Negyedik Henrik király 2.

Elmúlt alkalommal kezdtük meg Füst Milán: Negyedik Henrik király című darabja 1964-es ősbemutatója körüli sajtó-kalandozásainkat. Az első részben a címszereplő Gábor Miklóssal - még a próbaidőszak előtt készült - készült interjút olvashattuk.

Amikor elkezdődtek a próbák, a Madách Színház igazgatója, Ruttkai Ottó, Pártos Géza rendező és a legfőbb főszereplők meglátogatták otthonában az idős írót. A találkozásról Dalos László hangulatos írásban tudósított a Film Színház Muzsika 1964. 42. számában. A könnyebb olvashatóság kedvéért ezt az oldalt is feldaraboltam :)

Mint a cikk elején olvashattuk, a látogatók magukkal hozták az első plakátokat. Valószínűleg ez lehetett:

Forrás: szinhaziadattar.hu

Legközelebb a stáblista következik képekkel.

Negyedik Henrik király 1.

1964. október 30-án került színpadra, a Madách Színház színpadára Füst Milán harminchárom évig íróasztalfiókban illetve könyvespolcokon rejtőző, addig csak kötetben olvasható drámája, a Negyedik Henrik király. A mű egy shakespeare-i léptékű királydráma a canossát járó német királyról, későbbi német-római császárról és egyúttal egy bonyolult lélek személyes drámája. Az ősbemutatót Pártos Géza rendező harcolta ki: neki volt köszönhető az idős Füst Milán színházi felfedezése: egy évvel korábban a Boldogtalanok, majd 1968-ban a Catullus is az ő rendezésében került először színpadra. E három előadás közül kétségtelenül a Negyedik Henrik jelentette a csúcspontot. Gábor Miklós pályáján is a legkiemelkedőbb szerepformálások közé tartozott, ő maga is többször nyilatkozta, mennyire szereti a darabot és a szerepet. Ezt az is bizonyítja, hogy évekkel később, amikor már rendezett, Andorai Pétert választva címszereplőnek, ő maga is színpadra állította a drámát. 

1964 nyarán, amikor még el sem kezdődtek az ősbemutató próbái, sőt, még a szereposztás részletei sem voltak ismertek Gábor Miklós előtt, készített vele beszélgetést Lelkes Éva. Elsőnek ezt olvassuk el a Film Színház Muzsika 1964. 35. számából:

Legközelebb Füst Milán otthonába látogatunk el a rendezővel és a főszereplőkkel.

Antonius és Cleopatra, 1946 (2.)

Folytassuk a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare-tragédia kritikáinak olvasását. A téma első posztját ITT lehet visszaolvasni.

Előtte még annyit érdemes megjegyezni, hogy Mészöly Dezső fordításában a női főszereplő névalakja Cleopatra - a későbbi Vas István-fordítás esetében pedig a Kleopátra írásmóddal találkozhatunk.

A címszereplők: Tímár József és Bajor Gizi

A Népszava meglehetősen rövid, ám velős kritikával állt elő 1946. december 24-i számában, ezt teljes terjedelmében idézem (kiemelés tőlem):

A Nemzeti Színházban káprázatosan szép előadásnak voltunk tanúi, amikor megnéztük az Antonius és Cleopatrá-t. Major Tamás egyéni felfogású rendezése érvényre juttatja Shakespeare el nem avuló dicsőségét, ennek a tragédiának nagyszerű ívelését, mely átfogja, egységben tartja a zsúfolt történetet. Sokszor az volt az érzésünk, hogy csodálatos mesekönyvnek lapjai bontakoznak ki előttünk, melyeken megelevenedik minden álmunk, amelyet a klasszikus kor istenszabású alakjairól álmodtunk. A díszletek (Oláh Gusztáv munkája) s a jelmezek is segítettek a hangulatkeltésben, meg aztán főleg Bajor Gizinek (Cleopatra), Tímár Józsefnek (Antonius) és Gábor Miklósnak (Octavius) játéka nyomta rá a játékra tündöklő pecsétjét. Bajor Gizit végre olyan szerepben láthattuk, mely az ő sokoldalú, színes, rutinos és mégis ösztönöktől forrósított tehetségének legjobban megfelel. Itt aztán meg kellett mutatnia, hogyan kell modern ember számára maivá varázsolni egy kétezeréves női alakot, amely észrevétlenül mítosszá válik, vagy jelképpé. Tímár József alakítása szintén hibátlannak bizonyult. A kéjenc, tehetséges, rokonszenves, jóindulatú férfi e típusát alig tudná mostani színészeink közül olyan plasztikusan, természetesen, elhitetően megeleveníteni, mint éppen Tímár. A harmadik nagy szerep és alakítás Gábor Miklósé, aki a jéghideg, öntudatos Octaviust adta, mindvégig pontosan, egyenesvonalúan.

Bajor Gizi és Gábor Miklós

A Szabad Nép (a későbbi Népszabadság) kritikája Molnár Miklós tollából az újság 1946. december 22-i számában látott napvilágot. Ez egy sokkal terjedelmesebb írás volt, így kissé kimazsoláztam - a kihagyott rész általánosabb elmélkedés volt.

Most majdnem teljes egészében fölénk terül a darab és nagy terjedelme ellenére sem válik unalmassá, mert él, mozog és egymást gyorsítva, feszültségét egyre fokozva következik egymás után minden jelenet. Tartalom, háttér és a cselekmény mögött húzódó történelmi jelentőség egyaránt világosan előtűnik Major Tamás rendezéséből. A részletek pedig kidolgozottak, erőteljesek és művésziek. S mint valami mérlegen, úgy bukik alá egyre jobban Antonius serpenyője és úgy emelkedik Cézáré.

Miután felsorolja a hatalmas szereplőgárdát, közülük néhány alakítást félmondatban minősítve, a kritikus rátér a három főszereplő játékára, akik közül elsőnek Gábor Miklóst emeli ki. Ezt a részt és a záró bekezdést teljes terjedelmében idézem:

A tragédia nagy hármasa pedig a harmonikus, gyönyörű együttesből kiválva, de sohasem elválva izzó és csillogó színekkel rajzolja meg a három nagy egyéniséget. Közülük talán Gábor Miklósé az első dicséret, mert ez a fiatal színész töretlen vonalban, szerepének egyéniségét és jelentőségét egyaránt megértve nyújt minden részletében vonzó és hiteles alakítást.

Tímárnak minden szava meleg és őszinte. A hibáiban is nagy Antoniust belülről világítják át a fények, érzéki szenvedélye kifejezi a gyönyör ittasságát és a kötöttség fojtogató erejét. Hősi lendülete illő a világ egyharmad részének urához s hibájának jelentősége a hanyatlásához.

Bajor Gizi egy gazdag művészélet finom mesterségbeli rafinériáját s egy tartalmas emberélet számtalan tapasztalatát alkalmazta szerepére, csupa furcsa, nyers, mégis elbűvölő színnel festett Cleopatrára. Szépségének érzéki pompája, meglepő, új, hol selymes, hol horzsolóan érdes hangok, sok apró kis grimasz, mozdulat, fennköltség és félelem vegyül el benne, hogy kifejezze szerepét: az ágytól a kriptáig.

Oláh Gusztáv ötletes, színpompás, stílusos díszleteket tervezett. Dávid Gyula zenéje túlnő a megszokott kísérőzenéken. Jellemzi nemcsak a darabot, hanem az egyes képek és szereplők hangulatát is.

Octavius és a halott Cleopatra

Antonius és Cleopatra, 1946 (1.)

1946-ban a fővárosi színházkedvelők mintegy karácsonyi ajándékul kapták a Nemzeti Színház káprázatos Shakespeare-előadását, melyben Gábor Miklós Octavius Caesar szerepét játszotta. Ezt fogjuk körüljárni a korabeli kritikák és fennmaradt képek segítségével (a képek forrása az OSZMI Színházi adattára).

Hogy a szerepet belehelyezzük Gábor Miklós színészi életébe, érdemes átfutni ennek a kronológiai összeállításnak a végét, az 1945-ös és 1946-os éveket. A frontot megjárt fiatal színész 1945 tavasza után elképesztő mennyiségben kapta a színpadi szerepeket, szinte havonta, kéthavonta premierje volt, s aztán ezek az előadások persze műsoron is maradtak. Statisztika nincs róla, de nem lennék meglepve, ha havonta 25-30 előadásnál kevesebbet játszott volna. 1947-ben ugyanez a trend folytatódott...

Az Antonius... egyik próbáján Major Tamással

A 41 fős szereplőgárda felsorolása rengeteg helyet igényelne - így önkényesen ragadom ki a szerintem legfontosabbakat:

Antonius: Tímár József
Cleopatra: Bajor Gizi
Octavius: Gábor Miklós
Lepidus: Kőmíves Sándor
Sextus Pompeius: Básti Lajos
Aenobarbus: Görbe János
Jós: Baló Elemér
Octavia: Létay Klári
Charmian: Olty Magda
Iras: Tóth Éva

Rendezte: Major Tamás
Díszlet: Oláh Gusztáv

Jelmez: Nagyajtai Teréz

A kísérőzenét Dávid Gyula írta. A tragédiát Mészöly Dezső új fordításában mutatták be. A premiert 1946. december 20-án tartották.

A címszereplők: Bajor Gizi és Tímár József

 

Mielőtt beleolvasunk a kritikákba, egy szempontot érintenünk kell. Az 53 éves színészkirálynőnek, Bajor Gizinek ez első igazán nagy szerepe a háború után. Mégpedig abban a Nemzeti Színházban, ahol korábban több pályacsúcsot is megért és ahol ekkor, alig másfél év leforgása alatt teljesen megváltozott a légkör, a vezetés és az egész társulat. Megjelentek a fiatalok - "új időknek új dalaival", s ugyanakkor Bajor Gizi és a háború előtti színjátszás hívei mellett új közönség is megjelent, új igényekkel... Ilyen közegben, ellentétes indulatok és elvárások között született meg az előadás és születtek meg a róla szóló kritikák. Ha mi most itt egy Bajor Gizi-blogban lennénk, sok részletet lehetne erről mesélni. Akit ez a vonatkozás jobban érdekel, ajánlom, lapozza fel Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról 1945-1949 című kötetének a 272. oldalon kezdődő részletét és hozzá Gábor Miklós: Szerelmeslevél Bajor Gizihez című írását.

Mi pedig forduljunk a korabeli kritikákhoz, bár közülük több fontosat még nem sikerült megtalálnom. De azok is érdekesek, amelyek eddig előkerültek :)

A főváros folyóirata, a Budapest ezt az átfogó képet adta Major Tamás rendezéséről:

Hol vagyunk már az avult historizmustól, mikor Shakespeare alakjai mögött a valódi Antoniust, a valódi Cleopatrát keresték? Még ruhájuk sem valódi: Nagyajtai Teréz színes, festői jelmezei épp csak a valódiság illúzióját akarják fölkelteni egy jellegzetes dísszel, fejékkel, másként Cleopátra kosztümjét akár ma is lehetne hordani. De ki is kíváncsi színházban a valódi Rómára és a valódi Egyiptomra? Oláh Gusztáv remek díszlete egyetlen oszloppal jelzi jobbról Egyiptomot, egy másikkal balról Rómát, s a kettő között, szétnyíló függönyök hasadékaiban egy-egy falrésszel palotákat, néhány fával csatatereket. Ezek a gyorsan nyíló, gyorsan záródó függönyök, s mögöttük néhány jelzés, elegendőnek bizonyultak a rendező, Major Tamás kezében, hogy elénk állítsák a színteret, s kitűnő segédeszköznek, hogy megmentsék a darab ritmusát. Nincs még egy darabja Shakespeare-nek, amelyben ennyi színváltozás lenne, s még egy, amelyet épp ezért a múltban értelmetlenné ne szabtak, toldoztak volna. Most, hogy egészében, egyvégtében láthatjuk a művet, nemcsak a főszereplők alakja, fejlődése világos, hanem mindenkié. A rendezés méltó és végleges megoldást talált, s úgy érezzük, méltó és végleges a fordítás is, Mészöly Dezső munkája.

A Budapest kritikusa csak a címszereplőket méltatta. Gábor Miklósról a Színház című képes hetilap 1947. január 4-i számát idézem, a nagy tekintélyű Márkus László véleményét:

GM "kölyökcézárja" öntudatos, friss, nemes, emberségesen célratörő fiatalember, s ezt azért kell mégis kiemelni a többi jó teljesítmény közül, mert egy meredeken felfelé ívelő színészpálya jelentős állomását jelöli.

Gábor Miklós és Bajor Gizi

Legközelebb két napilap kritikáját mutatom meg, további fényképekkel.

Gábor Miklós Argentínában

Három éve csináltam itt egy sorozatot, amelyben Gábor Miklós külföldi útjait próbáltam számba venni - legalábbis azokat, amelyek, szakmai jellegüknél fogva tudottak voltak. A 6. rész arról szólt, hogy a művész valamikor az ötvenes évek első felében kijutott a Mar del Plata-i filmfesztiválra. Meglehetősen gyér információk alapján voltam kénytelen ezt megírni, még a korabeli színházi-filmes hetilap sem közölt erről szinte semmit, az utazás időpontját is úgy tippeltem meg.

Nos, azóta sikerült fellelni egy igazán szavahihető és első kézből származó beszámolót: maga Gábor Miklós írta!

Forrás: delcampe.net

Az utazás időpontja valóban 1954. március eleje volt. Még március 2-án írta a Népszabadság, amit akkor Szabad Nép-nek hívtak:

A magyar küldöttség megérkezését láthatjuk is néhány másodpercben egy korabeli argentin filmriportból!!!! Ez valóban a világháló csodája, hogy előáshatók ilyen felvételek!

Gábor Miklós hosszú, részletes beszámolóját 1954. április 8-i számában szintén a párt lapja közölte le. Ha levakarjuk róla az akkori kötelező mázt, akár a mai Magyarországon is lehetnénk...

Mivel nagyon hosszú a cikk, és érdemes teljes egészében megismerni, csapjunk is bele :) Szétvágtam hasábokra, hogy könnyebben legyen olvasható:

Végezetül kedvenc videomegosztó portálunk jóvoltából mi is belepillanthatunk az Erzsébet királynő fiatal éveiről készült angol filmbe, ami nagyon tetszett Gábor Miklósnak :)

Lorenzaccio - kritika 3.

Ma folytassuk a Népszabadsággal, melynek 1961. január 10-i számába Murányi-Kovács Endre írt hosszú kritikát a Lorenzaccio előadásáról. Az akkori - és még jóval későbbi - színikritikák szokása volt, hogy a rendelkezésükre álló terjedelem meglehetősen nagy hányadában magát a darabot vesézték ki és csak aztán következett maga a konkrét előadás, először általában a rendezés kérdései, majd még rövidebben a szereplők értékelése. Megjegyezve, hogy némi népművelési értéke valóban van a műről szóló általános eszmefuttatásoknak és kiindulási pontként is szolgálhat ahhoz, hogy jobban megértsük a konkrét előadásról szóló kritikusi mondanivalót, de az arányok mindenképpen túlzóak voltak, minimum fordítva kellett volna...

Murányi-Kovács kritikájából ezért csak a fontos második felét idézem, ami azzal kezdődik, hogy megállapítja: a darab elsősorban a Lorenzaccio-nak csúfolt ifjú Medici Lorenzo tragédiája. Azt már én teszem hozzá, mert egy helyen kissé félreérthetően fogalmaz: ez a Lorenzaccio nem a "nagy" Lorenzo. Musset hőse a család oldalágából származik: az ő apja és a nagy Lorenzo apja, Cosimo, unokatestvérek voltak. Némi infót magyarul ITT találhatunk róla, mint valós történelmi személyről.

GM és Árva János (Magyar Színházi Adattár)

Olvassuk a Népszabadság kritikájának érdemi részét:

A művelt és a szabadság eszméjéért lelkesedő ifjúé, aki életcélul azt tűzte maga elé, hogy az ókori, tisztelt hősök példája szerint megöljön egy zsarnokot. Hogy ezt megtehesse, a zsarnok bizalmába kellett férkőznie, kedvében járnia, kiszolgálnia, cinkosává, kerítőjévé válnia. S a gondolkodó, töprengő ifjú hős megdöbbenve ismeri fel, hogy az eleinte színlelt hitványság már lefejthetetlenül hozzátapadt, már megváltoztatta jellemét, ő, aki céltudatosan öltötte magára a bűn álruháját, a következmények kérlelhetetlen ereje folytán valóban bűnössé, kicsapongóvá, besúgóvá lett. A vállalt célt nem téveszti szem elől, el is éri, megöli a zsarnokot de immár illúzióit vesztve nem érzi, mintha a tett felemelné, s kiábrándulva odadobja áldozatul a bérgyilkosoknak saját, megvetett életét.

[...]

A rendezés, amely egyébként a helyes értelmezés mellett sok részletszépséggel is megörvendezteti a nézőt, mégsem hibátlan. Legfőképpen azért, mert mindvégig ragaszkodik egy ötletéhez, és az egyes változásokat (az összevonások, kurtítások után is még 34 kép maradt) hatásos, bár egyszerű díszletek keretében mindig "állóképekből indítja; így gyönyörködteti a szemet - helyenként akárha egy reneszánsz festményt elevenítene meg - hanem az előadást ez a megoldás erősen lelassítja, megakasztja, s a nézőt a végén már fárasztja az állandóan merev újrakezdés. (És ezen egyáltalában nem segít az egyes képeket megelőző közzene, Endre Emil szerzeménye. [...]

Lorenzaccio összetett, ellentmondásoktól sem ment, állandóan alakuló, csapongóan változó egyéniségét kiválóan, sokszínűen eleveníti meg Gábor Miklós. Széles skálában vetíti elénk és szólaltatja meg a megyőződés és a kiábrándulás, az őszinteség és a tettetés, az elmélyült gondolkodás és a cinizmus, a fölényesség és a neuraszténiás kitörés, a léha felületesség és a magával való vívódás, a naiv várakozás és a merész elhatározás, a lélekvesztett megtántorodás és a megtalált tetterő gesztusát, hangját, egymást váltó ritmusát. Játéka szuggesztivitásával érezteti velünk azt - ami igazság is -, hogy a Lorenzaccio mindenenekfelett az ifjúság drámája. A huszonnégy éves Musset írta  háromszáz évvel előtte élt huszonnégy éves humanistáról, Lorenzo de Mediciről.

Lorenzaccio mellett, olyakor szeszélyes csapongásuk ellenére is majdnem egyszerűnek, szinte egysíkúnak hatnak a dráma többi alakjai. Igaz, így is lehetőséget nyújtanak egy-gy éles profil kialakítására. A színészek nagyrészt élnek is ezzel a lehetőséggel. A felsorakozó nagy gárdából elsőként kell kiemelnünk Horváth Ferenc bíborosát és mindjárt utána Cibo marchesa hálás szerepében előadásonként egymást váltó, s egyként érdekes, sokszínű alakítást nyújtó Ilosvay Katalint és Szemere Verát. Szuggesztív figura Árva Jánosé is (Alessandro Medici), különösen  színházi este kezdetén, de az ő szerepénél mutatkozik meg talán leginkább az író jellemábrázolásának egyik hibája, hogy csak néhány alakja fejlődését rajzolja meg; a kéjvágyó zsarnok utolsó jelenetében sem más, mint az elsőben. Pécsi Sándor számára Filippo Strozzinak a republikánus aggastyánnak, Lorenzaccio atyai barátjának a szerepe viszont a romantikus dráma melodramatikus elemeivel nyújt lehetőséget a változatosabb, bár nem mindig meggyőző hatás keltésére. Az ifjúság pátoszát igen rokonszenvesen érzékelteti a lázagó fiatal alakjában Garics János. S a felsorolást nehezen lehet abbahagyni.

Mészöly Dezső fordítása hűen és jól mondható színpadi tolmácsolással követi Musset költői prózájának szárnyalását, drámai erejét.

Befejezésül itt egy gyorslista a Lorenzaccio korábbi posztjairól:

1. rész: A próbákról, stáblistával

2. rész: A Film Színház Muzsika kritikája

3. rész: A Népszava kritikája

Lorenzaccio - kritika 2.

Folytassuk az 1960 december végén bemutatott romantikus tragédia, a Lorenzaccio körbenjárását. Szóltam a próbákról, ott látható a teljes stáblista is, és megmutattam a Film Színház Muzsika kritikáját. Ma a Népszava 1960. december 29-i számából olvashatjuk el Szombathelyi Ervin kritikáját. Ezúttal nem húztam ki belőle a szerzőről és a darabról szóló általánosabb mondanivalókat, mivel ritkán játszott drámáról van szó - akit érdekel, innét alapvető ismereteket szerezhet róla. Különösen érdekes a darabnak az a vonulata, ami miatt a Hamlettel is össze szokták vetni - annak fényében különösen, hogy Gábor Miklós pályáján hamarosan elkövetkezik a Hamlet korszaka...

Ha valaki csak a kritika érdemi részére, a színpadi megvalósítás megítélésére kíváncsi, az a rész a szobros fénykép után kezdődik :)

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin (Magyar Színházi Adattár)

Alfred de Musset nevezte saját magát a IX. század gyermekének. Valóban, életművében azok a fájdalmas akkordok teremtenek költői harmóniát, melyek százada első felének legjobb francia szellemeit nyugtalanították. A forradalom és a napóleoni kor mámorából kijózanodva egy egész nemzedék nézett akkor riadtan maga körül, a szétfoszlott illúziók és a többszörösen elbukott demokratikus eszmék romjai között. A mindenben való keserű csalódottság, az ábrándok nélküli társadalmi kilátástalanság viszonyai között forrt ki Musset művészete.

Lorenzaccio, legnevezetesebb drámája éppúgy a XIX. század gyermekének vallomásaként tekinthető, mint e címen írt egyetlen regénye. Abban a rokonításban is van némi igazság, amely a főhőst, Lorenzo Medicit egy más korszak Hamletjének tekinti. De míg Hamlet az angol reneszánszba forduló világ intellektuális vívódásaival terhelt hőse, addig Lorenzo a zsarnokságból feltápászkodni nem tudó francia társadalom - eszméktől megcsömörlött, lelkében összeroppant - képviselője, mondhatni: koronatanúja. Hamletet tépelődéseiben az igazság aggályos keresése vezeti, Lorenzo viszont nem hisz semmiben, az igazságot a mindenkori zsarnok szája íze szerint kotyvasztott valaminek tekinti. A Firenzét kiszipolyozó herceg megölése tudja, nem jelent változást: ehhez csupán mint fiatalkori illúzióinak romjaiból összetákolt rögeszméhez ragaszkodik. Musset darabja mindenben hősét igazolja. A szabadság reményében végsőkig kitartó, agg Strozzi lelkesedése is derékba roppan, amikor a zsarnok elpusztítása után is marad minden a régiben. Lorenzót orgyilkos tőre éri, Firenzében pedig új bitorlót választanak a város urai.

A darab főszereplője - kit a nép Lorenzacciónak csúfol - a maga nemében kitűnően ábrázolt drámai figura. Magatartásának cinikusan léha felszíne alatt Musset korának az a betegesen érzékeny, nemes szándékaiban megnyomorított fiatalsága villan elénk, melynek ő volt az egyik legvonzóbb alakja. Jól érzékelteti, hogy a könnyelmű, a régi értelemben vett tisztességet botránkoztató pózokat a kiégett korból fakadó kényszerűség adta rá. Hiszen élni minden időben kell valahogy. Lorenzo megpróbál alkalmazkodni ahhoz a világhoz, melybe belecsöppent, megcsonkítva eredeti benső meggyőződését. Az aljassággal szemben nem tetszeleg fennkölt erényekkel, tudomásul veszi annak végleges uralmát, s jobb híján saját fegyvereit szegezi szembe vele. Hamlet halálával a "kizökkent időt" tolja helyre, Lorenzaccio ezt meg sem kísérli, pusztulása éppen a reménytelenség miatt szánakoztató.

 

GM, Körmendi János

Nemcsak a főhős drámai jellemzése, hanem az egész játék színpadi mozgatása Shakespeare-re emlékeztet. A cselekmény kibontása a modern színpadon a gyorsan váltó képek egymásutánját igényli. A Madách Színház bemutatójának legnagyobb fogyatékossága, hogy ezt technikailag igencsak nehézkesen oldotta meg. A 34 képre tagolódó darab eladása fárasztóan vontatott. A jelenetek után bekövetkező elsötétülés és függöny a cselekmény folyamatos perdülését minduntalan megakasztja, zavaró szüneteket támaszt. Nem értjük, hogy a rendező Both Béla miért választotta ezt a formát, annál is kevésbé, mivel ilyen gondok a Shakespeare-bemutatóknál nem merültek fel. Kár érte, hiszen az előadás ettől eltekintve rendkívül igényes színházi produkció; önmagukban az egyes jelenetek kompozíciója kitűnő, a drámai helyzeteket átfűti Musset romantikusan áradó lírája, anélkül, hogy a játék egy pillanatra is károsan érzelmessé válna. A szereplők közül Gábor Miklós a címszerepben mesterien érzékelteti Lorenzo élveteg puhaságba rejtett keményebb indulatait. Kitűnő szerepfelfogásában mélyen megrendítő drámai figurát alakít. Pécsi Sándor a szabadság agg harcosát, Filippo Strozzit kelti életre általában meggyőzően, időnként azonban mérsékelt szenvedéllyel. Kiemelkedően játszik Horváth Ferenc. Cinikus, mindenre elszánt bíborosa gondosan kidolgozott színészi munka. A női szereplők közül Simor Erzsi, Gombos Katalin és Ilosvay Katalin játéka nagyon tetszett. A népes szereplőgárdából meg kell említenünk Garics Jánost, Basilides Zoltánt, Árva Jánost, Avar Istvánt és Kun Magdát. Musset szövegét Mészöly Dezső költötte át magyarra, igen ihletett formában.

Legközelebb a Népszabadság kritikáját fogjuk elolvasni.

Lorenzaccio - kritika 1.

Ebben a blogban természetesen a "kályha" a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika című régi képes hetilap, így a Lorenzaccio előadásáról az első kritikát is ennek oldalairól idézem. 

Megjelent a lap 1960. 53. számában, három teljes oldalon, írta Illés Jenő. Azt gondolom, én csak a konkrétan az előadásról írtakat mutatom meg. Előtte a kritikus nagyon okosan, de nagyon hosszan elmélkedik magáról a darabról. Azért ennek az elmélkedésnek a végét mégis ide másolom, mert az már kicsit szorosabban kötődik a dramaturgiához, így magához a konkrét előadáshoz is.

A szövegrészt most is szétvágtam a könnyebb olvashatóság miatt. Az egyes részekre kattintva valamennyire ki is nagyíthatóak! Természetesen a kritikához mellékelt képeket meghagytam :)

 

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin

Horváth Ferenc, Ilosvay Katalin, Horváth Jenő

Legközelebb korabeli napilapok kritikáit idézem.

Lorenzaccio - a próbákról

1960. december 23-án, írója születésének 150. évfordulóján mutatta be a Madách Színház Musset: Lorenzaccio című darabját Mészöly Dezső fordításában. Ez lehetett az utolsó bemutató a Madách Színház régi otthonában (a Hevesi Sándor téren), hiszen a mai, Erzsébet körúti színházépületet három hónap múlva, a Kaukázusi krétakör premierjével avatták fel.

A mai posztban a Lorenzaccio egyik próbájára látogatunk el, de előtte rögzítsük a sokszereplős mű stáblistáját:

Rendező: Both Béla

Díszlet: Siki Emil és Szinte Gábor

Jelmez: Mialkovszkí Erzsébet

Szereplők:

Alessandro Medici: Árva János / Avar István

Lorenzo Medici (Lorenzaccio): Gábor Miklós

Cibo bíboros: Horváth Ferenc

bo marchese: Horváth Jenő

Baccio Valori: Mátray József

Signor Maurizio: Basilides Zoltán

Giulio Salviati: Avar István / Árva János

Filippo Strozzi: Pécsi Sándor

Pietro Strozzi: Garics János

Tomaso Strozzi: Szirmai Jenő

Leone Strozzi: Joó László

Palla Ruccellai: Gonda György

Bindo Altoviti: Tallós Endre 

Venturi: Bányai János

Tebaldo Freccia: Körmendi János

Scoronconcolo: Vándor József

Giomo: Bodor Tibor

Maffio: Bay Gyula

Ötvös: Gyenge Árpád

Selymes: Szénási Ernő

Maria Soderini: Simor Erzsi

Caterina Ginori: Gombos Katalin

Cibo marchesa: Ilosvay Katalin / Szemere Vera

Luisa Strozzi: Kun Magda

A Film Színház Muzsika nem sokkal a premier előtt, 1960. évi 51. számában közölt képes riportot egy próbáról. Benne alap-információkat találunk a darabról és megtudhatjuk, a címszereplő Gábor Miklós hogyan is gondolkodott a címszerepről. 

Legközelebb kritikákkal folytatom!

Interjú - 1961

Illés Jenő, a Film Színház Muzsika munkatársa a legutóbb megmutatott beszélgetés után egy évvel újra nagyinterjút készített Gábor Miklóssal.

Azt hiszem, különösebb dolgom nincs, mint azt a két újságoldalt teljes terjedelmében megmutatni, mert hiszen bevezetője szól arról, mi történt Gábor Miklós pályáján az azóta eltelt évadban; a beszélgetés végén pedig szóba kerülnek az eljövendő feladatok, köztük a Hamlet. Csak felhívom a figyelmet, hogy mennyire érdekes dolgokat mond  Gábor Miklós a színészi beszédről és a mozgásról. Ezeket a gondolatokat a mai fiatal színészeknek is el kellene olvasni, biztosan sokat profitálhatnának belőle...

Következzen az interjú a Film Színház Muzsika 1961. 29. számából - a könnyebb olvashatóság kedvéért most is kissé felszeleteltem (emiatt van, hogy nem egységesek a betűméretek), de minden benne van, a hozzá mellékelt két kép is :)

Interjú - 1960

Megpróbálok elkezdeni egy sorozatot, melyben Gábor Miklóssal készített interjúkat, beszélgetéseket mutatok meg. 

A legkorábbit, egy 1946-ban megjelentet már idéztem A nők iskolája Nemzeti Színház-beli előadása kapcsán. Az igazi nagy interjúk sora azonban 1960-tól kezdődött meg. Úgy vettem észre, az újságírók ekkoriban jöttek rá, hogy Gábor Miklós milyen "okos" színész :) és aztán ezt bőséggel ki is használták...

Lelkes Éva 1960-as rövid beszélgetése még csak előfutár a jövendő nagy interjúkhoz, de azért érdemes elolvasni. Az Alázatosan jelentem forgatásán készült, így benne természetszerűen a filmezéssel, moziba járással kapcsolatos véleményét osztja meg Gábor Miklós. ITT újra elolvasható.

Viszont az az interjú, amelyet ma mutatok a Film Színház Muzsika 1960. 29. számából, már sokkal jelentősebb. Benne Gábor Miklós az éppen akkoriban játszott színházi szerepeire reflektál. Első felében szinte mesterkurzust tart abból, hogy a színész hogyan álljon hozzá a kevésbé jó szerepekhez, vagy a kevésbé jó darabokban kapott figurákhoz. Ebben a részben fő példái A fekete ventilátor (Eörsi Ferenc első színműve) és A fák állva halnak meg című spanyol darab. Ez utóbbi előadásról korábban mutattam kritikákat és képeket ITT.

A beszélgetés második fele pedig már, ahogy akkoriban szerették mondani, "építő" jellegű - és példája Hamlet. Ekkor Gábor Miklós Musset Lorenzaccio-jára készült, amit rokonítani szoktak Hamlettel - de talán már tudta, hogy hamarosan eljátszhatja a dán királyfit is?

A beszélgetést Illés Jenő készítette. Kicsit szétvágtam a két oldalas anyagot, hogy itt a blogban jobban olvasható legyen - a képeket is bemásolom utána :)

Itt a két kép, amivel a cikket illusztrálták - bár korábban mutattam már őket:

A fák állva halnak meg - Vass Évával

Donna Diana - Tolnay Klárival