Az első Shaw-szerep, 1945

George Bernard Shaw színpadi alakjai végigvonulnak Gábor Miklós teljes színészi pályáján, melynek kiemelkedő pillanatai talán Dudgeon Richárd és Tanner John voltak. Később rendezett is Shaw-darabokat. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy szenzációsan értette és érezte a Shaw-i színpadot és stílust, ehhez bizonyára hozzájárult az angol nyelv és kultúra iránti vonzódása is.

Ma lássuk első találkozását a szerzővel, ami 1945 őszén történt a Nemzeti Színházban. Ekkor osztották rá a Dauphin szerepét a Major Tamás által rendezett Szent Johannában.

Színház 1945. 17.

Ez nem "igazi" premier volt a számára, mert eredetileg Várkonyi Zoltáné volt a szerep, így pontosan nem tudom, mikor lépett színpadra benne először. De egészen biztosan a Rettenetes szülők-beli nagy kiugrása után, annak a sikernek a hatására kapta ezt a főszerepet, mert korábban csak "2. diák" lehetett egy szovjet-orosz színműben... 

Az eredeti  szereposztás premierje 1945. október 19-én volt, az első pót-kritika pedig, amely már Gábor Miklós alakításával is foglalkozott, december legelején látott napvilágot. Tehát az ő saját premierje körülbelül november vége felé lehetett.

Az előadás további főszereplői az eredeti premier színlapja alapján:

szinhaziadattar.hu

Johanna: Gobbi Hilda

Cauchon: Major Tamás

Dunois: Básti Lajos

Warwick: Beregi Oszkár

Baudricourt: Rajczy Lajos

Inkvizítor: Baló Elemér

Sz. J. szignóval jelent meg a Színház című képes hetilap 1945. évi 17. számában a Pótkritika a Szent Johannáról című írás, ebből idézem a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat:

Csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetünk erről az alakításról. Az, hogy egy fiatal színészben ennyi önuralom van és ilyen nobilis önmegtagadással áll ellen a szerep kínálkozó bohóckodási lehetőségeinek, biztosítéka annak, hogy ez a rendkívül tehetséges színész talán nem romlik el és kibírja a korán jelentkezett siker veszedelmét. Szerepét úgy játszotta el, ahogy kell. Az volt, amit róla a darabban mondanak, a "kedves kis dauphin", a "rakoncátlan gyermek". De minden ütődöttsége, degeneráltsága mellett sem feledkezett meg arról, hogy mégis csak "Szent Lajos király ivadéka", azonkívül pedig egy nagy angol író legszebb darabjának egyik főszereplője. A darab és az író kedvéért inkább lemondott a közönség nevettetésének olcsóbb eszközeiről. Mindez arra vall, hogy Gábor Miklósból igen jó színész lesz. De vigyázzon magára! Ne hagyja, hogy elrontsák. Ne térjen le a fejlődés útjáról. Ehhez többek között az is kell, hogy az elkövetkező harminc év alatt soha senkinek ne higgye el, hogy jó színész. Soha senkinek. Még e sorok írójának se.

 

Ugye milyen érdekes ezt mindazok fényében olvasni, amiket mi már tudunk Gábor Miklósról...

Befejezésül még egy kép az előadásból. Ilyen volt a Dauphin (a francia trónörökös) udvara; az előadás díszleteit Varga Mátyás, jelmezeit Nagyajtay Teréz tervezte:

szinhaziadattar.hu

A legelső Shakespeare-szerep, 1946

Gábor Miklós legelső Shakespeare-szerepe Claudio volt, a Sok hűhó semmiért című darab figurája.

1946. június 7-én zajlott a premier a Nemzeti Színházban. Gábor Miklós neve ekkor már - túl előző évi hatalmas szakmai- és közönségsikerén - az egyik legjobban csengő név volt a fővárosi színház világában a fiatal színésznemzedék képviselői közül.

Básti Lajossal. Forrás: szinhaziadattar.hu

Az előadást - ahogy akkoriban a Nemzetiben szinte minden klasszikus darabot - Major Tamás rendezte.

A főbb szereplők a következők voltak:

Don Pedro: Básti Lajos

János, az öccse: Pataki Miklós

Claudio: Gábor Miklós

Benedek: Ungvári László

Leonato: Makláry Zoltán

Hero: Bánki Zsuzsa

Beatrice: Mészáros Ági

Galagonya: Bartos Gyula

Benedek András kritikáját idézem a Budapest című folyóirat 1946. 8. számából - csak kisebb húzásokkal:

Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, amikor kapuzárás előtt Shakespeare egyik darabját is felújította. Szerencsésen választott: nyár van már, a közönség mulatni akar. Sok hűhó semmiért - ez a cím is - idézzük Hevesi Sándor emlékét - olyan, mint egy egészséges kacaj. [...]

A főmese szinte valószínűtlenül naiv: Claudióval elhitetik, hogy menyasszonya, Hero nem ártatlan már, mire ő az oltártól löki vissza a lányt. Csodálatos, az átlátszó rágalomnak mindenki bedől, csak a szőrcsavaró Galagonya rendőrbiztos és bamba, kétbalkezes néprendőrei fogják el véletlenül a cselszövőket és derítik ki a "bűnkísértetet". Mélyebb és költőibb a másik mese: Beatrisz és Benedek tréfás szócsatája, szerelme és házassága. Félnek egymástól, gúnyolják egymást, de minden kapálódzás hiábavaló: őket az Isten is egymásnak teremtette. [...] Vajjon milyen pár lesz belőlük? Össze-össze fognak kapni még néhányszor, de unatkozni nem érnek majd rá, s mind a kettő újabb meg újabb értékeket fedez majd föl évek során a másikban.

Sem a néző, sem a színész szempontjából nem árt a figurák életét tovább gondolni a költő szavainál, hisz a költő is egészükben teremtette meg őket, s mindössze csak életük legjellemzőbb epizódjáról lebbentette föl a  fátylat: a többit magatok is elképzelhetitek. És valóban Mészáros Ági alakításában látjuk is ennek a bűbájos alaknak testét-lelkét. Dallammal és tánccal tölti meg a költő szavait, s nem azt csudáljuk, hogy Benedek belészeretett, hanem azt, hogy az összes többiek nem szerettek belé. A társulat többi tagja (Ungvári László mint Benedek, Básti Lajos mint Don Pedro, , Pataky Miklós mint János herceg, Gábor Miklós, mint Claudio, Bánky Zsuzsa mint Hero, Makláry Zoltán mint Leonato és Bartos Gyula, mint Galagonya) összehangolt együttes képét mutatta. Az összehangolás a rendező, Major Tamás érdeme, aki a játékot Háy Károly gyönyörű, stilizált Shakespeare-színpadán pergette le. Egyszerű, háromsíkú állandó díszlet ez, amely csak jelzi a színhelyet, a napsütötte Messinát, s amely nem próbálja leplezni ennek a játéknak a valószerűtlenségét, hanem éppen ellenkezőleg, aláhúzza. Két bokor közt egy pad - ez lehet kitűnő búvóhely, ha mindenki látja is - és lehet kápolna. Shakespeare díszletei a szavakban vannak, a szavakban, amelyeket annyira élveztünk Fodor József új fordításában, s díszlet csak annyi legyen, hogy ne zavarjon. Különösen itt, ahol Leonato hosszú, megrendítő tirádában kesereg lánya halála fölött, mikor ő is, s a jelenlévők is tudják, hogy lánya él. Ez a darab csupa játék, s összetörne, ha valaki a realitását nézné, valószínűen akarná rendezni.

Székely Júlia a Színház című hetilap 1946. 22. számában ezt írta, miután megállapította, hogy az előadásból hiányzik az igazi jókedv:

Még Gábor Miklós sem csillogtatta humorát, pedig tudjuk róla, hogy van humora. Egyébként sürgősen el kellene játszania Rómeót, erre a szerepre teremtették.

Hát, éppen Claudio szerepe hordozza magában a tragédiát, hiszen Claudio és Hero története csak hajszállal kerüli el a végzetes kimenetelt. Igaz, mielőtt a rágalom útjára indul, Claudio is egy gondtalan és szerelmes ifjú, jó cimborája a tréfamester Benedeknek, így vannak olyan jelenetei, amelyek még ezt az arcát mutatják.
Rómeót pedig nyolc év múlva játszotta el Gábor Miklós, már a Madách Színházban, bár csak beállóként. Tényleg megérdemelt volna valamelyik színházában egy olyan Rómeó-előadást, ahol jó rendezővel a kezdetektől ő próbálhatja végig a szerepet. 

Claudióval még fog találkozni: 1952-ben újra műsorára tűzi a Nemzeti Színház. Ekkor kettős szereposztásban, Kárpáti Zoltánnal felváltva találjuk a plakátokon. Ám a fellelt kritikák mindegyikének szerzője Kárpáti Zoltánnal látta az előadást, így - egyelőre - arról nem tudok beszámolni.

Négy éves a blogom!

Ma négy éve indítottam meg Gábor Miklós emlékét őrizni és terjeszteni próbáló blogomat, akkor 92. születésnapjához igazítva. (Beköszöntőjét, akit újra érdekel, ITT elolvashatja.)  Ez azt jelenti, hogy holnap lesz Gábor Miklós születésének 96. évfordulója: Zalaegerszegen 1919. április 7-én született a család első gyermekeként, aki aztán kisöccse halála után az egyetlen gyermek is maradt.

Szülőháza: Zalaegerszeg, Ady utca 9.

Szülőházának mostani képe után egy régi fénykép, mely e ház udvarán készült, szerintem 1945/46 körül. Egyszer már megmutathattam az egerszegi Göcseji Múzeum jóvoltából, ma nézzük meg újra. A bal oldali nyugágyban Gábor Miklós édesanyja ül, mellette apai nagyanyja, a kalapos úr az édesapja és mellette valószínűleg édesapja húga:

Családjáról már elég sokat írtam itt a blogban, még apai nagyapjának nyomait is próbáltam felderíteni (ő a fenti kép készítésekor már nem élt). Hosszabb sorozatot adtam közre édesapjának zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozis működéséről és megmutattam a székesfehérvári iskolát, ahol Gábor Miklós gimnazista volt. Mindezeket a témákat az érdeklődő visszakeresheti a jobb oldalon található tárgyszavak, a blog nyelvén "címkék" jó hosszú sorát végigfutva, s közülük bármelyikre tetszés szerint rákattintva. A családi témákat megtalálhatja - ábécé sorrendben - többek között a "Balassagyarmat", "Balaton", "Budapest", "emlékhely", "emléktábla", "Farkasréti temető", "gimnazista", "Goldberger Rezső", "Gábor Béla",  "mozi", "második világháború", "Székesfehérvár", "szülőház", "utazás", "Zalaegerszeg" címszavak segítségével, vagy rögtön a címkék tetején évszámok szerint is lehet válogatni.

2013 nyarán Gábor Miklós utcát kapott Zalaegerszegen: a szülőházához egészen közel eső régi Eötvös közt nevezték át az ő utcájává. S ha már ez a blogom születésnapja is, megmutatom magamat Gábor Miklós utcájában :)

Ezzel a képpel búcsúzom, valamint a hírrel, hogy ma, április 6-án, hétfőn este 23 óra 15-től az m3 műsorán újra látható lesz a legendás Hamlet-előadás 1963-ból.

E rövid ünnepi megálló után aztán a blog - szokás szerint - folytatja útját Gábor Miklós nyomában:

Kortársak: Fodor Géza

A mai posztban csak egy rövid, ám annál fontosabb véleményt szeretnék idézni Gábor Miklósról, amire szintén bibliográfiai keresgéléseim közben akadtam.

Aki mondta: Fodor Géza esztéta, dramaturg, egyetemi docens - és én teszem hozzá, hogy úgy egyáltalán, egy nagyon nagy "koponya", nagy gondolkodó.

Fodor Géza (1943-2008)

Én elsősorban mint operakritikust ismertem meg és szerettem meg. Különösen sokat olvastam abban az időben, amikor a Muzsika című folyóiratban az eleinte műsoros videokazettán, később DVD-n is hozzáférhető, a világ jelentős operaházaiban rögzített kiváló operaelőadásokról írt összehasonlító kritikákat. Ekkoriban volt, hogy végre kis hazánkban is kezdtek hozzáférhetővé válni ezek a videók, illetve megjelent a televíziós kínálatban a Mezzo (akkor még Muzzik) televízió, ahol külföldi operaházak előadásaiból is sokat el lehetett csípni - ha már a magyar közszolgálati televízió olyan mostoha volt (máig az) ezen a téren (is). De nem csak ezekről írt, hanem a hazai operaelőadásokról is, és tudtam, hogy a véleménye etalon ezen a téren. Szóval akkoriban alig vártam, hogy megjelenjen a Muzsika friss száma, annyira kíváncsi voltam írásaira.

Aztán jött a hír, hogy Fodor Géza beteg és hamarosan a halálhíre is. 2008 őszén, 65 évesen ment el, biztosan ő is "tele kofferral". Néhány évvel később egy alkalommal közös ismerős révén beléphettem lakásába és láthattam elárvult dolgozószobáját és fantasztikus könyvtárát, ami egy szabályos paradicsomnak tűnt számomra...

Még megemlítem, hogy életében megjelent könyvei mellett halála után felesége gondozásában megjelentek operakritikái Mi szól a lemezen? címmel, eddig három kötetben.

Fodor Gézának erős köze volt a prózai színházhoz is, hosszú ideig a Nemzeti Színház, majd a Katona József Színház dramaturgja volt. Egyetemi tanárként esztétikát, színház- és drámatörténetet tanított. 

A Muzsika mellett munkatársa volt az Élet és irodalomnak, a Színház című szakfolyóiratnak, alapító tagja és szerkesztője a Holmi-nak. És ezzel végre rátérek Gábor Miklósról alkotott véleményére, csak előtte szerettem volna egy rövid portrét rajzolni róla a magam módján.

Két kollégája is közreadta Gábor Miklósról alkotott véleményét.

Koltai Tamás színikritikus Fodor Géza-nekrológjában a következő bekezdést olvashatjuk a  Színház című folyóirat 2008. 12. számában. Az írás címe: A színházi ember ethosza - Koltai Tamás Fodor Gézától búcsúzik.

Amilyen szerény és visszafogott volt, olyan határozott a véleményében. Még tavasszal megkérdeztem tőle, szerinte kik azok a meghatározó magyar színházi személyiségek a közelmúltból, akiknek az alakja emblematikus és feldolgozásra várna, mondjuk, egy jubileumi lapszámban. "Ketten vannak - mondta rövid gondolkodás után -, akik a múlt század második felében a legjelentősebbek voltak, és a legnagyobb hatást gyakorolták a színházra, Gábor Miklós és Major Tamás." Talált, süllyedt, gondoltam a nyilvánvaló válasz hallatán.

Major Tamás és Gábor Miklós 1946-ban a Nemzeti Színházban egy próbán

A másik szerző és kolléga Spiró György, aki a Színház című folyóirat 2010. 2. számában  Major Tamásról megjelent tanulmányában (címe: Major elvtárs) írt így:

2008 tavaszán, amikor a SZÍNHÁZ [a folyóirat] negyvenedik évfordulójára szánt ünnepi számot szerkesztettük, megkérdeztem Fodor Gézát, kiket emelhetnénk jubileumi fénybe az időszak magyar színháztörténetéből. Pillanatnyi habozás nélkül jött a felelet: "A múlt század második felében a magyar színháznak két kiemelkedő alakja volt: Gábor Miklós és Major Tamás." Amilyen evidensnek és megfellebbezhetetlennek  tűnt Fodor Géza válasza, illetve választása, olyan kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a két színháztörténeti óriás megjelenjen a jubileumi számban. Munkásságuk nincs feldolgozva, rendszerezve, életművüket a történetírás és a kritika nem elemezte hitelesen, sőt hagyta, hogy mind a mai napig politikai manipulációk, torzítások, hazugságok fedjék el működésük korszakalkotó szakmai jelentőségét.

Spiró záró mondatai Gábor Miklós és Major Tamás életművének feldolgozatlanságáról már igazából nem tartoznak szorosan mai tárgyunkhoz, de idézem, mert sajnos ez ügyben azóta sem történt továbblépés...

Mindenesetre Fodor Gézáról már operakritikái olvasásakor is tudtam, hogy ő egy etalon a magyar szellemi életben, és ezt az értékelését is megismerve erről még inkább meggyőződtem...

Kortársak: Avar István

A blogbejegyzések írásával párhuzamosan folyamatosan bővítem a  Gábor Miklós bibliográfia anyagát. Néha el is veszek benne, mert most már annyi tételből áll, hogy nehéz a csoportosítás... 

Közben persze sok érdekességgel találkozom, olyan könyvekkel, cikkekkel, említésekkel, amiket eddig nem láttam, vagy csak futólag.

Egy ilyent szeretnék most megosztani. Avar Istvánnal - aki annak idején Horatio volt az 1962-es Hamletben Gábor Miklós oldalán - nagy interjút készített a Színház című folyóirat 2001. évi 4. számába Virág Katalin, abból származik a részlet. 

De előtte két kép, forrásuk a szinhaziadattar.hu:

"Esküdjetek!" Szénási Ernő (Marcellus), GM és Avar István

"Haj, szegény Yorick!" GM, Avar István és Kőmíves Sándor (1. sírásó)

Avar István szavai:

Felejthetetlenek viszont a Hamlet próbái. Horatio szerepe nem az a kimondott színészálom, mégis örültem, amikor megkaptam. Akkoriban jöttem fel vidékről, nekem mindenképpen tanulságos feladat volt. Menet közben vált igazán fontossá a szerep. Sokszor elmondtam, ha könyvet írnék a pályámról, abba is beleírnám, hogy nem győztem nézni, ahogyan Gábor Miklós próbált. Olyan felkészülten jelent meg mindennap. Gyakran vitatkoztak Vámos Lászlóval, de indulat, veszekedés nélkül érveltek. Más előadás próbáira is képes voltam bemenni, hogy figyelhessem, ahogy Miklós dolgozik. Hitem szerint a rendező a színész játszótársa, munkatársa és nem parancsnoka. A Hamlet próbáin két ember, egy színész és egy rendező kemény harcát láttam egymással és a darabbal. Nagyon tanulságos volt. Egész további pályámra hatott.

Egy ifjú Schiller-hős 4.

Gábor Miklós Ferdinándjából, és egyáltalán, az egész előadásból néhány dolog azért az utókorra maradt, és most nem csak a kritikákra és a fényképekre gondolok.

1952-ben az Ármány és szerelem két jelenetét filmre vették fel. Készítette a Magyar Filmgyártó Állami Vállalat a Nemzeti Színház színpadán. Az operatőr Illés György volt, a rendező - nyilván csak a felvételé, hiszen magát a színházi előadást Gellért Endre rendezte - Makk Károly.

Az első jelenet: részlet a 2. felvonásból, a szín: Lady Milford szalonja. Ebben van az öreg komornyik jelenése, akinek két fiát adták el Amerikába katonának, csak hogy a herceg meg tudja venni kegyencnőjének a mesés nyakéket, illetve a Lady és Ferdinand drámai párbeszéde.

A filmben Lady Milford szerepét Lukács Margit játszotta, hiszen Bajor Gizi már nem volt az élők sorában...

A második jelenet: részlet a 3. felvonásból, mely Miller muzsikus otthonában játszódik.

Hogy ez a film megvan-e, nem tudom, nem találtam nyomát, csak annak, hogy egyáltalán készült ilyen. Pedig milyen jó lenne, ha valaki előkotorná...

GM Bajor Gizivel a 2. felvonásban. Forrás: szinhaziadattar.hu

Viszont a 2. felvonás ugyanezen jelenetéből ismert egy hangfelvétel, amely meg is jelent hanglemezen a Színészmúzeum sorozatban (Hungaroton LPX 13839). A lemezborítón lévő információ szerint 1950. januárjában készült, s itt a Lady szerepében Bajor Gizi hallható. Ez egy akkori rádióközvetítés hanganyagából maradt fenn. Ám, hogy a teljes felvétel megvan-e a rádió archívumában, nem tudom.

Vettem a bátorságot és alkottam ennek a jelenetnek egy részéből, ahol Gábor Miklósnak is több mondata van, egy kis videoklipet.

Aki már régen találkozott a darabbal, egy kis emlékeztető: Lady Milford, a herceg kegyencnője igaz szerelemmel beleszeretett Ferdinándba. Feltárja a férfi előtt tragikus élettörténetét, aki megdöbbenten tapasztalja, hogy a hölgy nem az a léha teremtés, akinek gondolta, de természetesen ez sem tántoríthatja el igazi szerelmétől, a kis polgárlánytól.

Létezik még egy kis hangtöredék az előadásból a bajorgizi.hu oldalon. Ebben nem szerepel Gábor Miklós, de azért felemlítem. Benne összemásoltak két részletet: a Lady és Miller Lujza találkozásának jelenetét (Lujza szerepében Ferrari Violetta), illetve Lady Milford búcsújának néhány mondatát. Ez egy körülbelül 4 perces montázs és ITT LEHET MEGHALLGATNI. Annyiban nem túl szerencsés a videoszerkesztés, hogy míg a Lady Miller Lujzával beszélget, a képen nem vele, hanem a szobalányával látjuk. Így most én másolok ide egy képet Bajor Giziről és Ferrari Violettáról, ebben a jelenetben:

És van Gábor Miklóssal még egy érdekes kis villanás. Alig egy perc, ám ez élő filmfelvétel, egy érdekes csavarral. Részlete ugyanis az 1957-ben készült Éjfélkor című filmnek, melyben Gábor Miklós egy akkori önmagához nagyon hasonló népszerűségű színészt alakít. Károlyi János nős férfiként szeret bele egy, a pályáján származása miatt előmeneteli nehézségekkel küzdő balerinába, Vikibe (Ruttkai Éva). A lány itt egy külföldről hazalátogató volt kollégájával színházba megy, éppen az Ármány és szerelem utolsó jelenetének elejére ülnek be a páholyba. A filmben összecseng a félrevezetett Ferdinánd és az őt alakító színész féltékenysége...

Tüzetesen megszemlélve a részletet és összehasonlítva az igazi Ármány és szerelem előadás képeivel, amelyekből az előző alkalmakkor többet is mutattam, úgy látom, hogy a filmjelenetet valóban a Gellért Endre által rendezett előadás díszletében forgatták, sőt, Ferdinánd és Lujza jelmeze is ugyanaz, csak Lujza nyakában nincs ott a kis kendő.  Abban viszont kissé tanácstalan vagyok, hogy ki a filmben Lujzát játszó színésznő. Talán Gordon Zsuzsa?

Akkor nézzük a Ferdinándot játszó Károlyi Jánost alakító Gábor Miklóst :) csak előtte nem árt feltekerni a hangot:

Ezt a kiegészítést május végén fűzöm a poszthoz, ugyanis kiderült, hogy ki volt Gábor Miklós partnere ebben a filmbeli jelenetben: Soós Edit. Az információt Gábor Júliától kaptam, innét is nagyon köszönöm!

Egy ifjú Schiller-hős 3.

Az Ármány és szerelem Gellért Endre rendezésében hosszú ideig a Nemzeti Színház műsordarabja maradt, rendkívüli sikerrel játszották. Egy kisebb felújításon is átesett, 1951. szeptember 19-től ugyanis a kamaraszínházból (a Hevesi Sándor térről) átvitték a "nagy" Nemzetibe.

1953-ban jelent meg a Színház és Filmművészet című, havonta kiadott szakfolyóirat 1953. 6. számában az alábbi kritika Vajda György Mihály tollából, mely a 250. előadás tapasztalatai alapján íródott. A vonatkozó egész bekezdést idemásolom, mely együtt tárgyalja a szerelmespár, Lujza (Ferrari Violetta) és Ferdinánd (GM) játékát, leöntve most is az 50-es évek szelleméből fakadó osztályharcos mázzal...

Somlay Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta és GM. Forrás: szinhaziadattar.hu

Amúgy ez az a kritika, ami éppen ellentétesen ítéli meg mindkét szereplő játékát, mint amit a múltkor megmutattam. Lehet, hogy a színészi játék tényleg változott ennyit a premiert követő másfél évben, de lehet, hogy Vajda György Mihály már a premierről is valami nagyon hasonlót írt volna...

A rendezés a színészekkel együtt, talán éppen a bírálatok nyomán, menet közben javított a hibákon. Ma már nem nyeli el a dráma forradalmi lendületét az előadás túlzott szentimentalizmusa - ahogyan ezt Gyárfás Miklós 1950-ben még megállapította. A zsarnokság erőszakossága és ármánya ellen harcoló szerelmesek, Lujza és Ferdinánd (Ferrari Violetta és Gábor Miklós) a drámában buknak, de a nézők lelkében győznek. Érezzük, hogy ők a jövő emberei és ezért erősebbek a körülöttük tobzódó feudális zsarnokságnál. Bukásuk győzelem az elnyomás sötét hatalmai felett, nem menekülés a rossz világból. Elhisszük nekik, hogy ők azt a világot képviselik, ahol lehullanak rólunk az osztályok gyűlölt bilincsei, ahol az ember: ember és semmi más, hogy ők a mieink, hogy haldokló kezük utolsó mozdulata a mi világunk felé mutat. És ez annál világosabb lesz a közönség előtt, minél forróbban perzseli meg Lujza és Ferdinánd szerelmének lángja. A jubileumi előadás ebből a szempontból felülmúlta az előzőket. De Ferrari Violetta Lujza tizenhatéves ártatlanságának ábrázolásával is többet tudott adni az osztályokon áttörő, forradalmi erejű szerelem tüzéből, mint partnere. Gábor Miklós alakításának férfias erejét nem csökkentené, ha több líraiságot (nem lágyságot!) vinne játékába a szerelmes jelenetekben.Ezáltal a dráma eszmei mondanivalóját jobban kidomborítaná. Annál inkább meggyűlöljük a kancellár és cimborái képviselte zsarnokságot, a német kisfejedelmi udvar züllöttségét és az egész kizsákmányoló feudális társadalom rothadtságát, minél jobban megszeretjük a szerelmeseket, minél inkább elragad bennünket az osztálytársadalom béklyóitól szabad érzelmeik hevessége. Az előadások folyamán szerelmük érzelmes lágysága harcos keménységgé edződött.

Gábor Miklós jellemábrázolása az első előadások óta kétségtelenül fejlődött. Mikor Lujza kikényszerített levelétől félrevezetve térdreborul a kancellár előtt, már nem a szerelmi csalódása miatti elernyedt ifjút ábrázolja, hanem a bizalmában csalatkozott férfit. Érezteti, hogy a szerelme ellen irányuló erőszak belsőleg elszakította a feudális világtól, s végleg ahhoz a szabad világhoz kötötte, amelyet a polgárleány iránti érzelmeiben vél megragadni. Most csalódnia kell abban, akiben bízott. Ez viszi gyilkosságba és ez vezeti öngyilkosságba. Gábor Miklós játéka nem feledteti el velünk, hogy Ferdinánd megfontoltan gyilkol, mielőtt öngyilkos lesz. A maga részéről úgy oldja meg az ötödik felvonás problémáját, hogy féltékeny szerelmes helyett ítélkező bíróként öl, de nem Lujzáját gyűlöli, hanem a feudális világot, amely - hite szerint - még Lujzát is lealjasította.