Gábor Miklós sci-fi-ben!

1969-ben forgatták "Az idő ablakai" című filmet, valószínűleg ez volt az első magyar science fiction film. Kuczka Péter forgatókönyvéből rendezte Fejér Tamás. Szereplőit az akkori "baráti szocialista országok" művészeiből állították össze: a lengyel Beata Tyszkiewicz (Éva) és Krzystina Mikolajewska (Maguy), az NDK-beli Heidemarie Wenzel (Beryll) és a bolgár Ivan Andonov (Avram) mellett Gábor Miklós (Sinis) és Darvas Iván (atomtudós, mint emlékkép) láthatóak benne. Hazai bemutatója előtt Triesztben, a tudományos fantasztikus filmek fesztiválján elnyerte a zsüri díját.

Film Színház Muzsika 1969. 15.

A történet a harmadik évezredben játszódik. Minden életet elpusztított a földön a kvarkháború, csak öten élték túl, akiket különböző időpontokban hibernáltak. A föld mélyén szunnyadó erők életre keltik őket, és mindnyájan a felszínre akarnak jutni, kivéve Sinist, aki ledobatta a kvarkbombát. Sinis Évát akarja, aki egy felelősen gondolkodó atomtudós szerelme volt, de a nő nem lesz az övé, ezért a férfi megöli. Maguy belehal a sugárbetegségbe, csak Beryllnek és Avram Belaskonak, a kvarkelmélet egyik kidolgozójának van esélye egy új életre a Földön.

A Film Színház Muzsika 1969. évi 43. számában megjelent kritikájában Sas György felemás alkotásnak minősítette a filmet. Néhány gondolat az írásból:

Az embert túlélő technikai mechanizmus beszabályozottsága, ez a furcsa tehetetlenségi erő egy véletlen folytán működésbe lép és életre kelt öt különböző időben, különböző okból elaltatott, hibernált embert. A lassan öntudatra ébredők rájönnek, hogy különböző módon kapcsolatban vannak a pusztulással, annak akaratlan vagy tevőleges előidézői, vagy áldozatai. A viszonylatok elénk vázolása érdekes lélektani dráma körvonalait is fel-felvillantja, de a film tétovaságában képtelen szintézist teremteni a múltba tekintés és a jövőbe látás kettősségéből, a technikai-tudományos és a lélektani-erkölcsi konfliktus összejátszásából. Annyi világos, hogy mai felelősségünk jövőbe vetítéséről van szó, annak az erőnek pusztító veszedelmességéről, amelyet már mi is birtokolunk. [...]

Ami titokzat, fölfedésre váró rejtély végigvonul a történeten, az öt percre alig elég, jellegében pedig múlt századi, talán már a jó öreg Vernének sem tetszenék. A film cselekménye javarészt abból áll, hogy a szereplők egymást és a kijáratot keresik. [...]

Szívem szerint mégis azt mondom: a próbálkozást nem szabad abbahagyni. Van annyi szellemi erőnk és művészetünk, hogy megszülethessék az igazi magyar sci-fi.

A konkrét megvalósításról ezt írta Sas György:

Újszerű feladatot jelentett a mi gyakorlatunkban ez a film. A legnagyobb erővel úgy látszik a technikára kellett koncentrálni, ez jellemzi Herczenik Miklós operatőri munkáját is. A színészek, hiába volt a nemzetközi válogatás, ebben az egyoldalú figyelemben árvák maradtak. Gábor Miklós lénye némileg emberarcot adott a sematikus szerepnek. Beata Tyszkiewicz, Krzystina Mikolajewska és Heidemarie Wenzel még ennyit sem mondhat magáénak, ők még sematikusak is alig lehettek, s így különböző típusú szomorú szépségükkel vannak jelen. Ivan Andonov és Darvas Iván sem tehet mást, lélek nélkül egzisztál a vásznon.

Hát, még Gábor Miklós kapta a legpozitívabb értékelést... Persze ő a telefonkönyvből is képes lett volna szituációt és drámát csinálni, s olyan kisugárzása és személyisége volt, hogy bármiben szívesen megnézzük. Ez persze a szereplők többségére igaz, hiszen például a két lengyel színésznő hazájuk legkiválóbb művészei. Hogy ez  a film  Gábor Miklós számára jelentett-e valamit művészileg, nem olvastam róla sehol később megjelent könyveiben. Talán annyit igen, hogy kicsit kibújhatott a "pozitív hős" kategóriájából. Számunkra pedig az ilyen munkák a színész – még a legkiválóbb színész – kiszolgáltatottságát is illusztrálják...

Találka Párizs mellett - 1957

Most igyekszem elhagyni a szubjektív látásmódot és megpróbálom fokról fokra feltérképezni Gábor Miklós szerepeit a korabeli sajtó, elsősorban a Film Színház Muzsika alapján.

Olvastam ugyan Gábor Miklós könyveiben, hogy nem szeretett kritikát olvasni, ráadásul tudjuk, hogy egyik kritikus sem "orákulum". De ha emlékezni akarunk pályájára, akkor segíthetnek ezek a korabeli újságcikkek is – hiszen más forrás e tekintetben alig létezik.

Nem időrendben fogok haladni, hanem ahogyan ráakadok a cikkekre. Sőt, ha később ugyanarról az előadásról mást is találok, akkor újra visszatérek hozzá. Ez látszólag összevisszaságnak tűnik, a blog reményeim szerint mégsem lesz kaotikus. Erre szolgálnak a "címkék" a blog jobb oldalán, a fényképem alatt. Lehet közöttük keresgélni a darab címe, az író, a színház, a rendező és a szerep neve, valamint az évszám alapján. Így az érdeklődő e szempontok szerint maga is csoportokat alkothat a bejegyzésekből.

Kezdjünk hát neki.

Az első szerep számomra meglepetés volt, még sohasem hallottam róla, bár a darabot jónevű szerző jegyzi, Jean Anouilh. A József Attila Színház 1957-ben mutatta be "Találka Párizs mellett" című színművét, amelyben Gábor Miklós Georges-ot, a férfi főszereplőt játszotta, nyilván vendégként, hiszen ekkor már a Madách Színház tagja volt. Partnerei: Békés Rita, Szemes Mari, Inke László, Keresztessy Mária és Gáti Pál. Rendezte: Lendvay Ferenc.

A kritika a Film Színház Muzsika 1957. 4. számában jelent meg, írta Hámori Ottó.

1969. április 7.

Volt már szó róla, s ezt a blogot is e naphoz igazodva indítottam, hogy Gábor Miklós 1919. április 7-én született. Nem bírom ki, hogy ennek kapcsán ne meséljek el egy kis történetet.

Hetedikes-nyolcadikos voltam, amikor már a kedvenc színészem volt. December 6-án gondolatban mindig boldog névnapot kívántam neki, de azt nem tudtam, hogy mikor van a születésnapja. Az akkori lexikonokban, legalábbis azokban, amikhez én hozzáfértem, csak a születési éve szerepelt.
Történült, hogy másodikos gimnazista koromban, a tavaszi szünetben három napos osztálykirándulásra indultunk. Első megállóhelyünk Veszprém volt, ahol kaptunk egy kis szabad időt. Én persze lecövekeltem az első könyvesbolt előtt – írtam, hogy ilyen tekintetben milyen mostoha helyen nevelkedtem – és nagy örömömre megláttam a kirakatban a frissen megjelent Színházi kislexikont, ami annyira nem is "kicsi" könyv. Berohantam és a három napra kapott zsebpénzem nagy részétől megválva egyből megvásároltam. Amikor visszaültünk a buszba, elkezdtem fellapozni, persze a G betű elejét megcélozva. Közben örömmel láttam, hogy majdnem minden színésznél szerepel a születésnapja. S amikor odaértem Gábor Miklóshoz, mit láttam? Született 1919. április 7-én. És aznap pontosan 1969. április 7-e volt...

Gábor Miklós 1969-ben

"Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv"

A Filléres emlékeim sorozat végén azt ígértem, hogy ezentúl objektívabb leszek. Attól tartok, ezt az ígéretemet nem tudom teljesen beváltani, bár törekedni fogok rá.  De még nem most :)

"Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv".

Ez volt az a mondat, amit először hallottam Gábor Miklóstól élőben 1966. december 28-án. Soha nem felejtem el, ahogyan ott ült a színpad előterében azon a szépvonalú reneszánsz széken. A hatodik sorból elég közelről láthattam.

Valami nagyon meghittet éreztem attól a pillanattól kezdve, hogy a viharos szellem-jelenet után megjelent a színpadon, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit – hiszen még tizennégy éves sem voltam egészen. Aztán később olvastam egy mondatot; sajnos, már nem tudom, hogy hol és azt sem, ki mondta róla. De nem is ez, hanem maga a mondat a lényeg, ami pontosan azt fejezte ki, amit én azon az estén éreztem: az ő Hamletje olyan, mintha kézen fogná az embert...

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 5.

Kecskemétre 1974 novemberében zarándokoltam el először, hogy megnézzem Schiller Don Carlosát, amiben Fülöp királyt játszotta. Éppen a legutolsó előadáson lehettem ott, amikor a televíziós felvétel készült. Ezt szerencsére jó két évtized múltán egy ismétléskor fel tudtam venni, ma bármikor belenézhetek a DVD-be. Kecskemét után pár napot Pesten töltöttem és még két előadásban láttam őt a Carlost követő két napon a Madách Színházban. Shaw: Brassbound kapitány megtérése című vígjátékában Vass Évával és Márkus Lászlóval még visszatükröződött valami a régi Tanner John házassága hangulatából, de Karinthy Ferenc Hosszú weekendje már nyomába sem ért a néhány évvel korábban látott Szellemidézésnek, s ezen ő sem segíthetett. Három napon belül ezt a három előadást látni voltaképpen meg is magyarázta, miért kereste Gábor Miklós Kecskeméten Ruszt Józseffel az új utakat.

Az 1975-ös Boldogtalan hold után még háromszor mentem vissza Kecskemétre.

Bereniké

Még ugyanaz év októberében láttam Racine Berenikéjét, 1976 februárjában a Téli regét (Shakespeare), majd Németh László VII. Gergely című drámáját, e két utóbbit Ruszt József rendezte. A VII. Gergely érdekessége volt, hogy az utolsó jelenetbe Rusztnak színészként kellett beugrania… Ezt az előadást a társulat a fővárosban is bemutatta. Én szerencsére éppen egy továbbképző tanfolyamra jártam, így még egyszer megnéztem Gábor Miklóst ebben a szerepben az akkori Nemzeti Színház színpadán, a Hevesi Sándor téren:

Utoljára éppen Nagykanizsán láthattam, amikor a Nemzeti Színház vendégszerepelt városunkban. Erről az előadásról sem maradt meg a jegyem, így nem tudom a pontos dátumot, de valamikor 1984/85-ben történhetett. Gábor Miklós a Nemzeti Színház tagjaként újra belebújt George bőrébe Edward Albee: Nem félünk a farkastól című darabjában. Ekkor feleségét, akit a darabbal való első találkozásakor Tolnay Klári játszott a Madách Kamarában, Vass Éva alakította. Vass Éva egykori szerepében Sára Bernadett, a másik férfi szereplő Trokán Péter volt – a korábbi kecskeméti években mindkét fiatallal gyakran játszott együtt.

Legközelebb már csak akkor kerültem hozzá közel, amikor a sírjánál jártam talán egy évvel a halála után, akkor még nem volt meg szép síremléke. Megnéztem szülőházát és azt a pesti bérházat, ahol hosszú évtizedeken keresztül élt, akkor már mindkettőt megjelölték emléktáblával (ezekről majd később mutatok képeket) és a közelmúltban egy kis emlékezésre megálltam lábnyománál a Nagymező utcában:

További „filléres emlékeim” közé tartoznak könyvei – valamennyit megvettem, csak a Tollal első kiadása hiányzik –, valamint hanglemezek, videokazetták, DVD-k. Ezekről majd menet közben írok, de a legelső hanglemezemet azért megmutatom:

S ezzel véget is ért szubjektív beszámoló-sorozatom. A következőkben igyekszem tárgyszerű lenni és dokumentumokkal is alátámasztott hosszabb-rövidebb bejegyzésekben rögzíteni Gábor Miklós művészpályájának állomásait.

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 4.

Még általános iskolás koromban egy alkalommal nagyon szép kis albumot kaptam, vászonba kötve, finom lapjainak szélén aranyozással. 

Akkoriban szinte sportot űztünk az autogram-gyűjtésből. Az iskolában színészcímek keringtek és amennyire kevés zsebpénzünkből tellett,  küldtük a sablon-leveleket válaszborítékkal. Ezen a módon hozzájutottam néhány egészen nagy művész dedikált fényképéhez: Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Melis György, Mensáros László, Márkus László, Váradi Hédi, Somogyvári Rudolf, Berek Kati fényképeit boldogan ragasztottam be albumomba – majd hamarosan, ahogy jöttek a tinédzser-évek, az Illés együttesét is...

Az első oldalt azonban üresen hagytam Gábor Miklósnak. Anyukám úgy vélekedett, hogy az az oldal valószínűleg üresen is marad. Ekkor egy kis fifikához folyamodtam. Édesanyám zalaegerszegi születésű és férjhezmeneteléig ott is élt, nagy lokálpatriótaként mindig büszke volt a híressé vált egerszegiekre. És az én kedvenc színészem is ott született 1919-ben, öt évvel később, mint édesanyám. Sőt, Zalaegerszegen született Ujlaky László színművész is, aki szintén a Madách Színház tagja volt, láttam is őt a Hamletben, Gábor Miklós oldalán a Színészkirályt játszotta parádésan. Azt találtam ki, hogy Ujlaky Lászlónak írok, hivatkozva édesanyámmal közös szülővárosára és kértem tőle autogramos fényképet, illetve megkértem, hogy ugyan, kérjen már egy képet egy füst alatt Gábor Miklóstól is… Elsős gimnazista voltam akkor, nem egészen egy évvel a Hamlet-élmény után. És az ötlet bevált, megérkezett a két dedikált fénykép:

Kis híján elolvadtam, mert Gábor Miklós is azt írta az övére, hogy „Katinak szeretettel”!

Mégsem maradt üres az albumom első oldala... Sajnos, a fénykép hátoldala az idők során ilyenné változott, pedig igazán jó helye volt,  vigyáztam rá, nedvesség sem érhette.
Így utólag is nagyon hálás vagyok Ujlaky Lászlónak, aki komolyan vett egy rajongó kislányt, s attól kezdve külön szeretettel néztem, ha felbukkant filmen vagy a televízióban. Csak sajnos ritkán bukkant fel; ma sem értem, hogy egy ilyen gyönyörű orgánumú remek színészt miért nem foglalkoztattak többet.

Majdnem egy évtizeddel később aztán a szép kis könyvecskébe belekerült Gábor Miklósnak egy második aláírása is:

Ezt már személyesen kértem tőle Kecskeméten a Boldogtalan hold

előadása után, 1975. június 6-án. Ekkor már ifjú könyvtáros voltam és ez volt az egyetlen személyes találkozásom vele. A színház művészbejárójánál várakoztam rettentő izgatottan. Egyszer csak  megjelent és az autójához indult, mire én nagy lélegzettel odamentem, nyújtottam neki az albumot a zöld filctollal és csak annyit mondtam, hogy Nagykanizsáról jöttem, hogy láthassam ezt az előadást. Már nem is emlékszem, hogy mit válaszolt, valószínűleg valami udvariasságot. Ennyi volt az összes beszélgetésünk, mert egyrészt láttam, hogy siet, gondolom, indult vissza Pestre, másrészt annyira meg voltam illetődve, hogy egyébként se jutott volna az eszembe egyetlen értelmes gondolat sem. Pedig meg kellett volna mutatnom neki azt a  furfanggal megszerzett dedikációt...

Folyt. köv.!

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 3.

Az, hogy Gábor Miklóst személyesen is láthatnám, színházban, egy darabig eszembe sem jutott, olyan képtelenségnek tűnt, mintha Budapest egy másik bolygón lenne. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy pesti nagynénim-nagybácsim a Lenin körúton lakik, a 40-42. házszám alatt, a Madách Színházról pedig kiderült, hogy szintén a Lenin körúton található, házszáma 29-33., csak nem lehet messze. És akkor elkezdtem könyörögni, hogy egyszer vigyenek el megnézni a híres Hamletet, amit akkor már négy éve játszott a színház egészen elképesztő sikerrel. Akkor voltam tizenhárom éves és még soha nem voltam színházban.

A nagy nap 1966. december 28-án következett be. Addigra én szinte az egész darabot tudtam szó szerint (észre is vettem a húzásokat és volt egy jelenetösszevonás is). Az előadásról nehezen tudok írni, mert ma is úgy érzem, hogy életem egyik meghatározó élménye volt annak ellenére, hogy még gyerek voltam. A színházjegyet máig őrzöm, a bal oldal 7. sor 6. székén ültem:

Hamlet

Amikor nagyon hosszú szünet után, körülbelül tíz éve újra a Madách Színház nézőterén ültem, szomorúan néztem a híres rockoperát. Bár abszolút professzionalista előadás volt, nekem mégis az a régi hangulat hiányzott, amikor még a Hamletnek volt akkora sikere, mint manapság egy Lloyd Webber darabnak.

Gimnazista éveim alatt még kétszer meghívtak a nagybátyámék.

III. Richárd

Így láthattam 1969. június 13-án a III. Richárdot és 1970. november 15-én a Sakk-matt című zenés darabot, amely Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából készült. Ott a két nagy tragédia után egy tüneményesen és elegánsan komédiázó – és remekül éneklő! – Gábor Miklóssal ismerkedhettem meg. Lehet, hogy nem ez volt a Madách Színház legjelentősebb előadása, de amit Tolnay Klárival csináltak, az szerintem zseniális volt.

Sakk-matt

Főiskolás koromban még kétszer voltam a rokonaimmal színházban. Igaz, akkor már nem a Lenin körúton laktak, hanem Budakeszin egy helyes pici kertes házban. Két nyugdíjasnak sokkal jobban megfelelt, mint a régi bérházbeli lakásuk, de én mindig szemrehányást tettem nekik, hogy elköltöztek a Madách Színház közeléből (akkor még nem tudtam, hogy Gábor Miklós is hamarosan költözik, először Kecskemétre).
Ekkor vettek jegyet Karinthy Ferenc Szellemidézés című darabjára, amelyben Gábor Miklós Donáti Sándor alakjában voltaképpen Karinthy Frigyest játszotta el megrendítően, illetve a My fair Lady előadására az Operettszínházba, ahol vendégként lubickolt Higgins professzor szerepében. Ez a két előadás valamikor 1971 és 1974 között lehetett, sajnos, a színházjegyeket elvesztettem, ezért nem tudom pontosan. De a My fair Ladyt még egyszer sikerült megnéznem, ez 1975. március 21-én történt:

My fair Lady

És egy örökre meghiúsult lehetőség, Szophoklész Oidipusz királya. 1972 novemberében főiskolásként egy hetet a fővárosban töltöttünk, nappal a nagy könyvtárakat szemléltük meg, esténként színházba mentünk. Már láttuk a Vígszínházban A három nővért (Ruttkai, Darvas) és a Tháliában a Holdbéli csónakost (Kozák András). Utolsó este azt hittem, Oidipusz-Gábor Miklós vár rám, amikor  délután az utcán hallottuk, hogy váratlanul meghalt Pécsi Sándor. Az Oidipusz elmaradt, mert ő játszotta volna Teireziaszt. Így már csak televízióban láthattam viszont a címszerepben Gábor Miklós felkavaró alakítását.
Az már egy másik történet, hogy az Oidipusz helyett a II. Lajos királyt (Szomory Dezső) tűzték műsorra. Más körülmények között bizonyosan nagy élmény lett volna. Ráadásul az erkélyen, éppen a közelünkben egy fiatal csapat nem igazán tolerálta Szomory nyelvezetét, s egyfolytában hangoskodtak. Huszti Péternek, Almási Évának és a többieknek biztosan nagy erőfeszítésükbe került a gyász mellett emiatt is végigjátszani normálisan az előadást. Aztán a legvégén, a tapsrendben az egyik színész nem bírta tovább és felkiáltott: Az erkélyen gyalázatosan viselkedtek! Teljesen igaza volt...

Folyt köv.!

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 2.

Akárhogy is próbálok, egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, miért lett Gábor Miklós „a kedvenc színészem”. Nővéreim, akik egy évtizeddel voltak idősebbek nálam, biztosan közrejátszottak, mert több színészt és slágerénekest kedveltek, akiket az ő révükön én is megismertem. De hogy közülük miért éppen Gábor Miklóst választottam, arról sejtelmem sincs. Illetve nem is tudatosan választottam, hanem csak úgy magától történt. A mikor-t már egy kicsit jobban be tudom határolni: 1965-ben már egész biztosan az volt, tehát valamikor előtte kellett, hogy kezdődjön. 1965-ben én tizenkét éves voltam. Tíz éves koromig egy zalai kis faluban, utána pedig egy balatoni fürdőhelyen laktunk. A balatoni fürdőhely jól hangzik, de egész évben ott élni majdnem rosszabb volt, mint egy tanyán, kulturális szempontból szabályos sivatag volt.

Egy árnyalattal lett csak jobb a helyzet, amikor gimnazista lettem. Fonyódon már nagyobb könyvtár volt és évente három-négy alkalommal elvittek bennünket a balatonboglári művelődési házba színházi előadásra, hangversenyre.

Televíziónk tíz éves korom után lett, jószerivel ez volt az egyetlen szórakozásunk. Az akkoriban látott filmek, színházi közvetítések közül máig nagyon sokra emlékszem. Rádiónk persze régóta volt, de a Petőfi adót jóformán nem is lehetett hallani, olyan nagyon zavarták más állomások, maradt a Kossuth (majd gimnazista koromtól a Szabad Európa: imádtam a Beatlest és Illéséket, jól megfértek bennem Gábor Miklóssal). Az újságok közül járt a Népszabadság, a Somogyi Néplap, apukám kedvéért a Füles, anyukámért a Nők Lapja, nekem pedig nagy nehezen sikerült kikönyörögnöm a Film Színház Muzsikát. Korábban a nővéreim vettek néha egy-egy példányt, de akkoriban ők már kenyérkeresők voltak, nem otthon éltek. Attól kezdve ez a hetilap lett szinte a bibliám. Most, amikor elkezdtem visszanézni a régi számokat a könyvtárban és kigyűjtögetni a Gábor Miklósról szóló anyagot, ledöbbentett, hogy mennyire emlékszem konkrét cikkekre, képekre. Például ezt a szintén onnét származó képet A királyasszony lovagjából először a nővérem színészképes füzetében láttam, mert hogy abban az időben nagy divat volt színészképeket gyűjtögetni és füzetbe ragasztani:

Film Színház Muzsika 1961. 28. szám

Nos, egyszer csak azt vettem észre, hogy Gábor Miklós a kedvenc színészem, bár aztán nálam ez több lett, mint az ilyen korú gyerekek általános rajongása egy ismert személy iránt. Mondhatni, bizonyos szempontból ő nevelt engem. Elkezdtem utánaolvasni a daraboknak, amikben szerepelt, már amennyire az előbb ecsetelt korlátozott lehetőségek engedték. A legjobb az volt, hogy Gabi nővérem hazahozta a főiskolai irodalomtörténet könyveit, szöveggyűjteményeit, ezeket sokat forgattam, bár még gimnazista sem voltam. Szintén az ő révén jutottam hozzá a Színházi kalauz  című vaskos kötet egy régebbi kiadásához. Abban olvastam először a görög drámákról, s kísérhettem végig, ha csak rövid tartalomleírások révén is a drámairodalom történetét. Magukhoz a darabokhoz legtöbbször nem is tudtam hozzájutni. Egyedül a Hamletből volt otthon egy Olcsó Könyvtár-beli példányunk, hát, azt szabályosan rongyosra olvastam. Sok mindent nem értettem, (most sem...) mégis lenyűgözött. Persze ez éppen az a darab, ami az idők végezetéig kimeríthetetlen. Később még találtam egy példányt Az ember tragédiájából az apukám örökségéből származó könyvek között, bordó kötésben, aranyozással; szerencsére éppen akkoriban, amikor Gábor Miklós a Szegedi Szabadtéri Játékokon először játszotta Lucifert, így tizenhárom évesen szinte egész nyáron azt bújtam. A klasszikus szöveg legtöbb részlete akkor ment a fejembe. Emlékszem, mennyire vágyakoztam a Rómeó és Júlia után, amelyről addig csak egy kivonatot olvashattam el  a Lamb testvérek nevezetes Shakespeare-meséiben. Aztán, ha jól emlékszem, ugyanazon a nyáron a televízió műsorra tűzte amerikai filmváltozatát Leslie Howard és Norma Shearer főszereplésével. Akkor találkoztam  először a teljes művel. Attól kezdve még jobban el szerettem volna olvasni, de sehol nem volt hozzáférhető. Egy alkalommal aztán Keszthelyen járva sikerült megvennem. Nyomtatott formában sem találtam nehéznek, sőt, alig bírtam letenni, amikor a vonattal hazaértünk és le kellett szállni. Ma már tudom, hogy akkor Mészöly Dezső zseniális fordításába is beleszerettem. Ez a "szerelem" most is tart, a darab nagy részét azóta tudom kívülről.  Néhány évvel később, akkor már másodikos gimnazista voltam, ugyancsak nehézségekbe ütközött, hogy elolvashassam a III. Richárdot, ami akkor volt új szerepe Gábor Miklósnak. Úgy segítettem magamon, hogy amikor végre a helyi könyvtárból néhány hétre a birtokomba került egy példány, amit  alig akartak nekem odaadni, leírtam kézzel az egész darabot.
Talán ezért is csodálkozom annyira, hogy manapság, amikor ilyen gondok szinte nincsenek, a gyerekek jó része mégsem szeret olvasni. Mit meg nem adtam volna én egészen főiskolás koromig egy olyan könyvtárért, mint a mi városi könyvtárunk…

Ünnep volt számomra, ha Gábor Miklóst láthattam a televízióban. Sajnos, ezekben az években elég ritka vendég volt ott. Nagy néha egy-egy színházi közvetítés (Ahogy tetszik, Tanner John házassága, Koldusopera), egy-egy versműsor, kevés televíziós film (A helység kalapácsa, Antigoné), néhány film (Mágnás Miska, Budapesti tavasz, Alba Regia). Rádióban hallgattam végig Az ördög cimborája (Shaw) és az Ex című vígjáték (Szerb Antal) színházi közvetítését, sőt, egyszer végre műsorra tűzték a Hamletet is. Többször hallottam a Csongor és Tünde rádióváltozatát vele és Ruttkai Évával. Azóta sem bukkant fel a műsorban, valószínűleg letörölték Dante Isteni színjátékának többrészes hangfelvételével együtt. Viszont megvan szerencsére az Anyegin, amelyben ő volt a beszélő, Latinovits a címszereplő és Ruttkai Éva Tatjana.

Folyt. köv.!

Filléres emlékeim Gábor Miklósról 1.

Ebben a meglehetősen szubjektívre sikerült írásban, amit hosszúsága miatt könnyebben fogyasztható kisebb részekre bontok, megpróbálom indokolni, miért is kezdem el ezt a blogot azon kívül, hogy szerintem Gábor Miklós, a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakja nagyon nincs bent a köztudatban. Miért kezdem el annak ellenére, hogy nem vagyok színháztörténész, ráadásul élőben kifejezetten keveset láthattam. Sőt, azt is bevallom mindjárt az elején, hogy volt olyan időszaka az életemnek, amikor bennem is egy kicsit háttérbe került ő és egyáltalán a színház, mert egy újabb nagy „szenvedélyem” támadt, a klasszikus zene és az opera. De soha nem veszítettem szem elől, mindig gyűjtöttem a vele kapcsolatos információkat, dokumentumokat.
Holczer József szavai jutnak az eszembe Karinthy Ferenc: Szellemidézés című darabjából, amikor bálványánál, a nagy írónál jelentkezik, hogy alkalmazza őt titkáraként: Mester, én nem tudok hódoló értekezést írni, sem ódát költeni. Én csak a buzgalmam ajánlhatom fel, továbbá a könyvvitelben való jártasságomat.

Hát, most én ajánlom fel Gábor Miklós emlékének buzgalmamat és a könyvtári módszerekben való jártasságomat, s ezeket próbálom meg kombinálni a világháló adta lehetőségekkel. Talán ez is segít valamit, hogy ez a nagy művész a kollektív emlékezetben méltó helyére kerüljön.

Azért adtam bemutatkozó írásomnak a "Filléres emlékeim" címet, mert egyúttal szeretném bemutatni kis relikviáim egy részét, amelyek Gábor Miklóshoz kötődnek.

    Ez itt például a Kecskeméten látott Boldogtalan hold (O'Neill) belépőjegye 1975-ből, ami a Hamlet után talán a legnagyobb élményem volt:

Folyt. köv.!

Beköszöntő

Holnap lesz Gábor Miklós színművész születésének 92. évfordulója. Ehhez a naphoz igazítottam új blogom elindítását, amelynek célja az ő életének, művészpályájának fokozatos feltérképezése. Bár nem kerek az évforduló, most alakult úgy az életem, hogy lett időm erre (is). És szerintem egyébként sincs szükség sem kerek, sem nem-kerek évfordulóra ahhoz, hogy róla beszéljünk és rá emlékezzünk...

Ez év januárjában léptem be a blogolók egyre népesedő táborába. Első ilyen próbálkozásom, a Kataliszt blogja főleg klasszikus zenével foglalkozik. Nagy örömmel csinálom, sok szép visszajelzést kaptam nemcsak a blog kommentjeiben, hanem privát üzenetekben és személyesen is. Persze még dolgozni kell a terjesztésén, népszerűsítésén, ami kicsit lassan megy, de azért megy.

Remélem, ez az új blog is fokozatosan ismertté válik.

S hogy miért csinálom?

Ezt egy hosszabb írásban fogalmaztam meg, amit a könnyebb olvashatóság kedvéért kisebb, "fogyaszthatóbb" részekre osztottam. Ezek fokozatos nyilvánosságra hozatalával kezdem meg e beköszöntő után a blog érdemi részét.

Remélem, akik rendszeresen olvassák a katalisztes blogomat, ide is ellátogatnak. De bízom abban is, hogy akik először a Gábor Miklós blogot találják meg, rákattintanak a zenei blogra is, s mindkét táborból lesznek rendszeres olvasóim.

Szeretettek várok minden színház- és művészetkedvelőt. Induljunk el Gábor Miklós nyomában!