2013. december 27., péntek

A Danton halála első színpadi próbája

Ma térjünk vissza a december 20-án 50 éve bemutatott Danton halála előadásához. A Büchner-drámában Gábor Miklós Robespierre szerepét alakította.

Itt van egy kis cikk a korabeli Film Színház Muzsikából, a 44. heti számból a darab első színpadi próbájáról:









2013. december 20., péntek

Egy ötven évvel ezelőtti nagy szerep: Robespierre

Ma 50 éve, 1963. december 20-án volt Georg Büchner: Danton halála című drámájának premierje a Madách Színházban, Ádám Ottó rendezésében. Gábor Miklós a másik főszereplőt, Robespierre-t játszotta, s ez a figura a saját szigorú mércéje szerint is életének egyik legjobb alakítása volt.


Bessenyei Ferenccel

Illesszük be az előadást Gábor Miklós életművébe: a Danton halála idejében még bőven műsoron szerepel a majdnem két évvel korábban bemutatott Hamlet. Robespierre előtti utolsó színházi szerepe a Tanner John (premier: 1963. február 2.), a következő pedig nem egészen fél év múlva az Ahogy tetszik Jacques-ja lesz 1964. májusában. Ekkoriban forgatta/forgatja Herskó János: Párbeszéd című filmjét, amiben epizódszerepe van, az Egy ember, aki nincs című "szocialista krimit", a Miért rosszak a magyar filmek című szatírikus vígjátékot és valószínűleg a Négy lány egy udvarban című, hát, mondjuk melodrámát is. Ez utóbbiakban főszerepe volt, de szerintem ezeket simán "kirázta a kisujjából", legfeljebb csak ideje és energiája ment rájuk, alkotóereje kevésbé.

Robespierre-alakításának évfordulójára emlékezve elsőként a Film Színház Muzsika kritikáját mutatom, illetve belőle a legfontosabb bekezdéseket.  Azt hiszem, hogy a nagyszerű Demeter Imrének ez az írása méltó az előadáshoz. Megjelent az egykori kedvelt hetilap 1963. évi 51. számában.

Mi is kezdjük az elején, hogy kellően "beágyazzuk" magunkat a témába - és persze gondoljuk hozzá az akkori pártállami időket...

Ezt a remekművet egy huszonkét esztendős fiatalember írta 1835-ben, a francia forradalomról. Amikor 1837-ben meghalt, két évvel fiatalabb volt, mint 1849-ben Petőfi. Csábít a gondolat: vajon miféle újkori, forradalmár-Shakespeare lett volna Georg Büchnerből, a siheder-zseniből, ha tovább él? Ám a néhány mű - elsőül a Danton halála, aztán a Wozzeck - tökéletes portrét fest az íróról, akinek életrajza aligha mond sokkal többet drámáinál, melyek csodálatos erővel villantanak föl egy plebejus forradalmár arcot, egy humanista szellemet.
[...]
A Danton halálában ez a két gondolat ütközik meg: a következetes forradalmiság és az emberség. Megütközik, ám végül is egyesül, ha nem is a cselekmény sodrában, vagy optimista epilógusként, de az ellentétek gondolati szintézisében.
Bonyolult, nehéz dráma, mely a romanticizmus korában ezért a szintézisért volt meghökkentően modern, s utána évtizedekig ezért igyekezett elhallgattatni a reakció. 
[...] Kettejük küzdelme a dráma; éljen most már az élet, az ember - mondja Danton; még nem számít az ember, csak a forradalom - mondja Robespierre.

Majd arról szól a kritikus, hogy ez az előadás majdhogynem a dráma magyarországi bemutatója. Kosztolányi Dezső ragyogó fordításában csupán egyetlenegyszer játszották, mert a Horthy-korszak cenzúrája betiltotta; s aztán néhány este szerepelt ugyan színpadon, de jócskán megcsonkított szöveggel.

Most a Madách Színházban méltó módon szólalt meg a mestermű. Ádám Ottó okos, filozófiai-gondolati tartalmát tekintve pontosan és kitűnően elemzett előadásban varázsolta színre a drámát; a fókuszba állította Danton és Robespierre gigászi küzdelmét, mindvégig kristályos logikával szem előtt tartva Büchner analízisét - pontosabban: Danton és Robespierre igazságának szintézisét. Ennek alapján elemezte az egyes alakok jellemét, megőrizvén a csupaszenvedély dialógusok drámaiságát és filozófiáját.

Demeter Imre magában az előadásban két dolgot kifogásol, elsőként a színpadképet :

Belátom, hogy Ádámot a korszerűség szándéka vezette; csakhogy a Danton halála nehéz, költészettel és szenvedéllyel telített, komor-fenséges cselekménye minduntalan perel a színpadi mechanizmus fel-leereszkedő jelzésfalaival.

A másik dolog pedig magának az előadásnak a ritmusa, amely szerinte különösen az első részben volt vontatott.

A színészi alakításokról aztán teljes elragadtatással írt:

Bessenyei ízről ízre Danton: alázatos tolmácsa és mesteri életrekeltője a tragikus hősnek. Lágyan lírai, s szenvedéllyel telített, akinek minden gesztusa arról a fiskálisról vall, aki esze és karja volt a forradalomnak. [...] Színészi remeklés! S a kevésbé tetszetős, de tömörségében is súlyos szerepben az Gábor Miklós Robespierre-je. Már a maszkja is félelmetes; korabeli metszetek színészi mása, mely mintha képkeretből lépne elő, s alatta az aláírás: "A Megvesztegethetetlen." Egész lénye ezt az aszkétikus, önmagát is legyűrő forradalmárt mutatja; szövegei pörölyként csapnak szét a színpadon, néhány monológjában ragyogóan tömör képet fest Robespierre-ről, s ami a hőfokot illeti, az egész előadás stílusának példája és jelzők nélkül is fémjelzője lehet.

A többi szereplőről is nagy elismeréssel szól a kritikus - olvassuk el ezeket a sorokat is, hogy jobban el tudjuk képzelni az egész előadást:

Igen jó Avar István Saint-Just-je; erő és következetesség, ész és meg nem alkuvás. A dráma eszmeiségét kifejező nagy monológját jelesül mondja el. Tordy Géza (Camille Desmoulins) siheder-líraiságát, Lőte Attila szenvedélyességét, Tallós Endre nemes egyszerűségét emeljük ki. Árva János, Psota Irén, Deák B. Ferenc, Basilides Zoltán, Bay Gyula, Horváth Jenő, Ujlaky László, Körmendy János, Békés Itala, Szénássy Ernő s a többi, akárcsak egy-egy mondatos szerepben felbukkanó színész ki-ki a lehetőségein belül szolgálja az együttes összeforrottságát. Tolnay Klári Danton feleségének villanásnyi szerepében kitűnő, Vass Éva (Lucile) drámamozaikja finoman ötvözött, halkságában is súlyos Ophelia-részlet.

Micsoda előadás lehetett ilyen erős szereposztással...

Legközelebbre megpróbálok még néhány korabeli kritikát felkutatni, majd beleolvasunk Gábor Miklós könyveibe Robespierre-témában.

2013. december 14., szombat

Gábor Miklós utazásai 12.1

Elérkeztünk az "utazás" tárgykör utolsó témájához. Ám, mint írtam, szerintem ez volt a legjelentősebb külföld-járása Gábor Miklósnak. Történt 1966 nyarán, hogy két hetet töltött életében először (és amennyire tudom, utoljára) angol földön.

Előzményként két dologra emlékeztetek.
Az első: Gábor Miklós egészen ifjúkori Shakespeare-alakítások után (amelyek között azért nem csak szerelmes szerepek voltak, hanem a Lear Bolondja és Jacques az Ahogy tetszikből, na és persze a sorsdöntő Jago...), a Madáchban Rómeó lehetett, de már akkoriban szinte mindenki a Hamletet várta tőle, ami jó fél évtized múlva valósult meg. 1962 januárjában volt a premier s 1966-ban még mindig műsoron a legnagyobbrészt neki köszönhetően kirobbanó sikerű előadás, amelynek hírneve egész Európába eljutott.
A második: Gábor Miklós színházi életének meghatározó eleme lett Peter Brook társulatának, a Royal Shakespeare Company-nak 1964-es budapesti vendégjátéka. De nemcsak az ő életének, mert az akkori két előadás, a Lear király és a Tévedések vígjátéka szinte földrengés-szerű hatást gyakorolt az egész magyar színházi életre. (1972-ben újra jött az RSC a Szentivánéji álom-mal, a hatás hasonló volt...)

Ilyen szellemi légkörben került sor Gábor Miklós két angliai hetére. Ami csodálatos, hogy megvalósult, hogy legalább ennyi juthatott neki, aki úgy egyáltalán is anglomán volt, ám valahogy tragédia, hogy csak ennyi...

Frissen hazatérve Gách Marianne készített vele interjút a Film Színház Muzsika 1966. évi 38. számában. A főcímet megmutatom eredetiben:


Magából a cikkből kiderül, hogy szerzett érdekes és egészen nagy élményeket, de, hogy vulgárisan fogalmazzak, "nem esett hasra" az angol színházi élet előtt :) képes volt tárgyilagosan is elemezni benyomásait.

A két hét alatt mindennap látott előadást, volt, hogy kettőt is. Közülük a beszélgetésben elsőként a IV. Henrik első és második részét emelte ki a Royal Shakespeare Company előadásában, Stratfordban, Shakespeare szülővárosának színházában:

Már Budapesten is tapasztaltuk, hogy nagyon is reális elképzelések szerint keltik életre a Shakespeare-darabokat. Ez a társulat ügyesen és ésszerűen egyesíti a Brecht-stílust az orosz realista színjátszással meg a modern filmszerű hatásokkal. Mindenből azt választja, amit éppen a kifejezés lehetősége diktál. Például a csatajelenetek színhelyét minimális eszközökkel jelzi, de a kellékek olykor váratlanul naturálisak. Érdekelt a pajzsuk: kezembe vettem a színfalak mögött, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam fölemelni.

Az újságíró "mire jó ez?" kérdésére így válaszolt:

Arra, hogy úgy vívjanak a színpadon, ahogy Shakespeare korában vívtak: zihálnak, lihegnek, verejtékeznek.

Az V. Henrik előadásáról ezt mondta:

Ezt a darabot eredetileg hősi hazafias darabnak ismertük, az angol katonák feldicsőítésének. Trevor Nunn rendezésében és Ian Holm címszereplésével konkrét, történelmi, mély értelmű majdnem-tragédia lett. A bonyolult történelmi és lélektani háttér az egész előadást átfogja. A figurák egymáshoz való kapcsolata, tetteik indítéka az ő értelmezésükben sokkal érthetőbbé és világosabbá válik. Ugyanennek a társulatnak az előadásában láttam a Vízkeresztet, ugyancsak Clifford Williams rendezésében, de érzésem szerint hiányzott belőle a humor.

Az interjú aztán eljutott a Hamlethez:

Peter Hall rendezte, s a címszerepet egy egész fiatal színész játszotta: David Warner. Most huszonnégy éves. Igazi mai figura. A kosztümökön is keveredik a korhűség a modernnel, a ruhákon olykor a nyakkendő is megjelenik. Ebből az előadásból is kiderült, hogy mennyire leköti ezt a társulatot a valóság hiteles ábrázolásának a bizonyítása. Ennek a fölfedezésnek az öröme elvonja őket attól, hogy a darab teljes költészetét kibontsák. A Hamletben és a Vízkeresztben nem elegendő, hogy a realitást hangsúlyozzák, ezért úgy érzem, hogy a krónikás darabok inkább illenek a Royal Shakespeare Company előadói stílusához.
Ami a Hamletet illeti, nincs lényeges különbség a mi elgondolásunk és az övék között. A mi előadásunk inkább törekszik a monumentalitásra. Az angolok könnyedébben játsszák. A Shakespeare-i valóság ott amúgy is magától értetődik. A színház szomszédságában látható az a nyárs, amelyen egykor Shakespeare anyja sütötte a birkahúst. A kocsma neve sem változott azóta. Az emberek olyan otthonosan ülnek benne, mint mi a Hungária kávéházban. Shakespeare drámáiban a hercegnek és királynak nevezett nyers, vad emberek kibelezik egymást, utána pedig nem egyszer virágillatos kertben csodás szerelmi jelenet következik. Ugyanilyen kontrasztokat produkál az angol élet is. S ezek a fajta ellentétek a színpadon, a durva valóság és az elvont költészet között mindig hitelesen hatnak. A modern színpadi eszközökkel gyorsan és filmszerűen pereg a történet, de a jelzett díszletek között az emberek mai hús-vér élőlények.

Ezek után a beszélgetés Laurence Olivier Othello alakítására terelődött, amit Gábor Miklós élete legemlékezetesebb színészi élményének nevezett:

Az Othello óriási siker, vagy százötvenszer játszották már, noha Oliviert sokat támadták, mert az arisztokratikus velencei köztársaság hadvezérét hétköznapi emberré alacsonyította, Olivier szakított minden hősi és patetikus elképzeléssel, járásában és mozgásában, külsőségeiben is igazi szerecsent játszott, s ezért a legtragikusabb jelenetben olykor groteszkül hat, de sosem válik komikussá. Megrendítő. A szerep zenei felépítése tökéletes. Nem naturalista, de pontosan formál, s az egész alakot átfűti Olivier csodálatos egyéniségének a varázsa. Sokszor láttam filmen, de most az az érzésem, hogy vérbeli színpadi színész.

Riporteri kérdésre Gábor Miklós elmeséli, hogy röviden beszélt is vele:

Előadás után az öltözőben. Ugyanazon az estén Cary Grant is megnézte az előadást, ő is bent volt az öltözőben, így hát csak néhány perc jutott rám.
Bemutattak neki és mondták, hogy híres színész vagyok, de hogyan is volnék híres, ha azt magyarázni kell. 

Mit szűrt le a látogatásból saját művészi munkája számára?

Úgy érzem, a mi koncepciónkban sok részletkérdést bátrabban kellene megoldanunk. Szakítani lehet és kell az avult tradíciókkal. Én ezt régebben is tudtam, de most a gyakorlatban is szeretném megvalósítani. Az én Hamletom? Talán a hangvételemen kell változtatnom. Ha rajtacsípem magamat azon, hogy szépelgek még, akkor igyekszem megszabadulni a dekoratív külsőségektől. A hagyomány és a korszerűség  az angol színpadon csodálatos egységbe forrott. Nálunk is nagyjából szervesen összenőttek a különféle korszakok nagy színházi hagyományai: a régi nemzeti Színházé és az úgynevezett vígszínházi stílusé. nekem is mindig az volt a vágyam, hogy azt a fajta realizmust, amelyet Somlay teremtett az Ódry-féle nagy koncepciós formakultúrával, egyesítsem játékomban.

Saját két közbevetésem: nem lehetett semmi ifjúkori bálványával összefutni és éppen Olivier öltözőjében... Másrészt nagyon érdekes a fenti mondatokat olvasni Gábor Miklós későbbi pályája ismeretében, gondolok itt különösen Kecskemétre és a Független Színpadra.

A beszélgetés végén Gábor Miklós olyan témára tér, ami manapság, fél évszázaddal később még kirívóbbá vált, de ő már akkor látta a kockázatokat. Szerintem az általa felvetettek közül azóta egyedül a színészek testkultúrája tekintetében van pozitív változás:

Sokat gondolkoztam a fiatal színészek helyzetén. Jó lenne, ha mindenekelőtt a beszéd- és a testkultúrájukat fokoznák. A színésznek artistának is kell lennie, ezért minden deka súlytöbbletért vagy veszteségért felelős, akár a szépségkirálynő - ezt tudomásul kell vennünk. Aztán akadnak más problémák is. Kenneth Tynan [Olivier közeli munkatársa, akivel sokat volt együtt az angliai két hétben] panaszkodott, hogy a tehetséges fiatal angol színészeket elviszik az amerikai filmesek. Tíz-tizenöt év múltán térnek vissza az angol színpadra, igen rossz iskola után. Nagy neveket említett, akik elvesztették önmagukat. Nálunk is akadnak csábítások. A film, a szinkron meg a tv elnyeli a fiatalokat. [...] A nagy munka szellemi tunyaságot szül bennük. S végülis kihuny belőlük az igazi ambíció.

Az újságíró érvelésére, miszerint ez anyagi kérdés is náluk:

Tudom. De gondoljunk csak arra, hogy a magyar színjátszás jövője forog kockán. Minden azon áll vagy bukik, vajon megtaláljuk-e a módját, miképpen lehet feléleszteni az igazi színházi ambíciót, és hogy a fiatalok testileg-lelkileg úgy készüljenek fel hivatásukra, akár a sportoló. Ez valóban központi kérdés.

Ez már saját hozzáfűzésem: nem tudom, a mai celebvilághoz és az ott "tündöklő", sokszor tényleg jobb sorsra érdemes színészekhez mit szólna, bár azért utolsó éveiben még láthatott ebből valamit... Nem véletlen, hogy ő még Hamletként is Trabanttal járt...

Végül az internet szinte csodájaként belenézhetünk Laurence Olivier Othelló-alakításába. Desdemona: Maggie Smith.



2013. december 4., szerda

Balázsovits Lajos, a gimnazista Kreón

Ma ünnepli születésnapját Balázsovits Lajos, akit jónéhány közös, főleg színházi produkció fűz össze Gábor Miklóssal. A profi színházi életét 1968-ban a Madáchban megkezdő, rendkívül jóképű fiatalember még éppen elcsípte Gábor Miklós nagy ottani korszakának utolsó jó fél évtizedét, így többször is játszottak együtt. Én például láttam őket Karinthy Ferenc Szellemidézés című darabjában, ahol Balázsovits a fia volt az író főhősnek, akit az író saját apjáról, Karinthy Frigyesről mintázott, azaz
Sakkmatt: GM és Balázsovits, Szilvássy A.-val, 1970
tulajdonképpen az író kamasz-énjét személyesítette meg. Gorkij Éjjeli menedékhelyében Gábor Miklós Szatyint, fiatal kollégája Aljosát játszotta. Egy egészen más jellegű darabban, a Scribe Egy pohár víz-éből készült Sakkmatt című zenés vígjátékában a Gábor Miklós által alakított "bukott miniszter" mellett Balázsovits volt a bonviván, Masham hadnagy - a szerepet egyébként pályája kezdetén Gábor Miklós is játszotta. Később, sok-sok filmje után Balázsovits mintegy "felnőtt" Gábor Miklóshoz: nemcsak színész-partnerként találkoztak, hanem Balázsovits rendezőként, sőt, színigazgatóként is korábbi - mondhatni - bálványával. Az általa vezetett Játékszínben ő rendezte Gábor Miklóst utolsó két szerepében Brisville: A feketeleves című és Willard: A macska és a kanári című darabjaiban. De játszottak együtt a televízióban is, például Osztrovszkij: Erdő című darabjában.
Amikor a Magyar Televízióban emlékműsor készült Gábor Miklósról, az egyik meghívott vendég Balázsovits Lajos volt, aki mesélt emlékeiről és a műsorban láthattuk is együtt kettejüket néhány régi produkció részletében:





És most térek rá a címben jelzett tartalomra :) amelyet ezzel a fényképpel előlegezek meg. A kanizsai gimnázium IV/E osztályába járó Balázsovits Lajos, mint Kreón látható rajta 1965-ből az Antigoné egyik jelenetében:

Ha megnézzük a lexikonokat vagy gyorskeresést csinálunk az interneten, rögtön látható, hogy Balázsovits Lajos Nagykanizsán látta meg a napvilágot 1946-ban, édesapja ügyvéd volt. Az akkor Landler Jenőnek nevezett gimnáziumba járt (ma Batthyány Lajos Gimnázium). Tehetsége már ekkoriban megnyilvánult: iskolai ünnepélyeken történő sok versmondás mellett ennek csúcsa a gimnázium 1965-ös Antigoné előadása volt, ami azóta itt Kanizsán bevonult a legendák világába. Szintén legendás az a magyar tanár, Harkány László, aki gimnazistákkal színpadra merte állítani az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb klasszikusát. A premierre meghívta a darab fordítóját, Trencséni-Waldapfel Imre akadémikust, egyetemi tanárt, aki bevezetőt tartott az előadás előtt.

Itt van a korabeli előadás színlapja és több más kapcsolódó információ, ahogyan azt a gimnázium 1964/65-ös évkönyve megőrizte az utókornak:



A szereplők között más, azóta ismertté vált nevek is találhatók. Az Antigonét játszó Molnár Csillát később Ördögh Csilla néven hallhattuk sokat a Petőfi Rádióban. Iszméné, azaz Ádám Vera ma orvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az akkori Karvezető, Márkus László szintén színész lett és Zala Márk néven futott be rövid, valóban üstökös-szerű pályafutást...

Az Antigonét bemutatták a Keszthelyi Helikonon is, ennek kapcsán jelent meg az Élet és Irodalomban egy "kis színes" tudósítás, amely név nélkül említi a fiatal tanár-rendezőt és "a magas, vékony fiút", Kreón alakítóját. Balázsovits akkor elmondta, hogyan készültek az előadásra: megnézték együtt a Nemzeti Színházban az Oidipusz királyt, görög vázaképeket tanulmányoztak és sokat beszélgettek, vitatkoztak a darabról. Megemlítette, hogy ez neki mennyit segített a színművészeti főiskolára való felvételizésben - s a riporteri kérdésre, hogy felvették-e, igennel válaszol. Az újabb kérdésre azt feleli, hogy majd inkább modern darabokban szeretne játszani (ha az újságíró tényleg híven írta le az elhangzottakat...) Amúgy a kis cikk az ÉS 1965. június 12-i, 24. számában jelent meg Helikon 1965 címmel.

Én ma ezzel a kis összefoglalóval és ezzel a néhány, valóban ritka  dokumentummal köszöntöm születésnapján a Nagykanizsáról elszármazott Balázsovits Lajost. Úgy tudom, öregdiák-napokra vissza, azaz haza szokott jönni, bár szülei már nem élnek, s ez csak azt jelentheti, hogy tényleg ott van a szívében szülővárosa.

2013. december 1., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 11.2

Találtam még jócskán anyagot a Madách Színház legutóbb elmesélt itáliai vendégszerepléséhez, amelyek jobban megvilágosítják a témát, úgyhogy csinálok belőle itt egy második részt. Sajnos, hogy éppen a Film Színház Muzsika egészen alapvető információkat nem írt meg...

Tehát: a vendégszereplés 1966. október 21. és 30. között zajlott. Gianfranco De Bosio, a 20. századi olasz színházi élet meghatározó alakjának javaslatára hívták meg éppen a Madách Színházat. De Bosio ugyanis nem sokkal korábban Budapesten járt torinói társulatával és több színházunk több előadását is megtekintette. (Amúgy De Bosio nem is olyan régen egy Don Giovanni-t rendezett nálunk az Operaházban.)

Nem sokkal a vendégjáték megkezdése előtt nagy gubanc támadt: a firenzei Teatro Pergola épülete beomlott, ezért a programokat át kellett helyezni a közeli Prato nevű kisváros Metastasióról elnevezett patinás színházába.

Ezért beszéltek a cikkek végig firenzei vendégjátékról, ami e malőr miatt végül is nem ott zajlott. A firenzeiek tulajdonképpen egy egész fesztivált, pontosabban színházi szemlét rendeztek, amelyre hét európai színtársulatot hívtak meg; köztük olyanokat, mint például a berlini Deutsches Theater, a párizsi TNP (Theatre National Populaire) vagy a varsói Nemzeti Színház.

Jelenetkép az Egy szerelem három éjszakájából

A Madách Színház ezen a fesztiválon mutatta be október 21-én - ahogyan a múltkor már írtam - az Egy szerelem három éjszakáját, majd 23-án a Koldusoperát. Az első előadáson a szerzők közül jelen volt Hubay Miklós és Vas István is. A Népszabadságban M. G. P. (Molnár Gál Péter) egyértelműbben írta le, mint a Film Színház Muzsika tudósítója, hogy a magyar darab fogadtatása eleinte kifejezetten hűvösnek hatott, az olasz közönség nyilván mást várt egy magyar zenés előadástól. Ám szerencsére ez a hűvösség, ahogy haladt előre a darab, egyre jobban megtört -hála az olasz fordításnak is - és előadás végén igazi forró siker lett, lelkes közbekiáltásokkal (ami nálunk akkoriban még nem volt divat) és a szerelők többszöri függöny elé hívásával. Egy bekezdés a Népszabadság október 23-i számában megjelent cikkből: 

Ha a tapsok erősségéből akarjuk lemérni a színészek személyes sikerét, akkor azt kell mondanunk, hogy Vass Éva és Gábor Miklós kapta a legtüzesebb tapsokat. Mindketten valóban felülmúlták a pesti premieren nyújtott, kissé fáradt alakításukat. Gábor a harmadik felvonásban elénekelt dalában megrendítő volt egyszerűségével és keserű szenvedélyű fájdalmával.

Az ismeretlen magyar darab után a klasszikus Koldusopera következett, aztán a két darabbal további vándorútra kelt a Madách Színház. Október 25-én és 26-án Bolognában, a Teatro Comunaléban a Koldusoperát játszották, majd Torino következett, Gianfranco De Bosio színháza, a Teatro Carignano. Ott október 28-án a magyar darabbal, 29-én és 30-án a Koldusoperával szerepeltek, az utolsó nap két előadás is volt Brecht művéből - így különösen a vendégszereplés vége nagyon sűrű lehetett a mindkét darabban szereplő színészeknek.
A Film Színház Muzsika és a Népszabadság is több részletet idézett ottani kritikákból, ebből másolok ide néhány részletet - most inkább a Koldusoperára koncentrálva.

Unita, 1966. okt. 25., Aggeo Savioli írásából:
A szemle eddigi legnagyobb sikere a budapesti Madách Színházé volt, amikor bemutatta egy eredeti változatát Brecht híres Koldusoperájának. Régóta nem láttuk a közönséget ennyit tapsolni és nevetni. Kár, hogy az előadást nem ismétlik meg, de más olasz városok élvezhetik majd. Brecht az operett szemszögéből, ez lehet sommás meghatározása ennek az előadásnak. [...] Akadhat olyan vélemény, hogy a Koldusopera ilyen sima, vidám előadásban nem a mester igazi tanításai szerint történik. Mi őszintén az ellenkezőjét gondoljuk ennek: jó szolgálatot tesz ez a felfogás a brechti műnek. Ádám Ottó úgy oldotta meg, ahogy Brecht maga is ajánlotta, a "klasszikusokkal" szemben, nem behódolva a szöveg félelmetes hatásának; megtisztította, megszabadította a felesleges sallangtól, felszínre hozva friss, hamisítatlan színeit. [...] Ádám elkerülte a stílus erényeinek veszélyét: a játék harmonikus összhangjával és egy csomó ragyogó színésszel, akik, ha szükség van rá, valódi énekesek.

A Gazetta del Popolo kritikájából is szemlézett a Népszabadság, mely A Dunában öblögetett Brecht és Weill címmel jelent meg. Európai klasszikus előadások emlékét felidézve, köztük a Berliner Ensemble Giorgio Strehler által rendezett autentikus előadását, teszi fel a kérdést, hogy mit lehet még elmondani a Koldusoperáról. A Madách Színház előadásának frivolitását, humorát és groteszk színeit emeli ki s megállapítja, hogy Ádám Ottó a darabot habsburgi és közép-európai összefüggésekbe helyezte. Dicséri Pécsi Sándort, Kiss Manyit. A kritikust Gábor Miklós az olasz Tino Carraro-ra emlékeztette.

Ugyancsak felidézte M. G. P., hogy október 29-én a torinói kiadású Gazetta del Popolo Márkus László, Vass Éva és Gábor Miklós hatalmas fényképeit közölte.

Amúgy családi vonatkozás, hogy az olasz újságok cikkeit egy fiatal bölcsész fordította le, aki aztán jóval később Gábor Miklós veje lett...

A Film Színház Muzsikában Illés Jenő is idéz az olasz sajtóvisszhangokból, bár inkább csak a kritikák főcímeit, mint például: Una ottima compagnia il Madach di Budapest - ezt le sem kell fordítani. Összefoglalásként megállapította:

Különböző városok ismeretlen színházi közéletében kellett helytállnia az együttesnek: Firenzében (Pratóban) a fesztivál sok tekintetben elkényeztetett nézői előtt léptek fel; Bolognában, egy nagy zenei múlttal rendelkező színházban prózai színészek remek teljesítményével hódították meg a zeneileg iskolázott szakembereket is. Torinóban az együttes bemutatkozó előadása, az Egy szerelem három éjszakája olyan társadalmi esemény volt, amelyen az úgynevezett jó társaság fényes öltözetekben, milliós értékeket ragyogtatva jelent meg, s mindvégig érdeklődéssel figyelte a színészek játékát. A művet a kritikák is egyértelmű rokonszenvvel, vonzó tárgyilagossággal méltatták. [...] Természetes, hogy mindent fölülmúló forró érdeklődés kísérte a Koldusopera előadásait, hiszen Brecht szituációit mindenki ismerte, értette és így élvezni tudta azt az újat, amit a Madách Színház előadása, Ádám Ottó rendezése, a színészek játéka jelentett.

Legközelebb még mindig az itáliai vendégszereplésnél maradunk: Gábor Miklós könyveibe fogok belelapozni ebben a tárgykörben.