Huszonöt éve halt meg Ruttkai Éva

Ma huszonöt éve, 1986. szeptember 27-én hunyt el Ruttkai Éva. Emlékezzünk rá a Gábor Miklósról szóló blogban is, hiszen  ők ketten nemcsak kollégák, hanem egy ideig házastársak voltak.

Film Színház Muzsika 1957. 11. hátsó borító

Ruttkai egyik legnagyobb szerepéről, Goethe Faustjának Margitjáról csak néhány kép és a korabeli újságok kritikái maradtak fenn. Legméltóbban és legláttatóbban azonban éppen Gábor Miklós örökítette meg naplójában. A mai negyedszázados évfordulón ebből a csodálatos leírásból idézzünk:

1961. május 6.

Ma végre meg tudtam nézni a Faust-ot.

Hiszen tudtam én mindezt előre, É. sok mindent elmondott már. De otthon: ügyetlen kis mozdulatok, a mindennapi élet korlátozott körülményei, félbemaradt jelzések – most pedig egy É. állt előttem, aki egy órára élete csúcspontját érte el. A színpadon túllépi élete és önmaga korlátait.

Igen, Margit: önmagának egy önmagánál is világosabb változata. Pedig nem lírai vallomás ez, ellenkezőleg, ha úgy tetszik, nagyon is objektív alakítás, ezer ponton a valóságra tapadva. É. nagyszerű karakterszínésznő – ezt ne feledjük! [...]

Szerepének első villámjelenései, mikor csak pár szóra jelenik meg a színen, amikor egész történetét egy-egy percnyi epizódban kell megelevenítenie: pontosak, körülzártak, egy-egy darab kristály. Amit tesz, szűkszavú, de a maga körvonaláig feszített. És ez az esendő bájú lány milyen büszkén és magányosan hordja sorsát, mikor az ártatlanság órái elmúltak! (Nem szüzességével veszti el ártatlanságát, hanem amikor az emberek gonoszságával szembetalálja magát – nem a szerelem gyalázza meg, hanem a pletyka.) A mindenttudó gyanútlanság. Ártatlan, de bölcsebb, mint Faust, vagy akár Mefisztó. Amikor őrületében, a tömlöcben egy mondat erejéig újra megkívánja a csókot: még itt is az élet mellett tesz vallomást. Micsoda jelenet ez! Mindenen túl: a ritmus micsoda remeke! És –– talán éppen a ritmus teszi – Margit e pillanatban démoni lesz – a jóság démona, de démon. Egy átokmentes démon – és talán ebben leginkább goethei.

Sose felejtem el őt, ahogy láttam, a magas oldalpáholyból, fekete kendővel fején, barna ruhás alakját félig háttal nekem, magára hagyva, az ember fogalmának legszebb, legegyszerűbb megtestesülése. [...]

Nem egy különlegesen nagy szerelmet mutat be, hanem a mindannyiunk szívében élő szerelemnek a nagyságát. Mindig vállalja a testvériséget mindannyiunkkal, és mindig mosolygóan magányos. Játékában van valami, mintha az embert kézen fognák.

(Tollal, 2. kiadás, 143–145. oldal)