Kortársak: Ádám Ottó

Ádám Ottó (1928-2010) rendező, színigazgató, színészpedagógus.

1952-ben rendező szakon szerzett diplomát a Színművészeti Főiskolán. 1956-ban került a Madách Színházba, amelynek rendezője, főrendezője, 1972-től pedig igazgatója volt. 1989-ben nyugalomba vonult, de a Színművészeti Főiskolán még 2003-ig tanított.

Gábor Miklóssal első közös munkája Molière Don Juanja (1957) volt, amelyet olyan előadások követtek, mint a Családi ágy, a Nyaralók, Az ördög cimborája, A medikus, a Hosszú búcsú, 1960 után a Kaukázusi krétakör, a Libikóka (duplázása 1972-ben), a  Tanner John házassága, a Danton halála, a Koldusopera, az Ez fantasztikus! az Éjjeli menedékhely, a Hermelin, a Sirály, majd  az 1970-ben bemutatott Oidipusz király.

 

Nők Lapja 1957/2

 

Kettejük együttműködése az 1970-es évek elején kezdett repedezni. A hamarosan a színház igazgatójává kinevezett Ádám Ottó által képviselt stílus egyre idegenebbé vált Gábor Miklós számára, aki úgy érezte, nem tud megújulni. Ezt legjobban utolsó közös előadásuk, a Hosszú weekend (1974 március) illusztrálta. Az előadás egésze a színház nagy fiaskója lett. Alapjául szolgáló kisregényével a szerző, Karinthy Ferenc szép kritikai sikert aratott, de a téma színpadra átírva, a dráma műfajában teljesen hatástalanná vált, hiába a színház legjobb erői játszottak benne.

 

A Madách Színház az 1960-as években

 

Így 1974 őszén Gábor Miklós először vendégként ment el Ruszt Józsefhez a kecskeméti színházba. Hogy a Don Carlos előadásában megkezdett utat folytathassa, vállalhasson további szerepeket Kecskeméten, kenyértörésre került sor igazgatójával: 1975 nyarán egy sorsdöntő beszélgetésen Vass Évával együtt felmondta Madách színházi tagságát. Eredetileg fizetés nélküli szabadságot szerettek volna kérni két évad idejére, de ez valamiért nem volt lehetséges, s mivel úgy érezték, igazgatjuk nem igazán marasztalja őket, egyetlen pillanat alatt eldöntötték, hogy az új művészi lehetőségek kedvéért elhagyják színházukat.

Annyi hatalmas siker után búcsúajándékként Hamlet és Ophelia jelmezét vihették magukkal...

Ádám Ottó 1989-ig a Madách igazgatója maradt, miközben színháza magas színvonalon, kiváló színészekkel, nagy közönségsikerekkel, de fokról fokra bulvárosodott, majd – a Macskák bemutatása után –  fokozatosan musicalszínházzá vált. Igaz, ez a folyamat az ő nyugdíjba vonulása után gyorsult fel igazán. De talán azért is ment nyugdíjba és vonult vissza teljesen a rendezéstől (a tanítás kivételével), mert megsejtette a jövőt, és, mint ahogy Ungvári Tamás írta, ezzel a lépésével kívánta megőrizni életműve egységét.

Gábor Miklósról halála kapcsán, 1989-ben terjedelmes emlékezést írt a Kritika folyóiratba (a 9. számban jelent meg), ebből idézünk egy gondolatsort, milyennek látta ő Gábor Miklóst:

Nehezen barátkozó, arisztokratikus szellem volt, félénk és önbizalom nélküli intellektuel, aki – hacsak tehette – könyv mögé rejtette szorongó, bizonytalan lényét ... Ez a tartás, ez a szellemi különállás Miklós önvédelmi rendszerének lényegéhez tartozott. Mindent megadott volna azért, hogy az igazi komédiások befogadják, és mindent megtett azért, hogy ezt számukra minél jobban megnehezítse. ... ezért ült egyedül, öltözőkben, filmgyári udvarokon, jelenésre várva, lesve-vágyva, hogy valaki megszólítsa. Akkor aztán boldogan hajtotta be a könyvet, nézett fel, és elegyedett beszédbe színésszel vagy díszítőmunkással, tervezővel, rendezővel, akárkivel. Ilyenkor tudott beszélni, magyarázni, okosan, színesen, de tudott hallgatni is, a másikra figyelve, finoman, őszintén.

22 évesen bonviván [4. rész]

Gábor Miklós profi életének második színpadi szerepe a Bécsi gyémántok című akkor frissen Bécsből magyarított operett szerelmes testőrkapitánya volt (az első egy kicsi szerep Móricz Zsigmond egy darabjában). 

Az előadással - mint a címből is látszik - már foglalkoztunk itt a blogban három részben, ám az Arcanum adatbázis nagy iramú bővülése felszínre hozott néhány új említést, cikket, sőt képet is, amelyekből a leginkább érdekeseket mindenképpen szeretném megmutatni. 

Jöjjenek elsőnek a képek!

 

Színházi Magazin 1941. 18. sz.

Esti Újság 1941. ápr. 24.

 

Az előző posztokat itt visszaolvashatjuk:

1. rész      2. rész     3. rész

 

Az 1941. április 24-én az akkori Madách Színházban (mely nem azonos a maival!) bemutatott darabra nagyon hamar, már a főpróbán felfigyelt a Magyar Rádió; április 27-én ki is vonult berendezéseivel és közvetítette! Ennek révén maradt fenn az előadás teljes szereposztása. Ez még a Színháztörténeti adattár adatbázisában sincs benne, így mindenképpen érdemes a világhálóra feltenni, hogy legalább itt a blogban legyen meg. Vajon a rádióarchívumban meglehet ez a felvétel? Bár az a valószínűbb, hogy akkoriban még nem tudták rögzíteni az ilyen adásokat, csak élőben közvetíteni. Pedig milyen jó lenne hallani...

 

Tehát:

 

Bécsi gyémántok

Zenés vígjáték 3 felvonásban, 4 képben. Írta Curt von Lessen. Fordította gróf Károlyi István. Zenéjét szerzette Alexander Steinbrecher. Rendező Földessy Géza. Vezényel Endre Emil.

Személyek:

A császárnő: Lázár Mária; Josef Strasser aranyműves és ékszerész: Mihályfi Béla;  Rose, a felesége: Somogyi Nusi; Liesl, a leánya: Csikós Rózsi; gróf Sármássy Miklós huszárhadnagy: Gábor Miklós; Leopold Lampelmayer: Góth Sándor; Leonie: Déri Sári; Lassnig ezredes: Vándory Gusztáv; Valeska, a felesége: Simon Marcsa; Alphonse de Brie: Mátray József; Watzek udvari tanácsos: Balló Elemér; Cornelius: Danis Jenő; Rendőrbiztos: Sárossy Andor; Főkomornyik: Bakay Lajos; Utcagyerekek Kovács Kató, Kovács Pista, Koltay Sanyi 

A díszleteket Jaschik Álmosné és Bercsényi Tibor, a jelmezeket Nagyajtai Teréz tervezte. 

Nézzünk egy most előkerült fényképes kritikát! Megjelent az Esti Újság 1941. április 24-i számában:

A Magyar Nemzet meglehetősen levágta mind a darabot, mind az előadást. A darabbal a többi kritika sem volt elégedett, soványka történetnek tartották, s azt is többnyire leszögezték, hogy a Madách Színház színpada (a mai Örkény Színház!) kicsi a darab számára.  Mindezt megerősíti a Magyar Nemzetben a szigorú Papp Antal színikritikus, aki a neves főszereplőkkel sem volt megelégedve. Viszont Gábor Miklósról ezt írta: 

... kellemes meglepetést és sok jó percet szerzett Gábor Miklós, a vadonatifjú bonviván, aki, ha nem esik a felkínálkozó modorosságokba, legnagyobb bonvivánunkká fejlődhet.

Ha nem is bonvivánként, de tényleg a legnagyobb magyar színészek egyikévé vált...

 

És még egy igazán szép dicséret a Nemzeti Újság K. B. szignójú ítészétől, az 1941. április 25-i számból:

 

Legtöbb erő, valószínűség volt azonban Gábor Miklós, a festői kiállású testőr alakjában.

 

Jöjjön most egy igazán részletes beszámoló Bethlen Margit tollából. Ő amúgy Bethlen István korábbi miniszterelnök felesége, érdekes, jó tollú író, akinek ebben az időben önálló rovata volt a Színházi Magazin című hetilapban. Meglehetősen hosszú cikket írt, egy kicsit (vagy nagyon?) egy bennfentes amatőr színházrajongó szemszögéből. Megjelent a lap 1941. április 27-i, 18. számában olyan illusztrációkkal, amelyeket máshol nem közöltek.

 

Áttekintésünket zárjuk egy, az összes többi értékeléssel egybevetve szinte érthetetlen véleménnyel az Új Magyarság című lap 1941. április 25-i számából, K. I. aláírással:

A bonviván szerepét játszó Gábor Miklós orgánuma kellemes, játékával viszont nem tud jelentékennyé válni. Egy magyar gróf, aki a királynő testőrtisztje, még operettben sem lehet olyan, ahogyan ő alakította.

Ha kicsit megpiszkáljuk ezt a hírlapot, már nem is olyan meglepő... Az Új Magyarság ugyanis a kor egyik szélsőjobboldali, nacionalista-soviniszta hírlapja volt; azt az ideológiát képviselte, terjesztette, amely a Bécsi gyémántok után nem engedte többet színpadra Gábor Miklóst, sok "nem megfelelő származású"  pályatársával együtt - nyilván ez rejlik a "szakmai" megítélés mögött. Amíg be nem hívták katonának, csak a baloldali szavalóesteken jutott számára pódium. Következett a front, a hazaszökés, bujkálás... Így az 1941-es Bécsi gyémántok után legközelebb 1945 tavaszán, már a Nemzeti Színház tagjaként állhatott újra színpadra a Bánk bán ünnepi bemutatóján.

Egy francia kamasz 1946-ból

Az új módszer - ez volt a címe egy francia ifjúsági vígjátéknak, amelyet 1946. június 25-én mutatott be a Madách Színház. (Még a koalíciós időkben vagyunk, ez a darabválasztásból látszik is...)

Olthy Magda és Gábor Miklós (Színház 1946/26)

Témáját Magyar Nemzet-beli kritikájában Kunszery Gyula így foglalta össze:

Arról szól, hogyan lesznek a háborús idők eldurvult, blazírt, feketéző kamaszaiból egy csinos, okos és kedves tanárnő új módszerű nevelésének hatására lelkes, jóltanuló, rendes diákok. Persze, ne tévesszen meg ez a táviratstílusú összefoglalás, nem holmi száraz, pedagógusi iskoladrámáról van szó; a tanáros alapmotívumot sok kedves humor, meleg líra teszi ízletessé. Az előadás alatt a Pálutcai fiúk, a Kétévi vakáció s a legjobb ifjúsági ínyenc-falatok reminiszcenciái kísértenek.

Még egy tartalmi összefoglaló, amiből kiderül: persze, hogy a gimnazista fiatalember beleszeret a fiatal tanárnőbe...

Egy francia vidéki gimnázium érettségi előtt álló diákjai tanulás helyett feketézéssel s hasonló gazságokkal töltik idejüket. Nem bír velük sem az igazgató, sem a tanári kar s valószínűleg mind megbuknának, vagy tán előbb ki is kéne csapni őket, ha egy fiatal tanárnő nem érkeznék, akinek a filozófiát kell tanítania. A fiúk előbb megpróbálják kiüldözni, de aztán mind beleszeretnek, főként a banda vezére, Gabriel. A tanárnőt izgatja az állatszelidítőhöz illő feladat, fiatalsága és bája mellett egy kis kacérságot visz a játékba és megnyeri a csatát. 

 

A téma örök, kapásból amerikai filmeket is sorolhatnánk, amelyek erre a sémára épülnek.

A gimnazista osztály vezérét, a kamasz Gabrielt Gábor Miklós formálta meg. Ekkoriban a Nemzeti Színház tagja volt, s gyaníthatóan egy évvel korábbi, szintén egy francia fiatalember, Michel szerepében aratott lenyűgöző sikere nyomán (Rettenetes szülők) kereshette meg a Madách Színház, hogy mint vendég egy teljesen más csengésű darabban, de szintén francia környezetben egy francia kamaszfiút személyesítsen meg. Ez a Gabriel egyébként néhány évvel még fiatalabb is, mint Michel volt, hiszen a sztori szerint érettségi előtt állt (az egyik kritikus gyermekszerepnek mondja, ami azért nyilván túlzás). 

Az előadást Bálint György rendezte; a fiatal tanárnőt Olthy Magda alakította. Balázs Samu játszotta a gimnázium igazgatóját, az osztálytársak között pedig ott volt Rozsos István (az ő pályáján nagy áttörés volt a szerep, később a főszerepet át is vette Gábor Miklóstól) - és milyen meglepetés: a fiatal Pártos Géza, akiből aztán rendező lett, Gábor Miklós pályájának egyik legfontosabb rendezője.

Pillanatkép a próbáról (Színház 1946/22)

Nos, Gábor Miklós a vígjátéki Gabriel szerepében is igazi diadalt aratott. Ez az alakítása nem került ugyan bele legendás szerepei közé, mint a Rettenetes szülők Michel-je, de azzal egyenrangú alakítás lehetett; csak maga az író (Ferdinand Roger) és a darab nem állt azon a rangon, mint Cocteau. 

Olthy Magdával a próbán

   
Érdemes átolvasgatni, milyen egyértelműen dicsérték az akkor 27 éves Gábor Miklóst a kritikusok.

Elsőnek itt a legrészletesebb kritika a korabeli Színház című képes hetilap 1946/26. számából, mely  Sz. J. szignóval jelent meg:

A Madách Színház újdonságában, az „Új módszer”-ben egy tizennyolcéves diákot játszik. Az első felvonásban szertelen és pimasz, igazi kamasz, a felnőttek réme. Ahogy a színpad közepén megáll és mérhetetlen gőggel, megvetéssel, fölénnyel és undorral végignéz apján, tanárain, a felnőttek egész világán, mint egy csürhén, az kifejezetten emlékeztetett azokra a kamaszokra, akikhez oly gyakran volt szerencsénk az elmúlt évek során. A darab folyamán azonban a kamasz érzelemvilágának egész skáláját szinte zökkenő nélkül végigjátssza. A második felvonásban partnernője, a fiatal és csinos tanárnő, emberi hangon, a szív, az értelem és az igazságosság hangján szól hozzá s az érdes, nyekergő hangszeren megpendíti az érzelem húrját. De ez az érzelem szemérmesen és kedves esetlenséggel döcög, mint mikor a gyermek járni tanul. A harmadik felvonásban fékezhetetlen már, mint a kiskutya, aki belejött az ugatásba.

Gábor Miklós legnagyobb erénye, hogy szerepe fölépítésénél, de minden részletben is, a legkisebb mozdulat és hangsúlytól kezdve az egész jellem egységes megjelenítéséig olyan alapos lélektani meggondolás eredményét mutatja, amely nem is színészi, hanem írói munka. Mikor például egyik barátja társainak és a tanárnőnek a jelenlétében sírvafakad, mindenki hozzáugrik, hogy vigasztalja, csak Gábor Miklós fordul el tőle, lehajtja fejét és szégyelli magát. Általában némajátékai a legjobbak, egyetlen pillanatot nem mulaszt el, hogy az ábrázolt jellemet egy-egy vonással továbbrajzolja, a darab minden pillanatában állandóan jelen van és éli azt az embert, akit játszik. [Itt volt a kifényképezett cikkben két-három olvashatatlan mondat, sajnos...]
Gábor legnagyobb erénye tehát a tudatos meggondolás állandó jelenléte. Másik nagy erénye, hogy a tudatosság egy percre sem öli meg az ösztönös báját, amelyről nem tehet. Végtelenül rokonszenves tud lenni s a néző akaratlanul is vele nevet, vele sír, vele érez. Legutóbb megírtuk, hogy Romeót kellene játszania, most más kívánságunk van: Hamletet szeretnénk látni tőle.

Úgy tűnik, Sz. J. prófétának bizonyult 🌝

Olvassunk tovább!

Kunszery Gyula kritikájának részlete a Magyar Nemzet 1946. június 27-i számából:

Gábor Miklós a lázongó kamaszok bandavezére szerepében: remekel. Mesteri módon érzékelteti a nyers, durva felszín alatt buzgó tisztavízű, meleg forrást, amely lassan-lassan átfűti és elönti az egész figurát.

Staud Géza értékelése a Népszava 1946. július 13-i számában jelent meg:

Kiemelkedő eseménye az előadásnak Gábor Miklós alakítása. Ilyen részletező finomsággal, művészi ökonómiával és kiforrott technikával még sohasem láttunk egy gyermekkaraktert színpadra vetíteni. Gábor Miklós kétségkívül legnagyobb fiatal tehetségeink közé tartozik. Páratlan színészi adottságai arra kötelezik őt, hogy beszédtechnikáját is megjavítsa és kiejtési hibáit minél előbb kiküszöbölje. 

Staud Géza utolsó mondatát kétkedéssel vegyes érdeklődéssel olvastam. Tényleg létezhetett, hogy ilyen ifjú korában még nem volt tökéletes Gábor Miklós beszédtechnikája???

Végül az Új Ember 1946. július 14-i számából Possonyi László írásának részlete:

Elsősorban Gábor Miklóst illeti a dicséret. Gabrielt, az elszánt bandavezért játszotta a kamaszosság minden ismertetőjegyével együtt s különösen finom nüanszokkal mutatta meg ennek a pózolóan vezérkedő kamasznak ellágyulását és összecsuklását a belülről feltörő érzelmek sodrában. Bármilyen fiatal is, mégsem tizennyolcéves, annál bravúrosabb tehát hogy az aprócska Kamaraszínházban oly elhitetően tudott minden ízében világégés utáni kamasz lenni.

A dicséretek mellett azt azért csodálom, hogy egyik kritikus sem párosította össze a szerepet gondolatban a Rettenetes szülők Michel-jével, még ha tényleg teljesen külön világ is a két, de  nagyjából egyidős francia darab.

A Színház 1946/26 számának teljes címlapja

 

Sajnos képet alig tudtam mutatni, és mint látható volt, azok is rossz minőségűek. Ugyanis az Országos Színháztörténeti Múzeum képtárában egyetlenegy kép sincs az előadásról, és az Arcanumból még hiányoznak ennek az időszaknak a színházi lapjai. Ezt a pár képet még az Országos Széchényi Könyvtárban fényképeztem ki szerény kis gépemmel. Azért talán látszik rajtuk valami...

Brassbound kapitány 4.

A Népszabadság 1973. december 29-i számába Koltai Tamás írt kritikát. Neki Márkus László tetszett a legjobban a nagy triászból. Vass Éva és Gábor Miklós esetében jobban zavarta, hogy nincs igazán mit eljátszaniuk ebben a darabban; csak az az utolsó öt percben kapnak lehetőséget bebizonyítani, mi mindent el tudnának játszani, ha az író több lehetőséget adott volna számukra...

Végül három kép a három főszereplőről a Magyar Színházi Adattárból. Gyanítom, hogy a két utolsó kép annak a bizonyos öt percnek egy-egy pillanata:

Brassbound kapitány 3.

Ma nézzük a Film Színház Muzsika kritikáját, melyet a kiváló Demeter Imre írt. Ő is felsőfokban dicséri Vass Évát és Gábor Miklóst. Már írtam, hogy annak idején láttam az előadást, és leginkább annak hangulatnak az emléke maradt meg bennem, hogy a közönség mennyire imádta benne Vass Évát :) Én is azt éreztem a nézőtéren, amit a tökéletes jellemzést író kritikus, hogy Vass Éva "uralkodott nemcsak darabbeli partnerein, hanem a nézőn is".

A kapitányt megtérítik... volt az eredeti felirat a Film Színház Muzsikában

Brassbound kapitány 2.

Az 1973 decemberében bemutatott Shaw-darab nem váltott ki egyértelmű elismeréseket. Minden kritikából kitűnt, hogy ennek legfőbb oka maga a darab, ami nem remekmű, nem az a kaliber, mint mondjuk a Tanner John. Egyik kritikus szóvá is tette, hogy Shaw akart egy remek szerepet írni Ellen Terrynek, aztán az ő karakteréhez mint gombhoz varrta hozzá a kabátot, magát a darabot.

Különböző okokból bírálták Kerényi Imre rendezését is. A főszereplő triász: Gábor Miklós, Vass Éva és Márkus László már inkább kapott elismeréseket, de többnyire azzal a felhanggal, hogy "de mire lettek volna képesek egy jobban megírt darabban!" Egyértelmű dicséreteket kaptak a kisebb szerepek alakítói is. 

 

Nézzük először Szalontay Mihály írását, pontosabban annak érdemi, az előadásról szóló részét, mely a Népszava, 1973. december 14-i számában jelent meg. 

Előtte egy kép a Film Színház Muzsika 1973. december 8-i számából:

Brassbound kapitány 1.

Színházában, a Madáchban Gábor Miklós utolsó előtti bemutatója 1973 december elején  egy kevéssé ismert Shaw-színmű volt, a Brassbound kapitány megtérése. Kerényi Imre rendezésében porolta le a színház a ritkán játszott darabot, Vas István új fordításában.

A darab Marokkóban játszódik, ahova utazásai során eljut egy idős angol lord (Márkus László) és gyönyörű sógornője, Lady Cicely (Vass Éva). Ott találkoznak a marcona csempészkapitánnyal (Gábor Miklós), akiről aztán kiderül, hogy ő a lord unokaöccse és korábban némi szerelem is volt közte és a Lady között. Az embernek óhatatlanul is a Tanner John kalandos epizódja jut eszébe, Mendoza rablóvezérrel; ugyanaz a világ, csak kicsit más a leosztás... Sajnos, a darab nyomtatásban özönvíz előtti kiadásban, régi fordításban és nagyon korlátozottan férhető hozzá, pedig szívesen elolvasnám. Annak idején sikerült látnom a Madách Színház előadását, de bevallom, leginkább a közönség reagálásaira emlékszem, hogy mennyire imádták benne Vass Évát – annyira tökéletes szerep volt számára és annyira zseniálisan csinálta. A címszerep kevésbé volt hálás, pedig ha valaki, hát Gábor Miklós is nagyon érti Shaw világát, de az előadás egyeduralkodója Vass Éva volt.

Vass Éva mint Lady Cicely a FSZM címlapján

Először a Film Színház Muzsika előzetesét mutatom (megjelent az 1973. november 10-i számban). Megtudhatjuk belőle, hogy Shaw a kiváló angol színésznő, Ellen Terry számára írta Lady Cicely szerepét. 

És egy kép a próbáról:

Dégi István, Vass Éva, Gábor Miklós

Legközelebb kritikákkal folytatjuk!

Rómeó, 1954 (4. rész)

Már volt róla szó, hogy Rómeó volt Gábor Miklós első szerepe a Madách Színházban. Hátat fordított a Nemzeti Színházban eltöltött évtizedének, politikai szerepvállalásának és új fejezetet nyitott az életében. Kivételesen gyümölcsöző korszaka vette ezzel kezdetét, amely ebben a színházában majdnem két évtizedig tartott.

Rómeóról sokat írt naplójában is. Ahogy ígértem, ma abból válogatok. Érdemes lesz összevetni a megjelent kritikákkal. Itt mutatom hozzá a korábbi posztokat:

1. rész: Demeter Imre kritikája

2. rész: Mátrai Betegh Béla kritikája

3. rész: Riport Gábor Miklóssal Rómeóról

Lapozzunk bele a Tollal második kiadásába. A két fénykép is ebből a könyvből származik.

Ezek az esti próbák — távol a világtól — a gyönyörűséges munka csendes órái. Régen érzett felszabadultsággal dolgozom. Most nem akarok menekülni a színpadról, most én kérem, hogy egy-egy jelenetet ismételjünk meg. Annyira elszoktam az ilyen örömöktől, hogy szinte félek: nem lesz kudarc a jó indulás vége? Mintha a színészet nem is lenne olyan nyomasztóan nehéz, mint évekig hittem.

[...]

Izgalommal és félelemmel várom találkozásomat T. K.-val [Tolnay Klári] de ő se nagyasszony, csak csendes és rokonszenves partner. [...] Nagyszerű partner. Hallgatása, tekintete szinte magától értetődően váltja ki belőlem a választ, mintha nem is én játszanék, csak hagynám, hogy ő hasson rám. Júliája nem klasszikus; talán váratlanul humoros pillanataiban a legmeghatóbb, és amikor csaknem férfias egyszerűséggel szembenéz szerelem diktálta sorsával.

[...]

Rómeómon sokat nevetnek a nézők, emiatt vitáim is vannak. Kifogásolják például, hogy mikor az erkélyjelenetben azt mondom: "Hadd álljak itt, míg eszedbe nem jut" - vagy: "Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon" (ti. Júlia keblére), nevetnek. Az esküvői jelenetben is annyira hangsúlyozom a fiatalember nászt váró mohóságát, hogy Lőrinc mondatára: "De értetek én többé jót nem állok..." megint csak kitör a nevetés. Ez költészet! mondják, itt nem szabadna nevetni. De nem nevetünk és könnyezünk-e egyszerre az ifjúságon? A darab első része, a végzetes párbajig, csupa humor, éppen gátlástalan szenvedélyében csupa nevetségesség. Shakespeare realista!

Ott fekszem a ravatalon, mellemen nyugszik T. [Tolnay] Júlia feje, kicsit fáj a derekam, zsibbad a lábam, lehunyt szemmel hallgatom a dráma záró sorait, még ott nyüzsög bennem, egymásra hányva az est minden élménye, ez a boldog tragédia, a fiatalság üde keserve. És folytatni szeretném, tovább, tovább, még! számtalan felvonáson keresztül! Pedig tudom, hogy folytatni nem lehet, szépsége elválaszthatatlan tűnékenységétől, attól, hogy máris elvesztettem.

Rómeó, 1954 (3. rész)

Folytassuk a Rómeó-alakítás körbejárását. Az előző részeket itt találjuk:

1. rész

2. rész

Gábor Miklós maga élete egyik legkedvesebb szerepének tartotta Rómeóját.Ezt bizonyítja egy Gobbi Hildának szóló dedikáció is:

Ez volt az én legkedvesebb szerepem, Hilda! Szeretném, ha Te, aki láttad, emlékeznél rá.  ......... minket úgyis elfelejtenek. Csókol Miklós

Egy szót nem tudok elolvasni — ha valaki igen, segítsen! A kérdéses helyet kipontoztam; valami olyan szó lehet, hogy "különben", vagy "amúgy", de nem vagyok képes beazonosítani, vagy kitalálni... Azért a lényeg így is érzékelhető :)

Az első előadások egyikének szünetében Halmi Sári, a Színház és Mozi képes hetilap munkatársa felkereste az öltözőben és a következő képes riportot készítette vele. Benne nagyon szépen szól Júliájáról, Tolnay Kláriról.

Megjelent az 1954. október 22-i számban:

Legközelebb Gábor Miklós Tollal című könyvének Rómeó-fejezetéből fogok idézni.

Rómeó, 1954 (2. rész)

Az Irodalmi Újságba (az ÉS elődébe) Mátrai-Betegh Béla írt kritikát Gábor Miklós Rómeójáról. Neki, az előzőleg mutatott Demeter Imre-cikkel ellentétben — nagy elismerése mellett — azért vannak fenntartásai. Tulajdonképpen nagyon érdekes olvasni, hogy a kor ideológiájának levegője hogyan tör be még még egy klasszikus színészi alakítás értékelésébe is. Mátrai-Betegh szerint a párbajig még rendben van, hogy Gábor Miklós Rómeója az ifjúságot, a kamaszságot helyezi előtérbe, de a párbajtól kezdve jobban kellett volna érzékeltetnie, hogy a kor társadalmi viszonyai mekkora súlyt raknak a fiatalember vállaira, s így  hiányzik alakításából a társadalmi hangsúly...

A kritikus mond azért értékes dolgokat is, amelyek segítenek elképzelni az előadást és benne Gábor Miklóst — így mindenképpen érdemes megismerni :)

Előtte mutatok egy gyönyörűséges fényképet, forrása a Magyar Szemle képgalériája: 

Most pedig olvassuk Mátrai-Betegh Béla "osztályharcos" kritikáját az Irodalmi Újság 1954. október 9-i számából, a Színházi Adattár jóvoltából:

Rómeó, 1954 (1. rész)

Gábor Miklós 1954 őszétől lett a Madách Színház tagja. Majdnem egy évtizedet a Nemzeti Színházban játszott, ahova közvetlenül a háború befejeződése után szerződtették. Az a korszaka külön elemzés tárgya lehet, párttitkári "szerepével" együtt. Ezzel a későbbi évtizedekben ő maga is sokat birkózott... Mindenesetre 1954-ben gyökeresen változtatott életén: lemondott a párttitkárságról és a Nemzetiből átszerződött a Madách Színházba. Ott egy egészen páratlan korszaka vette kezdetét, mely ugyancsak fontos fejezet a színház, sőt az egész 20. századi magyar színháztörténet életében.

Új színházában Rómeóként lépett először színpadra. Ez még nem saját bemutatója volt: Pártos Géza rendezését előző év májusa óta játszotta a színház, a címszerepekben Ladányi Ferenccel és Darvas Ivánnal, illetve Tolnay Klárival és Váradi Hédivel. Gábor Miklós, mint a színház új tagja ebben az előadásban mutatkozott be. A korabeli színházi hetilap, a Színház és Mozi őszi számaiban közölt színházműsorokat böngészve ez a bemutatkozás, az ő saját külön premierje minden bizonnyal 1954. szeptember 18-án, pénteken este történhetett Tolnay Klári partnereként.

A népszerű képes hetilap aznap megjelenő, 38. számának címlapján is ők szerepeltek:

Ahhoz képest, hogy az előadásról, a rendezésről már írt a sajtó 1953-ban, Gábor Miklós "beállása" is keltett sajtófigyelmet. A Színház és Mozi október 1-jén megjelent 40. számában Demeter Imre szép, egyes jelenetek megoldásait is rögzítő beszámolóját olvashatták a korabeli érdeklődők. Nekünk is érdemes tüzetesen elolvasni!

A medikus (1959) 3.

Bródy Sándor: A medikus című színműve a Madách Színház társulatának előadásában, 1959. 
A kritikai visszhangokat tekintjük át. Itt olvasható az 1. RÉSZ, itt pedig a 2. RÉSZ.

Ma jöjjenek a színészi alakítások megítélései. Érdekes, hogy éppen Gábor Miklósról nyilatkoznak a kritikusok némiképp eltérően, ugyanakkor egységesen rendkívülinek értékelik Vass Éva és Pécsi Sándor alakítását.

Pécsi Sándor és GM

Lőrincz Mária az Élet és Irodalomban (1959. 18. szám):

A színészek közül mindenekelőtt Pécsi Sándorról kell beszélni, aki sajnálatosan kicsiny szerepében felejthetetlenül nagy élményt nyújtott. Ahogy a színpadra lép, az már nem is színpad többé, hanem otthon s amit csinál, nem játék, hanem élet. Bölcs és józan, melegszívű, fáradt öregember. Nincs egy hamis hangja, egy felesleges mozdulata. Igaz, hogy az írónak szemmelláthatóan ő a kedvenc alakja. A néző pedig elragadtatott tanúja lehet egy nagy színész szerencsés találkozásának.

Az előadás másik nagy élménye Vass Éva. Már megmutatta, milyen kitűnő színésznő, mégis az újdonság varázsával hat, meglep és fellelkesít. A néhol hálátlan szerep buktatóit könnyedén elkerüli s ahol ez lehetetlen, ott szerény és csöndes bája, eszköztelen egyszerűsége győzi le az akadályt. Ha ezt az egyszerűséget meg tudja őrizni kétségtelenül alkalmas lesz arra, hogy elinduljon a legnagyobbak útján.

Gábor Miklósnak nem könnyű a dolga ebben a túlnyomórészt passzív szerepben. Birkóznia kell vele, de megbirkózik s amennyit egyáltalán lehetséges, annyit kihoz belőle. Legjobban a hevenyészett esküvői jelenetben tetszett, egyre mélyülő hangjának sötétbársony zengése s a léha, dacos fiú vonásainak fokozatos átalakulása a felelősségére ébredő férfi arcává.

Horváth Ferenc, GM, Gyurkovics Zsuzsa

Valamennyi kép forrása: oszmi.hu

Kemény György a Népszabadság 1959. április 24-i számában:

A jó rendezések szokásához híven az együttes tagjai ritka kivételtől eltekintve általában kiemelkedő alakítást adnak, s határozott művészi fejlődésükről tesznek bizonyságot. Elsősorban Vass Éva, aki őszintén, hitelesen, s megrendítő erővel, tisztasággal szelídséggel játszik, mint Riza, de kedves, rokonszenves Gyurkovics Zsuzsa is, Piroska megszemélyesítője. Gábor Miklós lobogó, lendületes, dinamikusan szenvedélyes a bohém, rapszódikus, ellentmondásokkal terhes János szerepében, csak néha érezzük úgy, mint a második felvonás végén, hogy bonyolult feladatát olykor kissé leegyszerűsítette.

Pécsi Sándor jellegzetesen, emberien mintázza meg az orvos figuráját, talán valamivel egyszínűbben, fáradtabban a kelleténél, de alakítása így is maradandó és szép.

GM és Vass Éva

GM és Pécsi Sándor

 Rajk András a Népszava 1959. április 24-i számában:

Legjobban megkapott Pécsi Sándor bonyolultan, egyetlen csúcspont nélkül is mélyen tragikus, szánalmat keltő alakja. Nagyszerűen megértette, ki is ez a Rubin főorvos, milyen életút tette azzá, aki a színpadon elénk lép. Vass Éva (a lánya, Riza) talán eddigi legszebb színpadi alakításával örvendeztet meg, igazolva mindazt, amit róla a közönség mindig is feltételezett, de nem mindig kapott meg. Gábor Miklós könnyen győzi tehetséggel, árnyalatokkal is a cím- és főszerep nem csekély nehézségeit. Valamicskével mégis érettebb, lélekben idősebb és romantikusabb, mint a darabbéli medikus.

A címszereplő diáktársait valamennyi kritika felső fokon méltatja. Így például Kemény György is a Népszavában:

Körmendi János

Gyenge Árpád

A diáktanya alakítóinak fiatal lakóiról érdemes volna külön tanulmányt írni. Horváth Ferenc művészi pályafutása egyik legjobb eredménye a halk, sápadt, szerelmes kispap megjelenítése, Gyenge Árpád köhögős, bánatos, keszeg Majd urát szintén nem lehet elfelejteni. Szénási Ernő pár szavas szerepében is szuggesztív; Garics János, Körmendi János mulatságosak, kamaszosak, fiatalosak. 

GM, Bizderi Károly, Bogácsi Mária

A képek forrása az Országos Színháztudományi Múzeum és Intézet színházi adattára. Csak ne lenne olyan nehézkes benne kutatni...