Lorenzaccio - kritika 2.

Folytassuk az 1960 december végén bemutatott romantikus tragédia, a Lorenzaccio körbenjárását. Szóltam a próbákról, ott látható a teljes stáblista is, és megmutattam a Film Színház Muzsika kritikáját. Ma a Népszava 1960. december 29-i számából olvashatjuk el Szombathelyi Ervin kritikáját. Ezúttal nem húztam ki belőle a szerzőről és a darabról szóló általánosabb mondanivalókat, mivel ritkán játszott drámáról van szó - akit érdekel, innét alapvető ismereteket szerezhet róla. Különösen érdekes a darabnak az a vonulata, ami miatt a Hamlettel is össze szokták vetni - annak fényében különösen, hogy Gábor Miklós pályáján hamarosan elkövetkezik a Hamlet korszaka...

Ha valaki csak a kritika érdemi részére, a színpadi megvalósítás megítélésére kíváncsi, az a rész a szobros fénykép után kezdődik :)

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin (Magyar Színházi Adattár)

Alfred de Musset nevezte saját magát a IX. század gyermekének. Valóban, életművében azok a fájdalmas akkordok teremtenek költői harmóniát, melyek százada első felének legjobb francia szellemeit nyugtalanították. A forradalom és a napóleoni kor mámorából kijózanodva egy egész nemzedék nézett akkor riadtan maga körül, a szétfoszlott illúziók és a többszörösen elbukott demokratikus eszmék romjai között. A mindenben való keserű csalódottság, az ábrándok nélküli társadalmi kilátástalanság viszonyai között forrt ki Musset művészete.

Lorenzaccio, legnevezetesebb drámája éppúgy a XIX. század gyermekének vallomásaként tekinthető, mint e címen írt egyetlen regénye. Abban a rokonításban is van némi igazság, amely a főhőst, Lorenzo Medicit egy más korszak Hamletjének tekinti. De míg Hamlet az angol reneszánszba forduló világ intellektuális vívódásaival terhelt hőse, addig Lorenzo a zsarnokságból feltápászkodni nem tudó francia társadalom - eszméktől megcsömörlött, lelkében összeroppant - képviselője, mondhatni: koronatanúja. Hamletet tépelődéseiben az igazság aggályos keresése vezeti, Lorenzo viszont nem hisz semmiben, az igazságot a mindenkori zsarnok szája íze szerint kotyvasztott valaminek tekinti. A Firenzét kiszipolyozó herceg megölése tudja, nem jelent változást: ehhez csupán mint fiatalkori illúzióinak romjaiból összetákolt rögeszméhez ragaszkodik. Musset darabja mindenben hősét igazolja. A szabadság reményében végsőkig kitartó, agg Strozzi lelkesedése is derékba roppan, amikor a zsarnok elpusztítása után is marad minden a régiben. Lorenzót orgyilkos tőre éri, Firenzében pedig új bitorlót választanak a város urai.

A darab főszereplője - kit a nép Lorenzacciónak csúfol - a maga nemében kitűnően ábrázolt drámai figura. Magatartásának cinikusan léha felszíne alatt Musset korának az a betegesen érzékeny, nemes szándékaiban megnyomorított fiatalsága villan elénk, melynek ő volt az egyik legvonzóbb alakja. Jól érzékelteti, hogy a könnyelmű, a régi értelemben vett tisztességet botránkoztató pózokat a kiégett korból fakadó kényszerűség adta rá. Hiszen élni minden időben kell valahogy. Lorenzo megpróbál alkalmazkodni ahhoz a világhoz, melybe belecsöppent, megcsonkítva eredeti benső meggyőződését. Az aljassággal szemben nem tetszeleg fennkölt erényekkel, tudomásul veszi annak végleges uralmát, s jobb híján saját fegyvereit szegezi szembe vele. Hamlet halálával a "kizökkent időt" tolja helyre, Lorenzaccio ezt meg sem kísérli, pusztulása éppen a reménytelenség miatt szánakoztató.

 

GM, Körmendi János

Nemcsak a főhős drámai jellemzése, hanem az egész játék színpadi mozgatása Shakespeare-re emlékeztet. A cselekmény kibontása a modern színpadon a gyorsan váltó képek egymásutánját igényli. A Madách Színház bemutatójának legnagyobb fogyatékossága, hogy ezt technikailag igencsak nehézkesen oldotta meg. A 34 képre tagolódó darab eladása fárasztóan vontatott. A jelenetek után bekövetkező elsötétülés és függöny a cselekmény folyamatos perdülését minduntalan megakasztja, zavaró szüneteket támaszt. Nem értjük, hogy a rendező Both Béla miért választotta ezt a formát, annál is kevésbé, mivel ilyen gondok a Shakespeare-bemutatóknál nem merültek fel. Kár érte, hiszen az előadás ettől eltekintve rendkívül igényes színházi produkció; önmagukban az egyes jelenetek kompozíciója kitűnő, a drámai helyzeteket átfűti Musset romantikusan áradó lírája, anélkül, hogy a játék egy pillanatra is károsan érzelmessé válna. A szereplők közül Gábor Miklós a címszerepben mesterien érzékelteti Lorenzo élveteg puhaságba rejtett keményebb indulatait. Kitűnő szerepfelfogásában mélyen megrendítő drámai figurát alakít. Pécsi Sándor a szabadság agg harcosát, Filippo Strozzit kelti életre általában meggyőzően, időnként azonban mérsékelt szenvedéllyel. Kiemelkedően játszik Horváth Ferenc. Cinikus, mindenre elszánt bíborosa gondosan kidolgozott színészi munka. A női szereplők közül Simor Erzsi, Gombos Katalin és Ilosvay Katalin játéka nagyon tetszett. A népes szereplőgárdából meg kell említenünk Garics Jánost, Basilides Zoltánt, Árva Jánost, Avar Istvánt és Kun Magdát. Musset szövegét Mészöly Dezső költötte át magyarra, igen ihletett formában.

Legközelebb a Népszabadság kritikáját fogjuk elolvasni.