Négy éves a blogom!

Ma négy éve indítottam meg Gábor Miklós emlékét őrizni és terjeszteni próbáló blogomat, akkor 92. születésnapjához igazítva. (Beköszöntőjét, akit újra érdekel, ITT elolvashatja.)  Ez azt jelenti, hogy holnap lesz Gábor Miklós születésének 96. évfordulója: Zalaegerszegen 1919. április 7-én született a család első gyermekeként, aki aztán kisöccse halála után az egyetlen gyermek is maradt.

Szülőháza: Zalaegerszeg, Ady utca 9.

Szülőházának mostani képe után egy régi fénykép, mely e ház udvarán készült, szerintem 1945/46 körül. Egyszer már megmutathattam az egerszegi Göcseji Múzeum jóvoltából, ma nézzük meg újra. A bal oldali nyugágyban Gábor Miklós édesanyja ül, mellette apai nagyanyja, a kalapos úr az édesapja és mellette valószínűleg édesapja húga:

Családjáról már elég sokat írtam itt a blogban, még apai nagyapjának nyomait is próbáltam felderíteni (ő a fenti kép készítésekor már nem élt). Hosszabb sorozatot adtam közre édesapjának zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozis működéséről és megmutattam a székesfehérvári iskolát, ahol Gábor Miklós gimnazista volt. Mindezeket a témákat az érdeklődő visszakeresheti a jobb oldalon található tárgyszavak, a blog nyelvén "címkék" jó hosszú sorát végigfutva, s közülük bármelyikre tetszés szerint rákattintva. A családi témákat megtalálhatja - ábécé sorrendben - többek között a "Balassagyarmat", "Balaton", "Budapest", "emlékhely", "emléktábla", "Farkasréti temető", "gimnazista", "Goldberger Rezső", "Gábor Béla",  "mozi", "második világháború", "Székesfehérvár", "szülőház", "utazás", "Zalaegerszeg" címszavak segítségével, vagy rögtön a címkék tetején évszámok szerint is lehet válogatni.

2013 nyarán Gábor Miklós utcát kapott Zalaegerszegen: a szülőházához egészen közel eső régi Eötvös közt nevezték át az ő utcájává. S ha már ez a blogom születésnapja is, megmutatom magamat Gábor Miklós utcájában :)

Ezzel a képpel búcsúzom, valamint a hírrel, hogy ma, április 6-án, hétfőn este 23 óra 15-től az m3 műsorán újra látható lesz a legendás Hamlet-előadás 1963-ból.

E rövid ünnepi megálló után aztán a blog - szokás szerint - folytatja útját Gábor Miklós nyomában:

Felvidéki Judit: Századpördülő óriáskerék

Felvidéki Judit filmrendezőnek az itt a blogon közzétett  Rettenetes szülők visszaemlékezés-sorozata és a legutóbbi, Gábor Miklós születésnapja alkalmából általa készített televíziós interjú szövegének közlése után újabb írása következik.
Ez egy hosszabb sorozat első része, amelyben magának is megfogalmazza és az olvasókkal is megosztja mindazt, amit Gábor Miklós alkotótársaként és barátjaként látott, tapasztalt, érzett.
A visszaemlékezés eredetileg április 7-ére, Gábor Miklós születési évfordulójára készült, ám egy számítógépes vírus közbelépése miatt néhány nap késéssel kerülhet csak nyilvánosságra. Ez ugyan  kis szépséghiba, de a lényeg mégiscsak az, hogy az írás elkészült, és remélhetőleg folytatása is lesz. Felvidéki Judit ugyanis sok olyant tud Gábor Miklósról, amit senki más, így ezek az írások tovább pontosítják és szemléletesebbé teszik az egyik legnagyobb magyar színész alakját és művészetét. Számomra ismételten nagy öröm, hogy kis blogom ennek az írásnak a megszületésében is szerepet játszott és nyilvánosságra is itt kerülhet először.




 FELVIDÉKI JUDIT

                                     Századpördülő óriáskerék
                                                    1.

                      Múltszázadi cserepek illesztgetése (részlet)

Gábor Miklós születésnapja, április 7. számomra mindig öröm volt, és a mai napig is örömünnep maradt. Lassan tizenöt éve már, hogy „nincs közöttünk”, de ezt a napot mégsem tudja beárnyékolni halála. Az ünnepre készülő napok rituáléját legfeljebb a keserédes hiány szívet melengető bizsergése lengi körül, miközben az emlékezés időkútjából a felszínre meregetem közös szerzeményeinket: élmények, emlékek múlt századi cserepeit, hogy eljátszadozhassak velük, összeilleszthessem őket immár térben és időben. Mert e „gyermeki képzelgés" önző, önfeledt játéka lehetővé teszi az újraélést századpördüléseim óriáskerekén. Fantáziámon múlik csupán, hogy megidézzem, hogy elképzeljem, s már itt is van. Látom, érzékelem, hallom. Tudom, hogy kedvére való ez a játék, hiszen egész életét ez határozta meg, ez mozgatta, irányította a színpadon szerepeiben, vezette tollát a papíron, s az ecsetet a vásznán. És most rám szól Éva: Vigyázz, csak abba a hibába ne ess, mint annyian, ha Róla írnak, hogy tulajdonképpen magukról beszélnek. És én máris vitatkozom Vele, mert tudom, hogy igaza van, de hisz éppen ebben van a játék lényege. Fontos a téma, de lényegében eszközzé válik, hogy eljussunk magunkhoz. Erre kell a partner a szerelemben, a barátságban, a színpadon, a papíron, a vásznon, életünk során „perverz alakoskodásaink” elengedhetetlen kellékeként. Miklós költő barátja, Rozgonyi Iván fogalmazta meg pontosan, hogy Gábor Miklós azért lett színész, hogy az író Gábor Miklósnak témául szolgálhasson. És így is lett, a MŰ így teljesedett be.

Az én tisztem, nagyképűen úgy is mondhatnám: küldetésem nem az, hogy értékeljem s elemezzem őt, színészetét, műveit, azt meghagyom a színház- és irodalomtörténészeknek, hiszen Miklós még az életében tudattalanul vagy tudatosan más "szerepet" szánt nekem, vagy "osztott rám". Mint a közelükbe engedett barátra – kezdetben hallgatólagosan, majd utalva, célozgatva, s az utolsó éveiben kimondva is – a „szemtanú krónikás” szerepét. És ez mi, ha nem képzelgés és játék? Eleinte saját, majd kettőjük, végül hármunk közös játéka lett. Megtisztelő szerep, de vajon megoldható-e? Izgató, de egyben veszélyes is. Tartani a távolságot, miközben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Az első években fiatalságom mohó, mindent bekebelező vehemenciája miatt majdnem megbuktam. Megfelelni, idomulni szüntelen ellenkezés közepette, szinte teljesíthetetlen feladatok elé állította tapasztalatlan, sebezhető énem. Mert közben ott ágált, berzenkedett a bennem működő, külön valóságomat építendő s magára oly kíváncsi énem másik része. Teret és időt követeltek alkotói önzésem, magánéleti válságaim, a szakmai kihívások, sikerek és kudarcok. De közben elengedni se akartam a lehetőséget, hogy barátsággá érjen bennem a lelkes, rajongói szeretet. Őrizni és életben tartani a lángot, a kíváncsiság izgalmát, a sejteni vélt titkok titokzatosságát, mely nélkül a játék mit sem ér! Élni, s nem visszaélni vele, ez a beavatottak felelőssége. Ez az édes, s olykor kínzó, már-már nyomasztó teher különösebb áldozathozatal nélkül túlélhető-e úgy, hogy ne váljon terhessé s ne törje szilánkokká az illúzióképemet Róluk, képzeletem szeretett lényeiről, akik valójában Ők is, meg nem is? Naná, hogy nem. Hiszen mi hasonló módon kurkásztuk egymást, ahogy a majomanya a majomporontyot, alaposan, mélyrehatóan, mely óriási élvezet, de gyötrelem is egyben. Ez utóbbin ma már csak mosolygok. Az élvezetek időtállóbbak, elérnek a jelenbe. Többek között ezt a bölcsességet „bizalmi állásom”, illetve szerepem betöltése során szereztem. S mivel az óriáskerék közben forog velem tovább, s megismerkedésünk óta harminckét évet röpített rajtam, már én is, mint Miklós a szerteágazó szálak után kapkodok, azokat begyűjtve fonogatom, s közben rájövök a véletlenszerűségek sorsunkat meghatározó összefüggéseire. Emléktöredékeim torzóit papírra vetett szösszeneteimmel próbálom rekonstruálni.

Mit kaptam Miklóstól, s mit adtam én? Az első olvasmány, amit a kezembe adott, Goethe Tasso című drámája volt, s egy közös televíziós rendezés, amit megelőzött egy közös álmodozás, tervezgetés, képzelgés, mely hasonlatos volt egy időutazáshoz. De ezt most még félresöpröm, majd előveszem újra, mert most felvillannak előttem az első privát közös kis házimozink némán pergő filmkockái, mert elromlott a kis VHS kamera mikrofonja. 1986. Kórház, folyosó. Nyár van. Évával együtt látogatjuk meg Miklóst, előtte a Duna-parton Rozi kutyával egy kis séta. Éva farmerben, pólóban. A kórházi folyosó matt ablaküvege tompítja a nyár fényességét, ide alig szűrődik be világosság, a színek egyformán sárgás szürkék. Kamerám kis keresőjében fekete-fehér a kép. Miklóson csak a kockás házikabát van a nagy hőség miatt, úgy ülnek kettesben Évával egy asztalnál. A találkozás örömében észre sem veszi az őket leső kamerát a kezemben, de mert inkább távolodok tőlük, mint közelednék, azonnal kiszúrja, hogy mi van a kezemben. Szemében felcsillan a mohó kíváncsiság és az érdeklődés. Mi ez? Honnan van? Nahát! Igazán? Ilyen kicsi? Vissza is nézhetjük? Azonnal? Tényleg? Jaj, Istenem, de jó! Hát ez isteni játék! Jobb, mint a Polaroid fényképezőgép. Ráközelítek az arcára, szeme már szinte könyörög a türelmetlenségtől: "Add már ide!" –   Engedek néma kérésének. Kezébe veszi, próbálgatja, Ügyetlen izgatottsággal babrálja a gombokat. "Hol a zoom? Miért nem élesebb?" – Lassan fókuszál Éva arcára, akinek zavart, lányosan szégyellős mosolya tölti ki a képet, majd hirtelen életlen folttá mosódik.
Aztán újra az én kezemben van a gép. Éva Miklós székének karfájára ül, beszélgetnek, de láthatóan zavarban vannak, ezen persze jót derülnek, hogy mennyire civilen viselkednek, pedig színészek. Aztán Miklósban működni kezd a színész. Megigazítja a haját, grimaszol.
Tovább pergetem a videót. Már az otthonukban vagyunk, Éva szobájában a tévékészülék előtt ülünk, július 13. van, a házassági évfordulójuk. Kamerám rá van kötve a tévékészülékre, s azonnal látják a képernyőn, amit én éppen filmezek: saját magukat. Mint a gyerekek, úgy örülnek ennek a varázslatnak. Mintha soha nem álltak volna rivaldafényben a színpadon, bevilágított filmműtermek díszletvilágában, mintha nem látták volna magukat óriási mozivásznakon számtalan filmben, fekete-fehér és színes tévéképernyőn.  A házimozi az valami más. Új, szokatlan izgalom, privát játék, leselkedő bújócska, leképezhető képzelgés, mely szárnyakat ad a fantáziának s végtelen teret ad a játék lehetőségének.

Filmkockák a HÁZIMOZIBÓL. Én, a "krónikás" ma így idézem meg ŐT ÉVÁVAL, visszapörgetve az IDŐ ÓRIÁSKEREKÉT:

 

Születésnap előtt

Közeledik Gábor Miklós születési évfordulója, és azon a napon lesz kis blogom is két éves. Április 7-re készülve először szeretettel ajánlom egyik meglehetősen szubjektív, RÉGI ÍRÁSOMAT, amelyben azt mesélem el, hogyan tudtam meg, mikor van Gábor Miklós születésnapja :)

Mai másik ajánlatom pedig egy fenomenális hangi alakítása. Bródy Sándor 1914-ben írta Árnyékok című monodrámáját, amelynek műfajmegjelölése "drámai kísérlet". 1969. január 17-én sugározta a rádió, úgyhogy gondolom, nem túl sokkal, talán csak néhány hónappal korábban készülhetett a felvétel, amelyet Solymosi Ottó rendezett. Ez egy 25 perces hangjáték és még ha az embernek sok igazán nagy élménye is volt különböző műfajokban Gábor Miklóssal, ez talán még azok közül is kiemelkedik. Egészen döbbenetes, hogy mire, mikre volt képes csak a hangjával!!!! 

A fénykép, ami közben látható, a Film Színház Muzsika 1970. november 21-i számának címlapja. 

 

1969. április 7.

Volt már szó róla, s ezt a blogot is e naphoz igazodva indítottam, hogy Gábor Miklós 1919. április 7-én született. Nem bírom ki, hogy ennek kapcsán ne meséljek el egy kis történetet.

Hetedikes-nyolcadikos voltam, amikor már a kedvenc színészem volt. December 6-án gondolatban mindig boldog névnapot kívántam neki, de azt nem tudtam, hogy mikor van a születésnapja. Az akkori lexikonokban, legalábbis azokban, amikhez én hozzáfértem, csak a születési éve szerepelt.
Történült, hogy másodikos gimnazista koromban, a tavaszi szünetben három napos osztálykirándulásra indultunk. Első megállóhelyünk Veszprém volt, ahol kaptunk egy kis szabad időt. Én persze lecövekeltem az első könyvesbolt előtt – írtam, hogy ilyen tekintetben milyen mostoha helyen nevelkedtem – és nagy örömömre megláttam a kirakatban a frissen megjelent Színházi kislexikont, ami annyira nem is "kicsi" könyv. Berohantam és a három napra kapott zsebpénzem nagy részétől megválva egyből megvásároltam. Amikor visszaültünk a buszba, elkezdtem fellapozni, persze a G betű elejét megcélozva. Közben örömmel láttam, hogy majdnem minden színésznél szerepel a születésnapja. S amikor odaértem Gábor Miklóshoz, mit láttam? Született 1919. április 7-én. És aznap pontosan 1969. április 7-e volt...

Gábor Miklós 1969-ben