A királyasszony lovagja 3.

Ígértem, hogy ma egy hosszabb kritikát mutatok meg A királyasszony lovagja előadásáról (Madách Színház 1956, rendezte Vámos László, a főszerepekben Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván).

A múltkori kritikát a Színház és Mozi című újságból másoltam ki, ami elsősorban a nagyközönségnek szóló, népszerű, képes hetilap volt (1956 októberében szűnt meg, utóda 1957. április 4-től a Film Színház Muzsika lett). Abban az időben ezen  a téren létezett egy másik lap, azaz inkább már folyóirat is, a Színház és Filmművészet. Havonta jelent meg, kiadta az 1950-ben megalakult szervezet, a Színház- és Filmművészeti Szövetség - így ez a folyóirat már elsősorban a szakmának szólt. Ennek 1956. évi 6., júniusi számába Illés Jenő írt egy meglehetősen hosszú kritikát, ebből fogok idézni részleteket.

Ruy Blas miniszterként, két néger lakájával

A kritika első része kifejezetten részletesen írt a franciák két évvel korábban a Théatre National Populaire-ben (TNP) bemutatott előadásáról , amelyet Jean Vilar rendezett, címszereplője pedig Gérard Philipe volt. Erről a témáról egyszer már szóltam itt a blogban, ugyanis a magyar "csapat" egy szép fényképalbummal lepte meg Jean Vilar-t, amit a francia társulat hasonlóképpen viszonzott.

Illés Jenő írásából viszont csak részleteket idézek, mert a teljes kritika tényleg nagyon hosszú, de azért azt a részt ide másolom, ahol összehasonlította a magyar és a francia előadást - igaz, a franciákét csak elbeszélésekből ismerhette:

[...] a Madách Színháznak e legjobb hagyományokkal kellett "megküzdeni", ha győzni akart. Mert mindig kicsit szánalmas dolog "vidékies" előadásokat látni, különösen akkor nagyon szembetűnő ez, ha tudjuk elbeszélésekből, leírásokból, hogy milyen is lehet mások, az úttörők produkciója. (Meg kell jegyezni, hogy mindazok, akik a TNP előadását látták, egybehangzóan állítják, hogy nem kell szégyenkeznünk ezzel az előadással, a magyar színházkultúra ismét nagyon dicséretes művet alkotott, ez az előadás kibírja még az összehasonlítás csábító próbáját is.)

A Madách Színház előadásának egészéről így értekezett Illés Jenő (persze gondoljuk hozzá az értelmezéshez az akkori politikai helyzetet is):

Az előadást Vámos László rendezte, s rendkívül helyesen zenét is íratott hozzá Kulka Jánossal, hogy ezzel is fel tudja fokozni a mű érzelmi hatását. A zenének a rendező komoly szerepet juttat az egyes drámai csomópontok kiemelésénél, egy-egy lírai tiráda hangulati aláfestésénél különösen nagyon jól tudja hasznosítani a zene kivételes erejét, érzelmi hatását. - Vámos László abból indult ki, hogy a Ruy Blas nem egyszerűen szerelmi történet, nem csupán meghökkentően érdekes história, egy lakáj és egy királynő szerelmi regénye, hanem komoly társadalmi mondanivalót is hordoz. Vámos László rendezése azt hangsúlyozza, amit Victor Hugo mond, hogy "Ruy Blas maga a nép, a szegény, árva, értelmes és erős nép". Ezért Ruy Blas minden tette különös hangsúlyt kap azzal, hogy benne a nép érzései, vágyai, indulatai fejeződnek ki, az a vágy és igény, hogy kezébe vegye sorsának alakítását, a lakmározó, botor grandokkal szemben érvényesítse jogait. A Madách Színház előadásában a társadalmi mondanivaló soha nem nehezedik súlyos ballasztként a műre, hanem mintegy a költészet mögül tör elő. Vámos László rendezése rendkívül plasztikusan ábrázolja, jellemzi az egyes alakokat, és gazdag emberi-pszichológiai alapot ad az elhangzó nagy tirádáknak. Szövegmondás és emberábrázolás nincsenek ellentétben ebben az előadásban, a kettő egymást egészíti ki, s mindezt fokozza a zene hangulatteremtő ereje. Ebben az előadásban csakúgy, mint a TNP előadásában (a kritikák szerint) a díszlet és a szó is az emberábrázolás szolgálatában áll. A rendezés csak annyi játékot enged a színésznek, amennyi a lelkiállapot kifejezéséhez elengedhetetlenül szükséges. Bízik és hisz a költészetben, reméli, hogy az a roppant arányú küzdelem, ami a színpadon zajlik, az az érzelemgazdag világ alkalmas arra, hogy megfogja, lenyűgözze a nézőt. S mindezt teljes sikerrel teszi. Még a negyedik felvonásban sem lankad el a néző figyelme egy pillanatra sem, mert ezt a látszólag félrevivő jelentést Vámos László eredeti és hatásos módon rendezi meg. Ez a szín megnyugtat és kizökkent a harmadik felvonás emelkedett s végsőkig feszített hangulatából. Ilymódon mint a vihar-előtti-csend, rendkívül hatásosan készíti elő az ötödik felvonást, ahol aztán valóban remekelhet a rendező és a színészgárda. Mert az ötödik felvonás volt az, amely talán legjobban sikerült rendezőileg, bár a második felvonás dermesztő atmoszférája, nyomott, fásult, kegyetlen hidegséget árasztó légköre is tökéletes a maga nemében. Talán a legnagyobb dicséret az lehet az előadásról, ha azt mondjuk, hogy soha egy pillanatig sem foglalkoztatott bennünket a darab egynémely dramaturgiai következetlensége, az egyes jellemekkel kapcsolatos tisztázatlan momentumok, a néző kénytelen átadni magát egy forró színházi est hatásának. Mert ünnepi, emelkedett, igazi nagy előadás tanúi lehettünk a Madách Színházban. Örömmel szemet hunyunk a kisebb hibák felett, mert maga az egész meghökkentően szép, lenyűgöző és eredeti.

Annyi jegyzetet ehhez a részhez hozzáfűzök, mert a kritikából nem derül ki, hogy az említett felvonások mely részeit jelentik a darabnak. A 2. felvonás a hírhedt spanyol etikett fullasztásában élő királyné helyzetét mutatja be. A 3. felvonás az udvarnál magas polcra emelkedett Ruy Blasról szól és itt hangzik fel a híres "Jó étvágyat urak!" monológ is. A 4. felvonás központi figurája az intrikus Don Salluste unokaöccse, Don Cesar (Darvas Iván), akinek a nevén Don Salluste mint rokonát a királyi udvarba plántálta lakáját, Ruy Blast. Az 5. felvonásban pedig beteljesedik a tragédia: Don Salluste (Uray Tivadar) csapdát állít a királynénak és Ruy Blasnak, kiderül, hogy Ruy Blas igazából nem nemes ember, csak egy lakáj. Miután megöli Don Salluste-t, öngyilkos lesz és haldokolva kéri imádott királynéja bocsánatát.

Végül igazi csemege következik. Az előadást annak idején közvetítette a rádió és az akkori teljes hangfelvétel ma is létezik. Az első részt a következő bekezdés után meg is lehet hallgatni. Mivel a technika ördöge folytán ebből a legutolsó körülbelül két-három perc lemaradt, utána ide másolom az első rész legvégét külön is, kicsit előbbről kezdve, mint ahogyan az véget ért - csak, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Legközelebb Illés Jenő kritikájából a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat mutatom meg, amelyekhez a hangfelvétel befejező részét fogom illeszteni.