 |
| Michel - Gábor Miklós. = Fényszóró 1945. 10. |
Már több hete foglalkozom itt a blogban Gábor Miklós 1945-ös Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában.
Ma álljon itt Somlyó György levele a Fényszóró című, korabeli "Film Színház Muzsika" 1945. évi 12. számából. Nem teszek mást, mint minden kommentár nélkül ide másolom a teljes írást, mert ehhez nem is szabad semmit hozzátenni, annyira tökéletes...
Egy költő levele a színészhez
Kedves barátom, Gábor Miklós!
A "Rettenetes szülők" előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, – amint az illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint azt a magamfajtától illenék, "irodalmi" és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajjon, ha való alajkában szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, – mégha az esetleg a felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi "tárgy"-tól messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek! Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára, mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én, fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked szól, nem a színésznek, hanem annak a remek színésznek, aki most már Te vagy s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és kétségbeejtőn, – ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk, íróknak valami "örökhöz", "maradandóhoz", más-hoz kell kapcsolnunk a kifejezést, melynek pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes azonosulása az elképzelttel: nem szavaltál, nem "mimikáztál", a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod, minden ízed "játszott", egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom volt-e "valódibb" és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.
Boldog lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből, – és ki az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? – odahagyhatod mindazt, ami bánt, ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben, – aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest, ahogy nagy költőnk mondja, a "kedvest és rettenetest". Meghalhatsz minden este újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja lenni, mint e ma estinek.
Somlyó György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése