Mostani bejegyzésem egy kicsit, sőt nem is kicsit különbözni fog az eddigiektől, de valahogy szükségét érzem, hogy megírjam. Fogorvoshoz járok egypár hete, de most már hamarosan kibukkanok az alagútból. Nagyon-nagyon nehezen szántam rá magamat, pedig sokszor eszembe jutottak Hamlet szavai:
Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.
Persze jól tudom, hogy ebben az idézetben azért fontosabb dologról van szó: a "lenni vagy nem lenni" alternatívájából a "nem lenni"-ről, azaz a halálról. De talán mégsem nevetséges, hogy az én kisebb jelentőségű problémám kapcsán is – ami azonban nekem nagyon is nyomasztó volt – kísértett ez a gondolatmenet, mert tulajdonképpen arra is igaz.
Sokszor felidéztem magamban Gábor Miklós szavait is A színész árnyéka című kötetéből, és gondoltam, ha majd odakerülök, megpróbálom az ő módszerét követni, amit így írt le:
Mint a fogorvosnál: mindig megdicsér, hogy milyen bátran viselem el a fájdalmat, holott én félek, és nem bírom elviselni, ha kínoznak. De mindig arra gondolok: "Ez még nem az igazi, az igazi csak ezután jön!" – és reszketve várom az igazi fájdalmat. Kezelés után aztán csodálkozom: ennyi volt? (92. oldal)
Nálam aztán úgy történt, hogy szerencsére – gyorsan le is kopogom, hogy most már a legvégén is így maradjon – nagy fájdalommal nem kellett megbirkóznom, inkább csak kellemetlenségekkel; gondolom, ma már hatékonyabban lehet csillapítani a fájdalmat és a műszerek is biztosan kifinomultabbak, mint az 1960-as években, amikor ő a fentieket írta. A félelmeimet és a lelki traumát pedig egészen fantasztikusan feloldotta a fiatal fogorvosom; mondtam is neki, hogy valóságos csodát művelt velem. Egyedül a legutóbbi kezelésem volt hosszadalmas és benne körülbelül két-három perc erejéig tényleg fájdalmas. Na, akkor megpróbáltam alkalmazni a Gábor Miklós-módszert – de szerencsére igazán nem kellett sokáig, így nem szerezhettem benne rutint :) Amíg ez a hosszadalmas dolog tartott, magamban Hamlet monológjait mondogattam (nyolcadikos koromban tudtam kívülről az egész darabot, jó részét ma is fel tudom idézni), és lelki füleimmel meghallgattam egy-két töredék operaáriát a másik szeretett művésszel, Plácido Domingóval. Így tényleg sikerült valamennyire eltávolodni a konkrét történéstől. Azért a végére elég nyűgös lettem, ezt beismerem, de akkor már másfél órája csücsültem a székben; ám így is sokkal könnyebben viseltem a gyűrődést, mint eredetileg gondoltam volna.
Úgyhogy az orvosomon kívül utólag is köszönöm Gábor Miklósnak, hogy még ezen a téren is segített nekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése