Gábor Miklós szabadtéren 3.2

Folytassuk Gábor Miklós első Lucifer-alakításának nyomon követését, melyre Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1965 nyarán került sor.

Legutóbb a próbákról tudósítottam, most a korabeli sajtóvisszhangok alapján nézzük az előadást.

Hosszú-hosszú évek óta most fordult elő először, hogy Gábor Miklós alakítása nem váltotta ki a kritikusokból azt az osztatlan elismerést, amit addig. De nemcsak az ő alakításával voltak problémáik, hanem úgy tűnik, inkább magával a teljes előadással. 

A leginkább elfogadó és méltató kritika Sándor Iván tollából jelent meg a Film Színház Muzsika  1965. évi 32. számában. Ezt az írást tekintsük ma át.

Előtte itt annak a lapszámnak a borítója:

A kritikus így írt a rendezői koncepcióról:

Filozófiai-költői anyagán túl Vámos drámai erejében, játéklehetőségeiben látja a Tragédia múlhatatlanságát. A látványos előadás az ideálja, mely megvalósítja Madách gigantikus vízióit. De Vámos avatott ismerője és képviselője a modern színházi törekvéseknek. Izgatja a látvány ereje, a formakultúra, ám nem a dráma szellemi anyagának ellenére. Sajátosan szabadtéri színpadra termett koncepciójában a látványos hatások centrumában a gondolkodó ember küzdelmét keresi.

[...]

Képzeljünk el egy soklépcsős, áthidalásokkal teli óriási színpadi teret, mely tengelyébe a szegedi Dómot komponálja. Képzeljünk el többszáz statisztát, nagyvonalú világító és technikai berendezést - és mindezt artisztikusan egységes kompozícióban. Itt az előadás látványossága nem egyszerűen technikából, külsőségekből adódik. A látvány szépsége itt magát az életet, annak madáchi zsúfoltságát fejezi ki. A víziót, amelyet a londoni színben költői sorokban is megfogalmaz: "Zúg az élet tengerárja, / Mindenik hab új világ".

[...]

De az előadás, szellemi igényei mellett mégis inkább a külsőségeket állítja előtérbe. Mégis sok teljes értékű részlete bizonyítja, hogy látványosság és gondolati atmoszféra megférnek egymással egy szabadtéri előadás hatalmas méreteiben is.

A színészi játék elemzése előtt azt ecsetelte, hogy a mű fő alakjait játszókra nem várt még olyan nehéz feladat, mint ebben a rendezésben. Úgy találta, rövid volt a próbaidőszak ahhoz, hogy a színészek és a technika összecsiszolódjanak, s ennek tulajdonítja az alakítások problémáit, amelyeknek erejét, hatását meggyengítette a technikával vívott küzdelem.

A három főszereplő közül elsőként szólt Gábor Miklósról:

Lucifert Gábor Miklós játszotta. Ha van színészünk, aki összetett feladatokra képes, - ő az. Gábor a kitűnő művész mégis némi bizonytalansággal járta végig égi és földi útját. Azt hiszem azért, mert nehéz volt szabadulnia a gondolattól, hogy Lucifer az egész mű mozgatójából az óriási térben a káprázatos látványban okból eszköz lett. A változásokat az ő céltudatosságának kell felidéznie, ám a technika őt magát is végighajszolta a színeken. Játékának részletei igazak és szépek voltak, de a körülmények éppen a luciferi pozíciótól, a teljes irányítás lehetőségétől fosztották meg. Mit tehetett hát? Néhány új és a madáchi szellem mélységét megértető vonással egészítette ki az eddig ismert legjobb Lucifer-alakításokat. Gábor férfias Lucifer volt. Lázas hajthatatlanságában erő érződött, higgadtságában szenvedély. Okos és hódító Lucifer volt, akiben szépség van és szellem szikrázik, akinek azért is nehéz ellentállni, mert egy pillantással az emberiség történetébe tud tekinteni, de vabankra is tud játszani.

Ide másolom az Ádámról és Éváról írtakat is, hogy legalább ily módon teljesebb képünk legyen az előadásról:

Nagy Attila küzdő és rajongó férfi alakját hozta színpadra tehetségesen. Játékában éreztünk ugyan némi monotóniát, a más és más körülmények között színre lépő Ádám különböző arcait nem mindig választotta el friss színekkel. Szerepét azonban töretlen ívvel komponálta meg. Pályáján szép állomás Ádám alakítása.

Ruttkai Éva újrafogalmazta a mű harmadik nagy szerepét: az utolsó másfél évtized Tragédia-előadásainak legnagyobb Évája volt. Új sorokat, gondolatokat fedezett fel számunkra, alakítása csillogó volt, harmónikus, különösen az egyiptomi-, athéni-, prágai- és londoni színekben ragyogott. Nemcsak az Ádámot minduntalan új utakra serkentő nőideált játszotta el. Alakításából a drámaköltő megrendítő és felemelő humanizmusa áradt, a madáchi emberideál fényes alakja bontakozott ki.

Sándor Iván néhány további megjegyzés után így summázta véleményét:

A színház barátai csak köszönhetik az előadást. Arányai nem voltak hibátlanok, de sok elragadó megoldást nyújtott és rokonszenves kísérlet lett új utak kutatására a Tragédia szabadtéri előadásában.

Legközelebb további kritikákkal folytatom - azok már ledorongolóbbak lesznek...