Az elmúlt alkalommal egy korabeli kritika részletét idéztem Cocteau: Rettenetes szülők című darabjának 1945 őszén a Művész Színházban bemutatott előadásáról: azokat a mondatokat, amelyek Gábor Miklósra vonatkoztak, akinek 26 évesen ez volt az első igazi nagy színházi sikere.
Hogy érzékeljük, ez a fantasztikus színészi alakítás milyen környezetben született meg, olvassunk el együtt még néhány bekezdést Szegi Pál kritikájából, amely a Fényszóró című, színházzal, filmmel, zenével, képzőművészettel foglalkozó, Balázs Béla által szerkesztett, első évfolyamában járó folyóirat 1945. évi 10. számában jelent meg.
Csupa pattanásig feszített szenvedély izzása ez a darab. A feszültség vad atmoszférája szétrobbantaná a dráma kereteit, ha Cocteau "játékossága" nem érezné a tragédiák visszáját, a minden tragédia mélyén felgyülemlő keserű komédiát is. A sors iróniája szólal meg a vad játékban, amikor a tragédia egy-egy pillanatra megdöbbentő és váratlan szellemességgel átcsap komédiába. Nem áttolódik, hanem átszikrázik, hogy utána újra visszacsapjon a fekete iszonyat mélyvizeibe. Így kap a tragédia itt-ott komikus reflexet, de ez csak fokozza a dráma emberi keserűségeit.
Apáthi Imre rendezőről és az előadás képi világáról:
Hogy a cocteau-i szöveg izgalmas finomságaiból és szellemességéből semmi sem veszett el, elsősorban a kitűnő rendező érdeme. Tökéletes érzékkel teremtette meg a cocteau-i költészet színpadi akusztikáját. Upor Tibor díszlete a maga kispolgári csúnyaságában – atmoszférát teremt. A barna tapétás falak, a csúnya rokokó-függöny, az empire-keretes tükör, a barna tábori pléddel letakart sezlón ijesztő, penetráns természetességgel fejezi ki azt a rendetlenséget, mely a közöttük élő emberek lelkében élősködik. Jelképes erejűek a kosztümök is. Az anya gyűrött, éjjel-nappal viselt szennyes-szürke pongyolája a sivár kétségbeesés jelképe. De jelkép az a magas, harcias cilinder-csákó is, melyet az anya elveszett gyermeke visszahódításakor visel. S milyen finom rendezői ötlet, hogy a vesztes csata után ezt a kalapot ott látjuk a komód egyik vázájára húzva a limlomok között!
A szereplőkről:
 |
| Forrás: Fényszóró 1945. 10. |
... most a színészi varázshatalomnak olyan drámai erejű nagysága áradt belőle, melyet a kivételes színészek is csak ritkán tudnak megmutatni. Az őrület változó végletei szerint tud olyan lenni, mint egy rekedt kofa, aki botrányt csinál, s a reménytelenség pillanataiban fel tudja idézni a kétségbeesés süketnéma csendjét. Megszépül akkor, amikor egy pillanatig, vagy egy félnapig azt hiszi, hogy visszaszerezte gyermekét. A boldog mosoly szelíd fölényében szinte újjászületik. De tud visszataszítóan csúnya is lenni, mikor szennyes pongyolájában az indulatok kanális-szörnyeivel viaskodik. Karikás, dúlt szemeiben, vad, kócos arcában félelmetes szörnyetegek laknak.
Georges – Uray Tivadar:
Az apa nehéz szerepét Uray Tivadar játssza. Kimért elegancia. Ez a lénye. Pózol. Ez már kicsit a szerepe is. A pózolás emberi drámáját játssza le. Megilletődve, meghasonolva pózol. Valamit védenie kell a pózolással. Az elszánt hazugságot csak ennek a póznak fensőbbsége által teremtett atmoszférában tudja végighazudni. Minden percben érezzük a belső összeomlás veszélyét. Erősen egyéni színezete mellett is tökéletes színészi alakítás Uray Tivadar apafigurája.
Madelaine – Szörényi Éva:
Szörényi Éva szépsége pompásan ható, remek színfolt a komor játékban. Üde, elragadó. Játéka néha kicsit bágyadt, de tiszta és sokszor már igazi drámai erő is árad belőle. Legszebb abban a jelenetben, melyben a lépcső alján állva, kétségbeesve s mégis valami nehéz tétova gyöngeséggel úgy kapkod fölfelé, a lépcsőn eltűnő gyerek-kedvese után, mint a vízbefúló kaphat a szalmaszál után.
Keresztessy Mária nem tudott megbirkózni a kemény Leonie nagyon nehéz arkangyal-szerepével.
Legközelebb Sulyok Mária, majd Gábor Miklós mesél az előadás létrejöttéről és az akkori körülményekről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése