2011. május 31., kedd

Hamlet visszanéz - könyv Gábor Miklósról

Le sem írom, hány éve próbálom meg követni a Gábor Miklóssal kapcsolatos irodalmat: újság- és folyóiratcikkeket, kritikákat, könyvekben megjelent írásokat, interjúkat. Nagyon régóta vártam, hogy végre jelenjen meg róla egy érdemi önálló kötet, életének és sokrétű pályájának komplex bemutatása és értékelése. De a könyv csak nem akart jönni. Halála után is eltelt már egy évtized, s a könyv még mindig nem volt sehol.  Nem értettem a dolgot, főleg, mert az a mű akár családon belül is megszülethetett volna, hiszen a veje színháztörténész s több remek kötetet produkált már.

Aztán egyszer végre olvastam egy könyves lapban, hogy előkészületben van a Gábor Miklósról szóló kötet, szerzője Sándor Iván.
Nagyon megörültem. Sándor Iván nevét a hatvanas évek óta ismerem, sok-sok színikritikáját olvastam a boldog emlékezetű és azóta is pótolhatatlan Film Színház Muzsikában. Egy Gábor Miklósról szóló hosszabb portréjával is találkoztam Arcok, szerepek című kötetében, az is nagyon tetszett. Így a legjobb kilátásokkal vártam, hogy végre kezembe vehessem a könyvet, aminek, mint megtudtam, az lesz a címe, hogy Hamlet visszanéz. Alcíme: Gábor Miklós arcai, szerepei.


2009-ben végre megjelent! Jó volt kézbe venni, mert kifejezetten elegáns és jó arányú könyv, szerencsére kemény borítós, címlapján természetesen a legendás Hamlet alakjával fekete-fehérben. A fénykép Féner Tamást dicséri, mint a kötet többi képe is, amelyek az oldalak mintegy a felét kitöltik az írott anyagot követve. Az ember egyszerre egy képeskönyvet is kapott kedvenc színészéről.
Féner Tamás is a Film Színház Muzsikánál dolgozott annak idején. Ugyanúgy, ahogy Sándor Iván írásaira, az ő képei közül is nagyon sokra emlékeztem részben a lap régi számaiból, részben a Gábor Miklós által írt könyvekből, de volt köztük néhány ismeretlen felvétel is.

Amint hazaértem, rögtön neki is álltam olvasni. Azonban már az első oldalaknál elfogott valami bizonytalanság, s aztán ahogy haladtam előre a szövegben, úgy szállt el a lelkesedésem. A végén  pedig meglehetősen csalódottan tettem le a könyvet. Másnap újra nekiálltam, hogy talán csak én voltam rossz formában, de az eredmény akkor is és azóta is ugyanaz.

Megpróbálom megfogalmazni, miért csalódtam.

Sándor Iván könyve három rétegből épül fel. Egyrészt írás közben nyilván visszakereste saját régi kritikáit és azt az 1971-es portré-tanulmányt, mert rengeteget felhasznált belőlük. A másik réteget magának Gábor Miklósnak az írásai jelentik, ezekből is bőséges passzusokat idéz a szerző. Ezt a két réteget pedig saját élményeivel, emlékeivel és mostani gondolataival mint habarccsal ragasztja össze.

Nos, az én problémám ezzel a könyvvel az, hogy ez a három réteg valahogy nem simul össze harmonikusan, méghozzá több okból. Először is, rossz a könyv tipográfiája: Gábor Miklós saját szavait kurzívval kellett volna nyomtatni sokszor ugyanis több oldalon keresztül tart az idézet, és időnként nem voltam biztos abban, hogy még Gábor Miklós, vagy már Sándor Iván mondatait olvasom. Egyébként is túl sok az idézet: nem számoltam utána, de az írott szövegnek majdnem felét felölelheti. Szerintem, ha az ember Gábor Miklóst akar olvasni, akkor előveszi az ő könyveit, de egy róla szóló könyvben célszerűbben és takarékosabban kellett volna megválasztani a tőle származó idézeteket, bármennyire pompás Gábor Miklós írónak is. Így nagyobb terjedelem jutott volna művészetének elemzésére, pályájának ismertetésére. A másik összetevő, Sándor Iván régi kritikáinak részletei, akkori megítélései, véleményei, megfogalmazásai ma is teljes mértékben "ülnek", ebből a rétegből kellett volna még sokkal több.
Nem mondható el azonban ugyanez a "habarcsról", a könyv azon bekezdéseiről, mondatairól, amelyekkel Sándor Iván ezt a két alkotórészt könyvvé dolgozza. Ebben nekem túl sok a szubjektív mozzanat. Nem tartozik például az olvasóra, hogy amikor Sándor Iván meglátogatta Gábor Miklóst a kórházban, ki vitte oda kocsival, s egyébként sem tudja az ember, csak esetleg a bennfentes, hogy ki ez a bizonyos "Zsuzsa", s ezzel az olvasó gondolatait mellékvágányra tereli; vagy hogy az ő mármint Sándor Iván édesanyját is ott kezelték, s így ismert néhányat Gábor Miklós orvosai közül. Ez csak egy apró példa, sok ilyent tudnék idézni. Ezzel, hogy a saját emlékeket, illetve néhány más párhuzamot ilyen szinten belevisz könyvébe, szerintem a mű címe ellen dolgozik, hiszen az lett a végeredmény, hogy nem Hamlet-Gábor Miklós "néz vissza", hanem Sándor Iván.
Ráadásul a "habarcs", a frissen írott rész megfogalmazásai zavarosak is sok esetben, kezdve rögtön a könyv első oldalával. Itt Sándor Iván Gábor Miklós három arcát villantja fel: a Valahol Európában szereplőjét, Szász Endre tusrajzát, mely Negyedik Henrik szerepében ábrázolja a művészt és Oidipusz királyt. Ezt a részt így vezeti be, s bekezdésekre is így tördeli: 
   Gábor Miklós három szereparca őrzi az Idő, a Sors, a Történelem nyomát.
   Az egyik arc: fotón. Évtizedek óta őrzöm íróasztalom fiókjában.
   A másik emlékezetemben él több mint fél évszázada. A harmadik tusrajz negyven éve szobám falán. 
Hosszadalmasabb értelmezés nélkül én inkább átírom a második-harmadik bekezdést, s abból kiderül, hogy mit tartok bennük hibának: 
   Az egyik arc: fotón. Évtizedek óta őrzöm íróasztalom fiókjában.
   A másik: emlékezetemben él több mint fél évszázada.
   A harmadik: tusrajz negyven éve szobám falán. 
Bár az utolsó mondat még így is suta, inkább hanyag élő beszédre emlékeztet, mint ennek a rétegnek az egésze...
Aztán erről a három képről nem az először megadott sorrendben mondja el gondolatait, hanem összevissza, nehéz azonosítani, hogy most akkor melyik képről, emlékről van szó, melyik lóg a falon és melyik a fiókban, s melyik mit ábrázol. Az oldal tördelése sem segít, hogy mikor jön az új kép, új gondolat. Ráadásul Sándor Iván is beleesett abba a csapdába, amit mostanában sokszor tapasztalok, hogy egy-egy leírásban egymás után dobálja az egyszavú mondatokat, azokat is bekezdésekre tördelve, pedig össze kellene tartozniuk, mint például a következő idézett részletben. Itt a Valahol Európában főszereplőjeként ír Gábor Miklósról. Zárójelben jegyzem meg, hogy tulajdonképpen nem is róla ír, hanem arról a történelmi helyzetről, amit a film bemutat ez viszont tartalmi kérdés. De térjünk vissza a stilisztikához: pontos tördeléssel másolom ide az első oldal részletét, hogy valamit megéreztessek abból, mi nem tetszik nekem ebben a könyvben:
... rongyos ruházatú fickó halad gyerekcsapat élén. Régóta kóborolnak. Országutakon, tanyákon, mezőkön.
   Csapat követi az élen haladót. Magányos. Hányaveti. Vad tekintetű.
   Háborúból jönnek. Romvárosok. Halottak. Éhezők. Szállás, élelem, jövő nélküli árvák kóborcsapata.
A középső bekezdésben (Csapat követi...) például ki a magányos, hányaveti és vad tekintetű? Nyilván a Gábor Miklós által alakított főszereplő, de rossz a fogalmazás, mert ha nyelvtanilag értelmezem a kis bekezdést, ebben a formában a jelzők a csapat-ra, és nem az élen haladó-ra vonatkoznak. Nem összehangolt az egyes és többes szám használata sem. És még folytathatnám, de nem teszem, nem akarom kis blogom olvasóit további részletekkel bombázni.

Csodálkozom a Tiszatáj Kiadón, hogy egy jó lektor ezeket a jelenségeket nem kifogásolta. Csodálkozom azon is, hogy sem Gábor Miklós szerepeinek jegyzéke, sem bibliográfia, sem életrajzi kronológia nem kapott helyet a kötetben. Nincs dokumentálva az sem, hogy a szövegben idézett Gábor Miklós-mondatok honnét, melyik könyvéből származnak.

Nagy mulasztást pótolva megjelent végre egy kötet a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakjáról, s a lehetőséget sem az író, sem a kiadó nem használta ki, sőt, kifejezetten elpazarolta. Nagy kár, hogy a könyv csak külsejében és képanyagában méltó Gábor Miklóshoz, akinek életműve továbbra is várja méltó feldolgozóját.



2011. május 26., csütörtök

Figaro házassága - 1958

1958 szeptemberében került színre a Madách Színházban Beaumarchais: Figaro házassága című színműve, melynek címszerepét játszotta Gábor Miklós.
További szereplők: Uray Tivadar (Gróf), Tolnay Klári (Grófnő), Gombos Katalin (Zsuzsi), Vass Éva (Cherubin).


A rendező, Vámos László így beszélt szándékairól a Film Színház Muzsika 36. számában:
A "Figaro" előadásával vissza szeretném adni a vezető szerepet a szónak, hogy így nyilatkozzon meg a színpadon Beaumarchais szelleme. Az előadást nem fizikai cselekvésekkel akarjuk tarkítani, hanem a gondolatiságot szeretnénk hangsúlyozni, a játék alapmotívuma az intellektualitás lesz. Egy példa erre: más előadásokon Figaro és a gróf nagy szópárbaját, melyben nemcsak két ember, de két világ csap össze, úgy rendezték, hogy Figaro beszéd közben éppen borotválja a grófot, a borotva a kezében egyben jelkép is. A mi előadásunkon Figaro (Gábor Miklós) és a gróf (Uray Tiavadar) a színpad két sarkából repítik egymás felé Beaumarchais pompás mondatait. Ehhez a puritán játékstílushoz igazodik Jánosa Lajos díszlete. Valamennyi felvonás egy díszletben játszódik, s különböző díszletelemek felcserélésével alakítjuk ki az új és új képet, melyek az eredetitől alig különböznek. Ezzel is azt akarjuk elérni, hogy a nézők gyorsan megszokják a színpad világát és csak a szóra figyelhessenek. Stíluselőadásra törekszünk, olyan korszerű előadásra, mely a tartalmat emeli ki, s érzékelteti, hogy színházat játszunk. Hiszen szerintem ez a kettő talán a legfontosabb alkotóeleme az annyit hangoztatott modern színjátszásnak.

Olvasópróbán Tolnay Klárival
A rendező koncepcióját s annak megvalósulását Demeter Imre, a Film Színház Muzsika kritikusa félsikerként értékeli a lap 39. számában:
Vámos világosan és tisztán akarta továbbítani Figaro mondanivalóját. Ez részben sikerült is. Az előadás hangsúlyosan tolmácsolja a társadalmi bírálatot, Figaro komoly monológjait. Sok helyütt mulattatóak a helyzetek és a jellemek. De a tónust olykor kesernyésre, máskor érzelgősre, líraira hangolta, mintha megfeledkezett volna arról, hogy a "Figaro házassága" végig a commedia dell'arte stílusában mond komoly és magvas dolgokat is.
A kritikus szerint a színészek közül elsősorban Gábor Miklós Figarója vált a rendezői koncepció áldozatává:
A komédiázás mögött sokszor éreztem a fogatcsikorgató erőlködést, mintha a rendezés azt mondta volna: vigyázzunk, mellesleg ez azért vígjáték! Nem mellesleg, hanem elsősorban és teljesen az. Itt minden szerep szerep; tele van öniróniával, a Figaróé is. De Figaro Gábor Miklós megformálásában, a rendezői koncepció szerint néha egy erőlködő Ruy Blas-ra emlékeztet s nem Figaróra, akiben a szerző egy kicsit önmagát írta meg. A kitűnő színész szépen, kulturáltan beszél most is, több mozzanata árulja el Figaro némely jellemvonását, a monológokat tisztán és művészien mondja, de humora nem szárnyal, figurája nem elég bővérűen komédiázó. Figaro nem ilyen mértéktartó, komoly úriember, Figaro kotnyeles, ravasz, szemtelen, okos, s öniróniája vegyül a szókimondásával. Gábor nem ezt a stílust játssza.
Ugyanezt az ellentmondást látta a Vass Éva által megformált Cherubinban is:
A stílus-zavart érezni Vass Éva Cherubinjában is. Kedves és bájos enélkül nincs Cherubin. Olykor meg is találja a hangot és a stílust: amikor női ruhában lopakodik be a lányok közé. Itt igazi Cherubin. Szellemes, humoros. [...] Mintha nem engedték volna komolyan komédiázni ezt a tehetséges színésznőt.
A kritikus meglátása szerint az igazi stílust Tolnay Klári és Uray Tivadar játssza. A grófi pár és Figaro között tehát nem a rangbeli és az osztálykülönbség a szembetűnő, hanem a stíluskülönbség.

Demeter Imre véleménye szerintem nagyon megbízható, de azért kíváncsiságból vissza fogom keresni, hogy máshol mit írtak az előadásról s majd megosztom a blog olvasóival is.
 
Amikor 1958 végén a lap beszámolt arról, hogy a Figaro elérte az ötvenedik előadást, egy kicsit megenyhül a kritika hangja, amit a kép is igazol:

Film Színház Muzsika 1958. 52. szám

S hogy végül Gábor Miklóst illetően kicsit személyesebb vizekre evezzek amit csak azért teszek, mert erről ő maga is írt és beszélt nyilvánosan a Figaro próbái idején szeretett bele Vass Évába...

2011. május 23., hétfő

Egy kis pótlás...

Amikor elkezdtem azokat a blogbejegyzéseket, amelyek Gábor Miklós egy-egy szerepét járják körül, azt ígértem, hogy a jobb eligazodás kedvéért olyan tárgyszavakkal látom el őket, hogy később, ha már tekintélyesebb számú ilyen cikk lesz, lehessen bennük keresni különféle szempontok, így például az író, a darab címe, a szerep neve, az előadás rendezője és még egy-két szempont alapján. Most, amikor visszanéztem ezeket a cikkeket, észrevettem, hogy kettő esetben a tárgyszavak közül kihagytam a  Gábor Miklós által alakított szerep nevét. Könyvtárosként nagyon nem örültem e következetlenségemnek... Viszont törölni sem akartam ezeket a bejegyzéseket, hogy kijavítva rakjam őket vissza, féltem, hátha valami gubancot okozok a blogban.
Így ezt a megoldást találtam ki, amit most alkalmazok: idelinkelem azt a két beírást a kihagyott tárgyszavakkal, és ha később valaki ezekre a tárgyszavakra keres rá, legfeljebb két kattintással jut el a kívánt olvasnivalóhoz, nem eggyel, ahogy normális lenne, de eljut, és ez a fontos.

Na szóval itt van ez a kis hiánypótlás, és a két szerepnevet beírtam a tárgyszavak, azaz a címkék közé:



játszotta.

Egyúttal kihasználom az alkalmat, hogy a Nyaralókból feltegyek egy korábban nem mutatott nagyon szép képet, rajta Gábor Miklós, Tolnay Klári és Kelemen Éva:



S ha már írok, egyúttal szeretnék ajánlani valamit: a FACEBOOK-on is van Gábor Miklós-oldal!
Érdemes meglátogatni, még érdemesebb "tetszik"-elni: sok apróbb-nagyobb információhoz, fényképhez, és nem utolsó sorban remek és ritka videobejátszásokhoz lehet ott hozzájutni. Ráadásul így virtuális kapcsolatba lehet kerülni más Gábor Miklós-rajongókkal, és mint az már gondolom mindenki előtt ismert, lehet hozzászólni, véleményt mondani, saját emlékeket, élményeket is megosztani. És aki már bejelentkezett rajongónak, maga is megteheti, hogy saját ismerőseinek tovább ajánlja az oldalt egy-egy bejegyzés megosztásával.

Úgyhogy én magam személy szerint is sok szeretettel várok minden színházrajongót Gábor Miklós facebookos oldalára!

2011. május 20., péntek

Az ördög cimborája

1958 decemberében mutatta be a Madách Színház Ádám Ottó rendezésében G. B. Shaw: Az ördög cimborája című színművét. Benne ismét parádés szerep várta Gábor Miklóst: Dudgeon Richárd alakja. A női főszereplő újra Tolnay Klári. Ekkor már túl vannak a Rómeó és Júlia, A királyasszony lovagja, a Don Juan, a Családi ágy, a Nyaralók és a Figaro házassága bemutatóin. Még sok nagy előadásban fognak együtt játszani. Együttműködésük csúcspontja majd a Nem félünk a farkastól lesz 1967-ben.
Fontos szerepet játszott még az előadásban Pécsi Sándor (Anderson lelkész), Tímár József (Burgoyne tábornok), Lázár Mária (Dudgeonné), Márkus László (Kristóf), Psota Irén (Eszti).

Íme, itt a Film Színház Muzsika 1959. 1. számában megjelent kritika, Hámori Ottó írása:




Itt van még a Film Színház Muzsika 1959. 27. számából egy kis portré szóban és képben Gábor Miklósról Dudgeon Richárd szerepében:


Az előadást annak idején felvette a rádió, én körülbelül kétszer hallottam is a 60-as évek közepén. Sajnos, akkor még nem volt módom rögzíteni, s amióta tudnám, azóta nem bukkant fel a műsorban. Csak reménykedni tudok, hogy nem törölték le...

Ádám Ottó másfél évtized múlva újra elővette a darabot és televíziós játékot rendezett belőle. Amikor meghallottam a hírt, egyből arra gondoltam, hogy igazán játszhatná benne Gábor Miklós Burgoyne tábornok nem túl nagy terjedelmű, de jelentős szerepét, nagy ziccer lenne. És így is lett :)

Erről a változatról is megkeresem majd a visszhangokat és később beszámolok.

Búcsúzóul egy címlapkép...

1959. 1. szám, hátsó borító

... és egy jelenetkép a "hepiend" pillanatáról:


2011. május 14., szombat

Donna Diána - 1959

A spanyol dráma aranykorának úgy tűnik másodvonalbeli szerzője volt Augustín Moreto (16181669), pap és udvaronc IV. Fülöp madridi udvarában. Közönyt közönnyel című darabját a vonzóbb Donna Diána néven mutatta be a Madách Színház 1959 őszén Tolnay Klári és Gábor Miklós főszereplésével, Both Béla rendezésében.


A színház ekkor már nagy sikerrel játszotta Victor Hugo nagyromantikus drámáját, A királyasszony lovagját szintén e nagy párossal talán ennek az előadásnak kerestek utódot és egyúttal újabb játéklehetőséget Gábor Miklós és Tolnay Klári ekkorra már tökéletesen összeszokott párosának.

Benyhe János így értékeli a szerzőt: Moreto talán nem versenyezhet kora legfényesebb neveivel, eszközei szerényebbek, de "szerény" művészetében felülmúlhatatlan (egy neves spanyol tudós a kor négy legjobb színdarabja közt említi a Donna Dianát); talán feltárt világok közt evez, de avatott hajós; talán szegénylegény, de titáni kalandor-zsenik közt; talán szürke eminenciás, de a spanyol irodalom aranyszázadában.
A Donna Diána témája rokona Moreto híresebb kortársa, Lope de Vega: Donna Juana, sőt A kertész kutyája című darabjainak, s a férfi-nő kapcsolat egyik alapszituációját bontja ki. Film Színház Muzsika 1959. évi 41. számában megjelent színikritikájában Hámori Ottó így foglalta össze cselekményét: Egy okos és kívánatos leány hiteti el itt önmagával és környezetével, hogy megveti a szerelmet s a szerelmes ifjú kénytelen azt színlelni, hogy ő még közönyösebb ... mígnem az ilyen játszmák elnyűhetetlen törvényei szerint a boldogság beköltözik Barcelona hercegének házába...

Az előadást értékelve Hámori Ottó azért megbírálja a darabválasztást ne felejtsük el, 1959-ben vagyunk! amikor így ír: Vajon igazi érdeme a színháznak, ha eltereli a figyelmet a kor izgató, életet faggató problémáiról? Csak zárójelben jegyzem meg, még ha 1959-ben más indokokból és talán muszáj is volt ezt írnia, vajon napjainkban mit szólna... Megrója a rendezőt is, hogy ha már ezt a darabot választották, miért nem hangolta az előadást ironikusabbá, korszerűbbé.

Középen Ladányi Ferenc
 Bár, ahogy a képeken elnézem Gábor Miklós arcát, az ő alakításából nem hinném, hogy hiányzott az irónia, de az előadás egészét illetően igaza lehet a kritikusnak, aki fenntartás nélkül csak a szereplőket dicséri:
A színészi játék sok mindenért kárpótol. Tolnay Klári finom és hajlékony színész alkata még arra is képes, hogy Diána mulatságos színeváltozásait az eltökélt közönytől a kétségbeesett szerelemkeresésig s a feloldódásig nyomon kövesse.
Gábor Miklósról pedig így ír:
Gábor Miklós rokonszenves Carlos, olykor sikeresen érzékelteti a megjátszott közöny mögött a riadalmat, hogy túlságosan jól játssza a hideg férfit. Valóban karaktert formál.


Az előadás harmadik főszereplője Ladányi Ferenc volt, egy furfangos szolgát személyesített meg. További szereplők: Gombos Katalin, Garics János, Zenthe Ferenc, Kelemen Éva és Ilosvay Katalin. A díszleteket Siki Emil tervezte.

2011. május 7., szombat

Vlasz - egy remek karakterszerep 1958-ból

1958. április 21-én mutatta be a Madách Színház Gorkij: Nyaralók című drámáját, amelyben Gábor Miklós Vlasz szerepét formálta meg. Az előadást Ádám Ottó rendezte. A színház ekkor még a Madách téren működött, ahol ma a Madách Kamaraszínház található.
Tolnay Klárival

Az 1904-ben írott mű története egy fiatal nő (Tolnay Klári Varvara) menekülési kísérlete egy értelmesebb, hasznosabb élet reményében. A darab arról is szól, hogy egy egész generáció, az akkori negyvenesek-ötvenesek nemzedéke mire jutott lehetőségeivel, eszményeivel, házasságaival, vagyis az életével.
Az előadás további szereplői: Greguss Zoltán, Ilosvay Katalin, Márkus László, Miklósy György, Kelemen Éva, Horváth Ferenc, Lelkes Ágnes, Váradi Hédi, Téri Árpád, Kőmíves Sándor, Andaházy Margit, Szénási Ernő, Gyenge Árpád, Zenthe Ferenc. Díszlet: Jánosa Lajos, jelmez: Mialkovszky Erzsébet.

A Film Színház Muzsikában megjelent kritikát (1958. 17. szám, 9-11.oldal) Demeter Imre írta, ebből idézek részleteket:
... Gorkij ebben a drámában is az életre hívja hőseit. Itt is átsüt minden mondatán az emberi méltóság parazsa. Vlasz, a kitörni akaró, furcsa fiatalember itt is elmondja a legnagyobb Gorkij-hitvallást: "Embernek kell lenni!" 
... 
Örültünk, hogy e nálunk csak könyvből ismert drámát végre színpadon is láthatjuk; s kiváltképpen örülünk, hogy a Madách Színház emlékezetes az évad egyik legegységesebb, legszebb előadásában, az igazi Gorkij kelt életre a színpadon.
Ádám Ottót felesleges újra "felfedezni"; a "Széchenyi" és az "Anna Frank" rendezésében már találkoztunk művészeti érettségének és csúcsokat ostromló tehetségének nemcsak jeleivel, hanem vitathatatlan bizonyítékaival is.
...
Egyetlen szó, egyetlen mozzanat sem sikkad el benne [az előadásban]. Tökéletes hangulatot teremt, amelyben fenségesen szárnyal a gorkiji költészet s nyersen, őszintén hangzik a költői ítélkezés. A zseniálisan megírt szerepek a színészegyéniségeken belül az összjáték ritkán tapasztalt harmóniájában egyesülnek, s ebben a játékban a helyükön vannak a drámai, a tragikomikus, a lírai és a szatirikus elemek.

Bár ez Gábor Miklós blogja, de érdemes egy keveset a többi szereplő alakításáról is idézni ebből a kritikából:

Tolnay Klári: Varvara asszony-alakját lelki előkelőség és külső szépség lengi körül. Arcán, tekintetében suhan az egész környezetének drámája. Költői, kristálytiszta szépséges alakítás.
Greguss Zoltán: Nagyvonalú művészettel rajzolja meg a figura útját, jellemét.
Ilosvay Katalin: Köldöknéző, dilettáns költőnője remekbesikerült lírai portré-karikatúra, nevetséges és szánalmas egyszerre.
Márkus László: Mérnök-figurája döbbenetesen hiteles.
Kelemen Éva: Rendkívül finom asszony-alakja maradandóan szép. Póztalan, halk játékában megelevenedik ez a tiszta, nemes lény, lágy líra és bensőséges szenvedély öleli körül szavait, mozdulatait.

És ebben a környezetben Gábor Miklós:
Demeter Imre meglátása szerint ragyogó karaktert formál Vlasz szerepében; bonyolult embert, akiben az öngúny keveredik a kitörési vággyal, a nihil világosfejű ostorozóját, s a mélyen érző szerelmest. Mesteri játékában pontos jellemrajzot ad, szenvedélyesen és sokrétűen.

A Film Színház Muzsika két héttel későbbi számában Demeter Imre külön és részletesen írt az előadás néhány szereplőjéről, köztük Gábor Miklósról is. Ebben a kis írásban remekül ráérez Vlasz és a Lear király Bolondjának rokonságára, amit majd Gábor Miklós naplója igazol:


1958. 19. szám 15. oldal


Olvasva Demeter Imre mondatait, még inkább érdemes belelapozni Gábor Miklós: Tollal című, legelső könyvébe, hogy mit ír a próbaidőszakról és a szerepről, hogyan született meg az előadás. Néhány mondatot idézek belőle, de érdemes elolvasni az egészet (90-98. oldal):

1958. február
Nyaralók próba. Néha az egész társulat görcsösen röhög, olyan képtelenségnek tűnik, hogy ezt a darabot próbáljuk, hogy mi ezt akarjuk most adni a közönségnek.
...

1958. április
Teljesen őrült próbák! Mindenki unatkozik, mindenki lóg, senki se tanulja meg a szerepét. Á. O. időnként nekifog, hogy lelket öntsön belénk, de közben maga is kétségbeesetten nevet saját magán. Mégis mindannyian szeretjük őt, és nagyon szeretjük, amit csinálunk, ezt is tudja mindenki.
...
Hogy szeretem ezt a darabot! Itt az utolsó hét, felragasztom ferde bajuszomat, összekócolom a hajam: kész a maszk.
...
Nekem ez a Vlasz: kedves visszatérés a Lear Bolondjához. Nemcsak versecskéi, keserű bolondsága miatt. Olyan elérzékenyülten szeretem, ahogy a Bolondot szerettem.
A szerelemvallás az erdőben: két perc lehet. Néha még ebbe a két percbe is belefér a száraz szív egy-egy üres pillanata. De aztán ... a vasajtón át kilépek a sötét folyosóra, és akkor veszem észre, hogy mennyire meggyötört a szívem, hogy égő szemem könnyes, hogy a szám tátog, hogy a vállam ferde egy másik lélek terhétől, kielégítetlenül végig sündörgök a megkopott öltözőajtók sora előtt, be a magam kis kuckójába, a feketémhez, a cigarettámhoz, árván.

S végül itt van még két kép, ugyanaz a pillanat Kelemen Évával az egyik próbáról és az előadásból:








2011. május 3., kedd

Családi ágy

1957 végén mutatta be a Madách Kamara Színház Jan de Hartog: Családi ágy című kétszereplős vígjátékát Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal, Ádám Ottó rendezésében.


A darab máig sikerrel szerepel magyar színpadokon, így tartalomismertetését egy mostani, Komédium Színház-beli előadás beharangozójából koppintottam:

Egy ágy, egy házasság, és a házasságnak hat élethelyzete. A két embert a valódi szerelem hozta össze és tartja egymás mellett. De ennek a szerelemnek is próbatételeket kell kiállnia. A kacagtató, megható jelenetek végigvisznek bennünket közel húsz év történésein, melyekben csak egy állandó, változatlan elem van: a nagy családi ágy a mama által hímzett párnával. Nászéjszaka és szülés, féltékenység és önvád, hűség és hűtlenség követik egymást a kapcsolatban, hogy aztán a végén mindig ott legyen kéznél a régi bútordarab, az igazi megoldás. És mindez a múlt század fordulóján, a békésnek induló 1900-as évek elején...

A Film Színház Muzsika 1957. évi 30. számából, Hámori Ottó kritikájából idézek, de előtte még egy kép az előadásból:



... két kitűnő művész komédiázza végig ezt az estét, az utolérhetetlenül kedves Tolnay Klári és Gábor Miklós, akinek tehetségéből még arra is futja, hogy szatírát játsszon ott, ahol az író elfelejtett szatírát írni.
Különös dolog ez. Milyen gyakran kénytelen a kritika valamilyen színészi teljesítményt az író, s a darab ellenében dicsérni. Ennek tán az az oka, hogy a színész a színpadi mű első kritikusa, aki már a próbákon tulajdonképpen revízió alá veszi a darabot, s ha eszközeiből telik, gazdagítja, emberi tartalommal telíti. E kétszemélyes, de voltaképpen szereplő nélküli darab szereplőinek eszközeiből nem meglepetés telik erre a megoldhatatlannak látszó feladatra. Tolnay Klárinak számtalan olyan jelenete van, amikor egyetlen pillanat alatt érzéssé változtatja azt, ami csak érzelgős, bölcsességgé, ami csak bölcselkedő. Gábor Miklós pedig egy-egy erőtlen és bohócos szituációt, a kispolgárról szóló karikatúra igényesebb szintjére tud emelni. A rendező (Ádám Ottó) segítségükre van ebben, elsősorban már közismert ízlésével és tapintatos beavatkozásaival. Hogy mégis "fecseg a felszín, hallgat a mély" ezen ő már igazán nem segíthetett.
Egyébként tudom Hartogról, hogy jó színész, fantáziadús író, derék, tisztességes ember a közszereplésben is és láttam egy filmjét (Isten után az első), amely valami egészen más művészi alkatról tanúskodott, mint amilyennel itt szembetalálkoztunk. De hát mindez nem tartozik ide. Ne is nehezteljenek e kitérőért, amelynek célja nem egyéb, mint megmondani: megint valaki, akit nem a legcélszerűbben mutattak be a magyar közönségnek.
Ámbár a vitathatatlan közönségsiker, úgy tetszik, mást bizonyít.
Akkor meg ... mulassanak jól! Lesz még színmű, amelyet egyetértően fogunk megítélni.