Rákosi Mária

Akik rendszeresen olvassák a blogomat, még ha nincsenek is túl sokan, remélem, érzékelték, érzékelik, hogy viszonylag ritkán szóltam Gábor Miklós magánéletéről. Most röviden mégis megteszem, s az erről szóló kis sorozatot az előző posztban már el is kezdtem. Azt gondolom ugyanis, hogy azért egy ember, egy művész életéhez a magánélet is hozzátartozik, különösen akkor, ha házastársi kapcsolatai pályatárshoz fűzik. Ezen kívül indokom lehet az is, hogy naplói nyomán kiadott könyveiben, sőt, különböző interjúiban Gábor Miklós maga is szólt erről a témáról nyilvánosan. Ezért gondoltam, hogy - csak a dokumentálás szándékával - röviden én is összefoglalom magánéletének alakulását és igyekszem, hogy ennek semmi, de semmi bulvár-íze ne legyen.

Az elmúlt alkalommal Ruttkai Éva szavait idéztem, s azzal zártam, hogy 1945 őszi estéje és az ő 1950 áprilisában történt házasságkötésük között - vagy lehet, hogy már előtte - Gábor Miklós életében felbukkant valaki.

Neve Rákosi Mária (1927. 12. 14. - 1981. 01. 24.). Húsz évesen, 1947-ben szerzett diplomát a színiakadémián és még azon a nyáron összeházasodtak.

Itt egy akkori fényképük, talán éppen esküvőjük alkalmából készült. Sajnos, lelőhelyén, az egyébként rengeteg érdekességet tartalmazó europeana.eu weboldalon úgy dokumentálták, hogy a képen Vass Éva szerepel. Azóta kértem helyreigazítást az oldal üzemeltetőjétől, remélem, megteszi :)

Foto: Várkonyi László

A Színház című hetilap 1947. évi 27. száma 10 új ösztöndíjas tag a Nemzetiben című cikkében így mutatta be Rákosi Máriát:

Tipikus halmozó. Elnök volt az Akadémián, játszott már komoly és vidám szerepeket mint növendék, ezenkívül elsőnek szerződtették a Nemzetibe, s a tetejébe a napokban még férjhez is ment Gábor Miklóshoz, a legtöbbre hivatott fiatal színészhez. Igaz, tehetségből is ez a kedves "fiatalasszony" halmozott össze legtöbbet évfolyamtársai között.

Pályáját tehát a legjobb előjelekkel kezdte meg a Nemzeti Színházban, ám hamar átkerült a Belvárosi, majd az Ifjúsági Színházba. 1960-tól 1981-ig, ötvennégy éves korában bekövetkezett haláláig a Madách Színház tagja volt és elsősorban epizódalakításaival keltett figyelmet.

1972-ben a Madách Színházban. Forrás: szinhaziadattar.hu

Gyerekkoromban sokszor hallottam a rádióban azt a Csongor és Tünde felvételt, amelyben Ilmát személyesítette meg Gábor Miklós Csongora és Ruttkai Éva Tündéje oldalán, hangja, ízes beszéde máig a fülemben van. 
Egyszer, az 1970-es évek elején színpadon is láttam Gábor Miklóssal Karinthy Ferenc: Szellemidézés című darabjában, amelyben a Gábor által játszott író-főhős családjának szakácsnője volt "Róza néni" néven. Kapott egy nagy pillanatot az előadásban, amikor, miután a szokásos esti vendégek felfedezték és megették a titkos összeesküvéssel befőzött és a gyerekszoba dunyhái alatt dunsztolódó baracklekvárját, rájön, hogy képtelenség rendbe tenni a bohém életvitelű író mindennapjait és az éjszaka közepén zörgeti fel munkaadóját, hogy adja ki a cselédkönyvét. Erre a jelenetre ment le a 2. felvonás függönye.

Gábor Miklósnak ez az első házassága nyilván nagyon rövid volt, két évnél nem tarthatott tovább, hiszen Ruttkai Évával 1950 áprilisában kötötték össze életüket.

Rákosi Máriától búcsúzzunk fiatal fényképével, a Minden megtörténhet című szovjet zenés vígjáték 1953-as előadásából:

Forrás: szinhaziadattar.hu

Ruttkai Éva és a Rettenetes szülők

A mára legendává vált 1945-ös Rettenetes szülők-előadás, amely meghozta Gábor Miklós számára az első igazi nagy sikert, más szempontból is jelentőssé vált a fiatal művész életében.

Ruttkai Éva 1945-ben színpadon

Olvassunk bele a Parancsolj, tündérkirálynőm! című kis kötetbe, amelyet Ruttkai Éva halála után veje, Szigethy Gábor színháztörténész állított össze rádióinterjúk és nyomtatásban megjelent beszélgetések, írások, egyéb "töredékek" alapján.

Ruttkai Éva szavai a 27. oldalról, részlet:

Emlékszem a Rettenetes szülők című darab ment a Művész Színházban, Várkonyi Zoltán akkori színházában, Gábor Miklós vendégszerepelt ott. Én a Vígszínház tagja voltam, úgy mondták, a Vígszínház üdvöskéje. Édesanyámmal elmentem a Művész Színházba és megnéztem az előadást. Nagyszerű volt. Néztem Gábor Miklóst s mondtam anyámnak, abszolút szerényen: ez férfiben olyan, mint én nőben. Tetszett, nagyon tetszett, s arra gondoltam magamban, igen, ettől az embertől szeretnék egy gyereket. Nem szükséges, hogy feleségül vegyen, a lényeg, hogy kettőnkből egy nagyon jó gyerek születhetne. Tulajdonképpen belőlem indult.

Az 50-es években ők, Ruttkai Éva és Gábor Miklós lettek aztán az "álompár". De a Rettenetes szülők előadása és az ő házasságkötésük között azért még történt valami, azaz valaki...

Legközelebb itt folytatom.

Még mindig a Rettenetes szülők

Visszaveszem a szót Felvidéki Judittól azzal, hogy remélem, mindannyiunk örömére és szellemi gyarapodására folytatódni fog remek visszaemlékezése és sorozat lesz belőle.

Ma újra visszatérek az 1945-ös Rettenetes szülőkhöz, mint a kályhához, hiszen Gábor Miklós, a színész valójában ezzel az előadással indult, még ha nem is Michel volt legelső szerepe. A Széchényi Könyvtárban előkerült róla még egy csodás kritika. Úgy érzem, muszáj itt megosztani, nemcsak a pillanatnyi blogolvasók részére, hanem, kicsit nagyképűen fogalmazva, az utókornak. Így, digitálisan könnyebben visszakereshető lesz, mint a Nemzeti Könyvtár, vagy bármely más nagykönyvtár mélyén, eredeti folyóirat formájában. Persze az lenne az igazi, ha a színházi lapokat be lehetne szkennelni és a neten közreadni, mondjuk a Színházi Élet indulásától akár napjainkig... Úgy láttam, hogy éppen a Színházi Élet, ami egy 1914 és 1938 között létező képes hetilap volt, mikrofilm formátumban már megvan a Széchényi Könyvtárban, onnét simán be lehetne szkennelni. Persze a folytatásait, illetve társ-lapjait is, mint például azt az 1945 és 1948 között élő hetilapot, amiből most fogok idézni. Micsoda kincsesbánya lenne! Eddig egyetlen sajtóterméket találtam a Film Színház Muzsika előtti időkből, amelyet már digitalizáltak, ez pedig az 1945-ben indult és nem egészen két évet élt Fényszóró című lap.

E könyvtáros kitérő után térjünk vissza a Rettenetes szülők kritikájához, amelyet Székely Júlia írt és a Színház című hetilap 1945. évi 7. számában látott napvilágot. Olvassuk belőle a Gábor Miklósról, mint Michelről írott sorokat – összevethetjük a korábban idézett kritikákkal és Somlyó György levelével, bámulatosan egységes a kép:

Utoljára hagytuk az előadás nagy szenzációját, Gábor Miklóst. Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is franciás, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt, az anyjával való különös kapcsolatot is, anélkül, hogy bántó, vagy ízléstelen lett volna. Sőt, igen helyesen azt játszotta meg, hogy maga sincs tisztában anyja valódi érzelmeivel, nem is érti azt és gyermeki ártatlansággal imádtatja magát az anyjával. De amikor megtudja, hogy szerelme megcsalja őt, az éretlen kisfiú szemünk láttára vénül néhány perc alatt érett férfivá. Megrázó percei vannak. Nagy drámai kitörése minden nézőt megrendített, de nekünk még ennél is jobban tetszett harmadik felvonásbéli jelenete, amikor fásultan, kimerülten, dermesztő nyugalommal közli szüleivel, hogy el akar menni Indokínába. Hangjából egy átvirrasztott, átkínlódott éjszaka minden szenvedése parázslik elő, egy kősziklának is megesik a szíve rajta. Sok, nagyon sokféle hangja van a darabban. Színes, érdekes, okos és szíve van. Óriási kiugrás.

A mai blogbejegyzést fejezzük be egy eddig még nem látott képpel. Ennél jobb minőséget a saját eszközeimmel nem tudtam produkálni, de szerintem így is érzékeltet valamit az előadás hangulatából :)

Gábor Miklós (Michel) a szerelmét,  Madeleine-t alakító Szörényi Évával

Felvidéki Judit: Századpördülő óriáskerék

Felvidéki Judit filmrendezőnek az itt a blogon közzétett  Rettenetes szülők visszaemlékezés-sorozata és a legutóbbi, Gábor Miklós születésnapja alkalmából általa készített televíziós interjú szövegének közlése után újabb írása következik.
Ez egy hosszabb sorozat első része, amelyben magának is megfogalmazza és az olvasókkal is megosztja mindazt, amit Gábor Miklós alkotótársaként és barátjaként látott, tapasztalt, érzett.
A visszaemlékezés eredetileg április 7-ére, Gábor Miklós születési évfordulójára készült, ám egy számítógépes vírus közbelépése miatt néhány nap késéssel kerülhet csak nyilvánosságra. Ez ugyan  kis szépséghiba, de a lényeg mégiscsak az, hogy az írás elkészült, és remélhetőleg folytatása is lesz. Felvidéki Judit ugyanis sok olyant tud Gábor Miklósról, amit senki más, így ezek az írások tovább pontosítják és szemléletesebbé teszik az egyik legnagyobb magyar színész alakját és művészetét. Számomra ismételten nagy öröm, hogy kis blogom ennek az írásnak a megszületésében is szerepet játszott és nyilvánosságra is itt kerülhet először.




 FELVIDÉKI JUDIT

                                     Századpördülő óriáskerék
                                                    1.

                      Múltszázadi cserepek illesztgetése (részlet)

Gábor Miklós születésnapja, április 7. számomra mindig öröm volt, és a mai napig is örömünnep maradt. Lassan tizenöt éve már, hogy „nincs közöttünk”, de ezt a napot mégsem tudja beárnyékolni halála. Az ünnepre készülő napok rituáléját legfeljebb a keserédes hiány szívet melengető bizsergése lengi körül, miközben az emlékezés időkútjából a felszínre meregetem közös szerzeményeinket: élmények, emlékek múlt századi cserepeit, hogy eljátszadozhassak velük, összeilleszthessem őket immár térben és időben. Mert e „gyermeki képzelgés" önző, önfeledt játéka lehetővé teszi az újraélést századpördüléseim óriáskerekén. Fantáziámon múlik csupán, hogy megidézzem, hogy elképzeljem, s már itt is van. Látom, érzékelem, hallom. Tudom, hogy kedvére való ez a játék, hiszen egész életét ez határozta meg, ez mozgatta, irányította a színpadon szerepeiben, vezette tollát a papíron, s az ecsetet a vásznán. És most rám szól Éva: Vigyázz, csak abba a hibába ne ess, mint annyian, ha Róla írnak, hogy tulajdonképpen magukról beszélnek. És én máris vitatkozom Vele, mert tudom, hogy igaza van, de hisz éppen ebben van a játék lényege. Fontos a téma, de lényegében eszközzé válik, hogy eljussunk magunkhoz. Erre kell a partner a szerelemben, a barátságban, a színpadon, a papíron, a vásznon, életünk során „perverz alakoskodásaink” elengedhetetlen kellékeként. Miklós költő barátja, Rozgonyi Iván fogalmazta meg pontosan, hogy Gábor Miklós azért lett színész, hogy az író Gábor Miklósnak témául szolgálhasson. És így is lett, a MŰ így teljesedett be.

Az én tisztem, nagyképűen úgy is mondhatnám: küldetésem nem az, hogy értékeljem s elemezzem őt, színészetét, műveit, azt meghagyom a színház- és irodalomtörténészeknek, hiszen Miklós még az életében tudattalanul vagy tudatosan más "szerepet" szánt nekem, vagy "osztott rám". Mint a közelükbe engedett barátra – kezdetben hallgatólagosan, majd utalva, célozgatva, s az utolsó éveiben kimondva is – a „szemtanú krónikás” szerepét. És ez mi, ha nem képzelgés és játék? Eleinte saját, majd kettőjük, végül hármunk közös játéka lett. Megtisztelő szerep, de vajon megoldható-e? Izgató, de egyben veszélyes is. Tartani a távolságot, miközben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Az első években fiatalságom mohó, mindent bekebelező vehemenciája miatt majdnem megbuktam. Megfelelni, idomulni szüntelen ellenkezés közepette, szinte teljesíthetetlen feladatok elé állította tapasztalatlan, sebezhető énem. Mert közben ott ágált, berzenkedett a bennem működő, külön valóságomat építendő s magára oly kíváncsi énem másik része. Teret és időt követeltek alkotói önzésem, magánéleti válságaim, a szakmai kihívások, sikerek és kudarcok. De közben elengedni se akartam a lehetőséget, hogy barátsággá érjen bennem a lelkes, rajongói szeretet. Őrizni és életben tartani a lángot, a kíváncsiság izgalmát, a sejteni vélt titkok titokzatosságát, mely nélkül a játék mit sem ér! Élni, s nem visszaélni vele, ez a beavatottak felelőssége. Ez az édes, s olykor kínzó, már-már nyomasztó teher különösebb áldozathozatal nélkül túlélhető-e úgy, hogy ne váljon terhessé s ne törje szilánkokká az illúzióképemet Róluk, képzeletem szeretett lényeiről, akik valójában Ők is, meg nem is? Naná, hogy nem. Hiszen mi hasonló módon kurkásztuk egymást, ahogy a majomanya a majomporontyot, alaposan, mélyrehatóan, mely óriási élvezet, de gyötrelem is egyben. Ez utóbbin ma már csak mosolygok. Az élvezetek időtállóbbak, elérnek a jelenbe. Többek között ezt a bölcsességet „bizalmi állásom”, illetve szerepem betöltése során szereztem. S mivel az óriáskerék közben forog velem tovább, s megismerkedésünk óta harminckét évet röpített rajtam, már én is, mint Miklós a szerteágazó szálak után kapkodok, azokat begyűjtve fonogatom, s közben rájövök a véletlenszerűségek sorsunkat meghatározó összefüggéseire. Emléktöredékeim torzóit papírra vetett szösszeneteimmel próbálom rekonstruálni.

Mit kaptam Miklóstól, s mit adtam én? Az első olvasmány, amit a kezembe adott, Goethe Tasso című drámája volt, s egy közös televíziós rendezés, amit megelőzött egy közös álmodozás, tervezgetés, képzelgés, mely hasonlatos volt egy időutazáshoz. De ezt most még félresöpröm, majd előveszem újra, mert most felvillannak előttem az első privát közös kis házimozink némán pergő filmkockái, mert elromlott a kis VHS kamera mikrofonja. 1986. Kórház, folyosó. Nyár van. Évával együtt látogatjuk meg Miklóst, előtte a Duna-parton Rozi kutyával egy kis séta. Éva farmerben, pólóban. A kórházi folyosó matt ablaküvege tompítja a nyár fényességét, ide alig szűrődik be világosság, a színek egyformán sárgás szürkék. Kamerám kis keresőjében fekete-fehér a kép. Miklóson csak a kockás házikabát van a nagy hőség miatt, úgy ülnek kettesben Évával egy asztalnál. A találkozás örömében észre sem veszi az őket leső kamerát a kezemben, de mert inkább távolodok tőlük, mint közelednék, azonnal kiszúrja, hogy mi van a kezemben. Szemében felcsillan a mohó kíváncsiság és az érdeklődés. Mi ez? Honnan van? Nahát! Igazán? Ilyen kicsi? Vissza is nézhetjük? Azonnal? Tényleg? Jaj, Istenem, de jó! Hát ez isteni játék! Jobb, mint a Polaroid fényképezőgép. Ráközelítek az arcára, szeme már szinte könyörög a türelmetlenségtől: "Add már ide!" –   Engedek néma kérésének. Kezébe veszi, próbálgatja, Ügyetlen izgatottsággal babrálja a gombokat. "Hol a zoom? Miért nem élesebb?" – Lassan fókuszál Éva arcára, akinek zavart, lányosan szégyellős mosolya tölti ki a képet, majd hirtelen életlen folttá mosódik.
Aztán újra az én kezemben van a gép. Éva Miklós székének karfájára ül, beszélgetnek, de láthatóan zavarban vannak, ezen persze jót derülnek, hogy mennyire civilen viselkednek, pedig színészek. Aztán Miklósban működni kezd a színész. Megigazítja a haját, grimaszol.
Tovább pergetem a videót. Már az otthonukban vagyunk, Éva szobájában a tévékészülék előtt ülünk, július 13. van, a házassági évfordulójuk. Kamerám rá van kötve a tévékészülékre, s azonnal látják a képernyőn, amit én éppen filmezek: saját magukat. Mint a gyerekek, úgy örülnek ennek a varázslatnak. Mintha soha nem álltak volna rivaldafényben a színpadon, bevilágított filmműtermek díszletvilágában, mintha nem látták volna magukat óriási mozivásznakon számtalan filmben, fekete-fehér és színes tévéképernyőn.  A házimozi az valami más. Új, szokatlan izgalom, privát játék, leselkedő bújócska, leképezhető képzelgés, mely szárnyakat ad a fantáziának s végtelen teret ad a játék lehetőségének.

Filmkockák a HÁZIMOZIBÓL. Én, a "krónikás" ma így idézem meg ŐT ÉVÁVAL, visszapörgetve az IDŐ ÓRIÁSKEREKÉT:

 

Gábor Miklós születésének évfordulójára

Ma 94 éve, 1919. április 7-én született Gábor Miklós. 1996-ban megfogalmazott gondolatait alkotótársa és barátja, Felvidéki Judit rendező juttatta el blogom számára. Köszönet érte, hogy ilyen méltó módon emlékezhetünk meg az évfordulóról.

                    Fantáziánk izgalma, a játék öröme

"Én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal."

                Gábor Miklós (1919–1998) születésének évfordulójára

Részlet a Felvidéki Judit által készített interjúból (Örökös tagság című portréfilm, Magyar Televízió, 1996)

A Ruszt [József] -féle színházban azt találtam meg – legalább is részben –, amilyennek én szerettem volna a színházat mindig, csak én nem tudtam megcsinálni. Nem csak azért, mert egyedül voltam, hanem, mert nem is tudtam olyan tisztán. De amit én kerestem és amiért én magamat mindig szidtam, az ebből a színházból hiányzott, és benne volt az, amit elképzeltem magamnak, de nem tudtam megvalósítani. Talán, mert a környezetem más volt, és csak vágyódtam valami más után. Azokban a szerepeimben, amikben megbuktam, vagy amiket nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna, tudom, hogy nem csak hogy nem voltam jó, de nem is tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem. Én csak elképzelni tudtam a Ruszt színházát. Rusztnak pedig a legtermészetesebb működési formája volt, hogy ezt a színházat megcsinálja. Jóska egy kiváló színész, és mindig meg tudta állni, hogy nekem, a színésznek ne mutassa meg és ne játssza el az adott jelenetet. Én, mint rendező erőszakosabb vagyok, de azért ő is egy akarnok. Ha valaki hagyja magát, vagy egy fiatalabb ember kerül a kezébe, akkor ott nincs kegyelem. Csakhogy a Ruszt elsősorban zenét rendez, én pedig egy földhözragadt naturalista vagyok, aki azonban nem nyugszik addig, amíg az, amit csinál, az valamilyen formában zenévé nem alakul. Ha én rendezek, én nem tudom megmondani a kollégámnak, hogy mit csináljon, én csak azt tudom neki megmondani, hogy az, amit majd csinálnia kell, az miről szól, meg azt, hogy milyen tempót diktál a jelenet, s hogy ez nekem lassú, lassú, lassú. Ezt hagyd ki, ezt is hagyd ki, azt is hagyd ki. És így, lépésről lépésre a naturálisból eljutunk valahová. De a Jóska, ő mindjárt ott van, annál a kész formánál, ami felé a fantáziája sodorja, s már a rendelkezőpróbán áll az előadás struktúrája, amibe a darabot tenni akarta.

Ha magamat rendezem, akkor én nem látom magam kívülről. Én nagyon meg vagyok lepve, amikor a képernyőn látom magam. Éppen úgy meg vagyok lepve, mint ahogy mindenki, amikor az utcán egyszer csak egy kirakati tükörben észreveszi magát. De ettől az érzéstől én nem tudok megszabadulni akkor, ha látom magamat. Hogy hogyan rendezem magamat? Hát egyszerűen logikus vagyok. Tényleg. Én nem tudom megmondani, én csak azt érzem, hogy én bemegyek a színpadra és akkor viselkedem abban a szituációban, ahogy én ebben a szituációban viselkednék. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik. És hát természetesen nem is igaz, mert emellett még egy dolgozik bennem, hogy azt teszem, amit ebben a szituációban tennék, de az ember a valóságban, ha egy szituációban van, akkor azért ott sokkal szétszórtabban cselekszik. Én ezeket a véletleneket – ez az én veszélyem – ezeket a véletleneket kiirtom. Klasszikus ösztön van bennem, hogy csak az maradjon itt, ami a dologhoz elengedhetetlenül szükséges. Mellékes dolgok, lazaságok ne legyenek. Ha a partneremen ezek a sallangok mégis ott vannak, akkor inkább elképzelek a helyébe valakit. Mintha nem ő csinálná, hanem valaki más, és az egészen mást csinál, mint ő. A fantáziám átsegít, megpróbálja valahogy belehelyezni ebbe a játékba.

Legfontosabb a képzelgés. Számomra olyan képzelgés az egész színjátszás, mint ahogy a gyerekek szokták elképzelni, hogy ők most mit is csinálnak. Nem is látszik rajtuk, csak úgy ülnek és elképzelik. Na most az a különbség  a színész meg e között a gyerek között, aki a babával ott játszik, hogy a színész a testével, a hangjával, meg az egész lényével, ahogy képzeli, már megy is együtt vele. Tehát én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok. Ilyenkor egy dolog van, amivel a partner meg tud ölni a színpadon, ha a ritmusa rossz. Mert azzal nem tudok semmit tenni. Hogyha ott valaki vánszorog a színpadon, amikor éppen száguldanunk kellene, vagy fordítva, akkor ki vagyok szolgáltatva. Akkor valami egészen más dolgot kell csinálnom, mint amit szeretnék. Szóval azt, amit a Ruszt tud, azt én alapjában véve nem tudom. Abban én csak gyönyörködöm. És irigylem néha. A Ruszt is hasonlóan van velem. Mindenesetre ő egy olyan rendező, aki nagyon jól ismer engem. De meg kell mondanom, hogyha akkor nem is tudtam, amikor együtt dolgoztam velük, de ha visszagondolok, akkor a jó rendezőim, Vámos [László], Ádám [Ottó],  vagy Major [Tamás] és Pártos [Géza] – ha most visszagondolok rájuk, akkor nem csak a színészetemre vonatkozóan kaptam tőlük információkat, hanem mindegyik tudott valamit rólam, amit én nem tudtam magamról. Amit ma látok, hogy ő tudta. Tudta rólam azt, amit akkor én még nem tudtam, de azóta rájöttem, hogy úgy van. A jó rendezők ilyenek, belénk látnak. Látnak valamit bennünk, amit mi nem tudunk. Ez persze mindjárt számtalan konfliktus forrása is. Mert hiszen akkor ő engem valahol "eltalál", amit akkor én még nem tudok. Én persze először ellenállok, mert irritál, hogy ő tudja ezt rólam, amit én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez meg ez a hibám, vagy a gyengém. Jóskával szembeni helyzeti előnyöm, ellentétben az őt megelőző rendezőkkel az a bizonyos nagyobb időbeli távolság volt. Hogy én a kecskeméti színházban olyan jól éreztem magam, hogy a Jóskával olyan jól vagyunk, abban kétségtelenül nagyon nagy része volt annak, hogy én valóban annyival voltam öregebb, mint ők. És így természetszerűleg, annak ellenére, hogy ők semmiféle különösebb tiszteletet nem adtak nekem, csak egyszerűen udvariasak voltak velem szemben az első pillanattól kezdve, de azért valahol ez a respekt, ami az öregebbnek jár, azt tőlük megkaptam. És a Ruszttól is megkapom mindig. Ruszt ezt remekül tudja egyeztetni, egyesíteni azzal, hogy közben még mindig tud  mondani olyasmit, amiről legfeljebb nekem csak halvány sejtelmem lehet. Mármint, amiket nekem mond magamról, a színészről, azon keresztül az emberről is. Ruszt már egy olyan nemzedék volt, akiket, szinte azt mondhatnám, hogy mint fiatalt észre sem vettem. Már olyan messzire voltak tőlem. És váratlanul egy akolba kerültünk. Na, most találkoztam egy emberrel, aki olyasmiket vett rajtam észre, amiket egyszerűen a többiek, akikkel addig találkoztam, már csak azért sem vehettek észre, mert annyira közeel álltak még időben is, meg környezetben is hozzám. Egészen más világ volt a Jóska. És az ő generációja. Más volt az a zene, amit ők szerettek, más volt, ahogy öltözködtek, minden más volt. A Jóska olyasmiket tudott közölni velem, saját magamról, amiket még eddig én sem tudtam magamról. Például ő volt az, aki észrevette a mozis gyereket, a némafilmnek az emlékeit a gesztusaimban, a kifejezőeszközeimben. Ezekről én nem tudtam. De ezt úgy csinálta, hogy jóformán teljesen szabadon engedett engem. Mert őt meg az érdekelte bennem, hogy én egy idegen vagyok. Hogy mi a csodát csinálok én ott a színpadon. Emlékszem, hogy a Muskát Laci, aki akkor az asszisztense volt, éppen a Carlosnál, azt mondta neki, hogy most mit csinál ez itt? - mondta rám. Hogy miért nem szólsz neki valamit? Mit játszik ez itt össze-vissza? És akkor később mesélte a Muskát, hogy a Ruszt intett neki, hogy csak hagyd. Én speciel úgy szeretek próbálni, hogy valóban próbálok. Néha – más számára – teljesen érthetetlen dolgokat is kipróbálok, mert én már tudom, hogy ez hova vezet el, de egyelőre ő még nem kap rá magyarázatot. Majd később. A Jóska egyszerűen érdeklődött irántam. Úgy érdeklődött irántam, mint egy félig megszelídített vadállat iránt, vagy mint egy teljesen ismeretlen új anyag iránt, amilyennel ő még nem találkozott. És azt kell mondanom, hogy én ugyanígy voltam vele. Olyan dolgokon akadtunk össze, ami az ő számára teljesen magától értetődő volt. Hogy én mint király leüljek egy lépcsőn. Én pedig olyan kérdéseket tettem fel neki, hogy miért ülök én itt le? Igen, ilyen Sztanyiszlavszkij-féle kérdéseket tettem fel. Ma ez lehet, hogy nevetségesen hangzik. Igen, de én azt tapasztalom, úgy van ezzel a bizonyos Sztanyiszlavszkijjal és a realizmussal, hogy a színészek akármit játszanak, igazán mindig akkor jók, amikor ők valahol érintkeznek ezzel, amit úgy hívnak, hogy Sztanyiszlavszkij.

 

Születésnap előtt

Közeledik Gábor Miklós születési évfordulója, és azon a napon lesz kis blogom is két éves. Április 7-re készülve először szeretettel ajánlom egyik meglehetősen szubjektív, RÉGI ÍRÁSOMAT, amelyben azt mesélem el, hogyan tudtam meg, mikor van Gábor Miklós születésnapja :)

Mai másik ajánlatom pedig egy fenomenális hangi alakítása. Bródy Sándor 1914-ben írta Árnyékok című monodrámáját, amelynek műfajmegjelölése "drámai kísérlet". 1969. január 17-én sugározta a rádió, úgyhogy gondolom, nem túl sokkal, talán csak néhány hónappal korábban készülhetett a felvétel, amelyet Solymosi Ottó rendezett. Ez egy 25 perces hangjáték és még ha az embernek sok igazán nagy élménye is volt különböző műfajokban Gábor Miklóssal, ez talán még azok közül is kiemelkedik. Egészen döbbenetes, hogy mire, mikre volt képes csak a hangjával!!!! 

A fénykép, ami közben látható, a Film Színház Muzsika 1970. november 21-i számának címlapja. 

 

Vissza 1945-be, a Rettenetes szülőkhöz

Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam Gábor Miklós első igazi nagy sikerével, kiugrásával 1945 szeptemberének végén, Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában. Hogy akkor belekezdtem a témába, egyik inspirálóm a Zala Megyei Levéltárban feltalált Gábor Béla-levél volt. Kedves Olvasó, mielőtt tovább folytatod ez a posztot, kérlek, olvasd el, vagy ha már olvastad, fusd át újra EZT A RÉGEBBI ÍRÁSOMAT különös tekintettel a benne fotómásolatban megmutatott levélre. 

Már régóta szerettem volna hozzájutni az abban a levélben Gábor Béla által kiemelt Új Magyarország című újsághoz. Nos, a közelmúltban végre eljutottam az Országos Széchenyi Könyvtárba és megkaptam mikrofilmen a lap 1945-ös évfolyamát. Szerencsésen meg is találtam az illető cikket a szeptember 25-i szám 11. oldalán. Máthé Klára írása gyakorlatilag egy "szabványos" színikritika, amely először Cocteau-ról szól úgy általában, majd erről a darabjáról. Indokolja, hogy szerinte miért volt jó választás a szerzőnek ezt a darabját színre vinni a Művész Színházban, majd rátér a konkrét előadásra. Most csak Gábor Miklósról szóló mondatait idézem:

Az előadás kiugró eseménye, az egész magyar színészet nagy, komoly és örvendetes meglepetése: a fiatal Gábor Miklós. Ez az eddig névtelen színész most egyszerre úgy kiugrott, ahogy amerikai filmekben szoktuk látni: egyik napról a másikra a teljes ismeretlenségből az érdeklődés első vonalába került. Úgy keveri a kamaszos ösztönt és a tudatos felnőtt, komédiás rafinériát, ahogy csak az egészen kiváltságos tehetségek tudják.

Végül egy eddig nem látott kép a korabeli SZÍNHÁZ című hetilap 1945. évi szeptember 26-i számából. Úgy fényképeztem ki a bekötött évfolyamból, nyilván nem túl profi módon, de magában az újságban is eléggé elmosódott volt a kép. Viszont legalább láthatjuk együtt az előadás valamennyi szereplőjét a 2. felvonás egy drámai pillanatában:

Szörényi Éva, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Gábor Miklós, Keresztessy Mária