A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lehetetlen (Vámos Miklós). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lehetetlen (Vámos Miklós). Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 20., szombat

Boldog születésnapot, Vass Éva!

Örülök, hogy kis sorozatom Vass Éváról éppen akkor kulminál, amikor a művésznő nagyon kerek születésnapját ünnepli: kedden, július 23-án lesz 80 éves...
 

 

Ennek jegyében készítettem egy klipet kedvenc videomegosztó portálunkra. Kivágtam Vámos Miklós: Lehetetlen című sorozatából azokat a perceket, amikor Vass Éva jelent meg a Gábor Miklóst faggató műsor végén.

Vámos Miklós kérdésére, hogy amikor nem játszik, otthon milyen egy ilyen nagy színész, mint Gábor Miklós, Vass Éva a saját, bűbájos és humoros versével válaszolt.

Azt gondoltam, hogy nemcsak videóként másolom ide a verset, hanem írásban is és ezzel az összeállítással köszöntöm Vass Évát együtt mindazokkal, akik megnyitják és elolvassák ezt a posztot. Csak annyit jegyeznék meg, mint technikai közleményt, nem biztos, hogy teljesen jó a sorelosztás és a központozás, mivel a verset hallás után tudtam csak leírni, de talán olyan nagyokat nem tévedtem.  A szöveg biztosan hiteles!

Sajnos, többszöri próbálkozás után is csak ilyen minőségűre sikerült a klip - halk, mert régi videokazettáról digitalizáltam, és sajnos, pedig többször próbálkoztam, kissé szétcsúszott a kép és a hang... de legalább megvan. Amúgy pedig, a teljes műsor is fent van ugyanott, ahol ez. Ott ez a részlet 42 perc 35-nél kezdődik.

Mielőtt megnézzük, még azt elmondom, hogy a műsor 1996-ban készült. A televíziós film, amelyre a beszélgetés elején utalnak, a Villanyvonat (1984): forgatókönyvét Vámos Miklós írta gyerekkori élményeiből és Vass Éva és Gábor Miklós játszották benne a szülőket...


 Vass Éva verse:
Az, hogy most itt vagyok,
őszintén meglepett,
mivel nem szoktam látni itt
feleségeket.

De ha már így esett, gondoltam,
írhatnék egy verset
arról, hogy e hapsi
nékem mit jelenthet.

Számoljanak csak most egy kicsikét
énvelem!
Ezerkilencszázötvennyolc óta
szeretem.

S mik voltak, atyám,
micsoda évek,
még most is borzongok,
hogyha visszanézek.

Szép volt, nehéz volt,
izgalmakkal tele,
de megérte, klassz hapsi,
egye meg a fene.

Tud írni, olvasni,
közben örökké játszik,
holott felnőtt, komoly
férfiúnak látszik.

Ja, rajzol is, fest is,
káptalan a feje,
ő ennek a szakmának
a fenegyereke.

Viszont nem fúr, nem farag,
hiába is kéred:
álmában sem látott még
háztartási gépet.

Bármit megeszik,
nincs sok bajod vele,
ilyen hát, ilyen ő,
a szellem embere.

Csak még egy szót,
aztán befejezem.
Hogyan élem vele
manapság életem?

Konkurens csajokkal
felvettem a harcot,
de most önök előtt
leteszem a lantot.

Vesztettem, sajnos,
nincs menekvés, vége:
orrhosszal nyert előttem
a számítógépe!


2012. július 19., csütörtök

A nagypapa és az indián nyíl :)

Fejezzük be akkor – legalább is egyelőre – az apai nagyapa, Goldberger Rezső történetét azzal, amit Gábor Miklós Vámos Miklós: Lehetetlen című műsorában osztott meg a közönséggel. Ebből kiderül, hogy a nagypapa egészen ifjan Amerikában is élt és onnét (szerintem valamikor az 1880-as évek vége felé) hazatérve lett itthon fényképész és mozis. Fia, Béla 1893 körül született és úgy tudom, volt még egy Erzsébet nevű lánya is.
Megpróbáltam szó szerint leírni a kis történetet, egy családi legenda és a valóság szembesülését, ahogyan Gábor Miklós elmesélte:


A nagyapám egy kalandor volt. Egészen fiatalon kiment Amerikába és ott katona volt. Élete végéig kapott havonta 1 dollár nyugdíjat. Ezt kapta és még mondta is, hogy miért: mert indiánokkal harcolt – ez úgy időben stimmelt –, egy mérgezett nyíllal meglőtték, és ez volt a sebesült nyugdíja. Aztán ő visszajött Magyarországra, itt is kalandor lett, mert először fényképész volt, utána mozis lett. Na most, az akkor olyan kalandor foglalkozás volt mozisnak lenni. Amikor meghalt szegény nagyapám, akkor az iratait áttanulmányoztuk és annyit tudtam angolul, hogy kiböngésztem, hogy volt ezzel az indián nyíllal. Akkor kiderült, hogy nagyapám katonazenekarban dolgozott, ő volt a dobos, és az az öszvér rúgta meg, amelyik a dobot húzta és attól sérvet kapott. Ezért nyugdíjazták őt, ez volt az indián nyíl...