A királyasszony lovagja 5.

Sikerült még két korabeli kritikát találni az 1956-os gyönyörű előadásról (Madách Színház, rendezte Vámos László, főszereplők Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván). Ma kezdjük közülük a terjedelmesebbel.

Az Irodalmi Újság (az Élet és Irodalom előde) 1956. május 19-i, 20. száma munkatársa, Molnár Miklós tollából közölt egy egész oldalas írást Ruy Blas címmel. Ez a kritika  is, mint ahogy az ember sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, terjedelmének szinte nagyobbik részében általános irodalom- és eszmetörténeti körképet adott a francia romantikáról és csak elég későn tért rá a konkrét előadásra. Viszont annyiban kifejezetten érdekes, hogy azon sajtóvisszhangok közül, amelyekre sikerült ráakadnom, Molnár Miklós az egyetlen kritikus, aki látta a sokszor hivatkozott francia előadást s így első kézből tudta összevetni Jean Vilar és Vámos László rendezését, Gérard Philipe és Gábor Miklós játékát. Egyébként, mint majd olvasni fogjuk, ő néhány kifogást is megfogalmaz Gábor Miklóssal, sőt az egész előadással kapcsolatban.

Akkor kezdjük is el olvasni, bár nem az elejétől másolom ide, csak onnét, ahol az érdemi rész indul. Előtte még emlékeztetek rá, hogy az előadás rádiófelvételét kedvenc videomegosztó portálunkon meghallgathatjuk. Külön a híres monológot is, amiről részletesen értekezik a kritikus, ennek a LINKnek a legvégéről gyorsan meg lehet nyitni. Előtte még egy kép, amit eddig nem mutattam és jöhet a kritika - dőlt betűvel szedve. Mint mindig, a Gábor Miklósról szóló mondatokat én emeltem ki.

 

Gábor Miklós, Ujlaky László, Bartha Mária, Tolnay Klári, Korompai Vali

A Ruy Blas - az "évtized sikere". Három éve szüntelenül játssza Jean Vilar és Gérard Philipe híres színháza, a 2700 személyt befogadó Théatre National Populaire. Nemrégen Varsóban mutatták be a Ruy Blast a franciák. Nagy sikerrel játsszák a darabot Moszkvában. Most Budapesten, a Madách Színházból tér haza estéről estére ezernyi ember, telve a Victor Hugo-i versek, képek és érzelmek parttalanul hömpölygő áradatával.

Ebben az óriási emocionális hatásban nagy része van a Madách Színház kitűnő előadásának, Vámos László rendező és a pompás együttes művészi munkájának is.

A siker titka itt - a szenvedély. Itt föl kell olvadni vad gyűlöletben és önemésztő szerelemben. Itt röpülni kell a versek szárnyán. Nos: ilyen a Madách Színház előadása. Művészeink azt értették meg Victor Hugo-ban, azt fejezték ki a Ruy Blas-ban, ami benne a legnagyobb: a lelki nagyságot, a szerelem, a büszkeség, az emberiesség - illetve - Don Salluste-ben - a gyűlölet és gonoszság feneketlen mélységeit. Ebből a szempontból a művészek és a rendező együtt és külön-külön csak a versmondás teljes szépségével maradnak adósaink. Pedig Mészöly Dezső szárnyalóan lendületes, szellemes és költői fordítása remekül mondható. A tűz és a lendület nem is hiányzik, de a szépség, az elegancia, a helyes hangsúlyozás, a tiszta artikuláció gyakran nagyon. Itt inkább jó kivételként kell kiemelni Urayt, akinél formája, leejtése, röpte is marad a versnek, ha íze elvész is olykor a modorosságban.

Ha valakinek, úgy Gábor Miklósnak van kiemelkedő része az előadás nagy emocionális erejében. Elsősorban az ő égő szenvedélyessége viszi, röpíti magával a nézőt. S ezen belül mennyi szín, hány árnyalat! Nagy monológjának első pillanataiból ugyan hiányzik a helyzetben és a szövegben benne rejlő lüktető feszültség. Gábor itt kissé erőtlen, színtelen. Az embernek az az érzése, hogy a kitűnő művész ezúttal nem annyira a koncon marakodó urakat ostorozza, hanem inkább a közönséghez beszél. S ez nem válik javára. A monológ sajátossága azonban az, hogy egyre inkább önmagának is szól, mintegy életprogramként írja fel önnön egére a zokogva haldokló Spanyolország és a nép állapotát. S ahogy átcsap a szöveg az ilyen félig "belső" monológba - úgy telik s hevül Gábor Miklós előadása. Eltűnik a játékát eddig olykor higító erőtlen-erőlködés és puhaság is. Egyre forróbb és egyre szemléletesebb, hogy végül - hatalmas intellektuális megjelenítő képességével - szinte elénk varázsolja a maga szörnyű látomásait. Mély mélyebbre jut Gábor Miklós a Don Salluste-tel és önnön szolgalelkével vívott viadalban.

Két évvel ezelőtt a párizsi Théatre National Populaire előadásában láttam a Ruy Blast. A nagyszerű előadás legszebb pillanataként őrzöm ma is magamban Gérard Philipe játékát. Nos, ezekben a jelenetekben Gábor Miklós semmiben sem marad alatta nagyszerű francia művésztársának. Gérard Philipe talán rugalmasabb, józanabb (ha lehet itt ezt a szót használni), szinte reménykedőbb ezekben a pillanatokban is, Gábor halálraszántabb, eltökéltebb, keserűsége egész tenger.

Don Salluste Urayban eszményi tolmácsot talált. A bosszúvágyó főúr kimért, hideg kegyetlensége Uray játékában olyan fölényes erővel és rideg biztonsággal is párosul, hogy ezzel a darab egész szerkezeti építményét biztosabb alapokra helyezi. Az ő Don Salluste-ja eltökélt gazságával valósággal a cselekmény hajtóerejévé válik. Sötét árnya még távollétében is a színpadra borul.

Darvas Iván játssza a dráma harmadik nagy szerepét s egyben legszínesebb, legsajátosabb figuráját, Don Cesar de Bazant. Ez a szerepe szerint lezüllött spanyol grand Darvas Iván játékában - híven Victor Hugo elképzeléséhez - úgy lép elénk, mint egy igazi párizsi koldus-király, rongyosan és büszkén, szegényen és szabadon, hogy a romantika elbűvölő virágaként hirdesse színpompájával a nagy költő szabad szellemét. Darvas játéka azáltal válik kitűnővé, hogy mindezt átszövi a Victor Hugói alak pompás, ízes, fanyar, furfangos humorával. Nemcsak kardja kész mindig kiröppenni, hanem szellem is vív - és vág! Csupán egy szempontból lehet és kell is elmarasztalni. Hugo Don Cesarja majd szétveti a házat, száguld, asztalra ugrik - mint aki elektromos árammal van tele. Darvas nem elég temperamentumos, sőt néha - főleg a IV. felvonásban - egyenesen lassú is.

Ruy Blas királynője: Tolnay Klári. A többihez képest mostoha szerep. A nagyszerű művésznő becsületére válik, hogy ebben is jelentős egyéniség tudott maradni. Megkapó szelíd szomorúsága a II. felvonásban, amely a spanyol udvar aranyos-brokátos börtönébe zárva ábrázolja az élni és szeretni vágyó fiatal asszonyt. Szép és átszellemült, amikor a rejtekajtón kilépve  Ruy Blas kezébe teszi le életét. Büszke, nagy, majd megindítóan emberi az V. felvonás tragikus jeleneteiben.

[...]

Ujlaky László ragyogó humorú, kedvesen groteszk, öreg spanyol grandját, Barta [Bartha] Mária gőgtől fagyott arcú, kitűnő főudvarmesternőjét, Korompai Vali, Soltész Anni [Annie], Perényi László, Solti György, Szabó Ferenc, Szénási Ernő, Kozák László s a többiek lelkes és művészi játékát nincs mód itt elemezni. A kritikus legfeljebb kéretlenül tolmácsolhatja a közönség köszönetét művészi munkájukért, amellyel segítettek sikerre vinni egy nagy dráma nagyszerű előadását.

Az utolsó bekezdés előtt kihagytam egy részt, mert a kritikus a szereplők értékelése közé - szerintem logikátlanul - belekeverte további gondolatait a rendezésről, különös tekintettel a francia előadással való összehasonlításra. Bár már így is nagyon hosszú lesz ez a poszt, mégis külön ide másolom.

A Madách Színház előadása nem sokkal marad el a párizsi mögött, büszkék lehetünk rá. Büszkék arra is, hogy pélául a királynő vagy Don Salluste szerepére a mi színházunk nagyobb művészeket, nagyobb egyéniségeket tuddott találni, mint a Théatre National Populaire. Ha francia kultúrán nevelt francia művésztársaik egyes szerepekben, vagy egyes részletekben felülmúlják a magyarokat - az természetes és nem is volna méltányos szóvátenni.

De egy alapvető vonatkozásban mégis jogos az elmarasztaló összehasonlítás. Akármilyen mélyen átélték a mi színészeink a Ruy Blas romantikus lényegét - annyira háttérbe szorították a dráma realista elemeit. Jó és felemelő érzés együtt úszni velük a szenvedélyek viharos tengerében, - de az is jó, ha olykor érezzük a földet a lábunk alatt. Pedig néha oly kevésen múlik ez. Mi szükség például arra, hogy a rejtekajtón kilépő királynő három lépcsőfokkal Ruy Blas fölött álljon? Mennyivel emberibb és igazabb, ha - híven az instrukciókhoz s a mű szelleméhet is - odasiet Ruy Blashoz s úgy beszél vele! Apróság? Igaz. De jellemez egy, a rendezésen végigvonuló hibát. Vagy egy másik példa: A II. felvonásban a szerencsétlen fiatal királynő bánatos, megtört, sajnálatraméltó. Ezt remekül ki is fejezi Tolnay játéka. De ez a fiatal asszony bosszankodik is az udvari etikett, no meg ostoba férje miatt. És máris a földön vagyunk, ahol az élet nagy szenvedélyei mellett van még ezernyi apró kellemesség és bosszúság is. Ugyanez áll a díszletekre is. Pedig itt látszólag fordított a helyzet. Gera ízléses, szép díszletei anyagszerűbbek s reálisabbak a szó köznapi értelmében. A fal itt fal, az ablak ablak, a trón trón, a palota palota. A Théatre National Populaire színpadán sokkal kevesebb a beépített fal, ajtó, lépcső, stb.. S az összhatás különösképpen mégis "reálisabb", mint a Madách Színházban. A díszletek, a jelzések s a fényhatások sajátos "együttműködése" olyan költőien szép, képzeletdús s ugyanakkor hiteles környezetet teremt, amilyet a mi realista (bár gyakran inkább naturalistának nevezném) díszletmegoldásaink soha nem tudnak elérni.

Hát a végére értem ennek a hosszú kritikának... Ami a legjobban meglepett az olvasás során, az az, hogy írója éppen a beszédkultúrával nem volt teljesen megelégedve... Mert ízlésbeli dolgokkal természetesen simán lehet vitatkozni, másképpen megítélni őket, de hogy ebben az előadásban ezzel (is) gondja volt, még ha nem is konkrétan Gábor Miklóséval, hanem úgy általában, amiben azért ő is benne foglaltatik, az szerintem rendkívül különös. Nem tudom, e vonatkozásban mit szólna a jeles kritikus, ha ma tévedne be véletlenszerűen egy színházba...