Olvasóbarát?

Ez a kis írás most nem kifejezetten Gábor Miklósról szól, viszont olyan tapasztalatokat mond el, amelyeket az ő pályája kutatása közben szereztem.

Szerencsére könyvtárunk, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár nagyon jó könyv- és folyóirat-állománnyal rendelkezik. De nincsenek meg a régi, 1957 előtti színházi újságok. Viszont kezdtek nekem nagyon hiányozni, miután Gábor Miklós pályájának ez a része, különösen a legeleje, még a 30-as évek végétől, illetve 1945-től 1957-ig meglehetősen feldolgozatlan.

Ezért mintegy próba-szerűen felruccantam Budapestre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, majd a következő héten nemzeti könyvtárunkba, az Országos Széchényi Könyvtárba, miután a Szabó Ervin-ben sem teljes az anyag.

Természetesen mindkét könyvtárban jártam már különböző összejöveteleken, értekezleteken. Ám most olvasóként érkeztem, és mondhatom, nagyon kíváncsi voltam, hogy ebben a minőségben milyen az élet ezekben a nagykönyvtárakban.

Sok pozitív tapasztalatot szereztem. Mindkét könyvtárban, hatalmas állományuk ellenére alig tíz percen belül megkaptam a kért folyóiratokat, és ez nagyon nagy dolog. Mindkét könyvtárban az az igazi könyvtári légkör vett körül, amit én annyira hiányolok a mi kanizsai könyvtárunknál. Talán egy kicsit túlzottnak találtam a biztonsági megoldásokat: bemenni mindkét könyvtárba csak a kézben tartott olvasójeggyel lehet, annak vonalkódját kell használni a beléptető kapunál. Mindkét könyvtárban ezen a fontos ponton biztonsági őrök állnak és tényleg ugrásra készen kísérik figyelemmel a forgalmat. A Széchényi Könyvtárban a saját jegyzeteimet, tollat, stb. csak egy átlátszó műanyag szatyorban vihettem be az olvasói terekbe. Van még más apróbb előírás, ezeket most nem részletezem. De végül is nem zavaróak és az ember különösen könyvtáros fejjel megérti, hogy szükség lehet rájuk.

Amiért egyáltalán szót ejtek ezekről a dolgokról, az most következik. Ugyanis mindkét könyvtárban csak pénzért szabad a magammal vitt digitális fényképezőgéppel – vaku nélkül – felvételeket készíteni. Ez az összeg a Szabó Ervin Könyvtárban napi 700 Ft, míg a Széchényi Könyvtárban 1300 Ft, amiért egy alkalommal maximum 40 felvételt készíthetek.

Be kell vallanom, ez a rendelkezés erősen felháborított.

Ugyanis:

Nem használom a könyvtár berendezéseit. Nem fogyasztok vele papírt, festéket, a fénymásoló működéséhez szükséges energiát és nem is amortizálom ezeket a berendezéseket. Nem veszem hozzá igénybe könyvtári dolgozó munkaidejét, munkaerejét. Saját készüléket használok, saját energiával. A fényképezéssel egyúttal kímélem is a dokumentumot, mert nem kell azt kifeszített gerinccel rászorítani a fénymásolóra. Ez nem is tett volna jót azoknak a régi újságoknak, amiket olvastam. Sőt, ha én könyvtáros vagyok, nem is engedélyeztem volna a sérült, törékennyé vált újságoldalakról fénymásolat készítését.

Ha már beiratkozott olvasóként külön nem kell fizetni a folyóiratok kikéréséért, akkor teljesen mindegy, hogy csak olvasom-e őket és közben jegyzetelek, vagy a szükséges oldalaknál –– elkattintok néhány képet. Én fényképezni ugyanis jegyzetelés helyett szoktam, sokkal gyorsabb és hitelesebb, mint ha órák hosszat írogatok. Főleg, ha az ember vidékről csak az ilyen kutatás kedvéért utazik fel szép fővárosunkba, akkor ez nagyon megdrágítja az ott-létet, hiszen a közlekedés sem olcsó. Olyan minőségű képeket úgysem tud az ember saját fényképezéssel csinálni, amiket például egy kiadványban fel tudna használni illusztrációként. Ráadásul ez az intézkedés a könyvtár szempontjából sem jó, mert sokszoros ideig veszem igénybe a folyóiratokat és tovább foglalok olvasótermi ülőhelyet.

Természetesen más lenne a helyzet, ha muzeális értékű dokumentumról lenne szó, mondjuk egy Liszt-kéziratról.  Bár azt hiszem, sima olvasójegyre azt meg sem kaphatnám, csak ha igazolt kutató lennék, és ez így van jól. Nyilván határtalan felelősség ilyen nemzeti kincseket őrizni és közben kutatásra is hozzáférhetővé tenni. De egy, a XX. század közepén megjelent hetilap esetében nem igazán látom be ennek az intézkedésnek a jogosultságát.                                                 

Mindezek miatt szerintem ha van nem-olvasóbarát rendelkezés, hát ez alaposan az. Könyvtárosként annak idején én is átéltem, és azóta is tudomásom van a kulturális költségvetés folyamatos és egyre drasztikusabb csökkentéséről, tudom, hogy a könyvtáraknak bevételeket kell produkálniuk. Ám ilyesmiért pénzt kérni, ez egyszerűen abszurd. Ilyen alapon kérhetnének térítési díjat azért is, ha jegyzetelni merészelek...

De hogy ne ilyen felháborodott szájízzel fejezzem be, itt van az, amit a Film Színház Irodalom című hetilap 1940. 10. számában találtam. Egyed Zoltán, a lap főszerkesztője írt hosszú cikket a színművészeti akadémisták Aranyasszony című vizsgaelőadásáról.

Szerencsére az ilyen adatok, mondatok megtalálása, majd később a mozaikkockák összeállása az előbb ecsetelt intézkedés ellenére is visszaadja az embernek a kutatás, felfedezés örömét:

Gábor Miklós Péter legény szerepében tűnt fel. Az ember szinte fel sem tételezné azt a nyugalmat, magabiztosságot és öntudatot, amelyet például ez a fiatal drámai hősjelölt tanúsított. Tehetséges.

Szerintem ez lehet az első kritika, ami Gábor Miklósról megjelent. Még nem volt egészen huszonegy éves...