Ma 45 éve...

Ma 45 éve, 1966. december 28-án láthattam Gábor Miklóssal a Hamletet. Nem egészen 14 évesen életemben először voltam színházban. Akkor is szerda volt :)

A jegyet azóta őrzöm

Balatonfenyvesen laktunk, de szerencsére egy nagybátyám és nagynéném élt Budapesten, méghozzá majdnem a Madách Színház szomszédságában, az akkori Lenin körút 40-42. alatti hatalmas bérházban. 

Akkor már legalább egy éve könyörögtem, hogy vigyenek el, annyira szeretném látni az előadást. Az engedélyben biztosan közrejátszott, hogy szüleim egyik kolléganője, a fenyvesi iskola magyar tanára is látta és legfelsőbb fokban mesélt róla.

Így nyolcadikos koromban, a téli szünetben felutazhattam Budapestre - ekkor ültem vonatra először egyedül ilyen hosszú utazásra.

Azóta is úgy emlékszem arra az estére, mint életem legszebb élményére. Előtte nagynéném meghívta egyik barátnőjét, aki magyar tanár volt, hogy kicsit előkészítsen az előadásra. Nem árultam el neki, hogy én már egy éve erre az estére készülök, hogy minden hozzáférhetőt elolvastam a Hamletről és Shakespeare-ről , ráadásul az egész darabot szó szerint megtanultam...

Magamban minden évben meg szoktam emlékezni évfordulómról, az idén itt a blogon is megtehetem :) És azzal is emlékezem, hogy most már több hónapja foglalkozom kis blogom keretében ezzel az előadással, korabeli források alapján és különböző aspektusokból - és még fogok is foglalkozni vele, annyira kimeríthetetlen a téma.

Befejezésül nézzünk meg egy hosszabb részletet az 1962-ben rögzített előadásból, középpontjában az úgynevezett Egérfogó-jelenettel:

Színészkirály: Ujlaky László, Színészkirályné: Kelemen Éva, Horatio: Avar István, Polonius: Pécsi Sándor, Ophelia: Vass Éva, Claudius: Greguss Zoltán, Gertrud: Simor Erzsi, Rosencrantz: Árva János, Guildenstern: Tallós Endre. Rendezte Vámos László.

Egy/néhány régi karácsony

A Film Színház Muzsika 1958. évi 52. számában a Ruttkai Éva / Gábor Miklós házaspár régi karácsonyokra emlékezett:

Ezzel a kis cikkel és képpel kívánok boldog karácsonyt minden kedves Olvasómnak!

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

A közelmúltban megpróbáltam röviden, adatszerűen összefoglalni Gábor Miklós és Vámos László – mint színész és rendező – együttműködését teljes pályájukon keresztül.

Mint írtam, a Hamlet előtt két közös munkájuk volt, mindkettő a klasszikus repertoárba tartozott – Victor Hugo: A királyasszony lovagja és Beaumarchais: Figaro házassága című darabjai 1956-ban, illetve 1958-ban.

Az 1962 januárjában bemutatott Hamlet próbái előző év októberében kezdődtek el, ám Gábor Miklós már legalább 1961 tavasza óta tudta, hogy hamarosan Hamletet fog játszani.

1961. március 15-én ezt írta naplójába:

V. L. attól fél, hogy én "érdekesre" játszom – én attól, hogy ő Schillerre rendezi majd a Hamlet-et.

Böngésszük tovább Gábor Miklós: Tollal című könyvét:

1961. december 1.

Nagyon jó próbák. V. L.-val vannak néha vitáink, de hát a feszültséget muszáj időnként levezetni. Jó rendező, makacs és tisztességes, valóban ritka képességekkel.

1961. december 12.

– Miért kiabál például V. L. rendezés közben? – meséli a fiatal segédrendező. – Ül a nézőtéren, figyeli a színpadot, és közben bántja a szemét, hogy K. segédszínész nem jó helyen áll. Nem akarja zavarni a jelenetet, ezért csak integet a sötétben, és magában suttogja: "Balra! K. balra!" – de csak magában, érted? Ezt megteszi háromszor-négyszer, nem tud megszabadulni a képet zavaró némaszereplő látványától, végül elveszti a fejét és felüvölt: "K. Balra!" K. persze megsértődik, mert ő nem tudja, szegény, hogy V. L. tulajdonképpen már negyedszer vagy ötödször szólt rá.

A próbán, sajnos, az emberi gyengédség és udvariasság néha át kell hogy adja helyét a vademberek szelidítetlen indulatvilágának. Csak az sértődik meg ilyenkor, aki nem tudja, micsoda gyötrelem egy jó érzékű rendező számára egy rosszul elhelyezett alak a színpadon. Ez az alkotó érzékenység többet ér, mint a puszta emberi érzékenység.

V. L. nagyon jó rendező. Mindenesetre makacs kitartás dolgozik benne – ez, úgy látszik, a rendező egyik legfontosabb tulajdonsága, és elrejti sebeit, melyeket munka közben kap. Ez tisztességes dolog.

1961. december 15.

V. L.-val most nagyon jól dolgozunk együtt. Minden próba konkrét eredményeket hoz.

A Hamlet próbáján

1961. december 19.

Még a szöveget se tudom tökéletesen, de gyakran türelmetlen vagyok, játszani szeretnék már, nem próbálni. Ilyenkor már csak bizonyos pontokat kellene csiszolgatni, bizonyos – főleg több szereplős jelenetek ritmusát kellene gyakorolni, minden egyéb fölöslegesnek tűnik, hiszen már úgy érzem, hogy "én vagyok Hamlet", a legfontosabb már megvan. Persze be kell még gyakorolni egyes részletek, főleg monológok zenei ritmusát, éreznem kell az egységeket. Bizonyos ritmusokra úgy kell felugrani, mint vágtatás közben a lóra, elkapni egyből a vers meghatározott, pontos iramát, ahogy az artista elkapja a lebgő kötelet. De ezen kívül már csak azt kívánom, hogy játszhassak, megállás nélkül. Nemcsak azért, hogy végre megérezzem, milyen is a szerep – egyelőre még ismeretlen – egésze, hanem azért is, hogy ne legyen már más kapcsolatom a világgal, mint színpad és nézőtér kapcsolata. Csak kelletlenül engedelmeskedem V. L.-nak, aki a részpróbákon is teljességet kíván, nem tudja, hogy ilyenkor az erőltetett hitelesség nem próba, nem valóban előrevivő kutatómunka, hanem kedvetlen produkció, hogy őt megnyugtassam. Többet ér, ha egy szék pontos helyét megállapítjuk, ha egy párbeszéd-töredék mechanikus ritmusát begyakoroljuk, mint ha kiválóan eljátszom neki a nagymonológot, ami úgyis egészen más lesz majd, ha a darabban, a maga helyén, egészen más lelkiállapotban kerülök szembe vele. Megcsalja önmagát, megcsal, elkedvetlenít engem, mert úgy érzem, hogy meg kell őt győznöm valamiről, amiről neki szereposztás előtt kellett volna meggyőződnie, hogy most már velem együtt kockáztasson. V. L.-ból hiányzik kissé a játékos lazasága, a nemtörődöm készenlét az élvezetre, és a fogékonyság valami iránt, ami nem pontosan értelmes.

1962. február 10.

Én a Hecuba monológot akkor mondom jól, ha felidézem magamban V. L. egy arcát. (Először a háziszínpadon oldottam meg ezt a monológot, talán azóta se fénylett úgy. Fél szemmel magam előtt láttam, elég közel, V. L. nem túlságosan kifejező arcát, ahogy önmaga nehézkesebb anyagával küszködve félretorzult, hogy követni tudja az én szenvedélyeim hullámzását, illetve ketten hajtottuk előre egymást, hol ő volt előbb, hol én, arckifejezése nem volt meggyőző, és igaz, ügyetlen rendező-arc volt, csak görcsös fintorokkal, karikatúraszerű vonaglásokkal tudta kifejezni, mit akar, és mégis, vagy talán éppen ezért, szinte irigylésre méltó karikatúraszerűsége miatt – ameddig mi, színészek, sose merünk elmenni – megéreztem benne a megállás nélkül zuhogó szenvedés áradását, úgy kísérte játékomat, mint az autókísérők a bicikliversenyzőket. Ma is, ha magam elé idézem ezt az arcot, mintha gyönyörűen síró hegedűkre bízhatnám magam, csak engednem kell, megy minden.)


A Hecuba-monológot már egyszer megmutattam a blogon, ITT LEHET MEGNÉZNI újra, a poszt legvégén, most már ennek a leírásnak az ismeretében.


Befejezésként olvassunk bele a már a múltkor is említett "Meghal Vámos László és mindenki..." című Gábor Miklós-írásba. Ez is Gábor Miklós kegyetlen szépségű és őszinteségű írásai közé tartozik – illetve rosszul mondom, hiszen rá legelső sorban ez a kíméletlenségig menő őszinteség – saját magával szemben is, sőt legfőképpen! – a jellemző. Mivel visszaemlékezés egy meghalt kollégára, rokonítani lehet a "Szerelmeslevél Bajor Gizihez" című írásához, ami a Bajor Gizi játékai címmel 1971-ben megjelent könyv bevezetőjeként meglehetős hullámokat kavart ugyanezzel a kegyetlen őszinteséggel. A Vámos Lászlóról szóló visszaemlékezésből nagyon nehéz részletet, részleteket idézni, annyira egy tőről fakadt az egész, így elsősorban azt ajánlom az érdeklődőknek, keressék meg egy könyvtárban a Vámos László emlékkönyvet (címe: A tanár úr, jelzete: 792 T 26) és olvassák el az egészet. Hogy mégis érzékeltessek valamit belőle, idemásolom a végét, Gábor Miklós saját kiemeléseivel; ennyit talán ki lehet operálni belőle a lényeg nagyobb meghamisítása nélkül:

... ez a V. L. úgy szerette és úgy csinálta a színházat, mint a gyerek. A kigyúló lámpa kör alakú fénye a vörös bársonyfüggönyön, amikor megszólal a zene, a nagy gesztusok és szavalatok, a harsonák hangja, a pajzsos katonák lábának dobbanása a deszkán, a tragédia égnek tárt karja, arcukat tenyerükbe rejtő fájószívű anyák földre omlása, a maszk és a rútság és a szépség! Ez hozta lázba – igenis: lázba! – Vámos Lacit(!) És a színészek, mi hoztuk őt lázba! Mi, akikkel annyi jót tett, akiket sikerre vitt! Minden évtizedben volt egy vagy több olyan kiemelkedő előadása, amelyre nem úgy emlékszünk, mint rendezői teljesítményre, hanem mint egyik vagy másik színész alakítására. Sztár- és sikercsináló rendező volt V. L., a mi rendezőnk volt, színészeké. Hát kapjátok össze magatokat, emberek! Vámos Laci meghalt! És ha mást nem tudunk, mondjuk szépen a darabcímeket ... és a színészek neveit ... meg a színésznők neveit ... A Királyasszony lovagja ... Figaró ... A vágy villamosa ... Hamlet ... III. Richárd ... Vihar ... Tragédia ... Hegedűs a háztetőn ... A két árva ... és Soós Imre ... Uray Tivadar ... Greguss Zoltán ... Kiss Manyi ... Márkus László ... Pécsi Sándor ... Béres Ili ... Kalocsay Miki ... Kútvölgyi Erzsi ... Psota Irén ... Tolnay Klári ... Bessenyei Feri ...

Mindehhez záró megjegyzésként csak annyit teszek hozzá, hogy Gábor Miklós szavai az 1962-es Hamletre is igazak, sőt, talán erre a Vámos László-rendezésre a legigazabbak, miszerint az előadást elsősorban Gábor Miklós alakításáról tartja számon az emlékezet. Ezért is gondoltam, hogy kis blogomban megpróbálom hangsúlyosan felidézni Vámos László alakját. 

És még egy adalék: a wikipedia szerint Vámos László emléktáblája Budapesten a Katona József utca 27. számú házon található. Hosszú évtizedekig ebben a házban élt Gábor Miklós, neki is van ott márványtáblája.  Szomszédok is voltak ezek szerint, bár az a ház meglehetősen hatalmas, lehet, hogy szomszédként nem is futottak össze...

Prémium :)

Itt küldök egy kis prémiumot annak a nyolc látogatómnak, akik reggel 5-kor tévedtek ide a blogomba :)

Ők biztosan nem más földrészről böngészték a világhálót, mert a statisztika csak európai látogatót mutatott ki ebben az időben, úgyhogy korán kelők (vagy későn fekvők) voltak. Azt nem tudom, hogy véletlenül vagy tudatosan keveredtek-e ide. Esetleg örülnék egy-két visszajelzésnek, hogy milyen megfontolásból és úton kötöttek ki nálam... Ha véletlen böngészők voltak, remélem, lesz köztük, aki állandóvá válik.

És akkor itt a prémium:

Igaz, az énekhang nem Gábor Miklósé, de így is jó nézni, számomra például kedves gyerekkori emlékeket is felidéz...

Legközelebb pedig újra Vámos Lászlóval folytatom a Hamlet-témát.

A Hamlet rendezője: Vámos László

Forrás: magyarszinhaz.hu

Nem ejtettünk még szót az 1962-ben bemutatott Hamlet rendezőjéről, Vámos Lászlóról (1928–1996). A Magyar Színház honlapján így foglalták össze pályáját:

1950-ben a Szí­nművészeti Akadémia rendezőszakának elvégzése után a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1952-től a debreceni Csokonai Színház főrendezője, 1955–1973 között a Madách Színház rendezője, közben 1967-től 1980-ig a Fővárosi Operettszí­nház főrendezője volt. 1982–1990 között a Nemzeti Színház művészeti vezetője, főrendezője. 1994-től a Magyar Állami Operaház főrendezője, 1995-től 1996-ban bekövetkezett haláláig megbí­zott főigazgatója volt.

1960-tól a Színház– és Filmművészeti Főiskola tanára, majd a szí­nházrendezői főtanszak vezetője. 1981-től 1990-ig a Magyar Színházi Szövetség főtitkára

Rendezett drámát, operát, operettet, musicalt. Igen sokoldalú, felkészült művész volt, aki a szí­nház legösszetettebb feladatait magas fokú szakmai tudással, muzikalitással, a látvány iránti érzékenységgel oldotta meg. 1962-es Hamlet-rendezése nemzetközi visszhangot keltett. Vendégrendezőnek az USA-ba, Ausztriába, Németországba, Lengyelországba és Franciaországba is meghí­vták.

A Madách Színházba Gábor Miklós után nem sokkal, 1955-ben szerződött. Tudomásom szerint a Hamlet előtt két közös munkájuk volt: 1956-ban A királyasszony lovagja, 1958-ban pedig a Figaro házassága.

A Madách Színház nagy korszakában aztán a következő produkciók fűződtek kettejükhöz:

Shakespeare: Ahogy tetszik (1964, GM: Jacques)

Bornemissza Péter: Magyar Elektra (1966, GM: Égisztus)

Illyés Gyula: Kegyenc (1968, GM: Valentiniánus császár)

Shakespeare: III. Richárd (1969, GM: címszerep)

Molière: Mizantróp (1971, GM: Alceste)

Ebben az időszakban került színre a Szegedi Szabadtéri Játékokon Madách: Az ember tragédiája (1965 és 1966 nyara, GM: Lucifer).

A későbbiekben, Gábor Miklós kecskeméti évei vége felé még dolgoztak együtt a Lear király szegedi nyári produkciójában (1977, GM: Bolond) és az ennek nyomán készült televíziós filmben, majd Kecskemét után a fővárosban Shakespeare: Vihar című színművében (1980 Várszínház, GM: Prospero) és Cormon–d'Enerry: A két árva (1982 Várszínház, GM: de Linières gróf) című "vadromantikus" darabjában.

Vámos László halála után Hamletje egy – szokása szerint – kegyetlen szépségű írással emlékezett rá a Tanár úr címmel 1997-ben megjelent Vámos László-emlékkönyvben. Hamarosan ebből is idézni fogok és néhány, a Tollal-ból válogatott mondatával megpróbálom végigkísérni a Hamlet próbáit rendező és színész kapcsolatán keresztül.

Mai videónk teljesen más világba vezet. Részletet látunk Bacsó Péter kultikussá vált A tanú című filmjéből, ugyanis ebben Vámos László is látható az idegorvos kis szerepében...
Jelenése 6 perc 10 másodpercnél kezdődik:

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Még szeptember elején kezdtem el itt a blogban Gábor Miklós Hamletjével foglalkozni: a Film Színház Muzsika régi számai segítségével ellátogattunk együtt az első olvasópróbára és az első színpadi próbára. Azóta sok másról volt itt szó, de most térjünk vissza a Hamlethez, mert azt hiszem, ez az a téma, ami összességében a legtöbbször fog előkerülni ezen a blogon: annyira kimeríthetetlen, mint amennyire Gábor Miklós alakítása volt.

Ma Gábor Miklós: Tollal című könyvéből szeretnék néhány részletet idézni. Megpróbálom a legjellemzőbb bekezdéseket kikeresni annak érzékeltetésére, hogy hogyan élte meg a próbaidőszakot. Az első bejegyzés 1961 május végén még a próbák megkezdése előtt íródott, az utolsó pedig pár nappal a premier előtt.

1961. május 31.

Azt kell eljátszani, amiért Shakespeare szükségét érezte, hogy megírja és azt a gyönyörűséget kell érezni, amit ő érezhetett, amikor befejezte és végiglapozta: a sokaságnak és egységnek elégedett gyönyörét.

Az új színház színpadán kell majd eljátszanom, ezen az újdonságtól, mészszagtól és Brecht keresztségétől minden intimséget nélkülöző színpadon.

Saját megjegyzésem: ez a színpad, ez a színház a ma is Madách Színháznak nevezett intézmény az Erzsébet körúton, amelynek éppen a Hamlet és annak a korszaknak sok nagy előadása adott patinát. De sokszor úgy érzem, hogy ebben a nagy átkeresztelős világban ennek a színháznak kellene valami más nevet találni, ami jobban kifejezné mai profilját, mert az bizony nem az, mint akkor volt...

De térjünk vissza Gábor Miklós könyvéhez:

1961. november 16.

– Most először irigyellek – mondja valaki. – Amit most csinálsz, az a legjobb, amit ember kaphat.

Mennyire tudom!

1961. november 21.

Már nem is szöveg ez, inkább partitúra! Mintha rítust teljesítenél. Mint  a karmester, aki Mozartot vagy Bachot dirigál: kellemes és ünnepélyes kötöttséget érzel, ugyanakkor szinte kézzelfoghatóan tapogatod munkád szabadságát, hisz úgy érzed, minden egyéni hangsúlyodnak, értelmezésednek, eddig nem próbált kötésnek és ritmusnak "világrengető" jelentősége van. Tisztelet és tiszteletlenség a hagyománnyal szemben. És amikor a legtiszteletlenebb vagy, amikor leginkább önmagadra hallgatsz, éppen akkor érzed, hogy magának Shakespeare-nek a kezét fogod, hogy arra figyelsz, amit ő személy szerint neked mond.

1961. december 22.

Már itt a türelmetlenség és menekülni vágyás ismert premier előtti hangulata. És a jó mesteremberi érzés: ezt pedig határidőre el kell végezni!

Közeleg a pillanat, amikor oda kell dobnom a gyeplőt az ismeretlennek!

1962. január 10.

Számítok-e a sikerre, melyre környezetem hetek óta előkészít? Persze megfordul a fejemben minden. De a legtöbb, amire számítok, vagy inkább, amit kérek magamban a közönségtől, sajtótól, kollégáktól, a világtól: ne rontsák meg bennem a diadalmas és gyerekes érzést, hogy "én vagyok Hamlet". Hagyjanak engem minden este újra meg újra azzal a laza, szabad játékkészséggel felsétálni a színpadra, amivel ma felsétáltam. Szeressenek úgy, mint az anyám ma délelőtt.

Legközelebb az előadás rendezőjéről, Vámos Lászlóról lesz szó.

Mai néznivalónk a megvalósult előadásból az 1. felvonás 4. jelenetének eleje: Hamletnek megjelenik apja szelleme:

Alázatosan jelentem - újra

Alázatosan jelentem, hogy elkezdtem olvasni Bóka László "Alázatosan jelentem" című regényét. Bocsánat ezért a rossz viccért, de nem bírtam ellenállni...

Júniusban emlékeztem meg erről a filmről, amit sajnos azóta sem sikerült megnéznem. Egy kedves olvasó javaslatára kezdtem el viszont végre olvasni a regényt, amit már nyáron is terveztem – bár nem valószínű, hogy a közeljövőben össze tudom hasonlítani a filmmel, ami legalább harminc, de lehet, hogy negyven éve sehol nem hozzáférhető. Azért előbányásztam még néhány korabeli filmkritikát, így gondoltam, hogy fordítsunk még egy kis figyelmet erre a filmre itt a blogon, legalább elméletben.

A regénynek viszonylag az elején tartok, az ötszázötven körüli oldalszámból még csak a százharmincadiknál, de már kezdem érezni a könyv stílusát, általános világát. Úgy tűnik, rendkívül lassan bontakoznak a dolgok, események, emberek, amiért az író időnként bocsánatot is kér, mégsem unalmas, inkább nagyon is szemléletes és atmoszférateremtő. De azért arra kíváncsi lennék, hogy ebből hogyan lehetett filmet csinálni.

A forgatókönyvet egyébként maga Bóka László írta, aki a legautentikusabb személy ebben, úgyhogy nyilván igyekezett mindent kihozni azon a téren, hogy megmaradjanak a regény erényei és jellegzetes hangulata, de mégis filmszerű legyen.

Ehhez képest Mesterházi Lajos, maga is drámaíró, ezt írta a Népszabadság 1960. október 2-i számában megjelent kritikájában:

Erkölcsi zsánerképek sorozata marad mindebből, elvész – mert feszültség nélkül lobban – a benne [a regényben] rejlő igen értékes tragikomikus drámai anyag.

Ám hozzáteszi: megérdemli a film, hogy foglalkozzunk ezzel a dramaturgiai hibával, mert részleteiben igazán művészi munkát láthatunk a rendezőtől, az operatőrtől és emlékezetes színészi alakításokat:

A legénység vallatása, a leánykérés, a kocsmai jelenetek, a gyakorlótéri képek, Zoltán "udvarlása" – és sorolhatnám tovább – mind igen gondosan kidolgozott, lélektanilag pontos, képben jól komponált, légkörükben szinte megborzongatóan hiteles részletek. A dramaturgiai gyenge következtében egy kicsit széteső zsánerképek sora lett a film, bár kétségtelen: igényes, művészi, meggyőző zsánerképek sorozata. Ezeknek a részleteknek köszöni, hogy jól fogadja a filmet a közönség.

Gábor Miklós a sógornőjét játszó Ruttkai Évával

Ugyancsak a dramaturgia területén marasztalja el a filmet a Népszava 1960. szeptember 22-i számában Szombathelyi Ervin, ám a filmi megvalósítást és a színészi alakításokat, különösen Gábor Miklósét így dicséri:
A rendező, Szemes Mihály, a forgatókönyvhöz híven a középponti figurára összpontosította a figyelmét. Az adott jellemet sikerült is teljes értékűen kibontani. A figura statikusságán azonban mit sem igyekezett változtatni. A szereplők közül kiemelkedik Gábor Miklós. Benedek őrnagy alakját nagyon érett színészi eszközökkel kelti életre, gesztusai, hanghordozása mindig a figura belső lényegéből fakad. Mellette Uray Tivadar Krucsay-Krebsze a másik kitűnő színészi teljesítmény. Ő is pontosan érzi, mennyi elég, hogy ne váljék játéka az ütődött horthysta főtiszt karikatúrájává. Ruttkai Éva szerepével mostohán bánt a forgatókönyv. Így minden művészi igyekezete ellenére nem tud szerepébe több színt keverni. A népes szereplőgárdából kiemelkedik Basilides Zoltán, Makláry Zoltán, Szirtes Ádám, Pálos György és Psota Irén. Szécsényi Ferenc fényképezése színvonalas, ötletességét néhány mutatós felvétel dicséri.

A film forgatása közben képes riport jelent meg a Film Színház Muzsikában Gábor Miklóssal, ezt már egyszer megmutattam, de érdemes újra átolvasni, ITT MEGTALÁLHATÓ .

Szinkron-Csongor

A közelmúltban megpróbáltam összeszedni Gábor Miklós szinkron-szerepeit. A filmek mellett találtam még egy érdekes közreműködést, ahol tulajdonképpen szinkronhang is volt, meg nem is :)

1974-ben az Állami Bábszínház bemutatta Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének báb-változatát, méghozzá olyan módon, hogy  az előadás hangját előre rögzítették. Csongor szerepére Gábor Miklóst kérték fel.

A dolog érdekes, mert bár ő valamikor az ötvenes évek végén, vagy a hatvanas évek elején egy csodálatos rádiófelvételben már megszemélyesítette Csongort, ez a szerep 1974-ben számára elég későinek tűnik. Persze a hangjával nyilván el tudta hitetni, de azért kíváncsi lennék, a felvétel készítésekor mennyire hagyatkozott rutinjára, a régi emlékekre és mennyire kellett megbirkóznia azzal, hogy Csongor ekkor már tényleg nem igazán az ő szerepe, legalább is a papírforma szerint. És persze alkalmazkodnia kellett a bábelőadás koncepciójához, bár nyilván nagyobb szabadsága volt, mint egy filmszereplő utólagos szinkronizálásakor.

A többi szereplő hangját többnyire az a művész szólaltatta meg, aki az illető bábot mozgatta. Tünde a csodálatos emlékezetű Havas Gertrúd volt, a magyar gyerekek sok nemzedéke fülében, lelkében élő Mazsola...

Olvassunk bele Demeter Imre hosszabb cikkének kritikai részébe (megjelent a Film Színház Muzsika 1974. 16. számában), amely választ ad a Gábor Miklóssal kapcsolatban megfogalmazott kételyekre is:

A hangok mércéjét a vendégként meghívott Gábor Miklós adja, faustian töprengő, filozófikus-elégikus Csongort játszik el a szövegében. Mint Sinkovits Imre Háry János szövegével, úgy Gábor Csongor hangjával viszi magával a Bábszínház kitűnő színészeit. A prózai színjátszás egyik legjelesebb egyénisége nem kiemelkedni, hanem kiemelni, egységes szövegmondást teremteni akar az előadásban.

Hát igen, az ember Gábor Miklósban soha nem csalódik...

Amúgy a rendezés érdekessége volt, hogy a három vándor, a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós is az ő hangján szólalt meg, mint a küzdő-vándorló Csongor belső monológja – ennek tudatában még érthetőbb, hogy miért az ő hangját választották. Csak zárójelben jut eszembe, hogy Kulka János, akit talán a leginkább érzek Gábor Miklós örökösének, sem fiatalon személyesítette meg Csongort a színpadon.

Ismerkedjünk meg az előadás többi szereplőjével is Demeter Imre szemüvegén keresztül:

Csongor bábjával Erdős István

A Csongor-bábot szépen, elegánsan mozgatja Erdős István. Havas Gertrúd (Tünde) líraian finom, érzelemgazdag játékában a szövegmondás és a bábmozgatás egysége, harmóniája kitűnő. Mulatságos és jellemfestő Elekes Pál pompás Balgája – hangban, mozgásban is elsőrendű, akárcsak Szőllősy Irén ízesen, igényesen, mesteri légkört teremtő Ilmája – kiváló bábalakítás. Mirigy hangjában Bánd Anna nemcsak gonoszságot, de emberi szomorúságot is tolmácsol, a bábmozgatásban Kardos Melinda igen jó, széles gesztusokkal fejezi ki ezt a jellemet. A három ördögfióka szerepében egyéni karaktert formál s az ebadták viháncolását, morgásait hangban és játékban kiválóan ábrázolja Pataky Imre, Gruber Hugó és B. Kiss István.

A Bábszínház még az 1960-as évek közepén kezdte meg felnőtteknek szóló előadásait. S bár ez a blog Gábor Miklósról szól, érdemes egy mondatban kitérni arra, hogy milyen csodálatos korszak kezdődött el akkor a magyar bábművészetben. Talán majd írok erről a másik blogomban, mert örömmel tapasztalom, hogy több akkori, zenei fogantatású előadás ma is él a most Budapest Bábszínháznak nevezett színház műsorán.

A Bábszínház honlapját nézegetve azt találtam, hogy a Csongor egykori szereplői közül Erdős István és Gruber Hugó ma is tagja a társulatnak. Szép lenne, ha valamilyen módon eljutna hozzájuk ez a kis írás és volna kedvük elmesélni hozzászólásként, hogyan emlékeznek az előadásra és Gábor Miklósra.

Még adós vagyok a Csongor és Tünde stábjának fontos tagjaival.

Vörösmarty drámai költeményét bábszínpadra alkalmazta Szilágyi Dezső, a színház akkori igazgatója. A bábokat és az előadás egész képi világát Koós Iván tervezte. Az előadáshoz eredeti kísérőzenét írt Szöllősy András. Rendezte Szőnyi Kató.

Az idő ablakai - külföldi visszhangok

Még áprilisban adtam egy általános áttekintést az első magyar sci-fi filmalkotásról. Az 1969-ben bemutatott film Az idő ablakai címet viseli. Rendezte Fejér Tamás, főszereplő – természetesen – Gábor Miklós.

Beata Tyszkiewicz, Krystyna Mikolajewska, Ivan Andonov, Gábor Miklós

Érdemes röviden átfutni ezt a régi írást, mert most néhány  egészen rövid külföldi sajtóvisszhang-részletet szeretnék megmutatni.

Csalódást okozott az első magyar tudományos-fantasztikus film, amelynek burkolt erőlködése Hollywoodból is jöhetett volna. (Frankfurter Allgemeine Zeitung 1969. július 30.)

A film éppen olyan volt, mint azok a ruhadarabok, amelyekbe a szereplőket öltöztették: maradi és fantáziátlan nyugati konfekció... (Süddeutsche Zeitung, München, 1971. december 10.)

A magyar film nagyvonalú, ám mégis primitív... (Bianco e Nero. Roma, 1970. 1/4. szám)

De nézzünk más magyar kritikát is, mert a múltkor csak a Film Színház Muzsikában megjelent cikkből idéztem.

Az alkotók bebizonyították, hogy műtermi űrállomások, süvöltő csészealjak, búvárruhás églakók nélkül, csupán a gondolat erejével, szerény technikával is létre lehet hozni, ami minden science fiction követelménye kellene legyen, a hiteles szituációt és a tartalmas mondanivalót. (Hegedűs Zoltán. = Népszabadság, 1969. október 23.)

Vele szemben:

A kommersz, a felemásság, a felületesség túlságosan átüt az egészen, semlegesíti az itt-ott felbukkanó gondolatot. (Rajk András. = Népszava, 1969. október 23.)

Igazságot csak úgy tudnánk tenni – legalább is magunkban – ha megnézhetnénk a filmet. De ez is az "eltűnt" alkotások közé tartozik, mert, bár egészen biztosan megvan a kópiája, nem tűnt fel a televízióban és/vagy a video- és DVD-kínálatban évtizedek óta...

Gábor Miklós, a szinkronszínész

Gábor Miklós szerintem viszonylag keveset szinkronizált, holott a szakma és a nagyközönség szemében egyaránt a legszebben beszélő színészeink közé tartozott – nem mintha ez lenne az egyedüli kritériuma ennek a fajta színészi munkának. Könyveiben sem emlékszem, hogy nyomát találtam volna, mit jelentett számára ez a tevékenység, de azért megpróbáltam összekotorgatni szinkronszerepeit.

 

 

A Múló évek című film szinkronizálása 1958-ban, Ruttkai Évával

 

Legfőbb forrásom EZ AZ OLDAL volt. Amúgy pedig a magyar szinkronizálás történetéről EZEN AZ OLDALON rendkívül sok érdekes dolog olvasható, érdemes olvasgatni, böngészgetni.
Listám valószínűleg nem teljes, de olyan nagyon sok minden szerintem nem hiányzik. Ha átfutom, néhány dologra azért fel lehet figyelni – annak ellenére is, hogy fogalmam sincs, hogyan zajlott akkoriban egy-egy szinkronszerepre való felkérés és mennyire volt e tekintetben (is) kiszolgáltatott a színész. Nos, mindezek ismerete nélkül az látszik, hogy a szinkronrendezőknek Gábor Miklós nagyrészt okkal jutott eszébe. Gondolok itt elsősorban Max de Winter szerepére, amelyet Laurence Olivier személyesített  meg Hitchcock filmjében.

Olivier után említsük meg, hogy Gábor Miklós a humánus ügyvédet megszemélyesítő Paul Scofield magyar hangja is volt a Herman Melville kisregényéből készült Bartleby című filmben.

Maradva a legendás neveknél, négyszer szinkronizálta Marcello Mastroiannit. A 8 és fél értelmiségi-művész figurája mellett nagy és formabontó ötlet volt Gábor Miklóst felkérni a Válás olasz módra című, Pietro Germi által rendezett filmre, ahol Mastroianni egy zseniális karakteralakítását elevenítette meg magyarul, ugyanolyan pazar módon. Nem tudom, megvan-e még az a hangsáv; én körülbelül gimnazista koromban láttam-hallottam így ezt a filmet és máig emlékszem rá.

A nagy, szinte már mitikus férfiszínészek közül ott látjuk még  a  listában Gary Cooper és Cary Grant nevét, akik a kamasz Gábor Miklós ideáljai voltak. Kíváncsi lennék, munka közben milyennek látta őket, színészi eszközeiket. Van még egy legendás név, aki viszont a papírforma szerint nem az ő szerepe lenne: Fred Astaire. De sajnos fogalmam sincs, itt milyen jellegű karaktert kellett hangban megelevenítenie, mert persze a felsoroltakból több filmet nem is láttam, vagy csak gyerekkoromban. Ilyen például az Óz. Bár ezt a filmet különböző televíziók ma is gyakran műsorukra tűzik, főleg karácsony táján, de már nem az először készült szinkronnal. Akkor régen Váradi Hédi volt Dorothy, Gábor Miklós pedig a Bádogember hangja.

Jó lenne újra látni a Szentivánéji álom Reinhardt által jegyzett filmváltozatát, amelyben Gábor Miklós Lysandert szinkronizálta; a szerepet még az 1950-es évek elején a Nemzeti Színház tagjaként színpadon is játszotta, míg a szinkron kicsit később, 1962-ben készült.

Érdekes, hogy a Santiagó felett esik az eső című filmről egyáltalán nem hallottam, pedig akkoriban, főiskolás és pályakezdő koromban rengeteg szó esett a chilei puccsról és Allende elnök meggyilkolásáról, amiről ez a film szól. Nekem időben legutolsó szinkron-élményem A kaktusz virága című filmben a Walter Matthau által életre keltett, szívtiprónak látszani akaró fogorvos hangja. Ebben a filmben újból partnerek lettek Ruttkai Évával, aki Ingrid Bergmant szinkronizálta. Mostanában könnyen hozzáférhető a film, így megfigyelhetjük tökéletes összjátékukat a látható szereplőkkel és egymás között is...

Végül itt a lista az eddig fellelt szinkronszerepek felsorolásával. Ha valaki emlékszik másra is, ossza meg velem!

 

A 2011-ben készített jegyzéket 2023. januárjában kiegészítettem, nagyon sok adattal frissítettem!! Sorrend: a szinkron elkészülésének éve, ezzel az évszámmal kezdődik a leírás.

 

1949:

DÖNTŐ FORDULAT – Szovjet film (1949), rend. Fridrik Ermler.

GM Mihail Djerzsavin szinkronhangja Muravjev szerepében.

 

1949:

IFJÚ GÁRDA – Szovjet film (1948), rend. Szergej Geraszimov.

GM Viktor Hohrjakov magyar hangja Procenko szerepében

 

1955:

A FÉLELEM BÉRE – Francia film (1953), rend. Henri-Georges Clouzot.

GM Yves Montand szinkronhangja Mario szerepében

 

1955:

RÓMAI LÁNYOK – Olasz film (1952), rend. Luciano Emmer.

GM Marcello Mastroianni szinkronhangja Marcello Sartori szerepében 

1956:

SZÖKEVÉNYEK – Francia film (1955), rend. Jean-Paul Le Chanois.

GM Francois Périer szinkronhangja Francois szerepében.

1958:

MÚLÓ ÉVEK – Szovjet film (1958), rend. Lev Kulidzsanov.

GM Jevgenyij Matvejev szinkronhangja Konsztantyin szerepében

 

1960:

AZ ELVARÁZSOLT HERCEG – Tadzsik (szovjet) film (1959), rend. Amo Bek-Nazarvan.

GM Gurgen Tonunts szinkronhangja Naszreddin Hodzsa szerepében

 

1960:

A KUTYÁS HÖLGY – Szovjet film (1960), rend. Joszif Hejfic.

GM Alekszej Batalov szinkronhangja Dmitrij Gurov szerepében.

 

1960:

ÓZ, A CSODÁK CSODÁJA – Amerikai zenés film (1939), rend. Victor Fleming, Richard Thorpe, King Vidor.

GM Jack Haley szinkronhangja Hickory és a Bádogember szerepében 

1960:

RÓZSÁK AZ ÁLLAMÜGYÉSZNEK – Nyugatnémet film (1959), rend. Wolfgang Staudte.

GM Walter Giller szinkronhangja Rudi Kelinschmidt szerepében

 

1960:

SZENT JOHANNA – Amerikai-angol film (1957), rend. Otto Preminger.

GM Richard Widmark szinkronhangja a Dauphin szerepében.

 

1962:

SZENTIVÁNÉJI ÁLOM – Amerikai film (1935), rend. Max Reinhardt.

GM Dick Powell szinkronhangja Lysander szerepében. 

1962:

VÁLÁS OLASZ MÓDRA – Olasz film (1961), rend. Pietro Germi.

GM Marcello Mastroianni szinkronhangja Ferdinando Cefalu szerepében.

1963:

TŐR ÉS KÖPENY – Amerikai film (1946), rend. Fritz Lang.

GM Gary Cooper szinkronhangja Alvah Jesper szerepében.

1964:

EGY NŐ A HAJÓN – Lengyel film (1964), rend. Andrzej Munk.

GM a Narrátor szinkronhangja

 

1966:

SCOTT KAPITÁNY – Angol film (1948), rend. Charles Frend.

GM John Mills szinkronhangja Scott kapitány szerepében.

 

1967

FORGÓSZÉL – Amerikai film (1946), rend. Alfred Hitchcock.

GM Cary Grant szinkronhangja Devlin/Alex szerepében

 

1969:

[NYOLC] 8 ÉS FÉL – Olasz film (1963), rend. Federico Fellini.

GM Marcello Mastroianni szinkronhangja Guido Anselmi szerepében

 

1971:

A KAKTUSZ VIRÁGA – Amerikai film (1969), rend. Gene Saks.

GM Walter Matthau szinkronhangja dr. Julian Winston szerepében

 

1972:

BÁRSONYOS BŐR – Francia film (1964), rend. Francois Truffaut.

GM Jean Desailly szinkronhangja Pierre szerepében.

 

1972:

NAPRAFORGÓ – Olasz-francia-szovjet film (1971), rend. Vittorio de Sica.

GM Marcello Mastroianni szinkronhangja Antonio szerepében. 

1974:

A ROSSZHÍRŰ HÁZIASSZONY – Amerikai film (1962), rend. Richard Quine.

GM Fred Astaire szinkronhangja Franklyn Ambruster szerepében.

 

1977:

SANTIAGO FELETT ESIK AZ ESŐ – Francia-bolgár film (1976), rend. Helvio Soto.

GM Riccardo Cucciola szinkronhangja Olivares szerepében.

 

1979:

BARTLEBY – Angol film (1970), rend. Anthony Friedman.

GM Paul Scofield szinkronhangja a Főnök szerepében

 

1984:

A MANDERLEY-HÁZ ASSZONYA – Amerikai film (1940), rend. Alfred Hitchcock.

GM Laurence Olivier szinkronhangja Maxim de Winter szerepében

Donna Diána, ahogyan Gábor Miklós látta

Még májusban számoltam be a Madách Színház egy 1959-es előadásáról, Moreto: Donna Diana című darabjáról. IDE BELINKELEM ezt az írást, érdemes újra átfutni, és különösen a képeket megnézni.

Ezen a héten többen is rákattintottak erre az oldalra, így gondoltam, hogy frissítek hozzá valamit, mert hirtelen eszembe ötlött Gábor Miklósnak egy régi interjúja, amelyben az ebben a darabban játszott szerepéről is szót ejtett.

Ez a riport a Film Színház Muzsika 1960. évi 29. számában jelent meg. Illés Jenő faggatta Gábor Miklóst "szerepeiről s a korszerű színházról". Ebben a beszélgetésben került elő a darab és benne a férfi főhős, Don Carlos figurája, amelyről így beszélt alakítója:

... ha csak egy "szerelmes hős" eljátszása lett volna az eszményem, belefáradtam volna. Egyrészt azonban szabadon engedtem a fantáziámat, másrészt egy ötlettel igyekeztem az ábrázolás szellemes kétértelműségét megteremteni. A maszk és szakáll, amit használok, pontosan ilyen a Greco-arcképeken. A hajviselet is nagyjából hasonló, de egyúttal egy kicsit modern is ez a frizura. Így játékban és külsőben sikerült a jelen és a múlt szatirikus keveredését hangsúlyozni, kicsit persziflálni a történelmi elemeket.

Hát akkor nézzük egymás mellett El Greco-t és Gábor Miklóst:

Sajnos, ennél szebben nem tudtam egymás mellé tenni a képeket, sehogyan sem sikerült méretben összehozni őket... De talán nem is ez a fontos :)

Mint nem túl régen ÍRTAM, ezt az előadást egyenesben közvetítette a Magyar Televízió 1960. január 16-án. De jó lenne látni...

Televíziós színházi közvetítések, 1970-es évek

Két részben már összefoglaltam, hogy a Magyar Televízió műsorában milyen színházi közvetítéseket láthatott a közönség Gábor Miklós szereplésével. Az ELSŐ RÉSZ a hőskor, az 1950-es évek végének és az 1960-as évek elejének ilyen eseményeit tartalmazza – meglepő címekkel! Csak az akkori technika még nem volt alkalmas arra, hogy ezek a felvételek meg is maradjanak az utókornak.

A MÁSODIK RÉSZ az 1962-től 1969-ig képernyőre került színházi közvetítéseket tartalmazta. Ezek közül néhány nagyon fontos szerencsére megmaradt, ám több fontosat később takarékossági okokból letöröltek.

Sajnos, hasonló lett a sorsuk a következő évtized színházi közvetítései nagy részének is.

Akkor kezdem a listát, ezeket az előadásokat láthatta az akkori televíziónéző közönség:

1971. január 5.

Gorkij: Éjjeli menedékhely (Madách Színház)

Szatyin: Gábor Miklós, Luka: Pécsi Sándor, Báró: Mensáros László, Színész: Dégi István. Rendezte Ádám Ottó

1971. október 16.

Agatha Christie: Eszményi gyilkos (Madách Kamaraszínház)

Gábor Miklós első rendezésében Horesnyi László és Vass Éva

Főszereplők: Vass Éva, Ilosvay Katalin, Káldy Nóra, Bálint András, Horesnyi László, Fenyő Ervin. Rendezte: Gábor Miklós

1973. január14.

Moliere: A mizantróp (Madách Kamaraszínház) 

Alceste: Gábor Miklós, Celimene: Domján Edit, Philinte: Márkus László. Rendezte Vámos László

1973. november 23.

Szophoklész: Oidipusz király

Oidipusz: Gábor Miklós, Iokaszté: Psota Irén, Kreon: Huszti Péter, Teiréziasz: Pécsi Sándor. Rendezte Ádám Ottó

1975. január 2.

Schiller: Don Carlos (Katona József Színház, Kecskemét)

Fülöp király: Gábor Miklós, Don Carlos: Farádi István, Erzsébet: Sára Bernadett, Posa: Trokán Péter. Rendezte Ruszt József

NÉZZÜNK BELE!  Gábor Miklós és Sára Bernadett jelenete...

1975. október 21.

Karinthy Ferenc: Szellemidézés (Madách Kamaraszínház)

Donáti Sándor: Gábor Miklós, Csilla: Psota Irén, Holczer: Bálint András, Rika: Piros Ildikó. Rendezte Lengyel György

1976. március 16. 2. műsor

O'Neill: Boldogtalan hold (Katona József Színház, Kecskemét)

Tyrone: Gábor Miklós, Josie: Pécsi Ildikó. Rendezte Ruszt József

1978. június 3. 2. műsor

Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon (Katona József Színház, Kecskemét)

Kis János: Andorai Péter, Vinczéné: Vass Éva, Zsuzsi: Vándor Éva. Rendezte Gábor Miklós

Ezek közül, amennyire én tudom, megmaradt az Oidipusz király, amit közönség nélkül rögzítettek, valamint a kecskeméti Don Carlos. A Don Carlosnak éppen legeslegutolsó előadásán, 1974 novemberében készült a televíziós felvétel, én pedig ott ültem a színházban az első sorban! A felvételt aztán 1977-ben újra lejátszotta a Magyar Televízió, majd több évtized szünet után a közelmúltban a Filmmúzeum tv-csatorna tűzte műsorára.

A többi felvétel sorsáról nincsen tudomásom. Micsoda kincsek lennének, hiszen szinte valamennyi legendás előadás volt...

A múltkor hivatkozott forrásban, az MTV ARCHÍVUM internetes oldalain ezeket a közvetítéseket találtam. Én azonban határozottan emlékszem még néhányra, amelyek náluk nem szerepeltek, illetve egy előadás keresztmetszetéről egy másik forrást találtam. Ezek közül az előadások közül néhány még a hatvanas évekre esett. Egyelőre a színházi bemutatásuk sorrendjében írom ide őket és talán később találok bizonyítékot is a közvetítésre (az évszám egyelőre a premier éve):

Shakespeare: Ahogy tetszik (Madách Színház, 1964)

Rosalinda: Béres Ilona, Orlando: Tordy Géza, Jacques: Gábor Miklós. Rendezte Vámos László

Erre azért emlékszem, mert körülbelül 1963-ban közvetítette a televízió a darabot a Színművészeti Főiskola vizsgaelőadásában. Ott is Béres Ilona volt Rosalinda és azt az előadást is Farkas Ferenc remek dalaival játszották. Tíz éves voltam és magát a darabot is ekkor ismertem meg; amikor pedig körülbelül két évvel később a Madách Színházból közvetítve újra láttam, már ismerős volt és a dalok is a fülemben voltak.

Füst Milán: Negyedik Henrik király (Madách Színház, 1964)

Henrik: Gábor Miklós, Berta: Domján Edit, Hohenstaufen: Ajtay Andor. Rendezte Pártos Géza

A televízió nem közvetítette az egész előadást, csak egy keresztmetszet készült még valamikor az 1960-as évek közepén, Füst Milán bevezetőjével. Forrás: Rádió és Televízió Újság 1971. 13. szám, beszélgetés Fellegi Tamással, a televízió művészeti- és filmosztályának helyettes vezetőjével.

Vészi Endre: Statisztika (Irodalmi Színpad, 1967)

Dr. Avedix: Gábor Miklós, Lívia: Vass Éva. Rendezte Simon Zsuzsa
Ez egy egyfelvonásos darab volt, "Az oroszlán torka" című darabbal egy estén játszották az Irodalmi Színpadon.

Füst Milán: Catullus (Madách Színház, 1968)

Catullus: Mensáros László, Metellus: Gábor Miklós, Clodia: Domján Edit. Rendezte: Pártos Géza

Scribe: Sakkmatt (Madách Színház, 1970)

Bolingbroke: Gábor Miklós, Marlborough hercegné: Tolnay Klári, Anna királynő: Domján Edit. Rendezte Kerényi Imre

Az 1978 utáni közvetítéseket kicsit nehezebb lesz kinyomozni,  mert a legfőbb forrásom csak addig vette számba őket; de már van több adatom, úgyhogy folytatom a témát :)

Televíziós színházi közvetítések, 1960-as évek

Az elmúlt alkalommal azt a felfedezésemet osztottam meg olvasóimmal, hogy a Magyar Televízió hőskorában milyen Gábor Miklós főszereplésével színre került színházi előadásokat láthatott a közönség. Ezeket akkor még nem tudták rögzíteni, sajnos... Bár, ha tudták is volna, lehet, hogy akkor sem maradtak volna fenn az utókornak, hiszen a későbbi előadások közül is nagyon sokat letöröltek...

De folytatom a listát a színházi közvetítésekről, az 1960-as évek elején tartunk – hátha időközben valami előkerül közülük. Mint már írtam, fő forrásom az ITT MEGNYITHATÓ WEBOLDAL volt. Érdemes benne böngészgetni, a televízió történetének más területekről is sok mindent megtudhatunk éves, vagy féléves fejezeteiből a kezdetektől 1978-ig. Az pedig különösen érdekes, ha az ember bizonyos televíziós személyiségekre és műsorokra még emlékszik is boldogult gyerek-, vagy tinédzser-korából...

Az 1960-as évek legnagyobb színházi sikerének, a Vámos László által rendezett Hamletnek a televíziós közvetítésével ebben a forrásban nem lehet találkozni, ám a felvétel annak idején elkészült, sőt, megúszta a lomtalanítást és ma is hozzáférhető. Persze fekete-fehérben. Akkor, amikor elkészült, úgy döntöttek, hogy a felvétel nem sikerült elég jól, mármint technikailag, így soha nem került adásba, csak alkalmanként néhány részlete – ezért maradt ki a színházi közvetítések felsorolásából. Hogy tényleg létezik, itt a bizonyíték:

És ahol ez van, ott gyakorlatilag a teljes előadás megtekinthető :)

De folytassuk az 1960-as évek színházi közvetítéseit időrendben:

1963. március 6.

Remarque, Erich Maria: Az utolsó állomás (Madách Színház)

Anna Walter: Tolnay Klári, Ross: Gábor Miklós, Gréte: Gombos Katalin. Rendezte Both Béla.

1965. július 14.

Shaw, G. B.: Tanner John házassága (Madách Színház)

Tanner: Gábor Miklós, Anna: Vass Éva, Mendoza: Pécsi Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

Ezt a felvételt újból sugározták 1968. február 27-én. Szerencsére azok közé tartozik, amelyek szintén túlélték a kigyomlálást a következő, szintén zseniális előadással együtt:

1967. július 22.

Brecht, B. – Weill, K.: Koldusopera (Madách Színház)

Bicska Maxi: Gábor Miklós, Polly: Psota Irén, Peacock: Pécsi Sándor. Rendezte Ádám Ottó.

Pillantsunk bele ebbe is:

1969. augusztus 9.

Molnár Ferenc: Színház – három egyfelvonásos (Madách Kamaraszínház)

1. Előjáték a Lear királyhoz 2. Marsall 3. Az ibolya.

Főszereplők: Gábor Miklós, Márkus László, Mensáros László, Domján Edit. Rendezte: Vámos László

Úgy tűnik, ez áldozatul esett a nagytakarításnak...

1969. szeptember 9.

Illyés Gyula: Kegyenc (Madách Színház)

Maximus: Mensáros László, Júlia: Tolnay Klári, Valentinianus: Gábor Miklós. Rendezte Vámos László.

Ez az előadás is fennmaradt, legalábbis olyan jó másfél-két évtizede egyszer leadta a televízió – hogy melyik, már nem emlékszem, de akkor felvettem magamnak videokazettára. Csak át kellene másoltatnom DVD-re, mert a videóm már elromlott...

Legközelebb innét folytatom!

Színházi közvetítések a televízió hőskorában

Kellemes meglepetésként fedezem fel mostanában, hogy a Duna2 TV-t újra lehet nézni, sőt, remek régi színházi közvetítések és filmek szerepelnek műsorán – köztük sok olyan, amit ezer éve sehol nem lehetett látni. Igaz, eléggé a késő esti órákban, de a DVD-s, műsorrögzítős világban egy kis odafigyeléssel, beprogramozással simán elérhetően. Gábor Miklós-os műsorral ugyan még nem találkoztam, de ha a csatornának ez a törekvése megmarad, akkor remélem, hogy őt is láthatom, esetleg olyan filmjeiben vagy nagy színpadi szerepeiben, amelyeket még nem, vagy csak tinédzserkoromban láttam. Kedves Duna TV, esetleg tudok javaslatokat tenni ez ügyben...

Ez a felfedezés adta az apropót, hogy megpróbáljak utánanézni, annak idején Gábor Miklós milyen színházi előadásairól készült egyáltalán televíziós felvétel. Persze tudjuk, hogy közülük sok mindent kiselejteztek, pótolhatatlan veszteséget okozva, de azért érdekes lehet, hogy mégis milyen alakításaival találkozhatott mondjuk a vidéki közönség legalább a televízióban.

A kutatás mindjárt az elején egészen döbbenetes eredményeket hozott. Már az 1950-es évek végén elképesztő televíziós közvetítések említésével találkoztam, és nemcsak Gábor Miklóssal kapcsolatban. Ugyanis a hazai televíziózásnak ennyire a hajnalán még kevés televíziós filmet készítettek; inkább kiszálltak egy-egy színházba és onnét közvetítettek előadásokat. Ám az utókor ezekben semmiképpen nem részesülhet (sajnos), mert a technika akkori fokán csak közvetítésre volt képes a televízió, de az anyag rögzítésére, megőrzésére még nem. De így, egyenesben azért közvetítették a következő előadásokat (persze ki tudja, technikailag milyen minőségben, de azért én úgy is elfogadnám őket):


1958. január 7.
Victor Hugo: A királyasszony lovagja (Madách Színház). Ruy Blas: Gábor Miklós, Mária királyné: Tolnay Klári, Don César: Darvas Iván, Don Salluste: Uray Tivadar. Rendezte Vámos László.


1959. április 23.
Beaumarchais: Figaro házassága (Madách Színház). Figaro: Gábor Miklós, Zsuzsi: Gombos Kati, Gróf: Uray Tivadar, Grófné: Tolnay Klári, Cherubin: Vass Éva. Rendezte: Vámos László.

1959. szeptember 24.
Shaw: Az ördög cimborája (Madách Színház). Dudgeon Richárd: Gábor Miklós, Andersonné: Tolnay Klári, Anderson: Lőte Attila. Rendezte Ádám Ottó.

1960. január 16.
Bródy Sándor: A medikus (Madách Színház). János: Gábor Miklós, Riza: Vass Éva. Rendezte Ádám Ottó.


1960. június 18.
Moreto: Donna Diana (Madách Színház). Donna Diana: Tolnay Klári, Don Carlos: Gábor Miklós. Rendezte Both Béla.


1960. szeptember 24.
Eörsi Ferenc: A fekete ventilátor (Madách Kamaraszínház). Orvos: Gábor Miklós, Lány: Váradi Hédi, Merénylő: Gombos Katalin. Rendezte Both Béla.


Később a színházi közvetítéseket egyre inkább felváltották a saját gyártású televíziós filmek, de szerencsére azért nem feledkeztek meg erről a területről sem. 1962/63-tól a színházi közvetítések már felvételről kerültek adásba, így vannak közöttük, amelyek túlélték a barbár selejtezéseket, s így ma is hozzáférhetőek. Legközelebb ezeket fogom felsorolni, egyelőre 1978-ig.
Legfőbb forrásom egyébként EZ A WEBOLDAL volt, de vannak adataim a régi Film Színház Muzsikákból és a saját emlékezetemből is :)


Végül pedig füleljünk bele Victor Hugo: A királyasszony lovagja korabeli előadásának hangfelvételébe. Gábor Miklós bravúros előadásában Ruy Blas híres monológját halljuk: "Jó étvágyat, urak!"