2012. május 29., kedd

"Életem mámora"

Hogy az előző angol nyelvű bejegyzés után a magyar olvasóknak is jusson újdonság, megmutatok egy részletet egy Gábor Miklóssal készült televíziós interjúból. Arról beszél, legalább negyedszázaddal később, hogy mit is jelentett az ő életében Hamlet. Sajnos pontosan nem sikerült kiderítenem, hogy mikor készült ez a felvétel, de talán nem tévedek sokat, ha az 1990-es évek elejére tippelek.
Az Anno... című sorozat egyébként, amelynek keretében sugározták, ha jól emlékszem, vasárnap délelőtti műsor volt; tehát annyira azért nem komoly beszélgetés, inkább kellemesen szórakoztató, de egyáltalán nem felszínes. Valahogy így kellene ma is. Egyedül az zavar, hogy Berkes Zsuzsa azért inkább "Ön"-nek szólíthatta volna...

Gábor Miklóst természetesen ezen kívül is sokszor faggatták a legendás Hamlet-előadásról, majd mutatok más televíziós beszélgetést és újságcikket is erről.

Azért is érdekes megnézni, mert ebben a műsorban is felidézték korabeli felvételről a Lenni vagy nem lenni monológot; ám, ha figyelmesen szemléljük, kiderül, hogy ez egy másik felvétele a nagymonológnak, mint ami általában forgalomban van és amit én is megmutattam már itt a blogon. Egy másik riportban Gábor Miklós mesélte el, hogy az előadásról, illetve néhány fontosabb jelenetről több felvétel is készült abban az időben, például ezt a részt a tv-híradó számára is rögzítették; talán ezt sikerült ehhez a műsorhoz előkotorni. Érdemes a kettőt összehasonlítani, újabb bizonyítékát találjuk annak, hogy Gábor Miklósban az előadások során mennyit változott Hamlet. Erről ebben a riportban is beszélt és közben egy másik nagyon fontos dolgot is megfogalmazott: az állandóság és a változás viszonyát egy színészi alakításban.

2012. május 27., vasárnap

Olivier's Hamlet - by Miklós Gábor's interpretation

Egy kis előzetes eddigi magyar olvasóim kedvéért:
Ez a poszt a 2011. szeptember 11-én közzétett írásom: Olivier Hamletje – ahogy Gábor Miklós látta angol fordítása.
Egy kedves olvasóm révén szembesültem az igénnyel, hogy a világban szerte létező Laurence Olivier-tisztelők, rajongók is elolvashassák, ezért készült az angol fordítás. Köszönet érte Szász Teréziának!



In 1961, when the performance of Hamlet’s preparation began, Miklós Gábor was so brave to see Laurence Olivier’s Hamlet movie. By his books it wasn’t the first time, because he had seen it in 1955 during Romeo playing.
In April 1955 he had wrote in his journay what published in Tollal (With Pen) second edition (p. 41-42.):

Laurence Olivier
 

Olivier’s Hamlet movie.
How can move, how can speak these actors! What exact each of movement! What a simple cleanness, what sharpe contour!
Strange actor he is. Bitter and closed. He remains strange for me the character attracts me but for moments he repels me at the same time. But who knows what kind of taste is the better. This is the real sex appeal! And he utilizes so much! What a walk! How could he find out this ancient Roman style hairdressing! What a slyly cut neckline which stress this curved neck! [...] His speech is simple, it hasn’t any pathos which is habitual fashion to us, but it is sterile, flexible, its scale is endless, and I haven’t never felt so much that this drama is verse too. [...]
This Hamlet is „modern”, it is really! There is something what I don’t like in this movie, for exemple the shortening of the environment’s role. [...] However: when I came out of the cinema, I felt myself so antiquated.

By the effect of Olivier, the best speaker Hungarian actor learns elocution.
And now I quote the Miklós Gábor’s journey, the date is 9 November 1961 – after the Hamlet’s rehearsals began, and when he consciously saw once more the English Hamlet movie. Part of Tollal (With Pen) second edition (p. 169-170.):

Again the great movie of Olivier!
It hasn’t carried me with it so much. First Halmet’s male tenderness, permanent burning pain in which his whole biting wisdom dissolves youngness’ innocent. He watches everything around himself. But in these eyes it never disappears the uncomprehending and wondering question – he’s looking somewhere: his mother, the powerless Ophélia or himself. [...]
Which seems in the first reading a stage-thriller’s property and a simple theatrical method, it will be logical and reasonable by Olivier. He takes Shakespear seriously – like an adult an other one. What wonder I better? The safe Shakespeare’s interpretation or the great spirit which uses Shakespeare just like an instrument to appear?

I pass over a part of the Miklós Gábor’s analysis about the Hamlet-Ophélia scene by the Olivier’s movie. We can see it (Jean Simmons as Ophélia), after I interpretate how Miklós Gábor saw it in the movie and in the drama.



Ophéliascene. Hamlet understands in the first moment, there is someone who is listening, and Ophélia knows, he knows too. Both of them play a role to the audience; but to each other too; they play to tell what they tell it would be possible, thus everything is so false. Two powerless young lovers in front of the peeping world’s eyes. This is a basic situation of the life. In which Hamlet cannot touch her lover, this is the real cause of his powerlessness and his cruelty, by the way this situation is created by Ophélia too. „Get thee to a nunnery!” – it is a confession of love by the cleanness, which mustn’t to lead it into temptation, because – oh, what a curse! – it is so weak to win.

Finally, the Hungarian actor who prepared himself to Hamlet role drew the conclusion what he wrote very exactly and simple:

I wasn’t threatened by the movie. Olivier gave the solution, and in the performance I am not intrested in composition just the solution itself. Can it be enough that I simply use on the stage and live this role that way what he essentially arranged? Or can I retrust myself to myself? I’m not afraid of take everything from Olivier what I need and what I cannot make better without. If I find out something, this is the only way how I can.

And now, finally let’s see the same scene with Miklós Gábor and Éva Vass (1963). Afterwards everybody can draw up own observations and comparisons:




Translated by Terézia Szász

2012. május 23., szerda

Előadás után

Az elmúlt alkalommal öltözőjébe követtük Gábor Miklóst egy Hamlet-előadás előtt. Ám mi történik előadás után? Gábor Miklós így válaszolt egy erre vonatkozó olvasói kérdésre 1962-ben, a Film Színház Muzsika 45. számában:



A Magyar Televízió 2010. decemberi, Gábor Miklósra visszaemlékező műsorában Götz Béla szcenikus, díszlettervező, aki a Hamlet idejében a Madách Színház fiatal ügyelője volt, és így tanúja a teljes próbafolyamatnak, illetve technikai levezénylője  mind a háromszáz Hamlet-előadásnak, mesélte el a következőket:
Az esték nem értek véget azzal, hogy a színészek meghajoltak a színpadon. Úgy becsülte, legalább száz alkalommal volt az a menetrend, hogy négyen autóba ültek, és – akkor még lehetett autóval közlekedni a Margitszigeten – több kört is tettek ott, mielőtt ki-ki hazatért volna. Vass Éva vezetett, mellette ült Gábor Miklós, hátul pedig Götz Béla, és az előadásban Oscrik rövid szerepét játszó Körmendi János. Általában "Körmendi Jancsi vitte a szót", akinek már akkor is nagy humora volt; Vass Éva "úszott a boldogságban", Gábor Miklós pedig csak ritkán szólalt meg, akkor sem ahhoz kapcsolódott, amiről éppen szó volt, hanem mindig visszatért az előadás valamely momentumához. Mint Götz Béla ecsetelte, Gábor Miklós számára sohasem volt két egyforma előadás – egyrészt, mert ő maga is más-és más szellemi és fizikai állapotban volt, de azért sem, mert mindig valamit újragondolt, és újra kezdett egy monológon vagy más részleten dolgozni.
Ez tökéletesen benne van Gábor Miklós könyveiben is – itt a blogon is több olyan jelenetet idéztem fel a Hamletből, amelyben a darab egy-egy mozzanatát új és gazdagabb szemmel látta és játszotta.
Itt van például nagyjelenete anyjával, és egy másik példa ugyanerre a törekvésére a temetőjelenet. Érdemes újra felidézni őket!


2012. május 17., csütörtök

Hamlettel az öltözőben

Még mindig a Hamlet-jelmez élménye kapcsán kukkantsunk be Gábor Miklós öltözőjébe. Ő maga enged oda bennünket, ha fellapozzuk a Tollal-könyvben közzétett, a premier után jó egy hónappal írt naplójegyzetét.

Ilyen picike az öltöző...
Olvassuk el együtt ezeket a sorokat (2. kiadás, 237-238. oldal) és kövessük fekete ruhás alakját az öltözőből a színpadra, első megszólalásának küszöbéig:

A Hamlet előadása előtt mindig bekapcsolom a hangszórót az öltözőmben, hogy míg festem magam, hadd halljam a gyülekező közönség zsibongását, köhécselésüket és a perecárus hangját.
– Mert tudod, hogy az a sok ember miattad gyűlik össze – mondja mosolyogva É.
No persze hiúság. Meg hogy érezzem, amit talán a misére készülő pap érezhet, amikor meghallja az orgona hangját. Lehet, hogy nem istenre vagy saját üdvösségére gondol, de mindenképpen az elkövetkező ünnepre.
"Bemosakodásom" fontos tényezője öltöztetőszabóm rajongása és tisztelete a Hamlet-tel szemben. "Ha kihúzzák a lottómat, elhagyom a színházat, csak a Hamlet előadásaira fogok bejárni a művész úrhoz" – mondta nekem, nagyon őszintén. Én egy gróf szerény természetességével fogadom, hogy gondoskodjék limonádémról, narancsomról és feketémről. Ez a kitűnő ember, nagyszerű tapintatával: hozzátartozik felkészülésemhez.
Félhangosan elmondok egy-egy részletet. Ilyenkor a ritmust próbálgatom, meg hogy elég érzékeny vagyok-e. Nem gondolok én ilyenkor valóban Hamlet sorsára, csak mint egy-egy dallamtöredéken, mintha magamnak dúdolgatnék, úgy próbálom ki, eléggé megindít-e egy-egy sor, és jó helyen indít-e meg, egyáltalán: hol van ma este az a pont, ahol sebezhető vagyok? Legjobb, ha erre a célra olyan verset használok fel, melynek semmi köze Hamlethez.
Igyekszem, hogy minél lazábban sétáljak fel a színpadra azon a bizonyos lépcsőn, a zenekari árok sötétségéből. De amikor leülök székemre, és szemem megnyugszik a nézőtér félhomályában, és látom a felém forduló arcok foltjainak sorát, a megmozduló gukkereket, és érzem, hogy most –– mielőtt tovább figyelnék a dráma folyását –– pár pillanatig engem vizsgálnak, egyik-másik nézővel még össze is pillantunk, ilyenkor azt mondom: "Tessék, itt van Hamlet!" – mintha szimbóluma vagy inkább megtestesülése lennék valaminek, ami, tudom, él a képzeletükben, és most tőlem várják, hogy szembesítsem őket vele. Néha első személyben gondolkodom magamról, néha meg így: "Ő, Hamlet." Tehát abban a lelkiállapotban, mely végül odavisz, hogy Hamlet hangján szólaljak meg, sok az ünnepélyesség, a hiúság, sok a nevetségesen mesterkélt, sőt affektált is, szóval, a színházhoz, és nem a szerephez tartozó.

Most nézzük meg a legendás előadásból a Hamlet színre lépése előtti, azaz legelső jelenetet, amit Gábor Miklós talán még öltözői hangszóróján kezdett el hallgatni. Valamikor közben mehetett le a zenekari árokba, ahonnét a következő jelenet elején felbukkant és leült a dán királyi palota tróntermében a trónörökös számára odakészített székre...

2012. május 11., péntek

Forrás???

Néhány napja sokadszorra eredtem az interneten a google-lal Gábor Miklós nyomába: időnként le szoktam ellenőrizni, került-e fel a világhálóra érdemi és érdekes információ, íródott-e új cikk róla bármilyen vonatkozásban.

Legutóbbi vizsgálódásom óta találtam újdonságot, méghozzá a www.szinhaz.hu oldalon, ahol még április 7-i dátummal Gábor Miklós születésének 93. évfordulóján tettek fel egy megemlékező cikket. Kissé megdöbbenve fedeztem fel benne két olyan képet, amit szerintem tőlem, ebből a blogból "vettek kölcsön", csak kicsit körbevágták őket. Alaposabb megszemlélés után tényleg meggyőződtem róla, hogy ez így igaz, sőt, szerintem a másik, a katalisztes blogom egyik régi blogbejegyzéséből származnak azok a mondatok is, ahol Gábor Miklós a zenéről beszélt.

Amúgy az egyik szemem nevet, hogy ezen profinak mondható oldal munkatársa megtalálta a blogjaimat, elolvasta több blogbejegyzésemet és fel is használt belőlük – ez tényleg nagyon jó dolog és bizonyos sikerként is elkönyvelhetem. Ám mindezt úgy tette, hogy ezeket megfeledkezett FORRÁS-ként megemlíteni.

Természetesen cikkeimhez, vagy, ahogy egy blogban ezt mondani illik, posztjaimhoz én is keresgélek, olvasok és felhasználok különböző dokumentumokat, hiszen információk nélkül maximum verset lehet írni, vagy más nagyon szubjektív, irodalmi szöveget. Ám én mindig igyekszem megadni az alapdokumentumot, hogy mit honnét vettem, merítettem. Ezt még akkor is így illik, ha az ember nem szakdolgozatot vagy doktori disszertációt ír.
Természetesen olyan alapvető információkat nem kell irodalommal alátámasztani, mint például azt, hogy Gábor Miklós mikor és hol született, mik voltak legfőbb szerepei, stb., hiszen ez tényleg "törzsanyag". Ám a zenéről szóló mondatainál már illett volna megjelölni, ha nem is az én blogomat, hanem azt a könyvet, amit én is használtam, és amire természetesen akkori blogbejegyzésemben hivatkoztam is: A muzsika hullámhosszán Bp., 1970.
Nem jelölték meg azt sem, hogy Gábor Miklósnak a színészetről szóló gondolatai mely könyveiből származnak. Az illem mellett ez azért is fontos lenne, mert az érdeklődőt útbaigazítaná, hogy ha többet szeretne tudni, megismerni, akkor merre, milyen dokumentumok felé induljon el.

A két tőlem "kölcsönvett" kép közül különösen annak a forrásmegjelölés nélküli átvételét sérelmezem, amelyen Gábor Miklós katonai igazolványa látható. Ezt Gábor Júlia jóváhagyásával a győri emlékesten fényképeztem...

Azért itt a végén mutatok egy "három az egyben" képet. Kissé hevenyészve volt módom csak kifényképezni néhány társával együtt egy műanyag borítású mappából, szintén a győri esten – azért lett olyan, amilyen. Profi fotósok ne nézzék meg! De azért látszik rajta valami és Gábor Miklósról szerintem még nem jelentek meg ennyire fiatalkori fényképek:


2012. május 4., péntek

A Hamlet-jelmez körül

Ecseteltem már itt néhányszor, hogy a győri Gábor Miklós-esten milyen nagy élmény volt, hogy láthattam az eredeti Hamlet-jelmezt. Ez indított arra, hogy egy kicsit körbejárjam ezt a témát.

Az 1962-es Hamlet-előadás jelmeztervezője, mint annyi más előadásé, a csodálatos Mialkovszky Erzsébet volt. Akkor harmincas éveinek közepén járt, de már jelentős szakmai múlttal rendelkezett, hiszen huszonhárom éves korától volt a Madách Színház jelmeztervezője s az is maradt korai haláláig, amely 1988 őszén következett be: autóbalesetben hunyt el. Anyaszínháza mellett tervezett más fővárosi és vidéki színházaknak, szabadtéri előadásoknak; dolgozott filmek és televíziós játékok számára is. Mint a Színházművészeti lexikon írja, munkáit gondos, artisztikus kidolgozás, ízléses színhatások, elmélyült karakterábrázolás jellemezte.

A Hamlet mellett ő tervezte többek között a Kaukázusi krétakör, a Tanner John házassága, a Negyedik Henrik, a Koldusopera és az Oidipusz király jelmezeit.


A Hamlet-előadásban Gábor Miklósnak két öltözéke volt: egy ünnepibb, ez a fekete bársony, amit Győrben láthattam és egy hétköznapibb, amely egy egyszerű fekete hosszú mellény, hófehér inggel, s mindkettőhöz fekete harisnyanadrág tartozott.

A szabadban játszódó jelenetekben feltűnt Hamleten egy hosszú fekete köpeny. Megemlíthetjük még, hiszen valamennyire ez is az öltözet része, hogy kardra is szüksége volt több jelenetben, nemcsak a végén. Írtam már itt a blogban tárcájáról is. Ezzel már félig átmentünk a kellékek világába. Hamlet egyik alapvető kelléke a könyv, ami több jelenetben is a kezében van. Leghíresebb, mondhatni kultikus kelléke pedig a temetőjelenet koponyája.

Hamlet  első alkalommal ünnepibb öltözékében jelenik meg, hiszen ebben a jelenetben voltaképpen egy hivatalos aktus zajlik a trónteremben: az újdonsült király bejelenti, hogy feleségül vette az özvegy királynét.



Ugyanez az öltözék van Hamleten az egérfogó-jelenetben, ami szintén reprezentációs esemény, az udvar jelenlétében zajló színielőadás, valamint természetszerűen a közvetlenül utána játszódó Hamlet-Gertrud összecsapásban, a hálószoba-jelenetben.

Egyetlen dolog nem stimmelt az általam látott jelmezzel, ez pedig a nyaklánc. A videón és a többnyire Féner Tamás által készített nagyszerű korabeli fényképeken ugyanezen a jelmezen a nyakkivágásnál rávarrt kétsoros díszítés alatt egy másfajta lánc látszik, mint amit én láttam Győrben, egy sokkal díszesebb; valószínű, hogy az azóta eltelt évtizedek során tönkrement vagy elkallódott. De a  hozzá tartozó medál szerencsére megvan. Az ékszernek dramaturgiai szerepe van a darabban: meggyilkolt apja képét hordja benne Hamlet, s ezt mutatja a nagy leszámolási jelenetben anyjának, összehasonlítva az anyja nyakában lógó Claudius-képpel...

A közbeeső jelenetekben a másik, mellényes jelmezt láthatjuk Gábor Miklóson, abban mondja például a nagymonológot és persze ugyanezt viseli a zárójelenetben, hiszen párbajozni ez az öltözék volt Hamlet számára kényelmesebb...


Már majdnem 200 előadás lezajlott a Madách Színházban hatalmas sikerrel, amikor 1963 végén a Peter Brook által vezetett Royal Shakespeare Company magyarországi vendégszereplésre érkezett. A Tévedések vígjátéka és a Lear király előadásai földrengésszerű hatást gyakoroltak a magyar színházi életre. Ennek hatására Vámos László is átrendezte a Hamletet, amelynek keretében új jelmezek is készültek. Jellegben nagyon hasonlóak az eredetiekhez, ám egyszerűbbek, rusztikusabbak. Itt van például az új mellényes jelmez (sajnos, az "ünneplős" öltözék új változatáról nem találtam képet):


Látszik, hogy még az ing jellege is megmaradt: bár a vászon helyett itt egy kötött pulóver látható, ám a kötésminta felidézi az eredeti vászoning széles függőleges rakásait.

Érdekes, hogy valamikor később mégis visszatérhettek az eredeti jelmezekhez, mert amikor én láttam az előadást, 1966 decemberében, szerintem azokat láttam, nem a modernebbeket, én legalább is nagyon úgy emlékszem.

Hamlet látványához természetesen hozzá tartozik a paróka. A barna Gábor Miklós talán soha nem játszott máskor szőkét,  csak a Hamletben. Ebbe gyaníthatóan belejátszott Laurence Olivier filmje, neki is nagyon hasonló a parókája. Ám Gábor Miklós ezt írta erről Tollal című könyvében 1962. február 7-én, körülbelül három héttel a premier után, egy beszélgetést felidézve:

Sz. P. azt mondta:
– [...] Csak azt nem értem, miért kellett szőke parókával játszanod. Felesleges volt.
Úgy érzem, szőke királyfinak is kell lennem, ahogy kislányom megköveteli. Egy ilyen szerepben két kötelességünk van: szétrombolni és közben kielégíteni minden eddigi elképzelést.

Kár, hogy nem kérdeztem meg Győrben Gábor Júliától, hogy ő hogyan emlékszik erre, de biztosan lesz még rá alkalom...