Huszonöt éve halt meg Ruttkai Éva

Ma huszonöt éve, 1986. szeptember 27-én hunyt el Ruttkai Éva. Emlékezzünk rá a Gábor Miklósról szóló blogban is, hiszen  ők ketten nemcsak kollégák, hanem egy ideig házastársak voltak.

Film Színház Muzsika 1957. 11. hátsó borító

Ruttkai egyik legnagyobb szerepéről, Goethe Faustjának Margitjáról csak néhány kép és a korabeli újságok kritikái maradtak fenn. Legméltóbban és legláttatóbban azonban éppen Gábor Miklós örökítette meg naplójában. A mai negyedszázados évfordulón ebből a csodálatos leírásból idézzünk:

1961. május 6.

Ma végre meg tudtam nézni a Faust-ot.

Hiszen tudtam én mindezt előre, É. sok mindent elmondott már. De otthon: ügyetlen kis mozdulatok, a mindennapi élet korlátozott körülményei, félbemaradt jelzések – most pedig egy É. állt előttem, aki egy órára élete csúcspontját érte el. A színpadon túllépi élete és önmaga korlátait.

Igen, Margit: önmagának egy önmagánál is világosabb változata. Pedig nem lírai vallomás ez, ellenkezőleg, ha úgy tetszik, nagyon is objektív alakítás, ezer ponton a valóságra tapadva. É. nagyszerű karakterszínésznő – ezt ne feledjük! [...]

Szerepének első villámjelenései, mikor csak pár szóra jelenik meg a színen, amikor egész történetét egy-egy percnyi epizódban kell megelevenítenie: pontosak, körülzártak, egy-egy darab kristály. Amit tesz, szűkszavú, de a maga körvonaláig feszített. És ez az esendő bájú lány milyen büszkén és magányosan hordja sorsát, mikor az ártatlanság órái elmúltak! (Nem szüzességével veszti el ártatlanságát, hanem amikor az emberek gonoszságával szembetalálja magát – nem a szerelem gyalázza meg, hanem a pletyka.) A mindenttudó gyanútlanság. Ártatlan, de bölcsebb, mint Faust, vagy akár Mefisztó. Amikor őrületében, a tömlöcben egy mondat erejéig újra megkívánja a csókot: még itt is az élet mellett tesz vallomást. Micsoda jelenet ez! Mindenen túl: a ritmus micsoda remeke! És –– talán éppen a ritmus teszi – Margit e pillanatban démoni lesz – a jóság démona, de démon. Egy átokmentes démon – és talán ebben leginkább goethei.

Sose felejtem el őt, ahogy láttam, a magas oldalpáholyból, fekete kendővel fején, barna ruhás alakját félig háttal nekem, magára hagyva, az ember fogalmának legszebb, legegyszerűbb megtestesülése. [...]

Nem egy különlegesen nagy szerelmet mutat be, hanem a mindannyiunk szívében élő szerelemnek a nagyságát. Mindig vállalja a testvériséget mindannyiunkkal, és mindig mosolygóan magányos. Játékában van valami, mintha az embert kézen fognák.

(Tollal, 2. kiadás, 143–145. oldal)

Zsenik, ha találkoznak

Bár az utóbbi időben Gábor Miklós Hamlet-alakítását kezdtem el körüljárni, most szakadjunk el tőle egy rövid blogbejegyzés erejéig. Tegyünk egy kirándulást Füst Milán irányába, akinek Henrik királyát Gábor Miklós talán még Hamletnél is jobban szerette; vagy ha nem is szerette jobban, pályája másik csúcspontjának tartotta. A két alakítás időben viszonylag közel született egymáshoz, a hatvanas évek első felében, csak a Negyedik Henriket sokkal rövidebb ideig tartotta műsorán a Madách Színház.
A mű és a szerep tovább foglalkoztatta Gábor Miklóst, hiszen másfél évtized múlva meg is rendezte a darabot.

Feltétlenül beszámolok majd a Henrik-előadásokról is, több sajtóvisszhangot és magát a színész-rendezőt idézve. Most azonban Füst Milán egy versét hallgassuk meg Gábor Miklós előadásában. Az egyszerű kis klipet én magam "alkottam". Egyrészt azért lett ilyen szerény, mert ezen a téren szerény képességekkel és ugyancsak szerény számítógépes háttérrel rendelkezem. De azért is csak egyetlen képet másoltam a hang fölé, hogy semmi ne vonja el figyelmünket a fenomenális versről és Gábor Miklós kongeniális előadásáról.

Íme A részeg kalmár:

Hamlettel a fogorvosnál

Mostani bejegyzésem egy kicsit, sőt nem is kicsit különbözni fog az eddigiektől, de valahogy szükségét érzem, hogy megírjam. Fogorvoshoz járok egypár hete, de most már hamarosan kibukkanok az alagútból. Nagyon-nagyon nehezen szántam rá magamat, pedig sokszor eszembe jutottak Hamlet szavai:

Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.

Persze jól tudom, hogy ebben az idézetben azért fontosabb dologról van szó: a "lenni vagy nem lenni" alternatívájából a "nem lenni"-ről, azaz a halálról. De talán mégsem nevetséges, hogy az én kisebb jelentőségű problémám kapcsán is – ami azonban nekem nagyon is nyomasztó volt – kísértett ez a gondolatmenet, mert tulajdonképpen arra is igaz.

Sokszor felidéztem magamban Gábor Miklós szavait is A színész árnyéka című kötetéből, és gondoltam, ha majd odakerülök, megpróbálom az ő módszerét követni, amit így írt le:

Mint a fogorvosnál: mindig megdicsér, hogy milyen bátran viselem el a fájdalmat, holott én félek, és nem bírom elviselni, ha kínoznak. De mindig arra gondolok: "Ez még nem az igazi, az igazi csak ezután jön!" – és reszketve várom az igazi fájdalmat. Kezelés után aztán csodálkozom: ennyi volt? (92. oldal)

Nálam aztán úgy történt, hogy szerencsére – gyorsan le is kopogom, hogy most már a legvégén is így maradjon – nagy fájdalommal nem kellett megbirkóznom, inkább csak kellemetlenségekkel; gondolom, ma már hatékonyabban lehet csillapítani a fájdalmat és a műszerek is biztosan kifinomultabbak, mint az 1960-as években, amikor ő a fentieket írta. A félelmeimet és a lelki traumát pedig egészen fantasztikusan feloldotta a fiatal fogorvosom; mondtam is neki, hogy valóságos csodát művelt velem. Egyedül a legutóbbi kezelésem volt hosszadalmas és benne körülbelül két-három perc erejéig tényleg fájdalmas. Na, akkor megpróbáltam alkalmazni a Gábor Miklós-módszert – de szerencsére igazán nem kellett sokáig, így nem szerezhettem benne rutint :) Amíg ez a hosszadalmas dolog tartott, magamban Hamlet monológjait mondogattam (nyolcadikos koromban tudtam kívülről az egész darabot, jó részét ma is fel tudom idézni), és lelki füleimmel meghallgattam egy-két töredék operaáriát a másik szeretett művésszel, Plácido Domingóval. Így tényleg sikerült valamennyire eltávolodni a konkrét történéstől. Azért a végére elég nyűgös lettem, ezt beismerem, de akkor már másfél órája csücsültem a székben; ám így is sokkal könnyebben viseltem a gyűrődést, mint eredetileg gondoltam volna.

Úgyhogy az orvosomon kívül utólag is köszönöm Gábor Miklósnak, hogy még ezen a téren is segített nekem...

Olivier Hamletje - ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet-próbák megkezdődésének időszakában Gábor Miklósnak van bátorsága megnézni Laurence Olivier 1948-ban bemutatott Hamlet–filmjét. Könyvei tanúsága szerint nem ekkor látta először, hanem még Rómeó idejében, 1955-ben.

1955 áprilisában ugyanis ezt írta naplójába, amint a Tollal 2. kiadásában is megjelent (41-42. oldal):

Laurence Olivier

Olivier Hamlet–filmje.

Hogy mozognak, hogy beszélnek ezek a színészek! Minden mozzanat milyen pontos! Milyen kilúgozott tisztaság, milyen éles vonalak!

Különös színész ez. Fanyar és zárt. Minden vonzása mellett is idegen, pillanatokra visszataszító. De ki tudja, melyik íze ízlik legjobban! Ez aztán a sex-appeal! De ki is használja! Micsoda járás! Hogy kitalálta ezt a római vágású frizurát! Milyen ravaszul szabott dekoltázsok hangsúlyozzák ezt az emelkedő nyakat! [...] Dikciója egyszerű, nyoma sincs benne a nálunk megszokott pátosznak, de sterilen tiszta, hajlékony, skálája korlátlan, és mintha még sose éreztem volna ennyire, hogy ez a dráma vers is. [...]

"Modern" ez a Hamlet, ez aztán az! Persze van, ami nem tetszik a filmben, például a környezet szerepének túlzott megkurtítása. [...] De akárhogy is: mikor kijöttem a moziból, idejétmúltnak éreztem magam.

Olivier hatására az egyik legszebben beszélő magyar színész beszédórára jár!

És most Gábor Miklós 1961. november 9-i naplóbejegyzésének részleteit idézem – nem sokkal korábban kezdődtek meg az ő Hamletjének próbái, s ekkor célzatosan nézte meg újra az angol Hamlet-filmet. Részlet a Tollal 2. kiadásából, 169-170. oldal:

És újra Olivier nagyszerű filmje.

Még sose ragadott magával ennyire. Elsősorban Hamlet fiús lágysága, állandóan sajgó fájdalma, melyben minden maró bölcsessége kamaszosan ártatlanná oldódik. Mindent lát maga körül, de mindent látó szeméből – bárhová vesse is tekintetét: anyjára, a tehetetlen Opheliára, akár önmagára – sose tűnik el a megérteni nem képes, csodálkozó kérdés. [...]

Olivier logikussá, indokolttá teszi, ami első olvasásra csak rémdrámai patronnak, puszta teatralitásnak tűnik. Komolyan veszi Shakespeare-t – felnőtt a felnőttet. Mit csudáljak jobban? Shakespeare biztos értelmezését, vagy azt a szellemet, mely még Shakespeare-t is csak eszköznek használja, hogy megnyilatkozzék?

Közben Gábor Miklós elemzéséből kihagytam egy részt, ahol Olivier filmjének Hamlet/Ophelia-jelenetét elemzi. Ezt most meg is tudjuk nézni (Ophelia szerepében Jean Simmons), és aztán idemásolom, ahogyan Gábor Miklós látta a filmben és a darabban ezt a jelenetet.

 

Ophelia–jelenet. Hamlet már az első pillanatban megérti, hogy kihallgatják őket, és tudja Ophelia is, hogy ő tudja. Mindketten színházat játszanak a leselkedőknek; de egymásnak is; úgy tesznek, mintha azt mondanák, amit mondanának, ha lehetne; így minden szavuk meghamisítódik. Két tehetetlen fiatal szerelmes a leselkedő világ szeme előtt. Az élet egyik alaphelyzete ez. Hamlet ebben a helyzetben – melynek megteremtésében maga Ophelia is bűnös – nem tud hozzáférni szerelmeséhez és tehetetlen, durvasága is ebből a tehetetlenségből fakad. "Vonulj kolostorba!" – szerelmi vallomás ez a tisztaságnak, melyet nem szabad kitenni a világ kísértésének, hiszen – ó, átok! – úgyis gyenge, hogy helytálljon.

Végül a Hamletre készülő magyar színész levonja a konklúziót, s rendkívül pontosan és egyértelműen fogalmazza meg:

A film nem vette el a bátorságomat. De Olivier megoldotta Hamletet, engem pedig a színészetben nem a kidolgozás érdekel, hanem éppen a megoldás. Beérhetem-e azzal, hogy egyszerűen színpadra alkalmazom, és átélem, amit ő lényegében elintézett? Vagy bízzam magam önmagamra? Nem félek, hogy mindent átvegyek Olivier-től, ami nekem kell, ami nélkül jobbat nem tudok produkálni. Ha valamire rá akarok jönni, csak így jöhetek rá.

S most e szavak jegyében nézzük meg ugyanezt a jelenetet Gábor Miklóssal és Vass Évával, és mindenki megteheti a saját megfigyeléseit, összehasonlításait:

Hamlet - az első színpadi próba

Az elmúlt alkalommal a Hamlet olvasópróbájára vezetett el bennünket a korabeli Film Színház Muzsika. Ma a legelső színpadi próbán vehetünk részt, amelyről Dalos László írt kitűnő, láttató erejű tudósítást. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy-az-egyben másolom ide ezt a cikket a képekkel együtt úgy, ahogyan megjelent a Film Színház Muzsika 1961. évi 46. számában. Csak annyit érdemes megjegyezni előre, hogy az egyik kép tanúsága szerint Gertrud szerepét Mezey Mária kezdte próbálni, s aztán a premieren már Simor Erzsit láthatta a közönség, később Tolnay Klárival felváltva.

Gábor Miklós naplójában így írt az 1. felvonás 2. jelenetéről (Tollal, 169. oldal):

Milyen legyen Hamlet első megjelenése? Külön bevonuljon, vagy lopjuk be a színpadra, hogy a közönség szinte csak akkor vegye észre, amikor Shakespare – szándékosan hosszú késleltetéssel – megszóllíttatja őt a királlyal? A második mód mellett döntöttünk. Nemcsak Shakespeare dramaturgiája kívánja így. Mindent el kell kerülni, ami Hamletet színpadiasnak, különcködőnek, önmagával tüntetőnek állítaná be. Ez egy ember, aki "látszikot nem ismer". Majd, ha a szellemmel találkozott! Majd akkor megmutatja haragjának éles körmeit!

Most pedig nézzük is meg az első felvonás első jelenetének elejét a megvalósult előadásból:

Hamlet - elkezdődnek a próbák, 1961

Miután tettünk egy kirándulást Gábor Miklós pályájának kései időszakába, térjünk vissza Hamlethez. Néhány hete több részben beszámoltam bemutatásának előzményeiről; utoljára arról, hogy a Magyar Rádió Shakespeare-ciklusának keretében Gábor Miklós főszereplésével 1960-ban rádiójáték készült belőle.

A Film Színház Muzsikában először 1961 nyarán lehetett olvasni, hogy a Madách Színház műsorra fogja tűzni a Hamletet. Illés Jenő készített Gábor Miklóssal egy nagyobb interjút Egy év múltán – Találkozás Gábor Miklóssal címmel, megjelent a 27. számban. Ebben nyilatkozta a művész, hogy a Hamletre készül és – érdekes módon, szinte ezzel egyidőben – egy amerikai bulvárdarabra. Ezt Libikóka címen mutatták be, Gábor Miklós még Ketten a hintán címen említi:

A Hamlet eljátszására készülök és egy modern amerikai darab, Gibson: "Ketten a hintán" bemutatójára. A Hamlet esetében szeretném megragadni a dráma leglényegesebb kérdéseit, például azt a hihetetlenül izgalmas pszichológiai állapotot, amit így lehet kifejezni: Hamlet attól kezdve, hogy a szellemmel találkozott, vár, várja a cselekvés pillanatát.

A két darab közül a Libikóka bemutatója történt korábban, 1960. október 20-án a kis Madáchban, és körülbelül éppen ebben az időben kezdődtek meg – nyilván a premier után – a Hamlet olvasópróbái. A Film Színház Muzsika 1961. 45. számában közölte a Libikóka kritikáját és ugyanebben a lapszámban tudósított a Hamlet első olvasópróbájáról: 

(Azért a szerkesztőségben tudniuk kellett volna, hogy Vass Éva két s-sel írja a nevét...)

Erre a tudósításra rímel Gábor Miklós: Tollal című könyvének egyik 1961-es bejegyzése. Hogy e könyv megjelent, egyúttal be is teljesítette e kis cikk azon óhajtását, hogy izgalmas lenne végigkövetni a szellemi utat, ami az első próbától a színészben munkál . Elsőként itt van Gábor Miklós olvasatában, hogy ő miként élte meg a próbafolyamat elkezdődését (2. kiadás, 166-167. oldal):

1961. október 30.

Első olvasópróba. Mostantól kezdve több mint két hónapig csaknem minden időmet ennek a darabnak a társaságában tölthetem, mától kezdve életem része lett, bármikor elővehetem, tanulhatom, eljátszogathatok vele, átengedhetem magam meglepetéseinek. Mert talán ez a legnagyobb öröm: az új meg új meglepetés! Azt hiszed, hogy már mindent tudsz – és akkor jön a temető-jelenet! Ki várná azt a brutális gúnyt, amivel Laertesnek támad? Hamlet tesz valamit, amit sose vártunk volna tőle, de ha már megtette, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem is tehetett volna mást. Csupa meglepetésen keresztül ugyanarról beszélni: ez is Shakespeare csodája.

Az első próba öröme olyan, mint amilyennel az ember randevúra megy, kívánva és félve odaveti magát az ismeretlennek: "Tégy velem, amit akarsz!" – kiáltunk fel.

Gyerekes örömet érzek. Olvasni sincs kedvem mást, csak Tamás úrfi-t.

S végül – hála a technikának – meg is tudjuk nézni a Temető-jelenetet. Technikailag azért hagy kívánnivalót a felvétel, előtte érdemes maximumra tekerni a hangerőt. De kész csoda, hogy egyáltalán megnézhetjük!