2016. november 22., kedd

Gábor Miklós Argentínában

Három éve csináltam itt egy sorozatot, amelyben Gábor Miklós külföldi útjait próbáltam számba venni - legalábbis azokat, amelyek, szakmai jellegüknél fogva tudottak voltak. A 6. rész arról szólt, hogy a művész valamikor az ötvenes évek első felében kijutott a Mar del Plata-i filmfesztiválra. Meglehetősen gyér információk alapján voltam kénytelen ezt megírni, még a korabeli színházi-filmes hetilap sem közölt erről szinte semmit, az utazás időpontját is úgy tippeltem meg.

Nos, azóta sikerült fellelni egy igazán szavahihető és első kézből származó beszámolót: maga Gábor Miklós írta!

Forrás: delcampe.net

Az utazás időpontja valóban 1954. március eleje volt. Még március 2-án írta a Népszabadság, amit akkor Szabad Nép-nek hívtak:






Gábor Miklós hosszú, részletes beszámolóját 1954. április 8-i számában szintén a párt lapja közölte le. Ha levakarjuk róla az akkori kötelező mázt, akár a mai Magyarországon is lehetnénk...

Mivel nagyon hosszú a cikk, és érdemes teljes egészében megismerni, csapjunk is bele :) Szétvágtam hasábokra, hogy könnyebben legyen olvasható:








Végezetül kedvenc videomegosztó portálunk jóvoltából mi is belepillanthatunk az Erzsébet királynő fiatal éveiről készült angol filmbe, ami nagyon tetszett Gábor Miklósnak :)

2016. november 10., csütörtök

Lorenzaccio - kritika 3.

Ma folytassuk a Népszabadsággal, melynek 1961. január 10-i számába Murányi-Kovács Endre írt hosszú kritikát a Lorenzaccio előadásáról. Az akkori - és még jóval későbbi - színikritikák szokása volt, hogy a rendelkezésükre álló terjedelem meglehetősen nagy hányadában magát a darabot vesézték ki és csak aztán következett maga a konkrét előadás, először általában a rendezés kérdései, majd még rövidebben a szereplők értékelése. Megjegyezve, hogy némi népművelési értéke valóban van a műről szóló általános eszmefuttatásoknak és kiindulási pontként is szolgálhat ahhoz, hogy jobban megértsük a konkrét előadásról szóló kritikusi mondanivalót, de az arányok mindenképpen túlzóak voltak, minimum fordítva kellett volna...


Murányi-Kovács kritikájából ezért csak a fontos második felét idézem, ami azzal kezdődik, hogy megállapítja: a darab elsősorban a Lorenzaccio-nak csúfolt ifjú Medici Lorenzo tragédiája. Azt már én teszem hozzá, mert egy helyen kissé félreérthetően fogalmaz: ez a Lorenzaccio nem a "nagy" Lorenzo. Musset hőse a család oldalágából származik: az ő apja és a nagy Lorenzo apja, Cosimo, unokatestvérek voltak. Némi infót magyarul ITT találhatunk róla, mint valós történelmi személyről.

GM és Árva János (Magyar Színházi Adattár)

Olvassuk a Népszabadság kritikájának érdemi részét:

A művelt és a szabadság eszméjéért lelkesedő ifjúé, aki életcélul azt tűzte maga elé, hogy az ókori, tisztelt hősök példája szerint megöljön egy zsarnokot. Hogy ezt megtehesse, a zsarnok bizalmába kellett férkőznie, kedvében járnia, kiszolgálnia, cinkosává, kerítőjévé válnia. S a gondolkodó, töprengő ifjú hős megdöbbenve ismeri fel, hogy az eleinte színlelt hitványság már lefejthetetlenül hozzátapadt, már megváltoztatta jellemét, ő, aki céltudatosan öltötte magára a bűn álruháját, a következmények kérlelhetetlen ereje folytán valóban bűnössé, kicsapongóvá, besúgóvá lett. A vállalt célt nem téveszti szem elől, el is éri, megöli a zsarnokot de immár illúzióit vesztve nem érzi, mintha a tett felemelné, s kiábrándulva odadobja áldozatul a bérgyilkosoknak saját, megvetett életét.

[...]

A rendezés, amely egyébként a helyes értelmezés mellett sok részletszépséggel is megörvendezteti a nézőt, mégsem hibátlan. Legfőképpen azért, mert mindvégig ragaszkodik egy ötletéhez, és az egyes változásokat (az összevonások, kurtítások után is még 34 kép maradt) hatásos, bár egyszerű díszletek keretében mindig "állóképekből indítja; így gyönyörködteti a szemet - helyenként akárha egy reneszánsz festményt elevenítene meg - hanem az előadást ez a megoldás erősen lelassítja, megakasztja, s a nézőt a végén már fárasztja az állandóan merev újrakezdés. (És ezen egyáltalában nem segít az egyes képeket megelőző közzene, Endre Emil szerzeménye. [...]

Lorenzaccio összetett, ellentmondásoktól sem ment, állandóan alakuló, csapongóan változó egyéniségét kiválóan, sokszínűen eleveníti meg Gábor Miklós. Széles skálában vetíti elénk és szólaltatja meg a megyőződés és a kiábrándulás, az őszinteség és a tettetés, az elmélyült gondolkodás és a cinizmus, a fölényesség és a neuraszténiás kitörés, a léha felületesség és a magával való vívódás, a naiv várakozás és a merész elhatározás, a lélekvesztett megtántorodás és a megtalált tetterő gesztusát, hangját, egymást váltó ritmusát. Játéka szuggesztivitásával érezteti velünk azt - ami igazság is -, hogy a Lorenzaccio mindenenekfelett az ifjúság drámája. A huszonnégy éves Musset írta  háromszáz évvel előtte élt huszonnégy éves humanistáról, Lorenzo de Mediciről.

Lorenzaccio mellett, olyakor szeszélyes csapongásuk ellenére is majdnem egyszerűnek, szinte egysíkúnak hatnak a dráma többi alakjai. Igaz, így is lehetőséget nyújtanak egy-gy éles profil kialakítására. A színészek nagyrészt élnek is ezzel a lehetőséggel. A felsorakozó nagy gárdából elsőként kell kiemelnünk Horváth Ferenc bíborosát és mindjárt utána Cibo marchesa hálás szerepében előadásonként egymást váltó, s egyként érdekes, sokszínű alakítást nyújtó Ilosvay Katalint és Szemere Verát. Szuggesztív figura Árva Jánosé is (Alessandro Medici), különösen  színházi este kezdetén, de az ő szerepénél mutatkozik meg talán leginkább az író jellemábrázolásának egyik hibája, hogy csak néhány alakja fejlődését rajzolja meg; a kéjvágyó zsarnok utolsó jelenetében sem más, mint az elsőben. Pécsi Sándor számára Filippo Strozzinak a republikánus aggastyánnak, Lorenzaccio atyai barátjának a szerepe viszont a romantikus dráma melodramatikus elemeivel nyújt lehetőséget a változatosabb, bár nem mindig meggyőző hatás keltésére. Az ifjúság pátoszát igen rokonszenvesen érzékelteti a lázagó fiatal alakjában Garics János. S a felsorolást nehezen lehet abbahagyni.
Mészöly Dezső fordítása hűen és jól mondható színpadi tolmácsolással követi Musset költői prózájának szárnyalását, drámai erejét.

Befejezésül itt egy gyorslista a Lorenzaccio korábbi posztjairól:



2016. november 3., csütörtök

Lorenzaccio - kritika 2.

Folytassuk az 1960 december végén bemutatott romantikus tragédia, a Lorenzaccio körbenjárását. Szóltam a próbákról, ott látható a teljes stáblista is, és megmutattam a Film Színház Muzsika kritikáját. Ma a Népszava 1960. december 29-i számából olvashatjuk el Szombathelyi Ervin kritikáját. Ezúttal nem húztam ki belőle a szerzőről és a darabról szóló általánosabb mondanivalókat, mivel ritkán játszott drámáról van szó - akit érdekel, innét alapvető ismereteket szerezhet róla. Különösen érdekes a darabnak az a vonulata, ami miatt a Hamlettel is össze szokták vetni - annak fényében különösen, hogy Gábor Miklós pályáján hamarosan elkövetkezik a Hamlet korszaka...
Ha valaki csak a kritika érdemi részére, a színpadi megvalósítás megítélésére kíváncsi, az a rész a szobros fénykép után kezdődik :)

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin (Magyar Színházi Adattár)


Alfred de Musset nevezte saját magát a IX. század gyermekének. Valóban, életművében azok a fájdalmas akkordok teremtenek költői harmóniát, melyek százada első felének legjobb francia szellemeit nyugtalanították. A forradalom és a napóleoni kor mámorából kijózanodva egy egész nemzedék nézett akkor riadtan maga körül, a szétfoszlott illúziók és a többszörösen elbukott demokratikus eszmék romjai között. A mindenben való keserű csalódottság, az ábrándok nélküli társadalmi kilátástalanság viszonyai között forrt ki Musset művészete.
Lorenzaccio, legnevezetesebb drámája éppúgy a XIX. század gyermekének vallomásaként tekinthető, mint e címen írt egyetlen regénye. Abban a rokonításban is van némi igazság, amely a főhőst, Lorenzo Medicit egy más korszak Hamletjének tekinti. De míg Hamlet az angol reneszánszba forduló világ intellektuális vívódásaival terhelt hőse, addig Lorenzo a zsarnokságból feltápászkodni nem tudó francia társadalom - eszméktől megcsömörlött, lelkében összeroppant - képviselője, mondhatni: koronatanúja. Hamletet tépelődéseiben az igazság aggályos keresése vezeti, Lorenzo viszont nem hisz semmiben, az igazságot a mindenkori zsarnok szája íze szerint kotyvasztott valaminek tekinti. A Firenzét kiszipolyozó herceg megölése tudja, nem jelent változást: ehhez csupán mint fiatalkori illúzióinak romjaiból összetákolt rögeszméhez ragaszkodik. Musset darabja mindenben hősét igazolja. A szabadság reményében végsőkig kitartó, agg Strozzi lelkesedése is derékba roppan, amikor a zsarnok elpusztítása után is marad minden a régiben. Lorenzót orgyilkos tőre éri, Firenzében pedig új bitorlót választanak a város urai.
A darab főszereplője - kit a nép Lorenzacciónak csúfol - a maga nemében kitűnően ábrázolt drámai figura. Magatartásának cinikusan léha felszíne alatt Musset korának az a betegesen érzékeny, nemes szándékaiban megnyomorított fiatalsága villan elénk, melynek ő volt az egyik legvonzóbb alakja. Jól érzékelteti, hogy a könnyelmű, a régi értelemben vett tisztességet botránkoztató pózokat a kiégett korból fakadó kényszerűség adta rá. Hiszen élni minden időben kell valahogy. Lorenzo megpróbál alkalmazkodni ahhoz a világhoz, melybe belecsöppent, megcsonkítva eredeti benső meggyőződését. Az aljassággal szemben nem tetszeleg fennkölt erényekkel, tudomásul veszi annak végleges uralmát, s jobb híján saját fegyvereit szegezi szembe vele. Hamlet halálával a "kizökkent időt" tolja helyre, Lorenzaccio ezt meg sem kísérli, pusztulása éppen a reménytelenség miatt szánakoztató.


 
GM, Körmendi János



Nemcsak a főhős drámai jellemzése, hanem az egész játék színpadi mozgatása Shakespeare-re emlékeztet. A cselekmény kibontása a modern színpadon a gyorsan váltó képek egymásutánját igényli. A Madách Színház bemutatójának legnagyobb fogyatékossága, hogy ezt technikailag igencsak nehézkesen oldotta meg. A 34 képre tagolódó darab eladása fárasztóan vontatott. A jelenetek után bekövetkező elsötétülés és függöny a cselekmény folyamatos perdülését minduntalan megakasztja, zavaró szüneteket támaszt. Nem értjük, hogy a rendező Both Béla miért választotta ezt a formát, annál is kevésbé, mivel ilyen gondok a Shakespeare-bemutatóknál nem merültek fel. Kár érte, hiszen az előadás ettől eltekintve rendkívül igényes színházi produkció; önmagukban az egyes jelenetek kompozíciója kitűnő, a drámai helyzeteket átfűti Musset romantikusan áradó lírája, anélkül, hogy a játék egy pillanatra is károsan érzelmessé válna. A szereplők közül Gábor Miklós a címszerepben mesterien érzékelteti Lorenzo élveteg puhaságba rejtett keményebb indulatait. Kitűnő szerepfelfogásában mélyen megrendítő drámai figurát alakít. Pécsi Sándor a szabadság agg harcosát, Filippo Strozzit kelti életre általában meggyőzően, időnként azonban mérsékelt szenvedéllyel. Kiemelkedően játszik Horváth Ferenc. Cinikus, mindenre elszánt bíborosa gondosan kidolgozott színészi munka. A női szereplők közül Simor Erzsi, Gombos Katalin és Ilosvay Katalin játéka nagyon tetszett. A népes szereplőgárdából meg kell említenünk Garics Jánost, Basilides Zoltánt, Árva Jánost, Avar Istvánt és Kun Magdát. Musset szövegét Mészöly Dezső költötte át magyarra, igen ihletett formában.



Legközelebb a Népszabadság kritikáját fogjuk elolvasni.