"Hollóul"

Egy kissé elborítottak múltkori utazásom utómunkálatai, beleértve a mintegy 400 ott készített fénykép felcímkézését, így némi késésben vagyok Gábor Miklós-blogommal. Pedig van mondanivalóm...

Addig is, amíg nem kerülök egyenesbe, hallgassuk meg a versmondó Gábor Miklóst. Edgar Allan Poe: A Holló című verse (most Babits Mihály fordításában) páratlan élmény az ő előadásában. Azt hiszem, e felvétel kapcsán értettem meg igazán Gábor Miklós megjegyzését (kifakadását?) egyik könyvében. Arról írt már a Hamlet premierje után, valamikor a 60-as évek derekán, hogy újra beszédtanárhoz jár, mert színtelen dörmögése, az ő szép hangja annyira megbénítja, hogy az a kifejezés rovására megy.
Amikor először olvastam ezt, meglehetősen csodálkoztam, kissé nehezteltem is rá, hogy mi baja lehet azzal a tényleg csodálatos orgánummal, amit a természettől kapott (és persze nyilván meg is dolgozott érte); örüljön neki, hogy ilyenje van, a színészek közül is kevesen dicsekedhetnek hasonló adottsággal. Aztán a tapasztalatlan "rajongó" felett telnek az évek, és egyszer csak szembesül egy ilyen hangfelvétellel, mint ez, ami most mindjárt következik és ami egy pillanat alatt megvilágítja Gábor Miklós (azért persze sarkítottan fogalmazott) mondatának a lényegét.

Meghallgatása meg fogja magyarázni azt is, hogy e kis írásnak miért adtam azt a címet, amit adtam, s ami egyébként nem a saját leleményem, hanem egy kedves virtuális ismerősöm pompás egyszavas definíciója erre a versmondásra – ezért is van idézőjelben. Persze azért az sem árt meg e hangfelvételnek (se), hogy Gábor Miklós milyen beszédhangot kapott a természettől...