2013. december 27., péntek

A Danton halála első színpadi próbája

Ma térjünk vissza a december 20-án 50 éve bemutatott Danton halála előadásához. A Büchner-drámában Gábor Miklós Robespierre szerepét alakította.

Itt van egy kis cikk a korabeli Film Színház Muzsikából, a 44. heti számból a darab első színpadi próbájáról:









2013. december 20., péntek

Egy ötven évvel ezelőtti nagy szerep: Robespierre

Ma 50 éve, 1963. december 20-án volt Georg Büchner: Danton halála című drámájának premierje a Madách Színházban, Ádám Ottó rendezésében. Gábor Miklós a másik főszereplőt, Robespierre-t játszotta, s ez a figura a saját szigorú mércéje szerint is életének egyik legjobb alakítása volt.


Bessenyei Ferenccel

Illesszük be az előadást Gábor Miklós életművébe: a Danton halála idejében még bőven műsoron szerepel a majdnem két évvel korábban bemutatott Hamlet. Robespierre előtti utolsó színházi szerepe a Tanner John (premier: 1963. február 2.), a következő pedig nem egészen fél év múlva az Ahogy tetszik Jacques-ja lesz 1964. májusában. Ekkoriban forgatta/forgatja Herskó János: Párbeszéd című filmjét, amiben epizódszerepe van, az Egy ember, aki nincs című "szocialista krimit", a Miért rosszak a magyar filmek című szatírikus vígjátékot és valószínűleg a Négy lány egy udvarban című, hát, mondjuk melodrámát is. Ez utóbbiakban főszerepe volt, de szerintem ezeket simán "kirázta a kisujjából", legfeljebb csak ideje és energiája ment rájuk, alkotóereje kevésbé.

Robespierre-alakításának évfordulójára emlékezve elsőként a Film Színház Muzsika kritikáját mutatom, illetve belőle a legfontosabb bekezdéseket.  Azt hiszem, hogy a nagyszerű Demeter Imrének ez az írása méltó az előadáshoz. Megjelent az egykori kedvelt hetilap 1963. évi 51. számában.

Mi is kezdjük az elején, hogy kellően "beágyazzuk" magunkat a témába - és persze gondoljuk hozzá az akkori pártállami időket...

Ezt a remekművet egy huszonkét esztendős fiatalember írta 1835-ben, a francia forradalomról. Amikor 1837-ben meghalt, két évvel fiatalabb volt, mint 1849-ben Petőfi. Csábít a gondolat: vajon miféle újkori, forradalmár-Shakespeare lett volna Georg Büchnerből, a siheder-zseniből, ha tovább él? Ám a néhány mű - elsőül a Danton halála, aztán a Wozzeck - tökéletes portrét fest az íróról, akinek életrajza aligha mond sokkal többet drámáinál, melyek csodálatos erővel villantanak föl egy plebejus forradalmár arcot, egy humanista szellemet.
[...]
A Danton halálában ez a két gondolat ütközik meg: a következetes forradalmiság és az emberség. Megütközik, ám végül is egyesül, ha nem is a cselekmény sodrában, vagy optimista epilógusként, de az ellentétek gondolati szintézisében.
Bonyolult, nehéz dráma, mely a romanticizmus korában ezért a szintézisért volt meghökkentően modern, s utána évtizedekig ezért igyekezett elhallgattatni a reakció. 
[...] Kettejük küzdelme a dráma; éljen most már az élet, az ember - mondja Danton; még nem számít az ember, csak a forradalom - mondja Robespierre.

Majd arról szól a kritikus, hogy ez az előadás majdhogynem a dráma magyarországi bemutatója. Kosztolányi Dezső ragyogó fordításában csupán egyetlenegyszer játszották, mert a Horthy-korszak cenzúrája betiltotta; s aztán néhány este szerepelt ugyan színpadon, de jócskán megcsonkított szöveggel.

Most a Madách Színházban méltó módon szólalt meg a mestermű. Ádám Ottó okos, filozófiai-gondolati tartalmát tekintve pontosan és kitűnően elemzett előadásban varázsolta színre a drámát; a fókuszba állította Danton és Robespierre gigászi küzdelmét, mindvégig kristályos logikával szem előtt tartva Büchner analízisét - pontosabban: Danton és Robespierre igazságának szintézisét. Ennek alapján elemezte az egyes alakok jellemét, megőrizvén a csupaszenvedély dialógusok drámaiságát és filozófiáját.

Demeter Imre magában az előadásban két dolgot kifogásol, elsőként a színpadképet :

Belátom, hogy Ádámot a korszerűség szándéka vezette; csakhogy a Danton halála nehéz, költészettel és szenvedéllyel telített, komor-fenséges cselekménye minduntalan perel a színpadi mechanizmus fel-leereszkedő jelzésfalaival.

A másik dolog pedig magának az előadásnak a ritmusa, amely szerinte különösen az első részben volt vontatott.

A színészi alakításokról aztán teljes elragadtatással írt:

Bessenyei ízről ízre Danton: alázatos tolmácsa és mesteri életrekeltője a tragikus hősnek. Lágyan lírai, s szenvedéllyel telített, akinek minden gesztusa arról a fiskálisról vall, aki esze és karja volt a forradalomnak. [...] Színészi remeklés! S a kevésbé tetszetős, de tömörségében is súlyos szerepben az Gábor Miklós Robespierre-je. Már a maszkja is félelmetes; korabeli metszetek színészi mása, mely mintha képkeretből lépne elő, s alatta az aláírás: "A Megvesztegethetetlen." Egész lénye ezt az aszkétikus, önmagát is legyűrő forradalmárt mutatja; szövegei pörölyként csapnak szét a színpadon, néhány monológjában ragyogóan tömör képet fest Robespierre-ről, s ami a hőfokot illeti, az egész előadás stílusának példája és jelzők nélkül is fémjelzője lehet.

A többi szereplőről is nagy elismeréssel szól a kritikus - olvassuk el ezeket a sorokat is, hogy jobban el tudjuk képzelni az egész előadást:

Igen jó Avar István Saint-Just-je; erő és következetesség, ész és meg nem alkuvás. A dráma eszmeiségét kifejező nagy monológját jelesül mondja el. Tordy Géza (Camille Desmoulins) siheder-líraiságát, Lőte Attila szenvedélyességét, Tallós Endre nemes egyszerűségét emeljük ki. Árva János, Psota Irén, Deák B. Ferenc, Basilides Zoltán, Bay Gyula, Horváth Jenő, Ujlaky László, Körmendy János, Békés Itala, Szénássy Ernő s a többi, akárcsak egy-egy mondatos szerepben felbukkanó színész ki-ki a lehetőségein belül szolgálja az együttes összeforrottságát. Tolnay Klári Danton feleségének villanásnyi szerepében kitűnő, Vass Éva (Lucile) drámamozaikja finoman ötvözött, halkságában is súlyos Ophelia-részlet.

Micsoda előadás lehetett ilyen erős szereposztással...

Legközelebbre megpróbálok még néhány korabeli kritikát felkutatni, majd beleolvasunk Gábor Miklós könyveibe Robespierre-témában.

2013. december 14., szombat

Gábor Miklós utazásai 12.1

Elérkeztünk az "utazás" tárgykör utolsó témájához. Ám, mint írtam, szerintem ez volt a legjelentősebb külföld-járása Gábor Miklósnak. Történt 1966 nyarán, hogy két hetet töltött életében először (és amennyire tudom, utoljára) angol földön.

Előzményként két dologra emlékeztetek.
Az első: Gábor Miklós egészen ifjúkori Shakespeare-alakítások után (amelyek között azért nem csak szerelmes szerepek voltak, hanem a Lear Bolondja és Jacques az Ahogy tetszikből, na és persze a sorsdöntő Jago...), a Madáchban Rómeó lehetett, de már akkoriban szinte mindenki a Hamletet várta tőle, ami jó fél évtized múlva valósult meg. 1962 januárjában volt a premier s 1966-ban még mindig műsoron a legnagyobbrészt neki köszönhetően kirobbanó sikerű előadás, amelynek hírneve egész Európába eljutott.
A második: Gábor Miklós színházi életének meghatározó eleme lett Peter Brook társulatának, a Royal Shakespeare Company-nak 1964-es budapesti vendégjátéka. De nemcsak az ő életének, mert az akkori két előadás, a Lear király és a Tévedések vígjátéka szinte földrengés-szerű hatást gyakorolt az egész magyar színházi életre. (1972-ben újra jött az RSC a Szentivánéji álom-mal, a hatás hasonló volt...)

Ilyen szellemi légkörben került sor Gábor Miklós két angliai hetére. Ami csodálatos, hogy megvalósult, hogy legalább ennyi juthatott neki, aki úgy egyáltalán is anglomán volt, ám valahogy tragédia, hogy csak ennyi...

Frissen hazatérve Gách Marianne készített vele interjút a Film Színház Muzsika 1966. évi 38. számában. A főcímet megmutatom eredetiben:


Magából a cikkből kiderül, hogy szerzett érdekes és egészen nagy élményeket, de, hogy vulgárisan fogalmazzak, "nem esett hasra" az angol színházi élet előtt :) képes volt tárgyilagosan is elemezni benyomásait.

A két hét alatt mindennap látott előadást, volt, hogy kettőt is. Közülük a beszélgetésben elsőként a IV. Henrik első és második részét emelte ki a Royal Shakespeare Company előadásában, Stratfordban, Shakespeare szülővárosának színházában:

Már Budapesten is tapasztaltuk, hogy nagyon is reális elképzelések szerint keltik életre a Shakespeare-darabokat. Ez a társulat ügyesen és ésszerűen egyesíti a Brecht-stílust az orosz realista színjátszással meg a modern filmszerű hatásokkal. Mindenből azt választja, amit éppen a kifejezés lehetősége diktál. Például a csatajelenetek színhelyét minimális eszközökkel jelzi, de a kellékek olykor váratlanul naturálisak. Érdekelt a pajzsuk: kezembe vettem a színfalak mögött, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam fölemelni.

Az újságíró "mire jó ez?" kérdésére így válaszolt:

Arra, hogy úgy vívjanak a színpadon, ahogy Shakespeare korában vívtak: zihálnak, lihegnek, verejtékeznek.

Az V. Henrik előadásáról ezt mondta:

Ezt a darabot eredetileg hősi hazafias darabnak ismertük, az angol katonák feldicsőítésének. Trevor Nunn rendezésében és Ian Holm címszereplésével konkrét, történelmi, mély értelmű majdnem-tragédia lett. A bonyolult történelmi és lélektani háttér az egész előadást átfogja. A figurák egymáshoz való kapcsolata, tetteik indítéka az ő értelmezésükben sokkal érthetőbbé és világosabbá válik. Ugyanennek a társulatnak az előadásában láttam a Vízkeresztet, ugyancsak Clifford Williams rendezésében, de érzésem szerint hiányzott belőle a humor.

Az interjú aztán eljutott a Hamlethez:

Peter Hall rendezte, s a címszerepet egy egész fiatal színész játszotta: David Warner. Most huszonnégy éves. Igazi mai figura. A kosztümökön is keveredik a korhűség a modernnel, a ruhákon olykor a nyakkendő is megjelenik. Ebből az előadásból is kiderült, hogy mennyire leköti ezt a társulatot a valóság hiteles ábrázolásának a bizonyítása. Ennek a fölfedezésnek az öröme elvonja őket attól, hogy a darab teljes költészetét kibontsák. A Hamletben és a Vízkeresztben nem elegendő, hogy a realitást hangsúlyozzák, ezért úgy érzem, hogy a krónikás darabok inkább illenek a Royal Shakespeare Company előadói stílusához.
Ami a Hamletet illeti, nincs lényeges különbség a mi elgondolásunk és az övék között. A mi előadásunk inkább törekszik a monumentalitásra. Az angolok könnyedébben játsszák. A Shakespeare-i valóság ott amúgy is magától értetődik. A színház szomszédságában látható az a nyárs, amelyen egykor Shakespeare anyja sütötte a birkahúst. A kocsma neve sem változott azóta. Az emberek olyan otthonosan ülnek benne, mint mi a Hungária kávéházban. Shakespeare drámáiban a hercegnek és királynak nevezett nyers, vad emberek kibelezik egymást, utána pedig nem egyszer virágillatos kertben csodás szerelmi jelenet következik. Ugyanilyen kontrasztokat produkál az angol élet is. S ezek a fajta ellentétek a színpadon, a durva valóság és az elvont költészet között mindig hitelesen hatnak. A modern színpadi eszközökkel gyorsan és filmszerűen pereg a történet, de a jelzett díszletek között az emberek mai hús-vér élőlények.

Ezek után a beszélgetés Laurence Olivier Othello alakítására terelődött, amit Gábor Miklós élete legemlékezetesebb színészi élményének nevezett:

Az Othello óriási siker, vagy százötvenszer játszották már, noha Oliviert sokat támadták, mert az arisztokratikus velencei köztársaság hadvezérét hétköznapi emberré alacsonyította, Olivier szakított minden hősi és patetikus elképzeléssel, járásában és mozgásában, külsőségeiben is igazi szerecsent játszott, s ezért a legtragikusabb jelenetben olykor groteszkül hat, de sosem válik komikussá. Megrendítő. A szerep zenei felépítése tökéletes. Nem naturalista, de pontosan formál, s az egész alakot átfűti Olivier csodálatos egyéniségének a varázsa. Sokszor láttam filmen, de most az az érzésem, hogy vérbeli színpadi színész.

Riporteri kérdésre Gábor Miklós elmeséli, hogy röviden beszélt is vele:

Előadás után az öltözőben. Ugyanazon az estén Cary Grant is megnézte az előadást, ő is bent volt az öltözőben, így hát csak néhány perc jutott rám.
Bemutattak neki és mondták, hogy híres színész vagyok, de hogyan is volnék híres, ha azt magyarázni kell. 

Mit szűrt le a látogatásból saját művészi munkája számára?

Úgy érzem, a mi koncepciónkban sok részletkérdést bátrabban kellene megoldanunk. Szakítani lehet és kell az avult tradíciókkal. Én ezt régebben is tudtam, de most a gyakorlatban is szeretném megvalósítani. Az én Hamletom? Talán a hangvételemen kell változtatnom. Ha rajtacsípem magamat azon, hogy szépelgek még, akkor igyekszem megszabadulni a dekoratív külsőségektől. A hagyomány és a korszerűség  az angol színpadon csodálatos egységbe forrott. Nálunk is nagyjából szervesen összenőttek a különféle korszakok nagy színházi hagyományai: a régi nemzeti Színházé és az úgynevezett vígszínházi stílusé. nekem is mindig az volt a vágyam, hogy azt a fajta realizmust, amelyet Somlay teremtett az Ódry-féle nagy koncepciós formakultúrával, egyesítsem játékomban.

Saját két közbevetésem: nem lehetett semmi ifjúkori bálványával összefutni és éppen Olivier öltözőjében... Másrészt nagyon érdekes a fenti mondatokat olvasni Gábor Miklós későbbi pályája ismeretében, gondolok itt különösen Kecskemétre és a Független Színpadra.

A beszélgetés végén Gábor Miklós olyan témára tér, ami manapság, fél évszázaddal később még kirívóbbá vált, de ő már akkor látta a kockázatokat. Szerintem az általa felvetettek közül azóta egyedül a színészek testkultúrája tekintetében van pozitív változás:

Sokat gondolkoztam a fiatal színészek helyzetén. Jó lenne, ha mindenekelőtt a beszéd- és a testkultúrájukat fokoznák. A színésznek artistának is kell lennie, ezért minden deka súlytöbbletért vagy veszteségért felelős, akár a szépségkirálynő - ezt tudomásul kell vennünk. Aztán akadnak más problémák is. Kenneth Tynan [Olivier közeli munkatársa, akivel sokat volt együtt az angliai két hétben] panaszkodott, hogy a tehetséges fiatal angol színészeket elviszik az amerikai filmesek. Tíz-tizenöt év múltán térnek vissza az angol színpadra, igen rossz iskola után. Nagy neveket említett, akik elvesztették önmagukat. Nálunk is akadnak csábítások. A film, a szinkron meg a tv elnyeli a fiatalokat. [...] A nagy munka szellemi tunyaságot szül bennük. S végülis kihuny belőlük az igazi ambíció.

Az újságíró érvelésére, miszerint ez anyagi kérdés is náluk:

Tudom. De gondoljunk csak arra, hogy a magyar színjátszás jövője forog kockán. Minden azon áll vagy bukik, vajon megtaláljuk-e a módját, miképpen lehet feléleszteni az igazi színházi ambíciót, és hogy a fiatalok testileg-lelkileg úgy készüljenek fel hivatásukra, akár a sportoló. Ez valóban központi kérdés.

Ez már saját hozzáfűzésem: nem tudom, a mai celebvilághoz és az ott "tündöklő", sokszor tényleg jobb sorsra érdemes színészekhez mit szólna, bár azért utolsó éveiben még láthatott ebből valamit... Nem véletlen, hogy ő még Hamletként is Trabanttal járt...

Végül az internet szinte csodájaként belenézhetünk Laurence Olivier Othelló-alakításába. Desdemona: Maggie Smith.



2013. december 4., szerda

Balázsovits Lajos, a gimnazista Kreón

Ma ünnepli születésnapját Balázsovits Lajos, akit jónéhány közös, főleg színházi produkció fűz össze Gábor Miklóssal. A profi színházi életét 1968-ban a Madáchban megkezdő, rendkívül jóképű fiatalember még éppen elcsípte Gábor Miklós nagy ottani korszakának utolsó jó fél évtizedét, így többször is játszottak együtt. Én például láttam őket Karinthy Ferenc Szellemidézés című darabjában, ahol Balázsovits a fia volt az író főhősnek, akit az író saját apjáról, Karinthy Frigyesről mintázott, azaz
Sakkmatt: GM és Balázsovits, Szilvássy A.-val, 1970
tulajdonképpen az író kamasz-énjét személyesítette meg. Gorkij Éjjeli menedékhelyében Gábor Miklós Szatyint, fiatal kollégája Aljosát játszotta. Egy egészen más jellegű darabban, a Scribe Egy pohár víz-éből készült Sakkmatt című zenés vígjátékában a Gábor Miklós által alakított "bukott miniszter" mellett Balázsovits volt a bonviván, Masham hadnagy - a szerepet egyébként pályája kezdetén Gábor Miklós is játszotta. Később, sok-sok filmje után Balázsovits mintegy "felnőtt" Gábor Miklóshoz: nemcsak színész-partnerként találkoztak, hanem Balázsovits rendezőként, sőt, színigazgatóként is korábbi - mondhatni - bálványával. Az általa vezetett Játékszínben ő rendezte Gábor Miklóst utolsó két szerepében Brisville: A feketeleves című és Willard: A macska és a kanári című darabjaiban. De játszottak együtt a televízióban is, például Osztrovszkij: Erdő című darabjában.
Amikor a Magyar Televízióban emlékműsor készült Gábor Miklósról, az egyik meghívott vendég Balázsovits Lajos volt, aki mesélt emlékeiről és a műsorban láthattuk is együtt kettejüket néhány régi produkció részletében:





És most térek rá a címben jelzett tartalomra :) amelyet ezzel a fényképpel előlegezek meg. A kanizsai gimnázium IV/E osztályába járó Balázsovits Lajos, mint Kreón látható rajta 1965-ből az Antigoné egyik jelenetében:

Ha megnézzük a lexikonokat vagy gyorskeresést csinálunk az interneten, rögtön látható, hogy Balázsovits Lajos Nagykanizsán látta meg a napvilágot 1946-ban, édesapja ügyvéd volt. Az akkor Landler Jenőnek nevezett gimnáziumba járt (ma Batthyány Lajos Gimnázium). Tehetsége már ekkoriban megnyilvánult: iskolai ünnepélyeken történő sok versmondás mellett ennek csúcsa a gimnázium 1965-ös Antigoné előadása volt, ami azóta itt Kanizsán bevonult a legendák világába. Szintén legendás az a magyar tanár, Harkány László, aki gimnazistákkal színpadra merte állítani az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb klasszikusát. A premierre meghívta a darab fordítóját, Trencséni-Waldapfel Imre akadémikust, egyetemi tanárt, aki bevezetőt tartott az előadás előtt.

Itt van a korabeli előadás színlapja és több más kapcsolódó információ, ahogyan azt a gimnázium 1964/65-ös évkönyve megőrizte az utókornak:



A szereplők között más, azóta ismertté vált nevek is találhatók. Az Antigonét játszó Molnár Csillát később Ördögh Csilla néven hallhattuk sokat a Petőfi Rádióban. Iszméné, azaz Ádám Vera ma orvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az akkori Karvezető, Márkus László szintén színész lett és Zala Márk néven futott be rövid, valóban üstökös-szerű pályafutást...

Az Antigonét bemutatták a Keszthelyi Helikonon is, ennek kapcsán jelent meg az Élet és Irodalomban egy "kis színes" tudósítás, amely név nélkül említi a fiatal tanár-rendezőt és "a magas, vékony fiút", Kreón alakítóját. Balázsovits akkor elmondta, hogyan készültek az előadásra: megnézték együtt a Nemzeti Színházban az Oidipusz királyt, görög vázaképeket tanulmányoztak és sokat beszélgettek, vitatkoztak a darabról. Megemlítette, hogy ez neki mennyit segített a színművészeti főiskolára való felvételizésben - s a riporteri kérdésre, hogy felvették-e, igennel válaszol. Az újabb kérdésre azt feleli, hogy majd inkább modern darabokban szeretne játszani (ha az újságíró tényleg híven írta le az elhangzottakat...) Amúgy a kis cikk az ÉS 1965. június 12-i, 24. számában jelent meg Helikon 1965 címmel.

Én ma ezzel a kis összefoglalóval és ezzel a néhány, valóban ritka  dokumentummal köszöntöm születésnapján a Nagykanizsáról elszármazott Balázsovits Lajost. Úgy tudom, öregdiák-napokra vissza, azaz haza szokott jönni, bár szülei már nem élnek, s ez csak azt jelentheti, hogy tényleg ott van a szívében szülővárosa.

2013. december 1., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 11.2

Találtam még jócskán anyagot a Madách Színház legutóbb elmesélt itáliai vendégszerepléséhez, amelyek jobban megvilágosítják a témát, úgyhogy csinálok belőle itt egy második részt. Sajnos, hogy éppen a Film Színház Muzsika egészen alapvető információkat nem írt meg...

Tehát: a vendégszereplés 1966. október 21. és 30. között zajlott. Gianfranco De Bosio, a 20. századi olasz színházi élet meghatározó alakjának javaslatára hívták meg éppen a Madách Színházat. De Bosio ugyanis nem sokkal korábban Budapesten járt torinói társulatával és több színházunk több előadását is megtekintette. (Amúgy De Bosio nem is olyan régen egy Don Giovanni-t rendezett nálunk az Operaházban.)

Nem sokkal a vendégjáték megkezdése előtt nagy gubanc támadt: a firenzei Teatro Pergola épülete beomlott, ezért a programokat át kellett helyezni a közeli Prato nevű kisváros Metastasióról elnevezett patinás színházába.

Ezért beszéltek a cikkek végig firenzei vendégjátékról, ami e malőr miatt végül is nem ott zajlott. A firenzeiek tulajdonképpen egy egész fesztivált, pontosabban színházi szemlét rendeztek, amelyre hét európai színtársulatot hívtak meg; köztük olyanokat, mint például a berlini Deutsches Theater, a párizsi TNP (Theatre National Populaire) vagy a varsói Nemzeti Színház.

Jelenetkép az Egy szerelem három éjszakájából

A Madách Színház ezen a fesztiválon mutatta be október 21-én - ahogyan a múltkor már írtam - az Egy szerelem három éjszakáját, majd 23-án a Koldusoperát. Az első előadáson a szerzők közül jelen volt Hubay Miklós és Vas István is. A Népszabadságban M. G. P. (Molnár Gál Péter) egyértelműbben írta le, mint a Film Színház Muzsika tudósítója, hogy a magyar darab fogadtatása eleinte kifejezetten hűvösnek hatott, az olasz közönség nyilván mást várt egy magyar zenés előadástól. Ám szerencsére ez a hűvösség, ahogy haladt előre a darab, egyre jobban megtört -hála az olasz fordításnak is - és előadás végén igazi forró siker lett, lelkes közbekiáltásokkal (ami nálunk akkoriban még nem volt divat) és a szerelők többszöri függöny elé hívásával. Egy bekezdés a Népszabadság október 23-i számában megjelent cikkből: 

Ha a tapsok erősségéből akarjuk lemérni a színészek személyes sikerét, akkor azt kell mondanunk, hogy Vass Éva és Gábor Miklós kapta a legtüzesebb tapsokat. Mindketten valóban felülmúlták a pesti premieren nyújtott, kissé fáradt alakításukat. Gábor a harmadik felvonásban elénekelt dalában megrendítő volt egyszerűségével és keserű szenvedélyű fájdalmával.

Az ismeretlen magyar darab után a klasszikus Koldusopera következett, aztán a két darabbal további vándorútra kelt a Madách Színház. Október 25-én és 26-án Bolognában, a Teatro Comunaléban a Koldusoperát játszották, majd Torino következett, Gianfranco De Bosio színháza, a Teatro Carignano. Ott október 28-án a magyar darabbal, 29-én és 30-án a Koldusoperával szerepeltek, az utolsó nap két előadás is volt Brecht művéből - így különösen a vendégszereplés vége nagyon sűrű lehetett a mindkét darabban szereplő színészeknek.
A Film Színház Muzsika és a Népszabadság is több részletet idézett ottani kritikákból, ebből másolok ide néhány részletet - most inkább a Koldusoperára koncentrálva.

Unita, 1966. okt. 25., Aggeo Savioli írásából:
A szemle eddigi legnagyobb sikere a budapesti Madách Színházé volt, amikor bemutatta egy eredeti változatát Brecht híres Koldusoperájának. Régóta nem láttuk a közönséget ennyit tapsolni és nevetni. Kár, hogy az előadást nem ismétlik meg, de más olasz városok élvezhetik majd. Brecht az operett szemszögéből, ez lehet sommás meghatározása ennek az előadásnak. [...] Akadhat olyan vélemény, hogy a Koldusopera ilyen sima, vidám előadásban nem a mester igazi tanításai szerint történik. Mi őszintén az ellenkezőjét gondoljuk ennek: jó szolgálatot tesz ez a felfogás a brechti műnek. Ádám Ottó úgy oldotta meg, ahogy Brecht maga is ajánlotta, a "klasszikusokkal" szemben, nem behódolva a szöveg félelmetes hatásának; megtisztította, megszabadította a felesleges sallangtól, felszínre hozva friss, hamisítatlan színeit. [...] Ádám elkerülte a stílus erényeinek veszélyét: a játék harmonikus összhangjával és egy csomó ragyogó színésszel, akik, ha szükség van rá, valódi énekesek.

A Gazetta del Popolo kritikájából is szemlézett a Népszabadság, mely A Dunában öblögetett Brecht és Weill címmel jelent meg. Európai klasszikus előadások emlékét felidézve, köztük a Berliner Ensemble Giorgio Strehler által rendezett autentikus előadását, teszi fel a kérdést, hogy mit lehet még elmondani a Koldusoperáról. A Madách Színház előadásának frivolitását, humorát és groteszk színeit emeli ki s megállapítja, hogy Ádám Ottó a darabot habsburgi és közép-európai összefüggésekbe helyezte. Dicséri Pécsi Sándort, Kiss Manyit. A kritikust Gábor Miklós az olasz Tino Carraro-ra emlékeztette.

Ugyancsak felidézte M. G. P., hogy október 29-én a torinói kiadású Gazetta del Popolo Márkus László, Vass Éva és Gábor Miklós hatalmas fényképeit közölte.

Amúgy családi vonatkozás, hogy az olasz újságok cikkeit egy fiatal bölcsész fordította le, aki aztán jóval később Gábor Miklós veje lett...

A Film Színház Muzsikában Illés Jenő is idéz az olasz sajtóvisszhangokból, bár inkább csak a kritikák főcímeit, mint például: Una ottima compagnia il Madach di Budapest - ezt le sem kell fordítani. Összefoglalásként megállapította:

Különböző városok ismeretlen színházi közéletében kellett helytállnia az együttesnek: Firenzében (Pratóban) a fesztivál sok tekintetben elkényeztetett nézői előtt léptek fel; Bolognában, egy nagy zenei múlttal rendelkező színházban prózai színészek remek teljesítményével hódították meg a zeneileg iskolázott szakembereket is. Torinóban az együttes bemutatkozó előadása, az Egy szerelem három éjszakája olyan társadalmi esemény volt, amelyen az úgynevezett jó társaság fényes öltözetekben, milliós értékeket ragyogtatva jelent meg, s mindvégig érdeklődéssel figyelte a színészek játékát. A művet a kritikák is egyértelmű rokonszenvvel, vonzó tárgyilagossággal méltatták. [...] Természetes, hogy mindent fölülmúló forró érdeklődés kísérte a Koldusopera előadásait, hiszen Brecht szituációit mindenki ismerte, értette és így élvezni tudta azt az újat, amit a Madách Színház előadása, Ádám Ottó rendezése, a színészek játéka jelentett.

Legközelebb még mindig az itáliai vendégszereplésnél maradunk: Gábor Miklós könyveibe fogok belelapozni ebben a tárgykörben.

2013. november 24., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 11.1

1966 volt az az éve Gábor Miklósnak, amikor utazásai tényleg "csúcsra jártak". Május utolsó hetében színházával Moszkvában járt és Hamletként fergeteges sikert aratott - amint ezt itt a blogban már felelevenítettem az utóbbi három bejegyzésben. Alig hogy onnét hazajött, egyedül utazott el - szerintem az volt élete egyik legfontosabb utazása - ezt majd legközelebb mesélem el. Szinte rögtön utána, az ősz legelején következett a röpke filmforgatás a horvát tengerparton, majd októberben újra színházi vendégszereplés Itália földjén: Firenzében, Milánóban és Torinóban.

Ma ez az itáliai vendégjáték lesz a blog tárgya, bár igazából csak a firenzei eseményekről írt részletesen a Film Színház Muzsika. Illetve most, hogy kicsit utána kotorgatok, kiderül, hogy Firenze voltaképpen nem is Firenze volt, hanem Prato, a szomszéd kisváros. Az ottani Teatro Metastasio-ban, egy 1830 körül épült színházban játszották el bemutatkozásként az Egy szerelem három éjszakáját, majd a Koldusoperát - érdekes módon az eredendően prózai színház Itáliába két zenés darabot vitt: hogy ez meghívásra alakult-e így vagy a színház saját elhatározása volt, nem tudom. Amúgy az  Egy szerelem... a Madách Színház egészen friss, alig egy-két hete bemutatott produkciója volt, a Koldusopera pedig ekkor éppen egy éve volt műsoron.

A Film Színház Muzsika 1966. 43. számában Illés Jenő telefonon leadott tudósítását közölték az alábbi fényképpel illusztrálva, amely az első előadás, az Egy szerelem három éjszakája végén készült:


A bal oldalon álló három személyt nem ismerem, ők nyilván az ottani vendéglátók képviselői lehetnek.
Olvassunk bele a cikkbe, amelyből az is kiderül, hogy egy fesztivál keretében tartották ezt a két előadást:

A firenzei szereplés eseményei viharos lendülettel követték egymást és az itt töltött szép napok folyton emelkedő hangulata beszédesen jelezte a siker kiteljesedését. [...] a megérkezés napján, a sajtókonferencián Hugo Zilletti professzor, a fesztivál rendezőbizottságának elnöke ödvözölte a társulatot. Kedves, közvetlen hangú köszöntőjében megismertetett a színház törekvéseivel, a fesztivál céljaival. Őszinte érdeklődés csendült ki a sajtókonferencián jelenlevő kritikusok, újságírók kérdéseiből is. [...]
Prátóban, a Metastasio színház színpadán előadásra került Hubay - Vas - Ránki "Egy szerelem három éjszakája" című zenés tragédiája. A nézőteret az egész országból összesereglett szakemberek, újságírók, kritikusok töltötték meg, de jelen volt a firenzei és prátói színházbarátok népes tábora is. A vendégek között láttuk, többek között Slavomir Mrozsket is, akinek Tangó című játékát egy héttel ezelőtt mutatta be Firenzében a düsseldorfi színház.
Az első pillanatban nehéz volt lemérni, hogy a közönség mennyire él együtt a drámával. Miként az előre látható volt, - magyar zenés játékról lévén szó -sokan Kálmán és Lehár reminiszcenciákkal foglaltak helyet zsöllyéikben. De ahogyan a kibontakozott cselekményt mindjobban előrelendítette a színészi játék, ahogyan a dráma belső sugárzása egyre jobban átforrósította a nézőteret - úgy változott a nézőtér hangulata. A megértést nagymértékben segítette a virtuóz fordítás hűsége is. Az előadás megkapta a nézőket és sikerről tanúskodnak a lapok beszámolói is. A pesarói Il resto del Carino másnapi száma részletesen méltatta a színészi teljesítményeket, az élményszerű játékot, majd hangsúlyozta, hogy a közönség nagy és hosszan tartó tapssal jutalmazta a magyarok produkcióját. Hogy mennyire őszinte, spontán reagálás volt ez, azt az is bizonyítja, hogy a tapsvihar másnap megismétlődött, sőt ha lehet, fokozódott. A La Nazione című lap kritikusa, Emilio Poesio "Magyarok a rivaldafényben" hangzatos cím alatt foglalkozott az előadással, kiemelvén, hogy a zenés játék nagyvonalú dramaturgiája túllép a hagyományos dramaturgiai tradíciók határain s ez is egyik sikerének titka. Poesio másnap újra visszatért az előadásra és meleg hangon írt Gábor Miklós mélyen emberi játékáról, Vass Éva finom és árnyalatos színészi eszközeiről, Psota Irén sokszínű, szuggesztív egyéniségéről és Márkus László virtuóz játékkedvéről. - Az Il Giorno című lap kritikusát Radnóti Miklós sorsára emlékeztette a drámában ábrázolt költő tragikus halála, az Avanti pedig "Egy költő, aki szereti a művészetet és a szabadságot" címmel írt beszámolójában megállapította, hogy a magyar együttes jelenléte a fesztivál kiemelkedő eseménye volt.
A Metastasio színházban lezajlott vendégszereplés derűs záróakkordja volt a Koldusopera előadása. A közönség lelkes együttjátszása a a színészeket is magával ragadta és talán még soha ennyi lendülettel, ennyi színnel, ennyi kedéllyel nem játszották ezt a darabot. Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Kiss Manyi, Psota Irén, Vass Éva s valamennyien hallatlan kedvvel elevenítették meg Brecht művét.

A cikk további része a protokoll-eseményeket írja le, benne egy díszvacsorával első este a Palazzo Mediciben s ezzel zárja jelentését:

Most majd Bologna, a hét végén pedig Torino következik. Az együttes izgalommal, ám az eddigi tapasztalatok után sokkal nagyobb biztonsággal várja, hogy felgördüljön a függöny.

A vendégszereplés további részéről eddig nem találtam anyagot. Gyaníthatóan Bolognában és Torinóban is ezt a két darabot adhatták elő, hiszen nem olyan könnyű dolog több előadás teljes díszletét szállítgatni. Amúgy ez ügyben történt is gubanc, mert hazaérve a legközelebbi Egy szerelem három éjszakája előadására nem futottak még be a díszletek, így a szereplőknek korábbi darabok elemeiből összetákolt színpadképben kellett játszaniuk...









2013. november 17., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 10.3

Mint ígértem, ma azzal folytatom a Madách Színház 1966-os moszkvai vendégjátékának témáját, hogy a Népszabadság és a Film Színház Muzsika beszámolói után belelapozunk együtt Gábor Miklós: A színész árnyéka című könyvébe (Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1972), ahol ő maga ír arról, hogyan élte meg ezeket a napokat, különös tekintettel a Hamlet második előadására.

A Madách Színház egy hetet töltött akkor Moszkvában, öt előadásukból a legnagyobb sikert a Hamlet aratta. Eljátszották a Koldusoperát is Gábor Miklós Bicska Maxijával, viszont Bornemissza Péter Magyar Elektrájának Égisztus szerepébe úgy kellett egy kollégájának beugrania, mert berekedt. A magyar újságok azt írták, hogy ez a második Hamlet alatt történt, ám Gábor Miklóst olvasva kiderül, hogy már annak is rekedten ment neki...

Az idézet legelső mondataihoz annyit azért hozzáfűznék, hogy a moszkvai siker, benne az ő hatalmas személyes sikere kifejezetten nagy publicitást kapott idehaza, csak persze nem rögtön az első előadás után. Akkor még nem volt internet... 
A másik hozzáfűzni valóm pedig az, hogy a részlet tökéletesen illusztrálja azt a véleményt, amit - bevallom, így hirtelen nem emlékszem, ki mondott Gábor Miklósról, miszerint: azért lett színész, hogy témát adjon magának mint írónak...

Következzen A színész árnyéka egy hosszabb részlete, a 314. oldaltól (a ét kép is onnét származik):

  - Mi volt? Volt sikeretek? - kérdi Zsuzsa a telefonban. - Várj, a keresztlányod mondani akar valamit... - És hallom Berenike vékony csipogását a fekete kagyló mélyéből.
   Itthon azt se tudják, volt-e sikerünk. Szokjunk vissza a kisvárosba.
   Ott álltunk kéz a kézben és ők ott lenn kiabáltak, éljeneztek.
   



Ez a moszkvai hét erőteljes lángolásban telt el. Ez az igazi életem.
   Teljesen berekedtem. A Hamlet előadása előtt egy órával még alig tudtam megszólalni, "szép hangom" elhagyott. Igazgatóm és rendezőm aggódva vettek körül: tudok játszani? Nem kellene lemondani az előadást? Nem lesz botrány?
   Öltözőm a Kreml színházában inkább szalon volt (a sarokban még egy zongora is állt), csendes, tágas (milyen más, mint otthoni öltözőm, pár napig egy másik színész életét éltem). Éppen a fejem felett hatalmas Sztanyiszlavszkij-kép: keménygalléros úriember, kezére hajtja állát, szemében forradalmár mosoly. (Babits Mihály vagy Tóth Árpád se másként.)
   A társulatot akkoriban (még emlékezünk) belső viszályok tépték. Tudtam, sokan jobban szeretnének, ha módot adnék nekik, hogy sajnáljanak, ha lemondanék az előadásról és a sikerről. (Nem tudtam, de a légkört éreztem. Nyilván senki se vallotta be önmagának sem az ellendrukkot, de mégis...) Egyszóval, nemcsak az idegen közönséget kellett legyőznünk, de a lázongás szellemét is, a köztünk lappangó rosszkedvet. Én meg tökrekedt voltam.
   Igen, vállalom az előadást, mondtam, és az aggódók - ha nem is megnyugodva - kimentek. A fodrász fejemre ragasztotta a szőke parókámat. Néha vidáman felpillantottam Sztanyiszlavszkijra, és amikor aztán a fodrász is magunkra hagyott, suttogva beszélgettem is a képpel, valóban ezt tettem, nem féltem, hogy önmagam előtt nevetséges leszek. Az öregben nem volt semmi tekintélyes, lehetett cinkoskodni vele. Itt voltam, megfosztva a hangomtól, szinte minden kifejező erőtől, egyetlen dologban bízhattam, hogy "vagyok". Néha elkapott a pánik, szinte a halálfélelem érzése; de teljes biztonsággal tudtam, hogy sikerünk lesz.
   Sikerünk lett. (Ami történt, nyomon tudom követni mindaddig, amíg elkezdődött az előadás, de azután... a fronton egyszer tűzharcba keveredtem tankokkal, az az élmény mosódik el így a zajban és a füstben.) A közönséget legyőztük, a siker nagyobb volt, mint előző nap. Hogy tapsukban mennyi volt a jóindulat, nem tudhatom (hiszen látniuk kellett, hogy betegen játszom). De a jóindulat és a szánalom nem lelkesedik, ők pedig lelkesedtek, azt játékom minden pillanatában éreztem. Ők repítettek. Ők - és a társulat.
   Soha ilyen csodálatra méltónak nem láttam a társulatot. Nem azért, mert "becsületesen helytálltak", nem, nem a becsület mozgatta őket, hanem maga a játék, a színház, a csoda - amelyre mondhatnám, hogy én teremtettem, ha én teremtettem volna. Igaz, én voltam ennek a csodának a központja, de mind csodát tettünk, ők is, akik befutott színész létükre statisztaszerepeket vállaltak mellettem. Nem pontosan és lelkiismeretesen játszottak, hanem zseniálisan. Ott, a színpadon, a legtermészetesebben, a legösztönösebben alkalmazkodtak ahhoz, amit én, rekedtségem miatt, szintén rögtönözni kényszerültem. Nem jól kidolgozott terveket hajtottak végre lelkiismeretesen, hanem rögtönöztek ők is, másképp játszottak, mint máskor, minden megváltozott, a hangerejük, a gesztusaik, a helyzetek másként alakultak - odaadó figyelmük mintegy körülpárnázott, emelt, , sugallta következő lépésemet, egyetlen erőfeszítéssé váltak, hogy nekem sikerem legyen. Azon az estén színházam társulata (az éppen viszályoktól, félreértésektől tépett társulat) olyan erősnek mutatkozott, mint talán még soha - és ereje most sem a fegyelem volt, hanem a tehetség és ihletettség.

Néhány nappal később Bicska Maxiként Sztanyiszlavszkij képe alatt

Kicsit visszaveszem a szót, mert erősen gondolkodtam, hogy csak eddig idézzem-e a fejezetet. Tulajdonképpen így is kerek és lenyűgöző a leírás, mégis úgy érzem, hogy ide kell másolnom a folytatást is,  még ha így nagyon hosszú is lesz ez a poszt; ugyanis Gábor Miklós még egy jót "csavar"a dolgon, még mélyebbre hatol az értelmezésben. Aki még nem fáradt el, tartson Gábor Miklóssal - megéri :)
Úgyhogy itt a fejezet és az egész könyv legvége, pontosan onnét kezdve, ahol az előbb abbahagytam:

   Aztán vége volt, ki kellett lépnünk a színpadról. Ismét azzá váltunk, akik előadás előtt voltunk. Megtagadtuk az örömet, egy perc alatt. Azt vártam, hogy a taps majd összeforraszt minket, egy csapásra? Elbizakodott voltam, mint egy gyerek. megsértődve gondoltam: "Miért nem akarjátok elismerni, ami történt? Amit én csináltam?" Ők meg azt gondolták: "Már megint mit liheg itt a sikerével?" Haragomban nem vettem észre, hogy lelkesedésem mennyire kihívó lehet a szemükben. Ugyanabba a tévedésbe estem, mint ők: magamnak tulajdonítottam a csodát. Nem tudtuk, hogy hogy mind annak a hatalmában voltunk, amiből élünk, amiből a színház él. Ez a csodálatos ölelés nem tanított meg igazán bennünket, hogy hol keressük szerelmünk boldogságát, inkább letagadtuk, elhallgattuk. Én újabb sebeket kaptam, ők pedig legjobb esetben még inkább tisztelték akaraterőmet vagy lelkiismeretességemet - és még inkább utáltak beképzeltségemért. Egyikünkben sem volt elég tisztánlátás, hogy megragadjuk a pillanatban azt, amiből a jövő megszülethetett volna. Legalább két év telt el, míg ismét egészségesek lettünk, ki tudja, hogyan, ki tudja, miért.

   Ahogy az évek múltak, kezdtem megérteni, ami történt - már amennyire ez megérthető. Ma már tudom, hogy azt az estét nem én csináltam, többszörös értelemben sem én. Ők csinálták, akik nélkül játékom erőlködésbe fulladt volna. De Sztanyiszlavszkij képe is csinálta. Neki elhittem, hogy nem kell a hang, nem kell az akarat, csak játszani kell, a "negyedik fal" mögött. Az előadás előtti percekben végigfutottam magamban mindazon, amit tanultam tőle, a "lazítás", a "fizikai cselekvés" bűvészkellékein. De nem kellett segítség, megszűnt Sztanyiszlavszkij és az ő fizikai cselekvése, megszűntem én is, sikervágyam görcse, mindaz, amit tudtam mesterségemről és a szerepről, csak a várakozás maradt, várakozás az örömre, odaadó, lebegő érzés, és ez nem múlt el, amíg az előadásnak vége nem lett. Parancsnak engedelmeskedtünk mindannyian, a játék elfeledtetett velünk mindent, többek voltunk, mint magunk. Velük voltam, köztük, de önmagamat is elhagytam. Igen, olyan volt ez, mint az álom, csak én vagyok benne, csak rólam szól, mégis, mintha meglátogatna, mintha nem én lennék, hanem objektív tünemény - magam is kívül rekedtem a "negyedik falon", lenn ültem a nézőtéren - emléke is olyan, mint egy álomé: néhány képtöredék és a boldogság oktalan, megfoghatatlan érzése. Amikor - már civilben - a Kreml falánál csoportokban álldogáló közönség elől zavartan visszahúzódtam, elbújtam, amikor a várakozó autóbusz felé sompolyogtam, egyedül, szinte menekülve, a sírás határán, a nagy ragyogás és a nagy sötétség foltjaival agyamban és izmaimban, egyszerre egy kivert kutya és egy nászát ülő királyfi, zavartan, a boldogság és reménytelenség mezsgyéjén, előttem az autóbusz sárga ablakaiban a többi színész álmos és fáradt profilja, szerettem volna, ha ünnepelnek, és szerettem volna, ha észrevétlenül eltűnhetek közülük - szálljak fel a buszra? Forduljak vissza, kezdjük elölről? Mit vihetnénk magunkkal, hogyan?... Egyszerűen nem tudtam tájékozódni önmagamban és a világban. Ki lehet büszke arra, hogy milyen álmokat "csinál"...?

Legközelebb Itália földjére követjük Gábor Miklóst.



2013. november 10., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 10.2

Ma nézzünk egy másik tudósítást a Madách Színház 1966 májusi moszkvai vendégjátékáról, ahol - és most tényleg nem "hazabeszélek" - hatalmas személyes sikert aratott Gábor Miklós.

A Film Színház Muzsika kiküldött tudósítója Potoczki Júlia volt, egész oldalas beszámolója a lap 1966. évi 22. számában jelent meg, június 3-án. Amúgy a két héttel korábbi lapszám címlapján Gábor Miklós és Vass Éva volt látható a Hamletben, "A Madách Színház Moszkvában" képaláírással. A 22. számban a tudósításon kívül volt egy dupla oldalas képriport is, onnét mutattam a múltkor Hamletet és Opheliát a szovjet miniszterhelyettessel. Ma itt egy másik kép, rajta a művészek a Rosszija szálloda előtt láthatók:


Ajtay Andor, Magyarits Györgyi titkár, Ruttkai Ottó igazgató, Pécsi Sándor, Gábor Miklós


Akkor olvassuk a cikket:

Prológ
Itt mindig van esemény;  poltikai, tudományos, művészeti szenzációk színesítik a hatalmas város zsongó légkörét. Ezen a héten Jean-Paul Sartre tizedik Szovjetunió-beli látogatása és a Madách Színház vendégjátéka foglalkoztatta a Pravda, a Szovjetszkaja Rosszija, a Moszkovszkaja Pravda és a többi lap hasábjait. Sartre udvariasan nyilatkozott az őt kísérő újságírók hadának, a Madách Színház játékáról, művészeiről pedig képekkel illusztrált cikkekben számoltak be az újságok. De hadd számolok be a moszkvai vendégszereplés krónikásaként: Hamlet, Ofélia, Bicska Maxi, Besszemenov. Tyetyerev, Elektra és a furfangos Kocsonya Mihály diadalútjáról.
Moszkvában hétfőn este, amikor a seremetyevói repülőtéren leszálltunk, igazi kánikula fogadott. A hőmérő higanyszála napközben 27-30 fok körül járt, a Kreml parkjaiban illatoztak a nyíló orgonabokrok. Este volt már, mire a két és fél órás, kellemes repülőút után beértünk a városba, de itt csak tíz óra körül alkonyodik. Perceken belül csoportokba verődve a Vörös téren álltunk. A Hovanscsina, a Borisz Godunov megelevenedett díszletei között azok is, akik már jártak itt, de még inkább, akik először jöttek, csodálkozva, megilletődve néztük az Arhangelszki székesegyház frissen aranyozott hagymakupoláit, a Gránit-palota sok-sok apró tornyocskáját.S hogy fogytak az órák, a napok! Kedden a műszak végzett hősies munkát, helyrehozta a vonaton már korábban ideérkezett és útközben megrongálódott díszleteket, kellékeket. De még mennyi izgalom várt ránk. Hogy csak egy apróságot említsek: a moszkvai színészek a szakáll, bajusz felragasztásához másfajta masztixot használnak, amit a vazelin old. A magyaroknak benzin kell a lemosáshoz. Itt pedig benzint, tiszta benzint nem lehet vásárolni. Sőt, a tűzoltó be se engedi hozni a színházba. Végül egy Csajka autó motalkójának jóvoltából sikerült eltávolítani a sok-sok álbajuszt és álszakált.
És este, a délutáni főpróba után előadás. Gábor Miklós, Mágnás Miska című filmje óta az egyik legnépszerűbb külföldi színész a Szovjetunióban. Most is a moszkvai televízióban, amikor ideérkezett Kossuth-díjasainkkal: Gábor Miklóssal, Tolnay Klárival, Ajtay Andorral, Bessenyei Ferenccel, Kiss Manyival, Psota Irénnel, Pécsi Sándorral közvetítettek interjút, a Mágnás Miska egy-egy részletét vetítették filmről és Psota Irén filmjeinek összeállítását. Vajon Elektraként, Hamletként hogyan fogadják őket a színpadon?

A játék
A szorongás és a feszültség lassan oldódott. S mikor a Hamlet első felvonása után felcsattant a taps, mindenki fellélegzett: siker. A Hekuba-monológot, Ofélia őrülési jelenetét, Ajtay Andor játékát többször szakította félbe nyíltszíni taps. Az előadás után tapsvihar, virágeső. Bravó Gábor, bravó Gábor! - zgta húsz percen át a közönség.
A nézőtéren a szovjet kulturális élet képviselői, Vladikin miniszterhelyettes, művészek, barátok, ismerősök. "Tudod Miklós - mondta az előadás után az öltözőben Arkagyij Rajkin - én már nehezen hatódom meg a színházban, de most könnyeztem. Köszönöm." A történésuek úgy írják, hogy Napóleon negyven napig ült a Kremlben és várta, hogy Moszkva városa behódoljon, köszöntse őt. A mi dán királyfink színész bravúrral már az első előadás után bevette Moszkvát.


[A következőkben a tudósító Gorkij: Kispolgárok című drámájának előadásáról ír. A darab majdnem hetven éve van műsoron Moszkvában, náluk van "otthon". Az előadásnak így is sikere volt, ha nem is hamleti méretű.]

De nem maradt el a siker a Magyar Elektra és a Kocsonya Mihály házasságánál sem. Psota irén érzelemgazdag játéka magával ragadta a közönséget, a közben berekedt Gábor Miklós helyett pedig Garics János ugrott be hősiesen Égisztusz szerepébe.  [...]
De arról is szeretnék beszámolni, hogy hogyan zajlik le technikailag egy ilyen vendégjáték. Az 1200 személyes régi Kreml Színház, amely valamikor ülésterem volt, korszerű technikai berendezéssel van ellátva. Általában külföldi színházak vendégszerepelnek itt, vagy köztársasági együttesek. Az előző héten például a kijevi Opera művészei az Aidát játszották. Vagy még előbb itt lépett fel a Brecht Színház és az Old Vic. Minden ülőhelyhez fejhallgató tartozik, amelyen keresztül orosz nyelven tolmácsolják az előadások szövegét. Így volt ez a Madách Színház esetében is. A Hamletet Lazinszkij klasszikus fordításában, a Kispolgárokat eredeti szöveggel, a Magyar Elektrát, a Kocsonya Mihály házasságát és a Koldusoperát pedig budapesti fordításban, a játékkal szinkronban oroszul mondta Benedek Ari, akinek nagy érdeme van a vendégjáték sikerében. 

Epilógus
A hét nap elrohant! Rengeteg volt a munka, délelőtt, délután próba, főpróba, este előadás és a számtalan látnivaló. Aki éppen nem próbált, vagy este nem játszott, a múzeumokat (Kreml, Puskin múzeum, a novogyevicsi kolostor) bújta, vagy színházba ment. Láttuk John Reed világhírű riportkönyvének - a "Tíz nap, amely megrengette a világoz" - dramatizált változatát, a Kispolgárokat a Művész Színházban, balettet a Bolsoj Tyeatrban. Beszélgettünk Arkagyij Rajkinnal, Celikovszkajával, az Anna a férje nyakán bájos filmhősnőjével, Kozlovszkijjal, a híres tenoristával, Grigorij Kozincev főrendezővel, E. Marceviccsal, a moszkvai színpadi Hamlettel. Régi és új barátságok szövődtek, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. De nemcsak ez az erénye a Madách Színház moszkvai bemutatkozásának. Először járt magyar prózai színház a Szovjetunióban s meggyőződtünk arról, hogy van mivel dicsekednünk. A magyar színészek nagyszerű játéka érdemes és méltó arra, hogy megismerje a világ. A Madách Színház hétnapos moszkvai útja, az öt színpadi előadás értékes, szép fejezete a magyar színháztörténet emlékkönyvének.
                                                                                               
Érdekes módon a Koldusopera előadásáról jóformán semmit nem írtak - gondolom azért, mert az volt az utolsó szereplés és már nem fért bele a részletes tudósításokba, még egy cikket vagy közleményt pedig nem áldoztak már a vendégjátéknak.
Legközelebb, mint már jeleztem, Gábor Miklós egyik könyvébe olvasunk bele, ahol ezekről a moszkvai napokról ír - ő a Koldusoperáról is! - és akkor valamennyire teljes lesz a képünk :)



2013. november 3., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 10.1

Két utazás van még hátra, amelyekről szeretnék beszámolni. Ezek színházi vendégjátékokhoz kapcsolódnak. Időben az első 1966 tavasza, amikor a Madách Színház négy előadással vendégszerepelt Moszkvában, a Kreml Színházban.

Namost, a pártállami időkben egy ilyen volumenű moszkvai vendégszereplés - ami egyúttal legelső ottani vendégjátéka volt magyar prózai színtársulatnak -  ideológiai-politikai szempontból eleve kiemelt témának számított magyar szempontból, így meglehetősen nagy publicitást kapott idehaza. De leszámítva a politikát: amennyire meg tudom ítélni, a "szovjet" színházi életben a szocialista időkben is őrizték a nagy múltú, Csehov és Sztanyiszlavszkij nevével fémjelzett orosz színházi kultúra hagyományait és voltak erős modern törekvések, mint például a nem sokkal korábban megalakult Taganka Színház (bár szépíteni sem akarom az akkori helyzetet, mert nyilván ott is erősen működött a tűrés és a tiltás is). Ebben a miliőben aratott sikert, méghozzá hatalmasat a Madách Színház.

Nézzük a vendégjáték menetrendjét:

Május 23. hétfő: A társulat különrepülőgépe megérkezik a Seremetyevói repülőtérre
Május 24. kedd: Este zártkörű főpróba a Kreml Színházban.
Május 25. szerda: Hamlet - díszelőadás
Május 26. csütörtök: Kispolgárok
Május 27. péntek: ismét a Hamlet
Május 28. szombat: Kocsonya Mihály házassága + Magyar Elektra
Május 29. vasárnap: Koldusopera

Gábor Miklós közben berekedt, a Hamlet második előadását már nem a legjobb állapotban játszotta végig, de aznap is nagy lett a siker. Másnap viszont a Magyar Elektra Egistus szerepébe Garics János ugrott be helyette, ám a vendégjátékot záró Koldusoperában újra nagy személyes sikert aratott.

A hét csúcspontja egyértelműen a kétszer előadott Hamlet volt. Molnár Gál Péter, aki a Népszabadságot tudósította, így írt az első Hamlet után az újság május 27-i számában:

Bevallhatjuk utólag: szorongással tekintettünk a Madách Színház moszkvai vendégjátéka elé. Szerda este azonban valamennyi aggályunk és szorongásunk eltűnt. Ilyen sikerre nem számítottunk! [...]
Az előadás befejezése után a lelkesedés magávalragadóan tört ki. Huszonkét perces, szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a közönség a magyar művészek produkcióját! De még ennél is pontosabban volt mérhető a siker, ha valaki előadás közben figyelte a nézőtér reagálását: Ajtay Andor Poloniusa nyíltszíni tapsot kapott; Hamlet Hecuba-monológja után szinte önkéntelenül szakadt fel a taps a nézőtéren: Gábor Miklós bravúros beszédtechnikáját, versmondásának szilaj lendületét és mély belső fájdalmát jutalmazták.
Gábor Miklós sikere különben is rendkívüli. Szerda este azonban egészen magával sodorta a közönséget a "szerepek szerepében". Pedig nem volt könnyű dolga. A moszkvai közönség, ez a színházhoz értő, mélységesen érzékeny publikum nagyszerű Hamletekre emlékezhet vissza. Látta Olivier Hamletjét és igen büszkék két nagy szovjet Hamlet megformálására: Szmoktunovszkijéra, amit mi is ismerünk Grigorij Kozincev megfilmesítéséből, és egy újabb, azóta káprázatos sikert aratott szovjet Hamletéra, a fiatal E. Marcevics ideges és modern dán királyfijára, amit nemrég a Majakovszkij Színházban mutattak be.
[...]
Büszkék vagyunk mi itt és most Moszkvában: színháziak és nem színháziak egyaránt. Beigazolódott, hogy a magyar színházi kultúra, tehetséges színészeink és jelentős produkcióink "exportképesek", és megállják a helyüket a világban. Nem kell félnünk a nyelvi akadályoktól, mert a tehetség és a költészet áthidalja.

Ophelia és Hamlet a szovjet kulturális miniszterhelyettessel


(Csak zárójelben evezek egy picit magán-vizekre: Vass Éva pillantása mindent elárul...)

Amúgy a Kreml Színház éppen ilyen vendégjátétékokra remekül felkészült technikailag már akkor is, ugyanis minden ülőhelyen fülhallgatóval lehetett követni az élőben fordító szinkrontolmácsot. Bár a Hamlet éppen az a darab, ahol erre nincs mindenkinek szüksége - MGP is írta ebben a cikkben, hogy érdekes volt látni, ahogy a játékba belemelegedve a nézők egymás után teszik le a fejhallgatót...

És még két mondat a Népszabadság 1966. június 1-jei számából MGP-től:

A Koldusopera előadása ismét Gábor Miklós személyes sikerét hozta. Bizonyos, hogy az ő nevét Moszkvában olyan különös tisztelettel emlegetik ezentúl, ahogy nálunk a Royal Shakespeare Company vendégjátéka óta Paul Scofildét.

Legközelebb a Film Színház Muzsika tudósításába olvasunk bele, majd Gábor Miklós egyik könyvébe is, hogy ő maga hogyan élte meg ezeket a napokat.

Már régen ajánlottam a Hamlet-videosorozatot, azt hiszem, ezt a monológot még nem láttuk itt a blogban: 

2013. október 27., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 9.

1961 őszén szintén a Budapesti tavasz című, akkor már jó öt éves filmje juttatta el a Jutkát játszó Gordon Zsuzsával együtt világot látni, ezúttal Észak-Európába. Olvassuk el a kettejükkel készült, Északi utakon címmel megjelent riportot a Film Színház Muzsika 39. számából:








Ezek szerint, nem túl sokkal a Hamlet bemutatója előtt látta a kastélyt, amit a hagyomány a történet helyszínének tart...

Egyébként néhány évvel később, valamikor 1966 és 1971 között Gábor Miklós újra járt Skandináviában. Arról az utazásáról A színész árnyéka című könyvében írt reflexiókat (a 68. oldaltól, akinek megvan otthon). Konkrétumokat nem igazán említ, annyit lehet kihámozni belőle, hogy néhány irodalmi esten lépett fel; valószínűleg nem egyedül, mert többes számban fogalmazott. De hogy kikkel, milyen apropóból, eddig nem derült ki, mert erről az útról nem szólt a Film Színház Muzsika. Könyvében Gábor Miklós Stockholmot említi és egy kisebb várost, Vastaras-t. Ezt a városnevet idegen ékezetekkel kellene írnom, de a blog nem igazán szereti az ilyen idegen szimbólumok beszúrását, nagyon össze tud zavarodni tőle, úgyhogy idelinkelek egy rövid városismertetést és tessék úgy venni, hogy helyesen írtam a nevet :)
A színész árnyékában kissé kesernyésen jegyzi meg, hogy a kultúrházban, ahol fellépnek, kevés a közönség és rezignáltan állapítja meg: "Egy ilyen úton legalább rájössz, hogy nem vagy Laurence Olivier. [...] Egyszóval, csak légy szerény. Más szabadságod nincs, csak a szerénység."
És hozzáfűzi: "Most kezdek megtanulni utazni."

2013. október 20., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 8.

Sorozatom mai írásában az 1961-es év következik, ami két utazást is jelentett Gábor Miklós életében.

Közülük időben első júliusban a moszkvai filmfesztivál volt, amelyre a magyar filmgyártás a frissen elkészült Alba Regia című filmmel nevezett, s amely végül ezüst trófeát kapott (a fődíjat megosztva nyerte el A kopár sziget és a hazaiak Tiszta égbolt című filmje).

A képek tanúsága szerint Gábor Miklós társaságában ott volt felesége, Ruttkai Éva is.


Film Színház Muzsika 1961.30.




A Film Színház Muzsika egy "kis színes" tudósításában azt is írta, hogy ők ketten nemcsak Moszkvában, hanem Leningrádban is jártak, ahol vendégszerepeltek a Jégstadionban - hogy ez pontosan mi lehetett, nem találtam róla semmit.










Ekkor játszódott le az a kis sztori, amit aztán később többen idéztek és meséltek. Gábor Miklós - még a Mágnás Miska révén - ami oroszul "Miska Arisztokrat" - rendkívül népszerű volt a Szovjetunióban, még egy taxisofőr is felismerte :)

Film Színház Muzsika 1961.30.


Legközelebb 1961 másik utazásával folytatom a Budapesti tavasz jegyében :)

2013. október 13., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 7.

Gábor Miklós következő utazása nem filmfesztivál volt, de mégis filmszínészi oldalához kapcsolódott: egy magyar filmes küldöttséggel Németország keleti zónájában járt, méghozzá egy akár érdekesnek is mondható időpontban: 1956. október 13. és 20. között. Erről sem találtam semmit sem a nagyközönségnek szóló Színház és Mozi hetilapban, sem a szakmai szövetség Színház és Filmművészet című folyóiratában. Oka nyilván az időzítés volt, hiszen jóformán a hazaérkezésük után azonnal egészen más dolgok kezdték lekötni a sajtót...

Gábor Miklós Sánta szabadság című kötetében jó öt oldal foglalkozik ezzel az úttal (257-262.), a következőkben ebből fogok idézni. Konkrétumként azt lehet rekonstruálni a leírásból, hogy a küldöttség tagja volt még Máriássy Judit és egy Bányász nevű férfi - hogy ő ki lehetett, nem tudom, talán "pártvonalról" kísérte a nyilván megbízhatatlannak tartott filmes társaságot... És persze tolmács is volt velük. Legalább is a Sánta szabadságban őket említi, de lehet, hogy többen is voltak. Gyaníthatóan az egy évvel korábban bemutatott Budapesti tavasz lehetett a német kirándulás központjában és úgy tűnik, a filmvetítések után beszélgetés következett a nézőkkel, de voltak zártkörűbb baráti találkozók is. Mint Gábor Miklós írta, szinte állandóan utaztatták őket, túlfeszített programot kellett teljesíteniük.

A hamarosan bekövetkező forradalom előszele német földön is érezhető volt:

A németek minket, magyarokat, úgy fogadtak mindenütt, mint egy szabadságharcos ország polgárait. Tudtak mindenről, Írószövetségről, Petőfi-körről, bár az újságjaik csak a kommunista híreket közölték, a hivatalosok meg szemmel láthatóan aggódón vigyáztak ránk mint veszélyes népségre, de a polgárok tisztelettel és szenvedélyes érdeklődéssel faggattak, előretolt arccal hallgatták, és tüntetőn megtapsolták felszólalásainkat; egyik szónokuk azt mondta: - A magyar elvtársak szemébe nézve kezdjük visszanyerni hitünket a szocializmus ügyében! - mi meg büszkék voltunk, mondjuk ki, felvágtunk, e baráti találkozókon fölényeskedve és vakmerősködve beszéltünk "harcainkról", és megbotránkoztatóan merészek voltunk.

Egy vidéki szép kastélyban töltött éjszaka és hatalmas erdőségek látványa után:

[...] kilométereken át drótsövények jöttek, őrtornyok, hatalmas szovjet katonai tábor. Voltak falvak, amelyekben csak szovjet katonákat láttunk az utcákon, sétáló tiszteket, gyerekkocsit tologató tiszt-feleségeket, ennek a furcsa népvándorlásnak szerencsétlen (őket kellett volna megkérdezni, hol jobb, otthon vagy itt?) áldozatait, áldozatok, ha nem is tudják.

Berlint ilyennek látta tizenegy évvel a háború befejezése után:

Berlin megdöbbentő volt, a kopasz és romos grundok úgy választották el egymástól a lakott és többé-kevésbé kivilágított területeket, mintha nem is egy város lenne ez, hanem több, elszórva, a Sztálin-allé, az csupa fény persze, de az meg elhagyott volt, a főutca, szocialista-realista épületeivel [...]
Egy hosszú, sötét út végén, mint túlvilágított, cirkuszi díszlet: Nyugat-Berlin, csillogó autók, üzletek sokasága, járókelők, polgárok tömege.
De Brecht keleten volt. Kurázsi mama. Ennél érdekesebbet még nem láttam színházban.

Az 1941-es zürichi ősbemutató után 1949-ben Berlinben volt a Kurázsi mama emblematikussá vált előadásának a premierje, a címszerepben Helene Weigellel, Brecht feleségével (Zürichben még nem ő játszotta). Még abban az évben Brecht és Weigel hivatalosan is megalapították társulatukat, az egyetemes színháztörténet egyik fontos színházi műhelyét, a Berliner Ensemble-t. A Kurázsi mamát 1951-ben a társulat felújította és 1961-ig több, mint négyszázszor játszotta. Továbbra is Helene Weigel volt a címszereplő (csak néhány kisebb szereplőváltozás történt). Így Gábor Miklós 1956 őszén minden bizonnyal a darabnak ezt a legautentikusabb előadását láthatta (egyébként Brecht két hónappal korábban, 1956. augusztus 14-én halt meg).

Az alábbi képen: Erich Engel (társrendező), Brecht, Paul Dessau (zeneszerző) és Helene Weigel a berlini bemutató próbáján 1949-ben:

Forrás: http://gustavothomastheatre.blogspot.hu

Az élményeken kívül Gábor Miklós mást is hozott Berlinből. A tavalyi győri emlékesten hallottam lányától és vejétől, hogy akkor, mivel még nem állt a fal, át lehetett menni Nyugat-Berlinbe és onnét a legjobb márkájú színes filmtekercsekkel tért vissza. Ezekre fényképezte kislányát, feleségét és környezetét. A képekből akkor többet láthatott is a közönség kivetítve - tényleg nem fakultak ki azóta sem...


A Kurázsi mama előadás történetéhez felhasznált irodalom:

www.berliner-ensemble.de/geschichte
http://de.wikipedia.org/wiki/Mutter_Courage_und_ihre_Kinder
www.berliner-schauspielschule.de/courage2.htm
http://jwa.org/encyclopedia/article/weigel-helene
 








2013. október 6., vasárnap

Gábor Miklós utazásai 6.

A múltkori kitérő után kanyarodjunk vissza korábbi nagy témánkhoz.

Egy színész - filmszínész - eljuthat filmfesztiválokra. Gábor Miklós, aki úgy a hatvanas évek közepéig/végéig filmezett igazán rendszeresen, akkoriban több ilyen nemzetközi eseményen is ott volt. Ez, különösen, ha Nyugaton volt a fesztivál, nagy dolognak számított, másképpen nehezen lehetett átjutni a vasfüggönyön...

Az első néhány ilyen rendezvény nyomai, amelyeken részt vett, érdekes módon elég haloványak.

A legelsőről csak tippem van, hogy 1954.  március 8. és 14. között történhetett Argentínában,  Mar del Plata-ban. Gábor Miklós csak néhány utalást tett erről könyveiben, azokat is többnyire divattal, öltözködéssel (!) kapcsolatban - bár még ezek a kis, kiragadott példák is szenzációsan érzékeltetik és láttatják a kor "levegőjét" és tanúskodnak írójuk bravúros stílusáról.

Az Egy csinos zseni 163. oldalán ezt olvashatjuk 1954 nyara kapcsán, aminek jó részét családjával a Balatonon töltötte:

[Balatonfüreden] Betérünk egy kerthelyiségbe, ahol Chappy tánczenekara játszik. A kert tele van halászinges, halásznadrágos lányokkal, fiúkkal. Saskián [Ruttkai Éva] virágos ruha és fehér poncsó, amelyet Argentínából hoztam, dekoratív és estélyies.

A Sánta szabadság 8. oldalán 1954. szilveszter estéjéről, amelyet a Parlament hivatalos ünnepségén töltöttek:

[...] mindenki feketében volt, a nők is duplasoros fekete vagy sötétkék kosztümben, mint a titkárnők az előszobában, a cifra és színes, az aranyozott, piros és égszínkék falak közt az ország, a haza meghívott nagyjainak tömege ez évben fekete, meg sötétkék és duplasoros volt, mintha szakszervezeti gyűlések elnökségeiből válogatták volna össze, egy új, a történelemnek a jelenben éppen érvényes illemszabálya szerint, és ebbe a spártai, fekete-fehér társaságba toppant be egyszerre Saskia, tavaszi levélzöldben, ragyogón, ropogó alsószoknyáktól ringó, meztelen vállú, tündéries nejlon estélyiruhában, amilyet az argentínai filmfesztiválon láttam először, beléptünk, s ebben a sötét tömegben egyszerre ott világított Saskia, az ő kisestélyijében, minden történelmi vonatkozás nélkül, nejlonban, modernül, az egyetlen színes folt, azonnal a központban.

Ez a kép talán éppen akkor készült




Aztán a könyv 215. oldaláról megtudhatjuk, hogy kislányának egy fehér ruhácskát, afféle kis meseruhát hozott Argentínából. Szerintem ez a ruha látható az egy éves Julin azon a képen, amit egyszer régen már megmutattam itt. Egy alkalommal a lisszaboni repülőtérre utal, nyilván ott kellett átszállni Délamerika felé. Szakmai megjegyzése nincs sehol a fesztiválról, legalább is könyveibe nem került bele ilyen.


Amúgy pedig, átnézve az időszak mindkét akkori színházi és filmes orgánumát (a Színház és Mozi című képes hetilapot és a hivatalos folyóirat, a Színház és Filmművészet számait), egyik sem említi meg, még kicsi hírben sem, hogy egyáltalán magyar küldöttség járt volna Mar del Plata-ban. A Színház és Filmművészet, mely az akkori Színházművészeti Szövetség folyóirata volt, éppen 1954-ben leközölt egy kicsike hírt, miszerint az argentinokat mostanában érdeklik a szovjet filmek és ezért szovjet filmheteket rendeznek Buenos Aires-ben, de fesztiválról nem volt benne szó. Az nyilván kizárt, hogy Gábor Miklós "önerőből" ment volna Argentínába, ezért nagyon érdekes ez a titkolózás. Amúgy pedig, hogy 1954-ről lehetett szó, azt Gábor Miklós naplószövegeiből böngésztem ki, egyeztetve a Mar del Plata-i fesztivál honlapjával. Ám hogy milyen filmet vihetett ki Magyarország, nem igazán tudom eltalálni, mert a Budapesti tavasz-t csak 1955 áprilisában mutatták be, jó egy évvel előtte nem valószínű, hogy már teljesen készen volt és nyilván nem éppen Argentínában akartak volna a nyilvánosság elé állni vele, hiszen a felszabadulás tizedik évfordulójára szánták. Legvalószínűbb tippem az Állami Áruház, az viszont nem a fesztivált megelőző év termése volt, hanem még 1952-ben mutatták be.

Egyébként éppen ez az 1954 márciusában megrendezett esemény volt a legelső próbálkozása az argentinoknak filmfesztivál rendezésére: hivatalos versenyt akkor még nem is tartottak, csak filmbemutatókat. De már nagyon nívós, azóta klasszikussá vált filmek jutottak el oda és olyan díszvendégek jelentek meg, mint Errol Flynn, Mary Pickford, Lil Dagover, Edward G. Robinson és Jeannette McDonald. Néhány évi szünet után 1959-ben indították újra a fesztivált, már verseny-jelleggel, s a rendezvény azóta is él.

Legközelebb egy másik ilyen titokzatos fesztiválról mesélek 1956-ból - illetve nem is annyira én, hanem maga Gábor Miklós fog mesélni.