2015. június 27., szombat

Gábor Miklós szabadtéren 2.

Egy hete kezdtem egy kisebb sorozatba, mely Gábor Miklós nyári szabadtéri előadásait igyekszik számba venni.
Ma, időrendben követve az eseményeket, meglehetősen soványka anyaggal kell beérnünk, bár maga az előadás ténye és a szerep kategóriája kifejezetten érdekes.

1955 nyarán Gábor Miklós mint vendég vett részt a József Attila Színház produkciójaként az Állatkerti Szabadtéri Színpadon bemutatott Mária főhadnagy című operettben. Ő volt Jancsó hadnagy, azaz a bonviván! Szerepkettőzésben játszotta Gozmány Györggyel. A címszerepet illetően némi gondban vagyok: a Színházi adattár nyilvántartása szerint párhuzamosan játszotta Ruttkai Éva és Romváry Gertrud, a Színház és Mozi hetilapban levő kép tanúsága szerint azonban a premieren Tolnay Klári volt Mária. Még jobban utána keresgélve úgy tűnik, a Színházi adattár információja a rossz, Ruttkai Éva nem játszotta ezt a szerepet. Amúgy volt még egy "nagyágyúja" az előadásnak Orosz Júlia személyében: ő volt Antónia. Sőt, nyilván nagy vonzerőt jelentett Krencsey Marianne is mint Draskóczy Ilona.

Itt van az a bizonyos kép, sajnos, csak ilyen amatőr minőségben tudom megmutatni:


Orosz Júlia és Tolnay Klári (Színház és Mozi 1955. 27.)


Az előadást Bozóki István rendezte, a díszleteket és jelmezeket Vogel Eric tervezte. A koreográfus Rimóczy Viola volt, vezényelt Paulusz Elemér. A premierre 1955. július 2-án került sor.

Az operett történetét így foglalja össze a port.hu oldal:

Huszka Jenő romantikus nagyoperettje 1848-ban, Bécsben kezdődik. A magyar érzelmű Máriát rokonai egy osztrák arisztokratához készülnek férjhez adni. Szerencsére megérkezik Antónia, Mária nénikéje s az ő, valamint a kissé bolondos szabó, Zwickli Tóbiás segítségével a lánynak sikerül még időben megszöknie. Hogy a forradalom hevében égő magyar földre juthasson, nemzetőr-egyenruhát ölt magára. 1849-ben, a budai honvédtáborban is férfiként, édesapja nevén mint Lebstück Károly szolgál a seregben. Vitézségéért immáron alhadnagyi rangot kapott. Ám igen sok konfliktusa van fölöttesével, a szigorú Jancsó hadnaggyal, aki többször is megrója könnyelmű hősködéséért. De amikor Mária egy estély alkalmából ismét nőként jelenik meg, a hadnagy lángra lobban iránta, s természetesen az "alhadnagynak" sem közömbös a jóképű férfi. A kalandos történet végén persze egymásra találnak és a bolondos Zwickli is révbe ér az ő Pannijával.

Mint utaltam rá, a rendelkezésemre álló sajtóvisszhang, mely a Színház és Mozi című hetilap 1955. 27. számában jelent meg, nagyon soványka. Nem is magával az előadással foglalkozik, egyetlen szereplőt sem említ név szerint, mindössze ennyit ír:

Az Állatkerti Szabadtéri Színpadon az idén a József Attila Színház vendégszerepel. Esténként Huszka Jenő "Mária főhadnagy" című operettjét játsszák parádés szereposztásban.
A nagy felkészültséggel, sok munkával előkészített előadással kapcsolatban két megjegyzésünk van. Az operett szirupos, kispolgári jellegén nem segít sem a nagy nevekben bővelkedő szereposztás, sem Huszka zenéje. Felvetődik az a kérdés is, hogy az Állatkerti Színpad alkalmas-e ilyen előadásokra. A pávarikoltás, a mozdonyfütty és a vonatzakatolás zaja nem a legszerencsésebb hangulati aláfestés.
A József Attila Színház művészi munkáját, műsorpolitikáját eddig csak dicséret illethette. A "Mária főhadnagy" esetében a darab megválasztása nem mondható szerencsésnek.

Hát ennyi, amit egyelőre tudhatunk erről a produkcióról. Azért kíváncsi lennék, Gábor Miklós milyen lehetett ebben a szerepben...

2015. június 20., szombat

Gábor Miklós szabadtéren 1.

Vége a kőszínházi évadnak, lassan nyitnak a szabadtéri színpadok. Ez adta az ötletet, hogy számba vegyem, Gábor Miklós pályája során milyen szabadtéri produkciókban szerepelt.

Időben az első a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon előadott Szentivánéji álom volt.

Major Tamás rendezését 1948. június 11-én mutatta be a Nemzeti Színház, Gábor Miklós Lysandert játszotta. Néhány előadás után a produkció kiköltözött a Szigetre, ahol több éven át nyári műsordarab maradt.


Somogyvári Pál, Rohonczy Judit, GM és Ferrari Violetta, 1953

Az eredeti, 1948-as bemutató szereposztása a következő volt:

Theseus: Básti Lajos
Hippolyta: Sulyok Mária
Egeus: Kőmíves Sándor
Lysander: Gábor Miklós
Demetrius: Somogyvári Pál
Hermia: Ilosvay Katalin
Heléna: Barta Mária
Oberon: Ungvári László
Titánia: Bajor Gizi
Puck: Mészáros Ági
Vackor: Baló Elemér
Gyalu: Ujlaky László
Zuboly: Ladányi Ferenc
Dudás: Mányai Lajos
Ösztövér: Bozóky István
Orrondi: Bihari József

Később voltak kisebb szereplőváltozások. Bajor Gizi után Szörényi Éva játszotta Titániát. Hyppolita szerepében színpadra lépett Lukács Margit. Ruttkai Éva is volt Heléna, később Rohonczy Judit váltotta, Hermina pedig Ferrari Violetta. Előfordultak változások a mesteremberek szereposztásában is: Zuboly például Makláry Zoltánnak is kitűnő alakítása lett, sőt, a rendező, Major Tamás is színpadra lépett benne, az utolsó szériákban pedig Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre. Gábor Miklós mellett állandó szereplő maradt Básti Lajos és Ungvári László, valamint Puck szerepében Mészáros Ági. 

GM és Ferrari Violetta, 1953

Az előadást Mendelssohn kísérőzenéjével játszották, élő zenekarral és kezdetben maga Klemperer dirigált! Elképesztő... Később pedig Kórodi András és Hidas Frigyes. Az Operaház zenekara és tánckara működött közre. 1954 nyarán a gyönyörű Notturno zenéjére például Lakatos Gabriella és Fülöp Viktor táncolt...
A díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte.

Bajor Gizi és Mészáros Ági, 1948

Kritikát az 1950-es kőszínházi felújításról tudok idézni, de ez nyilván nagyjából érvényes lehetett a korábbi és későbbi nyári előadásokra is. Megjelent a Színház és Mozi című képes hetilap 1950. 37. számában.

Az előadás komoly értéke Gábor Miklós kedves, elhihető Lysander-alakítása. A varázsvirág kábulatától megváltozott lénye érzik minden mozdulatán.
[...]
Major Tamás rendezése megőrizte a vígjáték meseszerűségét, ugyanakkor reális szövegelemzéssel, életszerű beállításokkal sikerült egészen közelhoznia a való életre emlékeztető jeleneteket. Felszínre hozta a szöveg minden vidámságát, számos ötlettel aknázta ki a mulattatás lehetőségét és nem emelt gátat a művészek komédiázó kedvének.
[...]
Dicséret illeti a második felvonás mesés színpadképét és Nagyajtay Teréznek a cselekményt aláhúzó gyönyörű ruháit.

S hogy a kritika azért "eszmeileg" is kellően megalapozott legyen, Gombos László így zárta írását - muszáj idéznem a korszellem kedvéért - 1950-ben vagyunk...

Az előadás derűje jól illett hangulatunkhoz. Optimizmusa rokon azzal, amellyel dolgozóink nézik a világot.

1954 nyarán Gábor Miklós a Margitszigeten Lysanderrel búcsúzott el a Nemzeti Színháztól. Az évadvégi Jago gyötrelmei után ez a szeretett előadás biztosan jót tett a lelkének...

Többek között ezt írta naplójába a legutolsó előadás után (idézet Tollal című könyvéből. 2. kiadás, 25-26. oldal):

    Még eljátsszuk párszor a Szentivánéjit a Szigeten. A műszakiak búcsúzóul megszorítják a kezem. M. [Major Tamás] is bejön egy percre az öltözőmbe:
    - Úgy játszol, mint Küry Klára a jutalomjátékán.
    Nyugtalan és nyugtalanító. Amint belépett, már menne is. Szeretném valahogy megkönnyíteni a helyzetét, megvigasztalni, amiért nincs mondanivalója számomra.
    Még figyelem kicsit M. Á. [Mészáros Ági] Puckját. Zöld parókája, csillámosra festett, zöld héjú szemei, vörös arcocskája, ez a színpadon ide-oda guruló tömzsi kis alak, szertelen pajkossága, időnként kamaszos erővel megszólaló hangja, állati, hol madarakra, hol eltörő ágak rejtelmes nyikorgására, hol surranó lábacskák zörejére emlékeztető visításai, nyikkanásai és nyöszörgései, emberfeletti fékevesztettsége a fák alatt: "Fel s alá, fel s alá..." - ura és úrnője lábánál guggolva, fejét kezére hajtva egy háziállat hűségével és mindentudásával figyel - körülötte a halhatatlanság -, ez a szabad kis manó a szigeti éjszaka színes fényeiben és szelíden varázslatos sötétjében: milyen szép, milyen szép ez! 

Puck: Mészáros Ági (A képek forrása a Magyar Színházi Adattár)


Gábor Miklóst néhány hét múlva Rómeó várta új színházában, a Madáchban. Amúgy pedig: zseniálisan írta meg ezt a portrét kolléganőjének nyilván zseniális alakításáról - ugye?



2015. június 8., hétfő

Tollal - Gyárfás Miklós kritikája

Könyvhét van, mai témául Gábor Miklós elsőként, 1964-ben megjelent Tollal című könyvének egy fontos és mérvadó kritikai visszhangját választottam. Írta Gyárfás Miklós, megjelent az Új Írás 1964. májusi számában.



Mivel a digitalizálás odáig még nem jutott el, hogy olvashatók legyenek az Új Írás régi számai a neten, egyszerűen be fogom gépelni az írást, szó szerint. Szkennelni is nehezen tudnám, fél évenként duci kötetekbe kötötték őket, a belső szélét biztosan nem lehetne rendesen elolvasni. Így marad a gépelés...

Kezdjünk is neki. Előtte itt egy Gábor Miklós-kép 1964-ből:




GYÁRFÁS MIKLÓS

                                  TOLLAL


A színész egész fejlődése: út önmagához
(Idézet Gábor Miklós könyvéből.)


      EMBER ÉS PÓZ. Az emberiség nagy színjátékában annyi póz halmozódott össze, hogy a világ drámairodalma még kis töredékét sem  használta fel. A színészek nagyobb csoportja a még általánossá nem vált pózokban kívánja kifejezésre juttatni egyéniségét. A kisebbségben levő jelentős művészek a pózoktól való megszabadulásban.
      Gábor Miklós könyve vallomás a második útról, a póztalanság vágyáról. Ritka e nemben. Tulajdonképpen lehetetlen feladatra vállalkozott: színész létére szerepnélküli őszinteséggel beszél a színészetről. Gábor Miklós megragadó erővel mutatja fel e reménytelen küzdelem értelmét és szépségeit. Vállalkozása bizonyos értelemben rousseaui, ezért oly magától értetődő, hogy a természethez fordul segítségért, a természethez, melyen a színjátszásban Shakespeare értendő.
      Veszélyes a shakespearei tükörbe néznie annak, aki valóban látni akarja önnön arculatát, másszóval azt, aminek festék, maszk, póz nélkül van emberi értéke. A shakespearei tükör sohasem tükröz vissza látszatot. Gábor Miklós e könyv és Hamlet alakításának bizonysága szerint sikeresen állja a shakespearei tükörből visszapillantó én tekintetét.
      AZ ŐSZINTESÉG MÓDSZERE. Aki már volt őszinte életében, az ismeri a szabadságérzet gyönyörűségét. De őszintének lenni nem elhatározás kérdése, hanem életeredmény, amelyben rengeteg tapasztalat jut érvényre. Gábor módszerének lényege: az emberi értékek keresése. Az ember létére kíváncsi - mondja egy helyütt -, méghozzá nem általánosan és elvileg, hanem vérbeli színész módján mindig "konkrét szituációban". Ez a módszer nemcsak az általános pózok elhagyására kényszerít, hanem arra is, hogy a színész minél többet elfelejtsen abból a bizonyos stílusból, amit hagyományosan alakító színjátszásnak nevezünk. Ez az életveszélyes őszinteség nem is engedhető meg minden drámában büntetlenül, még Shakespeare műveiben sem minden esetben. Ha sikerül, akkor a színész olyan egyszerű és tiszta, mint a gondolat. Ennek a közlési módnak úgyszólván nincs is teste. Lear királyt nem lehet megjeleníteni vele, Hamletet igen. Mert Hamlet nem drámai hős, nem szerep, nem karakter, Hamlet olyan, amilyennek a színész éli és semmilyen, ha a színész nem találja meg benne önmagát.
      FORMA. A forma a gondolatban van. A tölgy lehetősége egy csöpp magban rejtezik. A növekedés - a gondolat növekedése - teremti meg a formát. Így érzem, amikor drámára készülök. Meglep és örömmel tölt el, amikor Gábor könyvében a színészi alkotással kapcsolatban azt olvasom, hogy ő sem tekinti formának a formát, hanem formálódásnak, tehát elevennek, életből lélekzőnek. A formai tökély, a zártság a változatlanul pontos egyensúly, halála minden művészetnek, a színészetnek is. A kötöttség - igaza van Gábor Miklósnak - csak egy dologra jó, arra, hogy inspirálja az embert.
      DRAMATURGIA. Gábor Miklós könyvének tárgya tulajdonképpen Shakespeare, s ha ír is közben más drámaírókról, Moliéreről, Scriberől, Millerről, mindig Shakespearere gondol. Benne találja meg a világirodalom színpadát, azt a színpadot, amelyen - irtózatos kiterjedése ellenére - az ember a legérdekesebb. Ennek a lelkes, szárnyaló dramaturgiának igazságtalanságában is imponáló megállapítása szerint a modern dráma főhősei Shakespeare mellékalakjaiból származnak. Főhős lett a sírásókból, Galagonya szomszédból és a Bérgyilkosból? Játéknak tetszetős, lelkiismeretfurdalásnak imponáló, de Gábor Miklós a Shakespearet játszó színész előnyével nézi a kor küzdő (póztalanságért és igazságért küzdő) drámaíróit. Úgy vélem, nem is ismeri őket. Ha ők - Gábor és még néhány nem játszó, hanem gondolkozó színész odaadná magát a modern dráma ügyének is, bizonyosan meggyorsítanák a kor drámaíróinak dramaturgiai gazdagodását. Tudniillik a színházak igénye általában a "játszó" színészek elképzeléseiből táplálkozik és az ő ízlésüket szolgálja. Ezért is annyira "csoda" nélküli a mi színházunk, pontosabban mai drámairodalmunk. A színészek, akik nem mutogatják magukat, a drámaírókban levő költőt vonzzák. Gábor Miklós így fogalmaz: "Milyen csoda, hogy a színész maga válhat azzá, amit távolból imádott, ami talán nincs is." Dehát ez a drámaíró vágya is a hősein keresztül. Ő sem azzá a fűszeressé akar válni, akivel mindennap találkozik a Közértben, hanem azzá, aki talán nincs is.
      A KÖNNYEKRŐL. A csodálkozás és életöröm, a szomorúság és boldogság oly lágyan keveredik össze Gábor könyvében, mint Hamlet alakításában. Ez a finom tónus olykor túlságosan finom lesz, ellágyul, s át-átcsúszik az önmeghatódásba. Gábor Miklós küzd a könnyek ellen és mégis gyakran megjelennek szemében. Érdekes, milyen jól látja az őszinte könnyek hiábavalóságát, s főként azt a kockázatot, amelyet a meghatott állapot jelent a színésznek. Ennek ellenére nehezére esik a könyvben - és a színpadon is - lemondania az ilyen "könnyes pillanatokról". A "nagy szív", ahogyan régen mondták dicséretképpen, a színésznek éppúgy ártalmára van, mint az írónak. A "nagy szív" rontja a színész középhangját, s mint ahogy az írót "irodalmivá" teszi, a színészre is stilizálást kényszerít.
      ANYANYELV, BESZÉD. Felelősek-e színészeink a közbeszéd barbarizálódásáért? Gábor Miklóst fájdalmasan érinti az élőbeszéd szegényedése, a közöny az emberi szó iránt. Sajnos, a magyar színészek többsége vállrándítva megy el az élettelen, színtelen, íztelen beszéd problémája mellett. Pedig milyen megalázó, amikor az ember az Amerikai Elektra előadása után tolvajnyelven, a Tragédia után makogva beszélő fiatalokat hall.
      Nem a nyelvművelés területén mutatkozó hiányosságokról van szó, hanem a nyelvben levő lehetőségek elszürküléséről, a tartalmukat, csábos ízüket színészek ajkán elvesztő szavakról. Mindaz, amit Gábor ebben a vonatkozásban felpanaszol, kiáltvány is lehetne. A magyar nyelv emel panaszt egyik kiváló színészünk szavaiban. Bárcsak egész színésztársadalmunk osztozna Gábor haragvó gondjaiban.
      A TÉVEDÉSEK GYÜMÖLCSE. Aki nem ismeri eléggé Gábort, és olykor meghatódásai alapján próbálja őt megérteni, semmire sem jut. Én legalábbis úgy érzem, akkor csillog igazán, amikor nem mérlegel, nem bölcselkedik, hanem támad. Hogy gyakran téved ilyenkor? Nem baj, e tévedéseit izgalmasabbnak tartom máskülönben szép, lírikus fogalmazásainál. Villámfényűek az ilyenféle tévedések: "Hamlet egyetlen gesztusának van jelentősége, egy életre igaz, művészi igazság. Miller alakjai csak egy rajtuk kívül álló tétel bizonyítására szolgálnak, önmagukban jelentéktelenek." Mennyi igazság van ebben az alapjában véve igazságtalan mondatban. Röviden, a modern dráma tragédiája.
      A kíméletlen igazságkeresésből származó tévedései köréből önmagát sem vonja ki. Aggályoskodása olykor arra mutat, hogy alábecsüli önmagát és túlbecsüli színészetet. Mindkét tévedés erénnyé válhat pályáján.
      ALKOTÁS ÉS SZABADSÁG. Megjegyzéseim egyik oldala sem kritikai. Ez a könyv nem igényel kritikát. Együtt tart Gábor Miklós színészi életével, benne van alakításaiban, része színpadi létének. Sóhajtás, gondolat, gesztus: maga a színész lelke. E könyv arra bizonyíték, hogy a színpadi hősöket teremtő Gábor magában az alkotásban találta meg a szabadságot. Napjainkban, Shakespeareben fölmutatta a kor szabad emberét.