Maradjunk még néhány poszt erejéig a Rettenetes szülők 1945-ös előadásánál, hiszen meghatározó pillanata lett/volt Gábor Miklós pályájának. A mai folytatásban Sulyok Mária emlékezik azokra az időkre.
A színésznő pályafutásáról Sas György készített egy interjú-sorozatot a Film Színház Muzsika 1981-es évfolyamában. Ennek 6. folytatásából idézek:
A színésznő pályafutásáról Sas György készített egy interjú-sorozatot a Film Színház Muzsika 1981-es évfolyamában. Ennek 6. folytatásából idézek:
Sulyok Mária:
Azt hiszem, Gábor Miklós színészi tehetsége és intelligenciája fényesen igazolódott ezekben a szerepekben. Hogy olyan jól megismertük egymást, részük volt a Művész Színházban együtt eltöltött hónapoknak. Egyfelé laktunk, és minden előadás után hazáig kísért. Közben rengeteget beszélgettünk. 1945-ben sok beszélgetnivalónk volt a színházról. Akkor a közönség számára is színházat látni annyit jelentett, mint a sötétség után a világosságba lépni. Még akkor is, ha maga a Cocteau-darab költőiségével együtt eléggé sötét dráma volt.
[Kis megjegyzés: az első mondat nemcsak a Rettenetes szülőkre, hanem az egy évvel későbbi Vágy a szilfák alatt előadásra is vonatkozik, amelyben szintén Sulyok Mária és Gábor Miklós játszották a főszerepeket a Nemzeti Színházban.]
[Kis megjegyzés: az első mondat nemcsak a Rettenetes szülőkre, hanem az egy évvel későbbi Vágy a szilfák alatt előadásra is vonatkozik, amelyben szintén Sulyok Mária és Gábor Miklós játszották a főszerepeket a Nemzeti Színházban.]
Sas György:
Sötét, bizony. Yvonne és fia közt feje tetejére állított Oidipusz-dráma játszódik le. Itt az anya lesz szerelmes a fiába és ez a szenvedély megöli őt. A tragédiát súlyosbítja, hogy a fiú viszont ugyanabba a lányba szeret bele, aki az apjának a szeretője.
Sulyok Mária:
[...] A Rettenetes szülőket különben Várkonyi Zoltán, aki a Művész Színházat megalapította és igazgatta, egyenesen Párizsból, Jouvet színházából hozta. Sikeres előadásainknak, emlékszem, hívatlan látogatói is voltak: a színház épületében hihetetlen mértékben elszaporodott patkányok. Ami nem is csoda, hiszen a Paulay Ede utca a bőrkereskedők utcája volt.
A cikknek ezen a pontján Sas György ugyanazt a méltatást idézi a Fényszóró című lap korabeli kritikájából, amit én is megmutattam az elmúlt alkalommal, s amelyben szóba került Yvonne pongyolája, mint lelkivilágának jelképe.
Ehhez Sulyok Mária a következőket fűzte:
Forrás: Fényszóró 1945. 10. |
Ehhez Sulyok Mária a következőket fűzte:
Érdekes, hogy a színpadi pongyolám feltűnt a kritikusnak. Amikor megkezdtük az előkészületeket a bemutatóra, kikerestem otthon egy viseltes pongyolát, hogy a próbákon kíméljem a ruhámat a piszkolódástól. Később érdeklődtem Apáthi Imre rendezőtől, hogy milyen lesz a színpadi jelmezem. Ő végigmért és kijelentette, hogy az én saját tulajdonú slafrokomnál alkalmasabbat el sem tud képzelni; az már olyan jól "összeszokott" velem a próbákon. Ebben is játszottam végig az előadásokat.
Hát ennyit mesélt Sulyok Mária, legközelebb Gábor Miklós következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése