2012. november 27., kedd

Gábor Miklós szülőházában

A márciusi győri Gábor Miklós-rendezvény után november 16-án Zalaegerszegen vehettem részt újra emlékesten. Ekkor is a színművész lánya, Gábor Júlia és férje, az irodalom- és színháztörténész Szigethy Gábor emlékeztek. A győri estet az idén 50 éve bemutatott legendás Hamlet-előadás apropóján rendezték. Zalaegerszegen, Gábor Miklós szülővárosában a "Gábor Miklós apaszerepben" téma volt a vezérfonal.

Kezdés előtt egy órával Gábor Júlia férjével megkoszorúzta édesapjának szülőházán látható emléktábláját:



Júlia itt tolmácsolta Vass Éva üdvözletét és köszönetét is az egerszegi közönségnek. Gábor Miklós felesége, alkotótársa járt már itt, 2002-ben itt volt az emléktábla felavatásakor, ám most egészségi állapota miatt nem tudott eljönni.

Számomra azért is emlékezetes ez a koszorúzás, mert bemehettünk a ház udvarára, sőt, az épületbe is.



Egy ideje viszonylagos rendszerességgel járogatok nagykanizsai muzsikusokat adatait kutatni az egerszegi megyei levéltárba. Közben, ha kimegyek a fejemet kiszellőztetni, ide is mindig el szoktam sétálni. Eddig csak kívülről láthattam a házat, pedig mindig szerettem volna legalább az udvarára bekukkantani. Hát, most sikerült, nemcsak az udvarra, hanem a Gábor család által akkor lakott helyiségekbe is – és mindezt Gábor Miklós lánya társaságában. A most ott lakó kedves hölgy kalauzolt bennünket. Megmutatta a szobát, ahol szerinte Gábor Miklós született; remélem, jól tudja...


Ez a lakrész a nagykaputól balra található, az emléktáblát is ott helyezték el. Belső terei valamennyire át vannak már alakítva, galériázva, de szerintem az ajtók és a dekoratív járólapok még korabeliek:



Ezután sétáltunk át a Deák Ferenc Megyei Könyvtárba, ahol öt órakor kezdődött el az est. Erről legközelebb mesélek.

Addig is érdemes megnézni azt a hosszabb beszélgetést, amit a zalaegerszegi televízió aznap délelőtt készített Gábor Júliával és Szigethy Gáborral (11 percnél 10"-nél kezdődik).

2012. november 21., szerda

Gábor Miklós és az opera

Bocsánat, kissé késésben vagyok... Általában hetente egy alkalommal szoktam új blogbejegyzéssel jelentkezni. De most Bécsben jártam; igaz, csak három napot vett igénybe az egész kiruccanás, ám az élmény olyan nagy volt, hogy nehezen tértem vissza a rendes kerékvágásba. Végre életemben először színpadi szerepben láthattam/hallhattam Plácido Domingót, nem csak koncerten. Ez a téma ugyan nem illik a Gábor Miklós-blogba, de azért van egy halovány kapcsolódási pont: Laurence Olivier személye. Olivier volt az, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta Gábor Miklósra, s akit Gábor, ha csak egyszer is, de láthatott élőben Shakespeare Othellójaként, valamikor 1967 körül. Viszont Olivier egyszer megnézte Plácido Domingót Verdi Otellójának címszerepében, és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott a tenorista színészi tehetségéről.

Hogy Gábor Miklós mennyire ismerte Plácido Domingót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a zene mindig is sokat jelentett az életében: a klasszikus zene, és a jazz is. Erről a másik blogomban már tettem közzé tavaly bejegyzést. Érdekes, könyveiben Gábor Miklós operákat nem nagyon emleget, inkább kamarazenét, szimfonikus zenét; a muzsikusok közül pedig operaénekest nem, hanem például Yehudi Menuhint, Lorin Maazelt és Otto Klemperert. Klempererrel vett is részt közös produkcióban még  az 1940-es évek végén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amikor Mendelssohn csodálatos kísérőzenéjével játszották Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát és a zenekart Klemperer vezényelte. Sőt, ha belegondolok, ahol Gábor Miklós szót ejtett naplóbejegyzéseiben az opera műfajáról, azt pejoratívan tette. Gondolom, meghatározó operai élménye nem volt, az előadásokban nyilván irritálta a számára kissé (vagy inkább nagyon?) poros színészi játék, s ez elfedhette előle a műfaj csodáit. Mert bármekkora nagy operaénekeseink is voltak mondjuk az 50-es és a 60-as években, azért ők elsősorban énekesek voltak, nem mindenki volt közülük olyan kiváló színész is, mint mondjuk Palló Imre, Székely Mihály, vagy Melis György (persze azért még lehetne neveket említeni), s az operaházi rendezők sem gondolták úgy, hogy követniük kellene a színházművészet legkorszerűbb áramlatait. Úgyhogy Gábor Miklós számára az opera felesleges manírokat, túlzásba vitt romantikát jelentett. Egy helyen például azt írta Molière Don Juanjára készülve: a rendező "kisüttetné a hajamat, szerinte tükörsima fejem túl modern, de én irtózom a lobogó köpeny operai romantikájától".

Bennem legalább is ez a kép alakult ki az opera témájáról vele kapcsolatban. De ha nincs igazam, akkor várom a hozzászólásokat, kiegészítéseket azoktól, akiknek több ismeretük van ez ügyben.

Azt azért remélem, ha Gábor Miklós látta volna Plácido Domingót Otellóként, neki is tetszett volna. Vagy talán látta is, legalább televízióban???

Most mi itt Gábor Miklós blogjában, kissé formabontó módon nézzünk egy részletet Domingo 1979-es Metropolitan-beli Otellójából:



Ígérem, legközelebb visszatérek a Rettenetes szülőkhöz...

2012. november 12., hétfő

Gábor Miklós tárgyiasult emlékei

Híres emberek emléke az idők folyamán tárgyiasulva is testet ölt. 2011 tavaszán blogom beköszöntőjében Gábor Miklós lábnyomának fényképével hívtam az érdeklődőket, hogy induljunk el együtt a nagy művész nyomában. Azóta megmutattam zalaegerszegi  szülőházán elhelyezett portrédomborműves emléktábláját. A közelmúltban virtuális látogatást tettünk sírjánál a Farkasréti temetőben, ami nemcsak ott nyugvó hamvai okán az emlékét legközvetlenebbül őrző hely, hanem művészi sírköve révén is. Nem írtam még budapesti lakóházáról, amit a későbbiekben egy külön posztban fogok megtenni, ma csak a homlokzatán elhelyezett emléktáblát mutatom meg:


Budapest, Katona József utca 27.

Ez nem egyedi tábla, legalább is abban az értelemben, hogy a fővárosban a színművészek emlékhelyeit általában ebben a Stremeny Géza által tervezett nemesen egyszerű vonalú, kifejező formában örökítik meg.


A közelmúltban Gábor Miklósnak még két "tárgyiasult" emlékére bukkantam. Egyik sem friss, ám eddig nem tudtam róluk. Mint majd kiderül, szerintem ez a két dolog nem mindenben méltó hozzá...

Az első ilyen emlék kézlenyomata és aláírása, együtt feleségével és alkotótársával, Vass Évával. 1995. március 17-én örökítette meg magát imigyen a két művész az utókornak Budapesten, az Erzsébet körút és a Király utca sarkán található Pizza Hut gyorsétteremben. Ezen a helyen George F. Hemingway, magyar származású amerikai üzletember alapítványa hozta létre a Csillagok Falát, itt került sor az eseményre. 2003-ban az akkor már körülbelül félszáz magyar színművész emlékét megörökítő fal átkerült az Uránia Filmszínházba. Az ember azt gondolná, hogy ez jó döntés volt, ott lehet igazán remek helye ennek. Személyesen ugyan még nem láttam, de egy barátnőm fia lefényképezte az emlékfal számomra legfontosabb részét. Tőle tudom, hogy egy földszinti folyosón, amely ráadásul a mosdókhoz vezet, elfeledve, és nem csak képletesen, hanem a valóságban is ott porosodik a Csillagok Fala. Az Uránia internetes honlapján sem mutatják meg és reklámozzák, pedig szerintem egy ilyen kaliberű és profilú intézménynek külön-külön is dokumentálnia kellene az emlékfal minden egyes művészét és gondoskodnia illene arról, hogy a betérő látogatók közvetlenül tudomást szerezhessenek róla. Ehhez képest még a kedves alkalmi fényképész, akinek itt köszönöm meg segítségét, sem tudott a Csillagok Faláról, pedig ő jócskán megfordul az Urániában. A mozi honlapján csak a "Sajtószemle" rovatba rejtve lehet rábukkanni az információra, de csak arra, hogy 2003-ban ide került. Ám hogy megvan-e még, azt nem lehet megtalálni az oldalon. Mondjuk, ezen már nem is csodálkozom, amióta megtudtam, hogy milyen méltatlan helyre dugták...




A második, általam nemrég felfedezett tárgyiasult emlék egy portrédombormű az új Nemzeti Színház bejáratánál elhelyezett domborművek sorában. Valamennyit Marton László készítette 2002-ben. Én Marton László alkotásait mindig nagyra értékeltem, kifejezetten szerettem és szeretem, de hősiesen bevallom, hogy nemcsak Gábor Miklósról készített domborműve nem tetszik, hanem a többi 13 színészé sem...

Forrás: szoborlap.hu

Gábor Miklós fiatalon, 1945 és 1954 között, majd színpadi pályájának eléggé a végén, 1984 és 1991 között volt a Nemzeti Színház tagja. A dombormű ugyanakkor Rómeóként ábrázolja, ezt a szerepet pedig már a Madách Színházban játszotta el. Elég megnézni az alábbi fényképet: a besütött haj, a jelmez nyakfodra és gombjai egyértelműen bizonyítják a dombormű kiindulási pontját:



Tehát már rögtön az elején van egy tartalmi átgondolatlanság a domborműben. Plusz szerintem egy kis "pikantéria" is, mert Gábor Miklós 1954-ben szinte úgy menekült át a számára fojtogatóvá vált Nemzeti-beli légkörből a Madáchba, ahol első szerepe éppen Rómeó volt... 
Megszemlélve újra Marton László alkotását (a képre kattintva kinagyítható), ez egyrészt nem egy 35 éves férfi portréja, pedig Gábor Miklós annyi volt Rómeó eljátszásakor, ha már ezt vette a szobrász tévesen alapul. Másrészt szerintem a fejforma arányai sem jók; sőt, ha nem tudnám, hogy kit ábrázol, talán fel sem ismerném. Pedig egy ilyen céllal elhelyezett dombormű-ciklusnál biztosan cél volt a hasonlóság, ha nem is külsődleges, fényképszerű értelemben. 
Gyanítom, roham-munka lehetett ennek a színészportré-sorozatnak a megalkotása, hogy készen legyen a Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára. Kár érte...



2012. november 8., csütörtök

Rettenetes szülők - "újratöltve" 3.

Az elmúlt alkalommal elkezdtem a Rettenetes szülők 1981-es televíziós változatának korabeli sajtóvisszhangjaiban tallózni. Akkor három kritika általánosabb megállapításait idéztem, amelyek túlnyomórészt magával a művel foglalkoztak. Ma térjünk rá a lényegre, arra, amit a konkrét film megvalósításáról, a rendező munkájáról és a szereplőkről írtak ezekben a cikkekben.

Elsőként Zappe László véleményét idézem a Népszabadság 1982. december 7-i számából:

Az öt szereplő – Vass Éva, Berek Katalin, Gábor Miklós, Fehér Anna és Tihanyi Péter – csaknem egyenrangúan tudta felidézni azt a sajátos intelligenciát, intellektuális érzékenységet, amelyik létrehozta a "cirkuszkocsi" világát, amelyik egyrészt nagyfokú lelki kifinomultságot, erkölcsi igényességet és ugyanakkor egy nagyon bonyolult szellemi társasjáték hajlékonyságát teremti meg. Mert a cirkuszkocsi lakói miközben élnek, szenvednek, folyamatosan elemeznek, értelmeznek is mindent, s lépéseiket az érzelmes és az elemzések együttes mérlegelése nyomán alakítják. Mindig kiszámítják lépéseik következményeit, sőt a következmények következményeivel is számolnak. S e számítgatások végén végképp ott marad a talány: az életben maradók, akik azzal okozzák Sophie halálát, hogy nincs szükségük rá, vajon tudnak-e élni nélküle?
Ez az egész megfejthetetlen szövevény, amelyet azonban Cocteau tiszta logikával világított át, méltóképpen tudott megjelenni televíziónk képernyőjén. Nyilván, mert meg volt írva.

Az utolsó mondat miatt emlékeztetek rá, hogy Zappe László Író kerestetik címmel megjelent írása a Rettenetes szülők mellett egy magyar irodalmi alapanyagú filmmel is foglalkozott, és cikkében annak szerzőjét elég rendesen levágta...

Gábor Miklós, Berek Katalin, Tihanyi Péter (forrás: www.nava.hu)

Következik Virág F. Éva véleménye a Magyar Hírlap 1982. december 8-i számából. Írása a Tévénapló című rovatban A paradicsomon innen címmel jelent meg.

... feszült, vibráló légkörű a játék, amelyet egyformán építenek az események, az izgalmas figurák, a remek dialógusok. ... Kiváló alkalom a szuggesztív előadásra; persze, ha vannak olyan színészek, akik képesek belebújni a sajátosan fülledt légkörű, kényelmes tempója mögött izzó szenvedélyekkel élő család, e különös ötszög szereplőinek bőrébe. Felvidéki Judit rendező nemcsak a darabra talált rá, hanem a szereplőkre is, akik emlékezetessé tették a most látott tévéváltozatot.
Valamennyien tökéletesen értik, érzik egymást – s a drámát. Legelőször is Vass Éva, akinek kusza, talajtalan és érzéki anya-figurája egyik legjobb alakítása.
A nővér szerepében feltámadt Berek Katalin, aki a régi biztonsággal formálja meg a jóval-rosszal önmagában vívódó, sokszorosan kisemmizett vénlányt. 
Kitűnő Gábor Miklós gyenge, súlytalanul vergődő apája; rokonszenves, hiteles Tihanyi Péter (aki bámulatosan hasonlít a fiatal Gábor Miklósra), és Fehér Anna szerelmespárja.
Ezúttal meg kell említeni a díszlet- és jelmeztervezőt (Felvidéki András és Sárváry Katalin); pontosan eltalált keretet teremtettek a játékhoz.


Végül Lőcsei Gabriella véleményéből idézek részleteket (Magyar Nemzet 1982. december 8.):

A lélektani drámák érdekes módon általában "jól festenek" a képernyőn. Még akkor is jól, ha az a lélektani állapot, melynek tüzetes bemutatására a mű vállalkozik, a közönség nagy részétől idegen. A televízió méretűvé "zsugorított" feszültség, az arcvonásokon figyelhető lelki változások ugyanis még azokban is fölfedezhetik a mű lényegét, akiknek nem kenyere az érzelmek elemzése. A lényeg a Cocteau-darabból is egy-kettőre kitetszett, s ebben nagy segítségére volt a televízión kívül két remek színésznek is. Vass Éva és Gábor Miklós kiválóan értik a szenvedély játékait. Cocteau világát is. Nagy ötlet volt Felvidéki Judit rendezőtől, hogy Gábor Miklóssal játszatta el az apa szerepét. Azzal a színésszel, aki a fáma szerint a Rettenetes szülők első magyarországi bemutatóján a fiút alakította. A nagy, megrendítő játékos azonban ezúttal mégsem ő, Gábor Miklós volt elsősorban, hanem partnernője, Vass Éva. Vass Éva tündöklő tehetsége időnként fel-felragyog, egy-egy színi bemutatón. Beszélnek róla, írnak róla, hogy él itt, közöttünk egy művész, aki a régi, úgynevezett klasszikus színjátszásnak is a mindentudója, a modern játékstílusoknak is. És a tudásokon kívül, alázatos szolgálóleánya hivatásának. A Rettenetes szülők televízióváltozatában azonban most megörökíttetett ez a fajta ritka képesség. Vass Éva harsány finomsággal játszotta el az önző szeretet rettenetes, gyilkos drámáját. Szenvedélyes vergődését figyelve nem lehetett nem magába fordulnia a tévénézőnek és megkérdezni lelkifurdalásosan: az a szeretet, ami benned lakik, vajon nem pusztít el senkit sem?
A két "rettenetes" felnőtt mellé haloványabb egyéniségű ifjú pár került a televíziós játékban. Tihanyi Péternek, ki a fiút játszotta, az volt a legfőbb érdeme, hogy az ifjú Gábor Miklósra emlékeztetett. Fehér Anna, aki a családi drámában a végzetet hozó lány szerepét játszotta, csak szépségével volt jelen. Berek Katalinnak újabban sajnálatosan ritkán jut filmszerep, tévéalakítás. Ezért kimért volt és idegen a szenvedélyek játszmájában. Pedig Cocteau, a rettenetes varázsló, a józan észt képviselő nagynéni figurájával is valami irdatlan fontosat hoz a világ tudtára. Azt tudniillik, hogy olykor a józan ész, a megfontolt racionalitás is pusztít, nemcsak a vad szenvedély. És a józanságot még fölmenteni sem lehet.

Én magam egy ponton nem értek egyet Lőcsei Gabriellával, mégpedig a Berek Katalinról szóló mondatával. S bár távolról sem vagyok tévé- vagy filmkritikus, legközelebb azért megpróbálom formába önteni a saját véleményemet. Mert néző azért én is vagyok :)


2012. november 1., csütörtök

Gábor Miklós sírja

Ma, november 1-jén tegyünk virtuális látogatást Gábor Miklós sírjánál a Farkasréti temetőben. Mint zalaegerszegi szülőházán elhelyezett emléktábláját, síremlékét is Béres János szobrászművész készítette.

Forrás: http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti

Ehhez felhasználta Gábor Miklós Hamlet-rajzait, pontosabban közülük éppen azt, amelyik a Tollal-kötet címlapján látható:




Aki ténylegesen is el tud látogatni a temetőbe, Gábor Miklós sírját a következő koordináták alapján találhatja meg: 26. parcella, 2-8-41/42.

Frissítés:

Vass Éva 2019. június 4-i temetése utáni percekben készítettem a sírról ezt a képet. Most már újra együtt vannak!





A többi néma csönd...