2012. december 27., csütörtök

Hamlet-kritika: Demeter Imre

Kezdjünk akkor szemezgetni a lassan 51 éve bemutatott Hamlet-előadás kritikáiból. Elsőként azokból, amelyek közvetlenül a premier után jelentek meg.

Ehhez érdemes tudnunk, hogy Gábor Miklós hogyan élte meg élete egyik legfontosabb előadásának premierjét, amit ő maga röviden így foglalt össze:
Az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen.
A teljes történet elolvasható a Tollal-kötetben (2. kiadás, 192-202. oldal). A témával jócskán foglalkozik Sándor Iván is Hamlet visszanéz című kötetében is, erre majd visszatérek.

Első kritikánkat Demeter Imre, lapjának főszerkesztő-helyettese írta a Film Színház Muzsika 1962. évi 3. számába.

A korabeli Film Színház Muzsikákat lapozgatva feltűnik, a "lapcsinálók" mennyire tudták, hogy a Madách Színház Hamletje fontos előadás lesz. A premier előtti lapszám címlapjára Féner Tamás gyönyörű felvételét tették Hamletről és Opheliáról: 

Gábor Miklós és Vass Éva

A következő számban máris olvasható volt Demeter Imrének a szokásosnál jóval hosszabb kritikája. A következő, 4. szám kétoldalas nagy képriportot tartalmazott, az 5. szám Illés Jenő terjedelmes interjúját Gábor Miklóssal, a 6. szám pedig az előadás különböző érdekességeit osztotta meg a nézőkkel. Természetesen ezekből is fogok majd idézni. Azért ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen lap volt az a régi Film Színház Muzsika...

Kezdjünk akkor beleolvasni Demeter Imre kritikájába - nem másolom ide szó az egészet, csak a legfontosabb bekezdéseket.

Amikor a nyílt, függönytelen színpadon a Madách Színház nézőteréről megcsapott a helsingöri vár díszletének hűvös-komor levegője, még csak kulissza volt a színt hátul félkörben átölelő várfal, a színpadi deszkákat még nem töltötte meg élettel a halhatatlan szöveg. Aztán kihunyt a nézőtéri fény s abban a pillanatban mi már valamennyien ott ültünk Helsingör előtt.
...
Ezt az érdekes előadást Vámos László rendezte világos koncepcióval, tiszta harmóniával. Drámaelemzése jó: korszerű Hamletet akart a színpadra vinni, mely elsősorban azzal modern, hogy hűséges Shakespeare-hez. ... A díszletmegoldás (Siki Emil műve) mind eszmei, mind gyakorlati szempontból jó, impozáns s hiteles légkört teremt akár az éjnek "rémjáró szakához", akár a trónteremhez vagy Polonius palotájához. Kurtág György kísérőzenéje ihletett, s csupa drámai erő. Így a díszlet, a zene s a nagyon szép jelmezek (Mialkovszky Erzsébet tervei) harmóniáját is felhasználja Vámos a cselekmény bonyolítására.Hamletet, a reneszánsz embert állítja a tragédia fókuszába, ezt a centrumot jelzi szinte minden egyes beállítás; például, amikor Hamlet a két udvaronc közé áll, vagy az Egérfogó-jelenetben; a dráma mindig ott viharzik, ahol Hamlet van. Ezt a természetes, s a mű adta helyzetet térben is nagyszerűen ábrázolja Vámos. Tömör logikával építi fel a cselekményt s mindig Hamlet szemével lát és láttat. ... A ritmus akkor kifogástalan, amikor Hamlet a színen van, különben igen változó, olykor melodramatikus zenei aláfestés, máskor lassúbb és hivalkodóbb operai megoldások gátolják, mint például a barokkosan elnyújtott végső jelenetnél. Az előadás, sajnos, még őrzi a terjedelmesség korszerűtlen hagyományát; alkalmasint lehetett volna húzás nélkül is tömörebb.
Fontos szerepeknél volt súlyos hiányérzetünk. Az előadás furcsamód mégis szép színházi élmény. Miért? Mert a rendezői koncepciót olyan Hamlet valósítja meg, aki szinte hiánytalanul a dán királyfi volt: Gábor Miklós. Számos itthoni és külföldi Hamlet-alakítás emlékével merem leírni ezt, jól ismervén azt az évszázados formulát, hogy Hamletet tökéletesen eddig még senki nem játszotta el. ... Gábor eszményi Hamlet; az igazság az, hogy a mű rajongói mind őriznek magukban egy Hamlet-képet. Az ítéletben akadhat tehát szubjektivitás is. De Gábor Miklós Shakespeare-hez mérten volt nagyszerű Hamlet.
Fáradtan kezdte; jóllehet előző nap főpróbája volt, és egy másik főszerepet is eljátszott, még azt is hallottam (előadás után), hogy rekedt volt. Én nem vettem észre; én Shakespeare kiábrándult, gyászverte hősét láttam már az első pillanatban. A törékeny királyfit, akinek különös hírt visznek a strázsálók. S ettől kezdve mesterien bontakozott ki Gábor lényében a háborgó lelkű Hamlet, az esküt mondó, szerepre készülő, s a nagy tragédiát eljátszó reneszánsz-ember. Hányféle arca volt! Szenvedő, színlelő, szerelmes, gyűlölködő, rajongó, töprengő, bölcselkedő, forrófejű és hidegagyú - fel se lehet sorolni, hiszen a színész szinte mindig más arccal jelent meg. De nem maszkokat viselt, hanem gondolkodó, cselekvésre készülő lelkének tükrét; hol fiatalabb, hol idősebb volt, néha gyermek, máskor férfi. Ő volt az, igen: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz". Van-e kritikusi jelző, esztétikai formula, mely Ofélia szavainál jobban jellemezhet egy igazi Hamlet-alakítást? Aligha.
Ez modern stílus; megvallom, bizonyos jelekből ítélve féltem, hogy afféle leszűkítetten "intellektuális" Hamletet látok majd. ... De Gábor intellektualitása a shakespeare-i hős jelleméből fakad, s ezzel egyenrangú alakításában az érzelem és az indulatok forró hőfoka. Amilyen kristálytiszta értelemmel, puritán póztalansággal mondja el például a "Lenni vagy nem lenni"-monológot, úgy ölelkezik szavaiban és gesztusaiban a racionális tudás a szenvedélyes indulattal, amikor a színészeket mesterségükre oktatja. S Ofélia temetésén a legmagasabbrendű fájdalom kényszeríti kitörő vallomásra: "Szerettem Oféliát...". Megindítóan szép volt. Líra, indulat, filozófia és tragikum váltja egymást ebben a kivételes erejű, kristálytiszta Hamlet-alakításban.
Sokszor láttam Gábor Miklóst jónak. És láttam kiégettnek is. Megvallom, aggódtam, hogy nem érdekli néha még a szerepe sem. Ilyenkor eszembe jutott egy régi alakítása: a "Lear király" bolondja a Nemzeti Színházban. Az ígéret és a csúcs. Most ezt a hőfokot sokszorozta meg remekbesikerült Hamletjével. Melynek koronája egyébként a meghalási jelenet; egyszerű, frázismentes, meztelen halál. "A többi néma csend" - s Hamlet két ujjával maga zárja le a szemhéját.
Még Shakespeare-hez is hozzá tudott tenni valamit.

Demeter Imre a továbbiakban a többi szereplőről alkotott véleményét fogalmazta meg: egyértelműen csak Horatiót (Avar István), a Színészkirályt (Ujlaky László) és a sírásókat (Gyenge Árpád, Kőmíves Sándor) dicsérte. Írásának ezt a részét azért is nem idézem, mert a Hamlet 300 előadásnyi történetében később több szereplőváltozás is történt, főszerepek esetében is. Maga Vámos László is kereste a jobb megoldásokat nemcsak a szereplők, hanem a teljes előadás terén is és 1964-ben újrarendezte az előadást.

De most még csak 1962 januárjában tartunk, hamarosan folytatni fogom az akkori kritikák felidézését.
Végül nézzük meg a zárójelenet előtti részt: Hamlet elmeséli Horatiónak, hogyan menekült meg az angliai csapdából, majd Oscrik udvaronc átadja Laertes ajánlatát a "békés" párbajra. Laertes: Avar István, Oscrik: Körmendi János.
 

2012. december 17., hétfő

Vissza Hamlethez

Gábor Miklós-blogom első időszakának vezérfonala a HAMLET volt, hiszen ötven évvel ezelőtt, 1962. január 14-én mutatták be a Madách Színházban, Vámos László rendezésében. Sőt, a témát már 2011 nyarán elkezdtem. Lassan elérkezünk a nagy előadás 51. évfordulójához, és még a korabeli kritikák közül egyet sem vettem elő. Most ezt szeretném elkezdeni.

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy minél egyszerűbben át lehessen tekinteni a korábbi blogbejegyzéseket:

Egy régi körkérdés nyomában

Hamlet "vetésforgóban"?

Előjáték Hamlethez - rádiójáték, 1960

Elkezdődnek a próbák, 1961

Az első színpadi próba

Olivier Hamletje, ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

Hamlet: 4. felvonás, 4. jelenet - Hamlet Fortinbras táborában

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

Hamlet - temetőjelenet

Hamlet - 3. felvonás, 4. jelenet - Hamlet anyja hálószobájában

Itt a tárcám!

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

A Hamlet-jelmez körül

Hamlettel az öltözőben

Előadás után

"Életem mámora" - Gábor Miklós a televízióban Hamletről beszél

Színésztárs és "földi": Ujlaky László

Ismét Hamletről - Gábor Miklós a rádióban beszél Hamletről



Végül hosszú kihagyás után nézzünk bele ismét a legendás előadás egy jelenetébe, a 2. felvonás részletébe:



2012. december 11., kedd

Rettenetes szülők - "újratöltve" 4. Ahogy én láttam

Régóta ígérem, hogy megpróbálom a saját véleményemet is megfogalmazni a Rettenetes szülők Felvidéki Judit által rendezett televíziós változatáról.

1983-ban, a film első, és 2012-ig egyetlen sugárzása idején sajnos nem olyan körülmények között éltem, hogy tudtam volna rendszeresen televíziót nézni (pedig akkor még érdemes volt), így először csak az idén láthattam. Magát a darabot körülbelül tizennégy-tizenöt évesen olvastam, természetesen azért, mert tudtam, hogy valaha szerepelt benne Gábor Miklós. Persze, ez akkor túl korai volt nekem. Azóta rendesen el is halványult bennem, éppen csak a történet vázára emlékeztem. Így magát a művet is az idén fedeztem fel igazán.

Megrendezésével Felvidéki Judit szerintem legalább két nagy haditettet hajtott végre. Az egyik: Vass Éva Yvonne hatalmas szerepével térhetett vissza körülbelül egy évtized után a képernyőre és megmutathatta, hogy mekkora tehetséget hagytak parlagon heverni. A másik pedig az, hogy az 1945-ös Michel után Gábor Miklós az apa, Georges szerepébe bújhatott. 

A korabeli kritikák között tallózva feltűnt, hogy közülük csupán egyetlen egy említette meg a film látványvilágát, a díszleteket, kellékeket, pedig csak erről egész tanulmányt lehetne írni. Én a mai napig, pedig az utóbbi hónapokban legalább tízszer megnéztem a filmet, állandóan rácsodálkozom erre. Különösen az első és harmadik felvonás helyszíne, a családi otthon, a "cirkuszkocsi" világa nyűgözött le. Zeffirelli filmjeiben látni ennyire kidolgozott környezetet, de eszembe jutott ebből a szempontból Scorsese-től Az ártatlanság kora is. Filmről lévén szó, a lakás több helyiségét is láthatjuk: nemcsak a történések legfőbb helyszínéül szolgáló nappali szobát, hanem Michel sokat emlegetett rendetlen kuckóját, vagy George, az apa dolgozószobáját, ami bennem olyan érzést keltett, mintha ő maga is egy akváriumba vonulna el "dolgozni". A díszlet tervezője a rendező testvére, Felvidéki András. Biztosan sok beszélgetés, rengeteg vázlat készítése, majd a bútorok, kellékek közös keresgélése előzte meg, amíg mindez létrejött a díszlet felépítésétől, szerkezetétől mondjuk  Michel gyerekkori hintalováig és a családi fényképekig. Ebben a munkában az  alap a darab pontos olvasása és értelmezése volt. Ez látszólag evidencia, mégis ritkaság, ha ilyen szinten találkozik vele az ember. Ennek kell társulnia fantáziával, stílusérzékkel, praktikummal és biztosan még sok minden mással. Érdekes és nagyszerű munka lehetett mindezek megálmodása és megvalósítása. Kíváncsi lennék például, hogy a történet szerint korábban rajziskolába járó Michel képeit Felvidéki András készítette-e, vagy láthatóak közöttük éppen Gábor Miklós rajzai. Az alkotók biztos rengeteg történetet tudnának mesélni.

Forrás: www.nava.hu


A Rettenetes szülők öt egyenrangú szerepe közül a filmben az abszolút főszerep Yvonne-é. Igaz, az ő alakítójának eredetileg is több lehetősége van rengeteg különböző lelki- és fizikai állapot ábrázolására a legmélyebb depressziótól a hisztérián keresztül a felhőtlen eufóriáig és testi kínig. A filmben Yvonne alakja még hangsúlyosabb: egyrészt Vass Éva ezerszínű alakítása révén; másrészt pedig erre a húzásokkal a dramaturg és a rendező némileg rá is segített. Húzásokra nyilvánvalóan szükség volt: olvasva a darabot, több helyen éreztem túlmagyarázottnak, de nem értettem egyet minden kihagyással. Úgy érzem, ezzel az alkotók megnehezítették néhány szereplő dolgát - de erről majd később.
Vass Éva tökéletesen értette és érezte az anya figuráját: az egyik pillanatban szántam, a másikban bizony idegesített, hogy - persze mint Yvonne - mi a nyavalyának csinál ilyen felesleges zűröket, és teszi tönkre csupa szeretetből környezete minden tagjának az életét... Felkavaró és elgondolkodtató alakítása valóban ezer színben villódzott: volt előkelő, volt közönséges, volt gúnyos, volt hisztérikus, volt úgy igazán, nagyon magányos, volt nagyképű, volt a szeretetet egyszer kolduló, máskor kikövetelő, és még sorolhatnám, ha tudnám... Meg is kapta a televíziós filmek 1983-as veszprémi fesztiválján a legjobb női alakítás díját (maga a film pedig a drámai kategória fődíját).

Georges szerepe kevésbé mutatós. Szerintem Gábor Miklós éppen attól zseniális, illetve, hogy pontos legyek, attól is zseniális, hogy hagyta érvényesülni Yvonne-t úgy, hogy tökéletes környezetet jelentett a számára. Látszólag nem csinált semmi különöset, csak "egyszerűen" élte a szerepét, s azt hiszem, ez a legtöbb, ami egy színészről elmondható.

Berek Kati szintén egészen nagyszerű volt. Én korábban, a hetvenes években többször éreztem modorosnak, Léonie szerepében viszont teljesen megújult. Igazából most éreztem át, mennyire nagy színésznő, ahogyan mesterien egyensúlyozott a racionalitás és az érzelmek között.

Az előbb említett húzások szerintem Madeleine szerepét érintették a legérzékenyebben, ezért a filmben vázlatosabb az alakja. Kimaradt az a pillanat, amikor otthonában a lány Georges-ot meglátva, nem rögtön jön rá, hogy régi szeretője nem más, mint Michel apja. Ez a darabban eléggé teátrális jelenet és a televíziós film intimebb légkörében lehet, hogy tényleg szerencsésebb volt kiradírozni. Jobban sajnálom azt a részt, ahol a lány Georges-hoz fűződő érzelmeiről beszél a Michel előtti időből, majd arról, hogy miután találkozott a fiúval, miért nem szakított rögtön. Így nehezebb megítélni Madeleine helyzetét, érzelmeit, indokait. Fehér Anna alkatilag teljesen a helyén volt, szépen, kulturáltan játszott, de szerintem kissé hidegen.

Bevallom, Michel alakítóját, Tihanyi Pétert tudom a legkevésbé megítélni. Talán azért, mert közben sokszor eszembe jutott, hogy vajon Gábor Miklós milyen lehetett ebben a szerepben. Elgondolkodtam, hogyan alakulhatott közöttük a kapcsolat a film forgatásakor: segített-e valamennyit Gábor Miklós fiatal kollégájának, vagy ilyenkor az a korrekt, ha nem avatkozik be még akkor sem, ha ő a tapasztaltabb, az idősebb nemcsak partnerénél, hanem még a rendezőnél is?

Összességében rendkívül kiérlelt és egységes alkotásnak tartom a filmet. Szerintem egészen rendkívüli, hogy ez egy alig harminc éves rendező munkája. Felvidéki Judit össze tudott hangolni olyan eltérő művészeket, mint a Vass-Gábor páros, Berek Kati és a fiatalok. Egyszerűen minden a helyén volt a filmben, a zenei aláfestésig bezárólag.
Illetve, egyetlen egy dolgon gondolkodtam el: Yvonne halálán, pontosabban azon, ahogy ennek tanúi, férje és nővére konstatálták, hogy meghalt. Vass Éva arccal előre zuhan a rekamiéra. Georges és Léonie oda sem mennek hozzá, nem látják az arcát, nem próbálják a pulzusát. Igaz, Vass Éva zuhanás utáni mozdulatában benne van a visszavonhatatlan, mégis hiányoltam, hogy a való életben azért legalább laikus szinten próbálnának meggyőződni a helyzetről az ott lévők. Igaz, ez egy film, egy műalkotás, nem a való élet. De sok tekintetben nagyon is reális műalkotás. Cocteau eredeti instrukciója szerint Georges és Léonie először észre sem veszik, hogy Yvonne meghalt, csak amikor nővére odamegy az ágyhoz, hogy egy párnát a maga precíz módján a helyére tegyen, akkor látja és jelez sógorának. Felvidéki Judit talán fontosabbnak találta a jelenet ritmusát, hangulatát, ami lehet, hogy tényleg megtört volna, ha ebben a tekintetben enged a realitásnak és Cocteau-nak. Viszont azt még megjegyzem, hogy ezt az utolsó jelenetet is meghúzták. Amit sajnálok, hogy kimaradt, az Michel reakciója, amint éppen egy perccel korábban meghalt anyjához fordul, magyarázzon már meg a nagynéninek valamit, amit neki nem akar elhinni. Madeleine hirtelen azt hiszi, szerelme megőrült, mire a fiú a következőt mondja: "Úristen! Megfeledkeztem róla. Mindig meg fogok feledkezni róla!"
Erről nekem rögtön eszembe jutott egy Kodály Zoltánról szóló visszaemlékezés. Egy katolikus pap volt a tanúja annak, hogy első felesége, Emma asszony halálakor Kodály megfogalmazta a gyászjelentést és elindult a papírral a felesége szobája felé, hogy megmutassa neki, jó lesz-e így - mert négy évtizeden át megszokta, hogy minden munkáját először feleségének mutatta meg - és csak pár másodperc múlva döbbent rá a valóságra. Úgyhogy ez, ahogy Cocteau megírta, egész biztosan egy nagyon emberi reakció. Ha én lettem volna a dramaturg, Michel mondatát - "Magyarázd meg nekik mama" - benne hagyom...
A legutolsó néhány másodperc rendezői telitalálat: "Minálunk rend van", mondja Léonie, és felkapcsolja a nagy csillárt, aminek fénye Yvonne-t mindig zavarta - de most, hogy meghalt, már lehet -, s ebben az éles fényben ér véget a film.

A Rettenetes szülők újabb közös televíziós munkákhoz vezetett Vass Éva, Gábor Miklós és Felvidéki Judit pályáján s egyúttal a színész-házaspár és Felvidéki Judit között - a korkülönbség dacára - szoros baráti kapcsolat alakult. Amikor például portréfilm készült Gábor Miklósról, azt kívánsága szerint Felvidéki Judit rendezte. 1983-ban következett a Tasso, Goethe drámájának filmváltozata, 1987-ben Mauriac-regény alapján született Az éjszaka vége, majd a Felvidéki Judit által kifejezetten Vass Évának írt Pá, drágám. Remélem, egyszer a Tassó-t és a Mauriac-filmet is műsorra tűzi valamelyik televízió, mert még azokat sem láttam...

2012. december 3., hétfő

"Gábor Miklós apaszerepben"

Már írtam, hogy november 16-án Zalaegerszegen Gábor Miklós emlékesten voltam. A Zalai Hírlapban részletes összefoglaló jelent meg az ott elhangzottakról. Sajnos, az újság online változatába nem került bele. Így beszkenneltem és ebben a formában teszem fel ide. Remélem, nem követek el vele szabálytalanságot, mert egyrészt népszerűsítem a lapot, másrészt pontosan megadom a forrást:

Zalai Hírlap 68. évfolyam 2012. 277. szám, november 27. kedd, 13. oldal: Magazin rovat, abból is "Múltidéző" alcímmel. A cikk szerzője: Péter Györgyi.

Két részletben mutatom, talán így jobban olvasható. A képekre kattintva azok még tovább nagyíthatók!





Most annyit teszek hozzá kiegészítésként, hogy rendkívüli módon megtisztelőek voltak számomra Gábor Júliának az esten elhangzott szavai kis blogomról.
Akkor már megmutatom azokat az emléksorokat is, amit tőle kaptam tinédzser-kori színészes könyvembe, édesapja 1967-ből származó dedikált képe mellé:


Legközelebb pedig tényleg visszatérek a Rettenetes szülők-höz: régóta fogalmazgatom már véleményemet a filmről, ideje rendes formába önteni :)