Gábor Miklós születésének évfordulójára

Ma 94 éve, 1919. április 7-én született Gábor Miklós. 1996-ban megfogalmazott gondolatait alkotótársa és barátja, Felvidéki Judit rendező juttatta el blogom számára. Köszönet érte, hogy ilyen méltó módon emlékezhetünk meg az évfordulóról.

                    Fantáziánk izgalma, a játék öröme

"Én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal."

                Gábor Miklós (1919–1998) születésének évfordulójára

Részlet a Felvidéki Judit által készített interjúból (Örökös tagság című portréfilm, Magyar Televízió, 1996)

A Ruszt [József] -féle színházban azt találtam meg – legalább is részben –, amilyennek én szerettem volna a színházat mindig, csak én nem tudtam megcsinálni. Nem csak azért, mert egyedül voltam, hanem, mert nem is tudtam olyan tisztán. De amit én kerestem és amiért én magamat mindig szidtam, az ebből a színházból hiányzott, és benne volt az, amit elképzeltem magamnak, de nem tudtam megvalósítani. Talán, mert a környezetem más volt, és csak vágyódtam valami más után. Azokban a szerepeimben, amikben megbuktam, vagy amiket nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna, tudom, hogy nem csak hogy nem voltam jó, de nem is tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem. Én csak elképzelni tudtam a Ruszt színházát. Rusztnak pedig a legtermészetesebb működési formája volt, hogy ezt a színházat megcsinálja. Jóska egy kiváló színész, és mindig meg tudta állni, hogy nekem, a színésznek ne mutassa meg és ne játssza el az adott jelenetet. Én, mint rendező erőszakosabb vagyok, de azért ő is egy akarnok. Ha valaki hagyja magát, vagy egy fiatalabb ember kerül a kezébe, akkor ott nincs kegyelem. Csakhogy a Ruszt elsősorban zenét rendez, én pedig egy földhözragadt naturalista vagyok, aki azonban nem nyugszik addig, amíg az, amit csinál, az valamilyen formában zenévé nem alakul. Ha én rendezek, én nem tudom megmondani a kollégámnak, hogy mit csináljon, én csak azt tudom neki megmondani, hogy az, amit majd csinálnia kell, az miről szól, meg azt, hogy milyen tempót diktál a jelenet, s hogy ez nekem lassú, lassú, lassú. Ezt hagyd ki, ezt is hagyd ki, azt is hagyd ki. És így, lépésről lépésre a naturálisból eljutunk valahová. De a Jóska, ő mindjárt ott van, annál a kész formánál, ami felé a fantáziája sodorja, s már a rendelkezőpróbán áll az előadás struktúrája, amibe a darabot tenni akarta.

Ha magamat rendezem, akkor én nem látom magam kívülről. Én nagyon meg vagyok lepve, amikor a képernyőn látom magam. Éppen úgy meg vagyok lepve, mint ahogy mindenki, amikor az utcán egyszer csak egy kirakati tükörben észreveszi magát. De ettől az érzéstől én nem tudok megszabadulni akkor, ha látom magamat. Hogy hogyan rendezem magamat? Hát egyszerűen logikus vagyok. Tényleg. Én nem tudom megmondani, én csak azt érzem, hogy én bemegyek a színpadra és akkor viselkedem abban a szituációban, ahogy én ebben a szituációban viselkednék. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik. És hát természetesen nem is igaz, mert emellett még egy dolgozik bennem, hogy azt teszem, amit ebben a szituációban tennék, de az ember a valóságban, ha egy szituációban van, akkor azért ott sokkal szétszórtabban cselekszik. Én ezeket a véletleneket – ez az én veszélyem – ezeket a véletleneket kiirtom. Klasszikus ösztön van bennem, hogy csak az maradjon itt, ami a dologhoz elengedhetetlenül szükséges. Mellékes dolgok, lazaságok ne legyenek. Ha a partneremen ezek a sallangok mégis ott vannak, akkor inkább elképzelek a helyébe valakit. Mintha nem ő csinálná, hanem valaki más, és az egészen mást csinál, mint ő. A fantáziám átsegít, megpróbálja valahogy belehelyezni ebbe a játékba.

Legfontosabb a képzelgés. Számomra olyan képzelgés az egész színjátszás, mint ahogy a gyerekek szokták elképzelni, hogy ők most mit is csinálnak. Nem is látszik rajtuk, csak úgy ülnek és elképzelik. Na most az a különbség  a színész meg e között a gyerek között, aki a babával ott játszik, hogy a színész a testével, a hangjával, meg az egész lényével, ahogy képzeli, már megy is együtt vele. Tehát én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok. Ilyenkor egy dolog van, amivel a partner meg tud ölni a színpadon, ha a ritmusa rossz. Mert azzal nem tudok semmit tenni. Hogyha ott valaki vánszorog a színpadon, amikor éppen száguldanunk kellene, vagy fordítva, akkor ki vagyok szolgáltatva. Akkor valami egészen más dolgot kell csinálnom, mint amit szeretnék. Szóval azt, amit a Ruszt tud, azt én alapjában véve nem tudom. Abban én csak gyönyörködöm. És irigylem néha. A Ruszt is hasonlóan van velem. Mindenesetre ő egy olyan rendező, aki nagyon jól ismer engem. De meg kell mondanom, hogyha akkor nem is tudtam, amikor együtt dolgoztam velük, de ha visszagondolok, akkor a jó rendezőim, Vámos [László], Ádám [Ottó],  vagy Major [Tamás] és Pártos [Géza] – ha most visszagondolok rájuk, akkor nem csak a színészetemre vonatkozóan kaptam tőlük információkat, hanem mindegyik tudott valamit rólam, amit én nem tudtam magamról. Amit ma látok, hogy ő tudta. Tudta rólam azt, amit akkor én még nem tudtam, de azóta rájöttem, hogy úgy van. A jó rendezők ilyenek, belénk látnak. Látnak valamit bennünk, amit mi nem tudunk. Ez persze mindjárt számtalan konfliktus forrása is. Mert hiszen akkor ő engem valahol "eltalál", amit akkor én még nem tudok. Én persze először ellenállok, mert irritál, hogy ő tudja ezt rólam, amit én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez meg ez a hibám, vagy a gyengém. Jóskával szembeni helyzeti előnyöm, ellentétben az őt megelőző rendezőkkel az a bizonyos nagyobb időbeli távolság volt. Hogy én a kecskeméti színházban olyan jól éreztem magam, hogy a Jóskával olyan jól vagyunk, abban kétségtelenül nagyon nagy része volt annak, hogy én valóban annyival voltam öregebb, mint ők. És így természetszerűleg, annak ellenére, hogy ők semmiféle különösebb tiszteletet nem adtak nekem, csak egyszerűen udvariasak voltak velem szemben az első pillanattól kezdve, de azért valahol ez a respekt, ami az öregebbnek jár, azt tőlük megkaptam. És a Ruszttól is megkapom mindig. Ruszt ezt remekül tudja egyeztetni, egyesíteni azzal, hogy közben még mindig tud  mondani olyasmit, amiről legfeljebb nekem csak halvány sejtelmem lehet. Mármint, amiket nekem mond magamról, a színészről, azon keresztül az emberről is. Ruszt már egy olyan nemzedék volt, akiket, szinte azt mondhatnám, hogy mint fiatalt észre sem vettem. Már olyan messzire voltak tőlem. És váratlanul egy akolba kerültünk. Na, most találkoztam egy emberrel, aki olyasmiket vett rajtam észre, amiket egyszerűen a többiek, akikkel addig találkoztam, már csak azért sem vehettek észre, mert annyira közeel álltak még időben is, meg környezetben is hozzám. Egészen más világ volt a Jóska. És az ő generációja. Más volt az a zene, amit ők szerettek, más volt, ahogy öltözködtek, minden más volt. A Jóska olyasmiket tudott közölni velem, saját magamról, amiket még eddig én sem tudtam magamról. Például ő volt az, aki észrevette a mozis gyereket, a némafilmnek az emlékeit a gesztusaimban, a kifejezőeszközeimben. Ezekről én nem tudtam. De ezt úgy csinálta, hogy jóformán teljesen szabadon engedett engem. Mert őt meg az érdekelte bennem, hogy én egy idegen vagyok. Hogy mi a csodát csinálok én ott a színpadon. Emlékszem, hogy a Muskát Laci, aki akkor az asszisztense volt, éppen a Carlosnál, azt mondta neki, hogy most mit csinál ez itt? - mondta rám. Hogy miért nem szólsz neki valamit? Mit játszik ez itt össze-vissza? És akkor később mesélte a Muskát, hogy a Ruszt intett neki, hogy csak hagyd. Én speciel úgy szeretek próbálni, hogy valóban próbálok. Néha – más számára – teljesen érthetetlen dolgokat is kipróbálok, mert én már tudom, hogy ez hova vezet el, de egyelőre ő még nem kap rá magyarázatot. Majd később. A Jóska egyszerűen érdeklődött irántam. Úgy érdeklődött irántam, mint egy félig megszelídített vadállat iránt, vagy mint egy teljesen ismeretlen új anyag iránt, amilyennel ő még nem találkozott. És azt kell mondanom, hogy én ugyanígy voltam vele. Olyan dolgokon akadtunk össze, ami az ő számára teljesen magától értetődő volt. Hogy én mint király leüljek egy lépcsőn. Én pedig olyan kérdéseket tettem fel neki, hogy miért ülök én itt le? Igen, ilyen Sztanyiszlavszkij-féle kérdéseket tettem fel. Ma ez lehet, hogy nevetségesen hangzik. Igen, de én azt tapasztalom, úgy van ezzel a bizonyos Sztanyiszlavszkijjal és a realizmussal, hogy a színészek akármit játszanak, igazán mindig akkor jók, amikor ők valahol érintkeznek ezzel, amit úgy hívnak, hogy Sztanyiszlavszkij.