Gábor Miklós szabadtéren 3.3

Maradjunk ma is az 1965-ös szegedi Tragédia-előadásnál, amikor Gábor Miklós Vámos László látványos rendezésében először alakította Lucifert.

A vegyes értékítéletű sajtóvisszhangokból több, mint egy évtizeddel később, 1976-ban Nikolényi István tollából jelentgetett meg egy összegzést július 17-i számában Szeged hírlapja, a Délmagyarország, ma ezt idézem. A teljes cikk Az ember tragédiájának addigi szabadtéri előadásait tekintette át, ebben Vámos kesztyűje címen kapott helyet az 1965-ös előadás kritikáinak áttekintése.

Előtte itt van két fénykép a Film Színház Muzsikából:

Lucifer: Gábor Miklós

Éva: Ruttkai Éva és Ádám: Nagy Attila

Jöjjön Nikolényi István összefoglalója:

Major sikere után az 1965-ös Vámos-rendezést már jóval fagyosabb visszhang kísérte. Hogyne, hiszen a rendező kesztyűt dobott a hagyományoknak. A Népszabadság (aug. 8.) Rényi Péter: Látvány vagy látnivaló? címmel szemére veti Vámos Lászlónak, hogy mutatványok sorával helyettesítette a képzeletet felgyújtó látványokat, a néző nézegetővé vált, a széthúzott ornamentika nem keltett érzelmeket. Legfőbb oka ennek Bakó József hatalmas díszlete, mellyel a rendezés mindenáron be akarta kapcsolni a játékba az egész teret. A lépcsők erőltetett kontrapunktjai és a látnivalók halmozása töri szét a képek egységét. Vannak persze szép jelenetek is, de a szereplők általában a látványosdival hadakoznak, messzire kell hangjukat, gesztusaikat átívelni.

Ruttkai Évája nem a nő, hanem a nőiesség megtestesülése - írja Rényi -, a fiatal Nagy Attila Ádámjának még nincs kialakult "formája", s Gábor Miklós Lucifere is inkább kísérlet, hogy hetyke opponens legyen az Úrral szemben. Az előadás érdeméül csupán az újító igyekezetet jelöli meg.

Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben (1965. aug. 11.) Majoréval szembesíti Vámos rendezését [...] leszögezi: Vámos visszalépett a mutatvány felé [...] A három főalak eltörpült a statisztéria mellett, s Madách líráját is a látványnak rendelték alá.

Szombathelyi Ervin ugyancsak a madáchi szöveget elborító látványban, az eltolódott drámai hangsúlyokban és az elsikkadó lírában látja a hibát (Népszava, aug. 5.), Dersi Tamás pedig Nyílt levelet ír Vámos Lászlóhoz, hasonló kifogásokkal (Esti Hírlap, aug. 3.)

Talán Sándor Iván a legmegértőbb (Film Színház Muzsika, aug. 6.), éppen a látványért dicsér.

Ez utóbbi írást itt a blogban legutóbb részletesen idéztem.

Nikolényi István így fejezte be az 1965-ös Vámos László-rendezést áttekintő írását:

Vámos László konok ember. A bírálatokon okulva, de alapvetően látvány-centrikus elgondolását föl nem adva, sőt azt némileg továbbfejlesztve, megrendezte ugyanezt a "típusú" Tragédiát 1966-ban. A kritikai visszhang kegyesebb volt hozzá, több megoldását dicsérték, koncepcióját is lényegében elfogadták - de őszintén meg kell mondanunk, ezek a kritikák jóval csendesebbek voltak. Nemcsak a Vámos-féle Tragédiáról, a szegedi játékok bemutatóiról általában.

Legközelebb ennek a második változatnak a kritikákból fogok idézni.