenyegetőzésére, hogy bemegy és szétveri a hivatalt, az atombomba-robbanás hosszú képsora következik. Igaz, a betétnek aztán kielégítő dramaturgiai magyarázata lesz, mégsem szabadulhatunk a bosszantó gondolattól, hogy az emberiség e szörnyű rémképének itt egy szójáték funkciója jutott.
       A színész-gárda nagyon erős, nem kétséges, hogy az itt kapott feladatnál lényegesen nehezebbet is színvonalasan megoldanának. Kihasználatlannak éreztem Gábor Miklós tehetségét épp úgy, mint Sinkovits Imréét, vagy még inkább a Váradi Hédiét, akinek amúgy is ritkán van alkalma odaállni a felvevőgép elé. Amit nyújtanak, így is teljes illúziót kelt. A feleséget játszó Dallos Szilviának a jó alakításon belül is van egy nagyon őszinte, szép pillanata. A hivatal jól sikerült atmoszférájához járul hozzá Tyll Attila, Gellei Kornél, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc, Gyimesi Pálma, Rajz János és mások játéka. Mezei Mária a némileg "A Manderley-ház asszonyá"-ra emlékeztető stílusban is érdekeset nyújt. Pásztor István a fentebb kiemelt jelenetek fotografálásáért dicsérhető. Képei azonban olykor túl fényesen, túl hangsúlyosan kívánják rögzíteni még azt is, ami jelentéktelen. Gyulai Gaál János zenéje kellemes.


2014. október 11., szombat

Egy 50 éves film

A közelmúltban újra lehetett látni a Duna TV-n a Már nem olyan időket élünk című, 1964-ben készült magyar filmet. Amennyire tudom, hosszú évtizedek óta nem tűzték műsorra - legalább is én még soha nem találkoztam vele, pedig mindig kiemelten szoktam figyelni Gábor Miklós megjelenéseit a televízióban, rádióban.


Van még több filmje, ami érthetetlen módon soha nem került elő a bemutatása óta. Erről a jelenségről már írtam úgy négy éve az Alázatosan jelentem című film kapcsán, amit azóta sem tűztek műsorra. Pedig több olyan tv-csatorna is van, amely rendszeresen előveszi a magyar filmtermés darabjait az 1940-es évektől, esetenként még korábbról, keresztül az ötvenes, hatvanas, hetvenes évtizedeken. Sok filmet szinte évente levetítenek, vagy ha az összes csatornát egyben nézzük, akkor évente többször is, ugyanakkor vannak filmek, amelyek egyáltalán nem kerülnek elő. Pedig nyilván megvannak, hiszen szerepelnek a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban, csak valahogy senkinek nem jut az eszébe, hogy válogasson közülük. Azért kíváncsi lennék, hogy az egyes tv-csatornák filmszerkesztői hogyan, milyen gyakorlat - vagy elmélet - alapján dolgoznak, amikor konkrét filmeket válogatnak ki (be). Nyilván vannak évfordulók és léteznek különböző tematikus válogatások, én most főleg arra gondolok, amikor alkalom nélkül, "csak úgy" tűznek műsorra filmeket, hogy vajon ilyen esetekben megnézik-e egyáltalán a teljes magyar filmtermést például abból a szempontból, hogy mely filmek azok, amelyek soha, vagy csak nagyon-nagyon ritkán kerültek közönség elé. Egy közszolgálati csatornának azért ezt meg kellene tennie... Hogy Gábor Miklós filmjeinél maradjunk, például a Mágnás Miska nyilván fontosabb és egyúttal népszerűbb alkotás, mint mondjuk éppen a Már nem olyan időket élünk és az rendben is van, hogy az előbbit sokkal gyakrabban látjuk. De azért jó lenne, ha a többi filmtől se fosztanák meg teljesen a nézőket...

Mindenesetre most Gábor Miklós nem játszott mozifilmjei közül legalább egy alkotással megismerkedhetett, akit érdekelt. Szó se róla, a gyengébb magyar filmek között a helye. Szerintem vannak vele dramaturgiai gondok is, másrészt a Telkes Zoltán nevű férfi főszerep semmilyen szakmai kihívást nem jelenthetett Gábor Miklósnak. De a film 1964-ben készült, színpadi Hamletjének és IV. Henrikjének idejében, szerintem ezért is érdekes nézni. Sok kitűnő színész is játszott benne, mint például a női főszereplő, Váradi Hédi, akit aztán egy évtized múlva, vagy már talán korábban is "ejtenek", pedig az egyik legnépszerűbb színésznő volt... Azért is érdemes nézni, mert még így, félig sikerült alkotásként is érzékelhető belőle, hogy milyen is volt a "létező szocializmus" légköre, különösen azoknak, akik még nem éltek akkor.

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 3. számába lapoztam bele, ekkoriban folyt a forgatás, erről szól ez a röpke tudósítás és ehhez mellékelték a fent megmutatott képet:


Legközelebb korabeli filmkritikákat fogok mutatni.

2014. október 4., szombat

Apa és lánya 1992-ben

A facebook-on egy kedves virtuális ismerősöm hívta fel az én  figyelmemet is arra, hogy csütörtökön (október 2.) az m3 televízió műsorán egy kedves, rövid műsort lehetett viszontlátni, egy közös beszélgetést Gábor Miklóssal és lányával, Júliával a Kávé habbal című, jó másfél évtizeddel ezelőtt futó népszerű kellemes, Szilágyi János riporter által jegyzett műsor-sorozatból.

Az első szavam a köszönet Beátának, hogy ezt megtalálta és megosztotta.

A második szavam a bosszankodás, mert még az RTV Részletes-ből sem tudható meg az az információ, hogy a semleges "Kávé habbal" műsor egyes folytatásai kiket is rejtenek - pedig sok kiváló és érdekes ember volt a retro-csatorna által mostanában újra nézhető sorozat alanya. A internetes fő-műsorlelőhelyen sem a legjobb megoldást választották a szerkesztők: az egy-egy műsorral kapcsolatos elsődleges információk rendkívül szűkszavúak. Ez azt jelenti, hogy például a Kávé habbal műsor esetében minden egyes alkalommal külön-külön rá kell kattintgatni a címre, ha az ember meg akarja tudni, hogy abban az adásban kiket is láthat, pedig az a néhány név simán elférne a főoldalon is. Nemcsak ebben, hanem valamennyi műsorban sokkal gyorsabban és alaposabban lehetne tájékozódni, ha a minimális címen kívül ez az első "blikk" még adna némi fogódzót, aztán a bővebb részletek tényleg jó helyen lennének a háttérben.

Forrás: nava.hu

A harmadik szavam viszont újra az öröm, mert a Nemzeti Audiovizuális Archívumban - ez az a NAVA, amiről már írtam részletesen itt a blogban - az apa-lánya riport máris megtalálható, méghozzá nyilvánosan: tehát nem kell bemenni hozzá valamelyik NAVA-pontra, hanem otthon, kényelmesen, bármikor megnézhető. Ezt az egészet pedig azért írtam le, hogy megmutathassam a lelőhelyet azoknak, akiket ez a műsor érdekel és szintén nem vették észre, vagy nem volt idejük megnézni. 

A műsor előtt itt van még egy "lopott" kép a Nők Lapja 2004. évi 12. számából, ahol együtt van a család - nyilván jóval korábban készült, hiszen Ruttkai Éva 1986 őszén meghalt.

Gábor Júlia a szüleivel és anyai nagymamájával

Magáról a műsorról felesleges lenne bármit mondanom, hiszen akit érdekel, most innét meg tudja nézni. Talán csak annyit, hogy ritka pillanatot rögzített, mert egyetlen alkalom volt, amikor apa és lánya így megjelent a nyilvánosság előtt:

2014. szeptember 27., szombat

A vak - kritikák

Szeptember 24-én láthattuk az m3 csatorna műsorán Walter Jens: A vak című kisregényének 1962-ben, a Magyar Televzióban készült filmváltozatát. Elmúlt alkalommal előzetest írtam róla és ígértem, hogy a megtekintés után megmutatok két kritikát.

A Film Színház Muzsika 1962. 25. számából már idéztem néhány mondatot Lelkes Éva írásából, most ezt folytatom.
Az írás szól Benedek Katalin dramaturgiai munkájáról, majd rátér a filmes megvalósításra:

Az előadást Ádám Ottó kitűnő rendezésében láthattuk. A rendező legnagyobb erénye az volt, hogy elkerülte a szentimentalizmus minden csábítását. Sallangmentes játékstílusra törekedett, s kitűnően élt a televízió lehetőségeivel. [...]

Az előadás kiemelkedő alkítása Gábor Miklós nevéhez fűződik. Döbbenetes hitellel állította elénk Heinrich Mittenhaufen alakját. Tolnay Klári a feleség, Inge szerepében nem kapott hálás feladatot. Mégis élethű rajzot adott a kétségbeesett asszonyról. [...]
Még csak annyit, hogy régen láttunk ilyen jó operatőri munkát, mint amilyennek Kocsis Sándor vezető operatőr közreműködésével ezúttal tanúi lehettünk. Maros Rudolf kísérőzenéje önmagában is érdekes, izgalmas, néhol félelmetes hatást keltő muzsika.




A Film Színház Muzsika következő, 1962. 26. számában pedig Féner Tamás fényképe mellett, amit szintén ide másolok,  a következő - sajnos, aláírás nélküli - cikket olvashatjuk, csak Gábor Miklós alakítására fókuszálva. Ugyanazt fogalmazta meg benne névtelenségben maradt írója, amit én csak éreztem, míg néztem a filmet: hogy ez már nem is színészi alakítás, inkább egy transzcendens létezés...






 Aki befelé tekint

Mozdulatlan és mégis eleven szemek. Egy vak szeme, amely mögé mégis élesebb vonásokkal rajzolódik fel tárgyak, emberek, cselekvések képe, mint ahogy olykor az ép szem felfogja a megszokott látványt. Hogyan lehetséges? A néző rá sem eszmél, hogy vele szemben, ott, a televízió képernyőjén a színész nyitott szemmel jár a ráirányított ezerszeres fényben, s meg sem rebben a tekintete. A nézőnek eszébe sem jut kételkedni, hogy Heinrich Mittenhaufen, - megvakult. S ez az ember nem lehet azonos a színésszel, akit a műsor hirdet, mert a színész nyilvánvalóan csak eljátszaná a látninemtudás állapotát, míg ez a szobájában idegenül tapogatózó tanító valóban vak.
A színésznek ismét sikerült valami, amit a köznapi észjárás elképzelhetetlennek tart. Az önfegyelmezésnek micsoda különös ereje és az azonosulás képességének milyen teljessége. Pedig a színész, Gábor Miklós semmi különöset sem tett azért, hogy elhiggyük neki a játékot. Nem tett egyebet, mint hogy - nem látott. Pontosabban: nem nézett, s így egyszerűen nem adott lehetőséget a nézőnek arra, hogy kételkedjék. Ő nem velünk akarta elhitetni, hogy egy, a látvány szépségétől megfosztott ember arcát ölti magára. Nem elhitetni akarta. Még csak tudomásul sem vette. Egyszerűen nem látott. Csak befelé tekintett az emberbe, aki akkor ő maga volt. Így teremtette meg azt a kettős hatást, amiből aztán a néző nem tudott szabadulni, figyelve az önmagáért küzdő embert, akinek halott tekintete mégis az élet felé kutatott. Egyszerűen... egyszerűen... Mennyi fáradság, az értelemnek milyen felfokozott aktivitása teremti a művészetben ezt az egyszerűséget. Színházban, filmen van sok egyéb lehetőség, több is talán, más is, néha utol sem érhető. Az arcnak, a szemnek, a legegyszerűbb eszközökkel a legtöbbet kifejezőnek ilyen sajátos alkalma nemigen. Ha olyasféle hatást kellene a színpadon felidézni, mint itt Jens "A vak" című TV-játékában teremtett a színész, ahhoz nem volna elég összeesni a nyílt színen. Ahhoz már azt kellene elérni, hogy valaki szűnjön meg lenni fizikai létében, miközben ott jár, beszél előttünk.

2014. szeptember 23., kedd

A vak - előzetes

Az utóbbi időszakban a rádió és a televízió műsorában egyaránt hatalmas felfutás volt Gábor Miklós különböző felvételeiből. Máskor egy évig nem tűznek műsorra annyi mindent, mint amit most néhány hét alatt. És micsoda kincsleletek vannak köztük!!! A felfutás egy része a Tolnay Klári centenárium következménye: annak keretében vetítette le az m3 csatorna - igaz, a nagyon késő esti órákban és nem ismételve meg -  Illyés Gyula: Kegyenc című színművének előadását a Madách Színházból, és vetíti szerdán azt, amiről most akarok szólni. De volt más is: a Duna TV a napokban tűzte műsorára a Már nem olyan időket élünk című filmszatírát, ami szintén évtizedek óta nem volt látható (mondjuk annyira nem volt jó film, de Gábor Miklósnak az egyik legjobb korszakából való, 1964/65-ből). Elhangzott két rádiójáték is, azokat még egy-két hétig vissza lehet hallgatni a rádió hangtárában, utána már csak a NAVA honlapon lesznek, sajnos csak korlátozottan hozzáférhetők. Úgyhogy itt a két link, ha valaki még gyorsan meghallgatná őket:


és


mindkettő ugyanabban a műsorsávban, 21.04-kor kezdődött, az időpontra kell kattintani a meghallgatáshoz. Egyébként két egymás utáni este voltak műsoron, szeptember 13-án és 14-én, a Kossuth rádióban.
Közülük nekem a Kényszerleszállás az igazi csemege, emlékeztem rá gyerekkoromból, pedig azóta sem hallottam, csak most :)

De térjünk rá végre a szerdai filmre, amely szintén a Tolnay Klári centenárium keretében kerül képernyőre, bár Gábor Miklós benne az abszolút főszereplő. 

Ez egy 1962-ben (!) készült  televíziós film Walter Jens: A vak című kisregényéből. Azt gondoltam, ez is megsemmisült az idők folyamán, mert egyik Gábor Miklós portréfilmben sem került elő, és amennyire emlékszem, azóta sem vetítették le a televízióban, úgyhogy rendkívül meglepett, amikor megláttam az előzetesét :) Az m3 csatorna, amely számomra egészében ugyan csalódás, szerencsére néha mégis csak előkotor egy-egy kincsleletet. Lennének még javaslataim számukra...

De térjünk vissza a filmre:
Az alapregény 1959-ben a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, könyvtárakban még hozzáférhető.

Film Színház Muzsika 1962. 25.

Egyelőre csak a regény alapszituációjának felvázolását idézem Lelkes Éva kritikájából (megjelent a Film Színház Muzsika 1962. 25. számában), azzal a megjegyzésével, hogy a dramaturg nagyon pontosan alkalmazkodott az alapműhöz, tehát ez a leírás teljesen érvényes a filmre is:

A történet egy negyven évig látó ember szerencsétlen megvakulásáról szól. Helyesebben talán arról, hogy szerencsétlensége pillanatától milyen hamis utakon keresi azt a mentő illúziót, amely az élethez vezet vissza. Éppen ezért több ez a regény, mint érdekes kuriózum, több a világirodalomban csak ritkán megjelenő vakok gondolatvilágának tükrözésénél. Több ennél, mert  Walter Jens főhőse a minden talaját vesztett ember örök drámáját példázza. Olyannyira, hogy Heinrich Mittenhaufen maga is rádöbben arra: tulajdonképpen látó korában is vak volt. Akkor találja meg az egyedüli utat, amikor ráeszmél: az élet olyan társasjáték, amelyet csak közösen érdemes játszani. Walter Jens ezt a sorsforduló-tragédiát egyetlen szenvedély köré csoportosítja. A vak embert egy építőkocka kövei távolítják el a valóság világától. Ezek azok, amelyek később visszahozzák az életbe is.

A regényből Benedek Katalin írt forgatókönyvet, amelyből Ádám Ottó rendezett televíziós filmet. Hogy a forgatás pontosan mikor zajlott, nem tudom, de adásba 1962. 24. hete körül került, azaz június közepén. Hogy milyen volt akkoriban a televízió munkatempója, mennyivel előbb forgattak, nem tudom, de az a valószínűbb, hogy nem lehetett nagyon sok idő az átfutás. Így szerintem körülbelül a Hamlet bemutatásának (1962. január 14.), vagy az első néhány hónap előadásainak időszakában készülhetett ez a műsorújság szerint 52 perces film. Arra nem emlékszem, hogy Gábor Miklós említette volna ezt a szerepét valamelyik könyvében. Ha naplójában írt is róla, a Tollal-ba nem válogatta be. Pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg a forgatást. A filmről megjelent kritikák ugyanis olyan felső fokban emlékeztek meg alakításáról, ami még a többnyire dicsérő, elismerő kritikák között is párját ritkítják. Ez azt jelenti, hogy a Hamlet-élmény és Hamlet-munka közben is mesterművet adott ki a kezéből egy teljesen más területen. Most nem szeretném ezeket a véleményeket előre megmutatni, előbb feltétlenül nézzük meg a filmet, aztán majd jelentkezem a kritika többi részével és egy másik korabeli írással is, ami kifejezetten Gábor Miklós alakításáról szól. 

A vak tehát szeptember 24-én, szerdán kerül műsorra a m3 csatornán, este 21 óra 10 perckor.

A szereplők: Gábor Miklós (Heinrich Mittenhaufen), Tolnay Klári (Inge, a felesége), Ujlaky László, Kelemen Éva, Miklósy György, Petur Ilka, Dávid Ágnes, Demjén Gyöngyvér.
Az eredeti regényt fordította Gyurkó László. Forgatókönyv: Benedek Katalin. Zene: Maros Rudolf. Operatőr: Kocsis Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

 

2014. szeptember 20., szombat

Gábor Miklós, az író 3.

Folytassuk Gábor Miklós önálló köteteinek számbavételét:


1990

KOS A MÉRLEGEN
Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1990. 364 oldal + 28 tábla (fekete-fehér fotók)
A borítón Szász Endre rajza Gábor Miklósról:



 Fülszöveg:

Gábor Miklóst nem kell bemutatnunk - egyik legjobb és talán legnépszerűbb, ragyogó intellektusú színművészünk. Zseniális örökkamasz - mint ő is írja: valahogy mindig, minden szerepében kócos marad. Mintegy százötven szerepet játszott, több könyvet írt. Új kötete színházról, előadásokról, szerepértelmezésekről, társulatokról és persze Gábor Miklósról szól.
   Vissza-visszatérő témája Shakespeare és a Shakespeare-szerepek. Mindenekelőtt a Hamlet. Ezerféleképpen elemzi, s a konklúzió, ahova eljutott, legalábbis evidensnek tűnik: "Hamlet 'titka' nem a zseni, hanem annak az embernek a titka, akibe szerelmesek vagyunk."
  "Óriási állatkert ez a drámai oeuvre" - mondja tiszteletlen pontossággal Shakespeare színházi népéről. "Engem Shakespeare clownjai, ezek a rögszerűen nehéz, szinte a tragikus határán álló alakok Beckett és Ionesco alakjaira emlékeztetnek. Bemondásaikkal, monoton bohóctréfáikkal a fizikai és szellemi lét végső, földhözragadt nyomorát képviselik."
És mégis: "Engem Shakespeare-ban az izgat, hogy lehet túljutni Becketten. Most örüljek, hogy sehogy?!" Brookék előadásai felkavarják, megrázzák és kétségbeejtik. "Kegyetlen színház? Ügyes, sőt használható jelszó. De igénytelenül egyértelmű."
Az Oszlopos Simeon. Találkozás Sarkadival. Találkozás a lélek mélyével, a maga démonaival. "Megértem, hogy Sarkadi megijedt a maga sötét röhögésétől. Ő is érezte, hogy az emberekre vigyázni kell. De szeretném megmondani szegénynek - könnyel és haraggal képtelen sorsa miatt - hogy én a Simeon olvasása után úgy éreztem, megtisztultam."
    Szerelmeslevél Bajor Gizihez, aki mindvégig olyan kifinomultan élvezte a színpadi csókot. "Mi pedig azokban az években elárultuk, el akartuk árulni Gizit... Könnyű ma már őszintén szeretni őt. Már nem él."
Szerep és színész. "Mint csigának a háza, nélküle mi marad? Eby darab alaktalan és visszataszító - bár talán szánalmas - meztelenség... a csiga azért csiga, hogy házat termeljen."
    Sikerek mellett kudarcok, talán bukás is... Vagy ellenkezőleg: új utak, tartományok meghódítása? "A gondolatszabadság valóban gondolatszabadság, bármi eszembe juthat, és el is kell fogadnom minden ötlet kihívását. Hogy ne gondoljam, az nem lehet. Nem félhetek a saját gondolataimtól."
"Kedves Jóska!" "Kedves Miklós!" Távozás Vass Évával Pestről. A kecskeméti színház. Találkozás Ruszt Józseffel.
"Nyugtatókat szedek, de még így is nehezen alszom. Szüntelenül a Henriken jár az eszem, de ez nem jó." A rendező naplója: a régi nagy szerepet, Füst Milán Henrik király-át rendezi a budai Várszínházban. Rengeteg munka, görcsös erőfeszítés után: siker, a nyugalom perce. "Íme elkezdődik egy színház..."
    "Ezek az írások - írja Gábor Miklós könve előszavában - csak magukért felelnek. Mondatonként." Ezek a megrendítően őszinte írások - ígérjük az olvasónak - az olvasás - és a színház! - nagyszerű szellemi kalandjával ajándékoznak meg. Egészében is, mondatonként is.


                                                                              1995

EGY CSINOS ZSENI
Bp. Magvető, 1995. 282 oldal. A kötetben szereplő illusztrációk a szerző 1954-es rajzai



Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A jó könyveket nem várja taps, zajos siker. De ha egy színész könyve? És ilyen jó? Ha színházról, szerelemről, politikáról, sikerről és bukásról, az élet örömeiről és szégyeneiről így tud írni? Ilyen szenvedélyesen, okosan, ironikusan és bátran? Ez nem egyszerűen egy nagy színész naplója - ez egy jó könyv. De mert nagy színész írta, tapsot érdemelne. Igazi, zajos, színházi sikert.

Fülszöveg:

"... a könyveim is elárulják, hogy nagyon is földhözragadt vagyok, hogy az életről semmit nem tudok, nem is mondok semmit, csak amit átéltem, amit végigcsináltam. Igaz, van egy barátom, aki szerint olyan vagyok, mint viharban a tengerész: csapkodnak körülöttem a hullámok meg az istennyila, de közben időnként feltűnik a pofám, és azt mondom: 'Itt rend van!' És hozzátette: 'És, rend is van!' Akik azt mondják, hogy benne vannak az életben, rendszerint nem tudnak úszni, átcsapnak a fejük felett a hullámok, a szájuk, az orruk tele a tenger sós ízeivel, és azt hiszik, hogy a tenger arra való, hogy az ember nyelje, nem pedig arra, hogy ússzon vagy halásszon benne."

"Az ember fiatalkorában azért választja a színpadot, mert szép akar lenni. És az ember még vén fejjel is szeretne egyszer-egyszer szép lenni. Persze a színház a képzeleté elsősorban. Nem az igazán szépek lesznek a szerelmes színészek és a szexkirálynők, hanem azok, akik el tudják képzelni és hinni magukról, hogy szépek."

"... hajlok arra, hogy a bohócokat jobban szeressem, mint a drámai színészeket. Jobban irigylem őket."

"... én se a pályámon, se a politikában nem találok olyan társulatot, hogy szenvedéllyel, odaadással tudnék hozzá csatlakozni. Elég baj, de elvégre az én koromban? Legjobban talán a szövegszerkesztőm érdemel most. Ma is vezetek naplót, ha nem is úgy, mint régen. Ez a napló, ez a sok oldal úgy sorakozik a polcaimon, mint a nyersanyag, amivel dolgozhatok, amivel dolgoznom kell."

"Itt állok egy óriási tömegű szöveggel, jó pár kosárnyi mondattal, amelynek meg kell találnom a nyitját. A szövegszerkesztő csodálatos masina, szabadon elválaszthatok, egyesíthetek, átalakíthatok szövegeket, egyik mondat magyarázza a másikat, évek távolán át is, remek foglalkozás. És végül a személyessége teljesen elvész, az ember élete puszta szöveggé válik."

(Részletek a Beszélőben 1994-ben megjelent interjúból)


                                                                                   1997

SÁNTA SZABADSÁG
Bp. Magvető. 1997. 579 oldal



Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

Az Egy csinos zseni, Gábor Miklós 1954-es naplóiból írott könyve az elmúlt év egyik legnagyobb sikere lett. Most itt a folytatás: 1955, 1956, 1957 - három, reményekkel, a szabadság mámorával és a bukás tragédiájával terhes és teljes év története.
Különleges könyv - az író könyve a színészről, aki mindig, minden porcikájában érzi, hogy a legnagyobb bukás után is játszani kell. Hogy játszani akar.

Fülszöveg 1. [Részlet a könyvből]

"De hisz a Rómeót levettük a műsorról, az előadás szétzüllött, a díszletek szakadozottak, rokkantak voltak már, aztán meg mindenki érezte, hogy nem így kellene ezt már játszani. Saskia megnézte a talán utolsó előadást, és azt mondta, hogy nagyon szép volt, mint egy mély húron szóló, fájdalmas zene - valami ilyesmit mondott, de vigyázzak, figyelmeztetett -, mert már a határán járok annak, hogy ne legyek már Rómeó, hanem sápadt arcommal, sötétre festett szememmel egy Rómeónál keserűbb, sötétebb valaki. Na már most: éppen ezen az előadáson éreztem meg, hog már nem Rómeó az én szerepem, hanem mondjuk a Hamlet, hogy az eltelt év alatt fiúból férfivá lettem, megváltoztam. - Veszélyes, ha az ember rámegy a saját szexepiljére - mondta Saskia az én Rómeómról még ezt is. - Én is azt hittem, hogy már a csúcson vagyok, hogy már mindent tudok - mondta -, de most már azt is tudom, hogy holnap is lesz nap. Szerényebb lettem."

Fülszöveg 2. [Részlet a könyvből]

"Az asztalról leesik egy könyv. Mindenütt másutt udvariasan felvenném - most nem mozdulok, hagyom, hogy a főhadnagy előmásszon az asztal mögül, és lehajoljon érte. (Saskia meséli később, hogy az ő kihallgatása alatt egy tollszár esett le, de ő felvette. Tudniillik másutt férfitársaságban semmi esetre se vette volna fel. Reflexeink nem működtek természetesen.) Keresztbe vetem a lábam, épp, amikor a pasas lehajol, és akkor látom, hogy feltűnően tarka, piros meg zöld, imperialista zokni van rajtam. Alig tudom megállni, hogy székem alá ne húzzam szerényen a lábam, aztán csak azért is otthagyom, szem előtt. Milyen primitív ez az egész! Itt dől el minden, ezekben a poros szobákban meg tömlöcökben."


2003

NYOMOZOK MAGAM UTÁN
Naplók
A kötetet Vass Éva szíves közreműködésével sajtó alá rendezte és az utószót írta Kelecsényi László
Bp. Palatinus, 2003. 309 oldal. Fekete-fehér fotókkal illusztrált.



Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A naplóíró Gábor Miklós hagyatéka rejteget még meglepetéseket.
Miért hagyta ott régi sikerei színterét, a pesti Madách Színházat és szegődött el a kecskeméti társulathoz?
Miért lett botrányszagú Shakespeare A velencei kalmár című drámájának várszínházi előadása?
Mekkora szerepe lehetett hosszas betegeskedésében az őt ért támadásoknak?
Mi újat hozott a politikai rendszerváltás a színész életében?
A több ezer oldalas naplójegyzetekből készült válogatás az életét folyton újragondoló, régi cselekedeteit elemző, remek tollú írót állítja elénk. A Nyomozok magam után méltó folytatása a színész életében megjelent korábbi köteteknek (Egy csinos zseni, Sánta szabadság).
A könyv az öt éve elhunyt Gábor Miklós emléke előtt tiszteleg.


Az előző, és a mai részben is a könyvborítók képeinek forrása az antikvarium.hu weboldal. Ott ezek a könyvek nagyrészt meg is rendelhetők, ha valaki most szeretné beszerezni őket.

A témát tovább fogom folytatni, nem közvetlenül most, de hamarosan. Következni fognak Gábor Miklós olyan írásai, amelyek más kötetekben, antológiákban jelentek meg.

Itt a mai téma végén pedig szeretném felhívni a figyelmet két közeli televíziós programra. A Duna TV-n vasárnap (szeptember 21-én) 12.40-kor fogják vetíteni a Már nem olyan időket élünk című, 1965-ben készült filmet. Gábor Miklós mellett a női főszereplő Váradi Hédi, rendezte Marton Endre. Aki nem ér rá megnézni, ugyanitt másnap este 8-kor is megteheti. A másik műsor pedig az M3 csatornán szerdán (szeptember 24.) 21.10-kor kerül adásba: A vak című, 1962-ben készült televíziós film. Címszereplő Gábor Miklós, partnere Tolnay Klári, rendezte Ádám Ottó. Erre jobban kell figyelni, mert nem lesz belőle, legalább is mostanában, ismétlés.
Amennyire emlékszem, ezek a filmek az utóbbi évtizedekben nem voltak láthatóak; A vak-ot szerintem 1962 óta nem vetítették...