Egy ifjú Schiller-hős 3.

Az Ármány és szerelem Gellért Endre rendezésében hosszú ideig a Nemzeti Színház műsordarabja maradt, rendkívüli sikerrel játszották. Egy kisebb felújításon is átesett, 1951. szeptember 19-től ugyanis a kamaraszínházból (a Hevesi Sándor térről) átvitték a "nagy" Nemzetibe.

1953-ban jelent meg a Színház és Filmművészet című, havonta kiadott szakfolyóirat 1953. 6. számában az alábbi kritika Vajda György Mihály tollából, mely a 250. előadás tapasztalatai alapján íródott. A vonatkozó egész bekezdést idemásolom, mely együtt tárgyalja a szerelmespár, Lujza (Ferrari Violetta) és Ferdinánd (GM) játékát, leöntve most is az 50-es évek szelleméből fakadó osztályharcos mázzal...

Somlay Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta és GM. Forrás: szinhaziadattar.hu

Amúgy ez az a kritika, ami éppen ellentétesen ítéli meg mindkét szereplő játékát, mint amit a múltkor megmutattam. Lehet, hogy a színészi játék tényleg változott ennyit a premiert követő másfél évben, de lehet, hogy Vajda György Mihály már a premierről is valami nagyon hasonlót írt volna...

A rendezés a színészekkel együtt, talán éppen a bírálatok nyomán, menet közben javított a hibákon. Ma már nem nyeli el a dráma forradalmi lendületét az előadás túlzott szentimentalizmusa - ahogyan ezt Gyárfás Miklós 1950-ben még megállapította. A zsarnokság erőszakossága és ármánya ellen harcoló szerelmesek, Lujza és Ferdinánd (Ferrari Violetta és Gábor Miklós) a drámában buknak, de a nézők lelkében győznek. Érezzük, hogy ők a jövő emberei és ezért erősebbek a körülöttük tobzódó feudális zsarnokságnál. Bukásuk győzelem az elnyomás sötét hatalmai felett, nem menekülés a rossz világból. Elhisszük nekik, hogy ők azt a világot képviselik, ahol lehullanak rólunk az osztályok gyűlölt bilincsei, ahol az ember: ember és semmi más, hogy ők a mieink, hogy haldokló kezük utolsó mozdulata a mi világunk felé mutat. És ez annál világosabb lesz a közönség előtt, minél forróbban perzseli meg Lujza és Ferdinánd szerelmének lángja. A jubileumi előadás ebből a szempontból felülmúlta az előzőket. De Ferrari Violetta Lujza tizenhatéves ártatlanságának ábrázolásával is többet tudott adni az osztályokon áttörő, forradalmi erejű szerelem tüzéből, mint partnere. Gábor Miklós alakításának férfias erejét nem csökkentené, ha több líraiságot (nem lágyságot!) vinne játékába a szerelmes jelenetekben.Ezáltal a dráma eszmei mondanivalóját jobban kidomborítaná. Annál inkább meggyűlöljük a kancellár és cimborái képviselte zsarnokságot, a német kisfejedelmi udvar züllöttségét és az egész kizsákmányoló feudális társadalom rothadtságát, minél jobban megszeretjük a szerelmeseket, minél inkább elragad bennünket az osztálytársadalom béklyóitól szabad érzelmeik hevessége. Az előadások folyamán szerelmük érzelmes lágysága harcos keménységgé edződött.

Gábor Miklós jellemábrázolása az első előadások óta kétségtelenül fejlődött. Mikor Lujza kikényszerített levelétől félrevezetve térdreborul a kancellár előtt, már nem a szerelmi csalódása miatti elernyedt ifjút ábrázolja, hanem a bizalmában csalatkozott férfit. Érezteti, hogy a szerelme ellen irányuló erőszak belsőleg elszakította a feudális világtól, s végleg ahhoz a szabad világhoz kötötte, amelyet a polgárleány iránti érzelmeiben vél megragadni. Most csalódnia kell abban, akiben bízott. Ez viszi gyilkosságba és ez vezeti öngyilkosságba. Gábor Miklós játéka nem feledteti el velünk, hogy Ferdinánd megfontoltan gyilkol, mielőtt öngyilkos lesz. A maga részéről úgy oldja meg az ötödik felvonás problémáját, hogy féltékeny szerelmes helyett ítélkező bíróként öl, de nem Lujzáját gyűlöli, hanem a feudális világot, amely - hite szerint - még Lujzát is lealjasította.