Felvidéki Judit: Századpördülő óriáskerék

Felvidéki Judit filmrendezőnek az itt a blogon közzétett  Rettenetes szülők visszaemlékezés-sorozata és a legutóbbi, Gábor Miklós születésnapja alkalmából általa készített televíziós interjú szövegének közlése után újabb írása következik.
Ez egy hosszabb sorozat első része, amelyben magának is megfogalmazza és az olvasókkal is megosztja mindazt, amit Gábor Miklós alkotótársaként és barátjaként látott, tapasztalt, érzett.
A visszaemlékezés eredetileg április 7-ére, Gábor Miklós születési évfordulójára készült, ám egy számítógépes vírus közbelépése miatt néhány nap késéssel kerülhet csak nyilvánosságra. Ez ugyan  kis szépséghiba, de a lényeg mégiscsak az, hogy az írás elkészült, és remélhetőleg folytatása is lesz. Felvidéki Judit ugyanis sok olyant tud Gábor Miklósról, amit senki más, így ezek az írások tovább pontosítják és szemléletesebbé teszik az egyik legnagyobb magyar színész alakját és művészetét. Számomra ismételten nagy öröm, hogy kis blogom ennek az írásnak a megszületésében is szerepet játszott és nyilvánosságra is itt kerülhet először.




 FELVIDÉKI JUDIT

                                     Századpördülő óriáskerék
                                                    1.

                      Múltszázadi cserepek illesztgetése (részlet)

Gábor Miklós születésnapja, április 7. számomra mindig öröm volt, és a mai napig is örömünnep maradt. Lassan tizenöt éve már, hogy „nincs közöttünk”, de ezt a napot mégsem tudja beárnyékolni halála. Az ünnepre készülő napok rituáléját legfeljebb a keserédes hiány szívet melengető bizsergése lengi körül, miközben az emlékezés időkútjából a felszínre meregetem közös szerzeményeinket: élmények, emlékek múlt századi cserepeit, hogy eljátszadozhassak velük, összeilleszthessem őket immár térben és időben. Mert e „gyermeki képzelgés" önző, önfeledt játéka lehetővé teszi az újraélést századpördüléseim óriáskerekén. Fantáziámon múlik csupán, hogy megidézzem, hogy elképzeljem, s már itt is van. Látom, érzékelem, hallom. Tudom, hogy kedvére való ez a játék, hiszen egész életét ez határozta meg, ez mozgatta, irányította a színpadon szerepeiben, vezette tollát a papíron, s az ecsetet a vásznán. És most rám szól Éva: Vigyázz, csak abba a hibába ne ess, mint annyian, ha Róla írnak, hogy tulajdonképpen magukról beszélnek. És én máris vitatkozom Vele, mert tudom, hogy igaza van, de hisz éppen ebben van a játék lényege. Fontos a téma, de lényegében eszközzé válik, hogy eljussunk magunkhoz. Erre kell a partner a szerelemben, a barátságban, a színpadon, a papíron, a vásznon, életünk során „perverz alakoskodásaink” elengedhetetlen kellékeként. Miklós költő barátja, Rozgonyi Iván fogalmazta meg pontosan, hogy Gábor Miklós azért lett színész, hogy az író Gábor Miklósnak témául szolgálhasson. És így is lett, a MŰ így teljesedett be.

Az én tisztem, nagyképűen úgy is mondhatnám: küldetésem nem az, hogy értékeljem s elemezzem őt, színészetét, műveit, azt meghagyom a színház- és irodalomtörténészeknek, hiszen Miklós még az életében tudattalanul vagy tudatosan más "szerepet" szánt nekem, vagy "osztott rám". Mint a közelükbe engedett barátra – kezdetben hallgatólagosan, majd utalva, célozgatva, s az utolsó éveiben kimondva is – a „szemtanú krónikás” szerepét. És ez mi, ha nem képzelgés és játék? Eleinte saját, majd kettőjük, végül hármunk közös játéka lett. Megtisztelő szerep, de vajon megoldható-e? Izgató, de egyben veszélyes is. Tartani a távolságot, miközben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Az első években fiatalságom mohó, mindent bekebelező vehemenciája miatt majdnem megbuktam. Megfelelni, idomulni szüntelen ellenkezés közepette, szinte teljesíthetetlen feladatok elé állította tapasztalatlan, sebezhető énem. Mert közben ott ágált, berzenkedett a bennem működő, külön valóságomat építendő s magára oly kíváncsi énem másik része. Teret és időt követeltek alkotói önzésem, magánéleti válságaim, a szakmai kihívások, sikerek és kudarcok. De közben elengedni se akartam a lehetőséget, hogy barátsággá érjen bennem a lelkes, rajongói szeretet. Őrizni és életben tartani a lángot, a kíváncsiság izgalmát, a sejteni vélt titkok titokzatosságát, mely nélkül a játék mit sem ér! Élni, s nem visszaélni vele, ez a beavatottak felelőssége. Ez az édes, s olykor kínzó, már-már nyomasztó teher különösebb áldozathozatal nélkül túlélhető-e úgy, hogy ne váljon terhessé s ne törje szilánkokká az illúzióképemet Róluk, képzeletem szeretett lényeiről, akik valójában Ők is, meg nem is? Naná, hogy nem. Hiszen mi hasonló módon kurkásztuk egymást, ahogy a majomanya a majomporontyot, alaposan, mélyrehatóan, mely óriási élvezet, de gyötrelem is egyben. Ez utóbbin ma már csak mosolygok. Az élvezetek időtállóbbak, elérnek a jelenbe. Többek között ezt a bölcsességet „bizalmi állásom”, illetve szerepem betöltése során szereztem. S mivel az óriáskerék közben forog velem tovább, s megismerkedésünk óta harminckét évet röpített rajtam, már én is, mint Miklós a szerteágazó szálak után kapkodok, azokat begyűjtve fonogatom, s közben rájövök a véletlenszerűségek sorsunkat meghatározó összefüggéseire. Emléktöredékeim torzóit papírra vetett szösszeneteimmel próbálom rekonstruálni.

Mit kaptam Miklóstól, s mit adtam én? Az első olvasmány, amit a kezembe adott, Goethe Tasso című drámája volt, s egy közös televíziós rendezés, amit megelőzött egy közös álmodozás, tervezgetés, képzelgés, mely hasonlatos volt egy időutazáshoz. De ezt most még félresöpröm, majd előveszem újra, mert most felvillannak előttem az első privát közös kis házimozink némán pergő filmkockái, mert elromlott a kis VHS kamera mikrofonja. 1986. Kórház, folyosó. Nyár van. Évával együtt látogatjuk meg Miklóst, előtte a Duna-parton Rozi kutyával egy kis séta. Éva farmerben, pólóban. A kórházi folyosó matt ablaküvege tompítja a nyár fényességét, ide alig szűrődik be világosság, a színek egyformán sárgás szürkék. Kamerám kis keresőjében fekete-fehér a kép. Miklóson csak a kockás házikabát van a nagy hőség miatt, úgy ülnek kettesben Évával egy asztalnál. A találkozás örömében észre sem veszi az őket leső kamerát a kezemben, de mert inkább távolodok tőlük, mint közelednék, azonnal kiszúrja, hogy mi van a kezemben. Szemében felcsillan a mohó kíváncsiság és az érdeklődés. Mi ez? Honnan van? Nahát! Igazán? Ilyen kicsi? Vissza is nézhetjük? Azonnal? Tényleg? Jaj, Istenem, de jó! Hát ez isteni játék! Jobb, mint a Polaroid fényképezőgép. Ráközelítek az arcára, szeme már szinte könyörög a türelmetlenségtől: "Add már ide!" –   Engedek néma kérésének. Kezébe veszi, próbálgatja, Ügyetlen izgatottsággal babrálja a gombokat. "Hol a zoom? Miért nem élesebb?" – Lassan fókuszál Éva arcára, akinek zavart, lányosan szégyellős mosolya tölti ki a képet, majd hirtelen életlen folttá mosódik.
Aztán újra az én kezemben van a gép. Éva Miklós székének karfájára ül, beszélgetnek, de láthatóan zavarban vannak, ezen persze jót derülnek, hogy mennyire civilen viselkednek, pedig színészek. Aztán Miklósban működni kezd a színész. Megigazítja a haját, grimaszol.
Tovább pergetem a videót. Már az otthonukban vagyunk, Éva szobájában a tévékészülék előtt ülünk, július 13. van, a házassági évfordulójuk. Kamerám rá van kötve a tévékészülékre, s azonnal látják a képernyőn, amit én éppen filmezek: saját magukat. Mint a gyerekek, úgy örülnek ennek a varázslatnak. Mintha soha nem álltak volna rivaldafényben a színpadon, bevilágított filmműtermek díszletvilágában, mintha nem látták volna magukat óriási mozivásznakon számtalan filmben, fekete-fehér és színes tévéképernyőn.  A házimozi az valami más. Új, szokatlan izgalom, privát játék, leselkedő bújócska, leképezhető képzelgés, mely szárnyakat ad a fantáziának s végtelen teret ad a játék lehetőségének.

Filmkockák a HÁZIMOZIBÓL. Én, a "krónikás" ma így idézem meg ŐT ÉVÁVAL, visszapörgetve az IDŐ ÓRIÁSKEREKÉT: