Kortársak: Ádám Ottó

Ádám Ottó (1928-2010) rendező, színigazgató, színészpedagógus.

1952-ben rendező szakon szerzett diplomát a Színművészeti Főiskolán. 1956-ban került a Madách Színházba, amelynek rendezője, főrendezője, 1972-től pedig igazgatója volt. 1989-ben nyugalomba vonult, de a Színművészeti Főiskolán még 2003-ig tanított.

Gábor Miklóssal első közös munkája Molière Don Juanja (1957) volt, amelyet olyan előadások követtek, mint a Családi ágy, a Nyaralók, Az ördög cimborája, A medikus, a Hosszú búcsú, 1960 után a Kaukázusi krétakör, a Libikóka (duplázása 1972-ben), a  Tanner John házassága, a Danton halála, a Koldusopera, az Ez fantasztikus! az Éjjeli menedékhely, a Hermelin, a Sirály, majd  az 1970-ben bemutatott Oidipusz király.

 

Nők Lapja 1957/2

 

Kettejük együttműködése az 1970-es évek elején kezdett repedezni. A hamarosan a színház igazgatójává kinevezett Ádám Ottó által képviselt stílus egyre idegenebbé vált Gábor Miklós számára, aki úgy érezte, nem tud megújulni. Ezt legjobban utolsó közös előadásuk, a Hosszú weekend (1974 március) illusztrálta. Az előadás egésze a színház nagy fiaskója lett. Alapjául szolgáló kisregényével a szerző, Karinthy Ferenc szép kritikai sikert aratott, de a téma színpadra átírva, a dráma műfajában teljesen hatástalanná vált, hiába a színház legjobb erői játszottak benne.

 

A Madách Színház az 1960-as években

 

Így 1974 őszén Gábor Miklós először vendégként ment el Ruszt Józsefhez a kecskeméti színházba. Hogy a Don Carlos előadásában megkezdett utat folytathassa, vállalhasson további szerepeket Kecskeméten, kenyértörésre került sor igazgatójával: 1975 nyarán egy sorsdöntő beszélgetésen Vass Évával együtt felmondta Madách színházi tagságát. Eredetileg fizetés nélküli szabadságot szerettek volna kérni két évad idejére, de ez valamiért nem volt lehetséges, s mivel úgy érezték, igazgatjuk nem igazán marasztalja őket, egyetlen pillanat alatt eldöntötték, hogy az új művészi lehetőségek kedvéért elhagyják színházukat.

Annyi hatalmas siker után búcsúajándékként Hamlet és Ophelia jelmezét vihették magukkal...

Ádám Ottó 1989-ig a Madách igazgatója maradt, miközben színháza magas színvonalon, kiváló színészekkel, nagy közönségsikerekkel, de fokról fokra bulvárosodott, majd – a Macskák bemutatása után –  fokozatosan musicalszínházzá vált. Igaz, ez a folyamat az ő nyugdíjba vonulása után gyorsult fel igazán. De talán azért is ment nyugdíjba és vonult vissza teljesen a rendezéstől (a tanítás kivételével), mert megsejtette a jövőt, és, mint ahogy Ungvári Tamás írta, ezzel a lépésével kívánta megőrizni életműve egységét.

Gábor Miklósról halála kapcsán, 1989-ben terjedelmes emlékezést írt a Kritika folyóiratba (a 9. számban jelent meg), ebből idézünk egy gondolatsort, milyennek látta ő Gábor Miklóst:

Nehezen barátkozó, arisztokratikus szellem volt, félénk és önbizalom nélküli intellektuel, aki – hacsak tehette – könyv mögé rejtette szorongó, bizonytalan lényét ... Ez a tartás, ez a szellemi különállás Miklós önvédelmi rendszerének lényegéhez tartozott. Mindent megadott volna azért, hogy az igazi komédiások befogadják, és mindent megtett azért, hogy ezt számukra minél jobban megnehezítse. ... ezért ült egyedül, öltözőkben, filmgyári udvarokon, jelenésre várva, lesve-vágyva, hogy valaki megszólítsa. Akkor aztán boldogan hajtotta be a könyvet, nézett fel, és elegyedett beszédbe színésszel vagy díszítőmunkással, tervezővel, rendezővel, akárkivel. Ilyenkor tudott beszélni, magyarázni, okosan, színesen, de tudott hallgatni is, a másikra figyelve, finoman, őszintén.