És még mindig a "Rettenetes szülők"

Bános Tibor színháztörténész Regény a pesti színházakról című könyve jól sikerült kísérletet tett a magyar színháztörténet összefoglalására a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti) 1837-es megnyitásától a második világháború időszakáig. Egy évtized múlva, 1983-ban adta közre munkájának folytatását Újabb regény a pesti színházakról címmel, amely egy, az előzőnél jóval rövidebb, de rendkívül fontos időszakról szól részletesen, az 1945 és 1949 közötti néhány évről.

Legutóbb már megmutattam belőle Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre együttműködését a Művész Színházban. Egyik fontos előadásuk volt Jean Cocteau: Rettenetes szülők című kortárs francia darabja Apáthi rendezésében, amely Sulyok Mária frenetikus alakítása mellett meghozta az 1945 áprilisában huszonhatodik életévét betöltő Gábor Miklós nagy kiugrását, igazi nagy színésszé válását Michel, a fiú szerepében.

Már idéztem a korabeli Fényszóró című szakmai hetilapban Szegi Pál kritikáját róla és az előadás egészéről is. Most az Újabb regény... alapján más korabeli sajtóidézetek következnek, Bános Tibor szerkesztésében és értelmezésében.

A részletet kicsit előbbről kezdem, de így plasztikusabb lesz a helyzet is, amiben ez az előadás megszületett.

Az egyik legkomolyabb gondot számukra [Várkonyi, mint a színház tulajdonosa és Apáthi, mint főrendező] is az jelentette, hogy a külföldi színdarabok nehezen vagy alig hozzáférhetőek voltak. Magyarország hosszú évek óta el volt vágva a nagyvilágtól, előbb a háború, majd a romeltakarítás miatt alig lehetett külföldi darabokra, különösen persze izgalmas, jó darabokra szert tenni. Várkonyi egyik első nagy fogása, Jean Cocteau francia író Rettegett szülők című színjátéka volt, amelynek bemutatóját 1945. szeptember 21-én estére tűzték ki. Ezzel az előadással mutatkozott be főrendezői minőségben Apáthi Imre.

Bános Tibor először a Fényszóró kritikájából idéz mondatokat Sulyok Mária és Gábor Miklós alakításáról, amiket én teljes terjedelmükben már megmutattam itt, majd folytatja:

Egy másik kritikus "az előadás nagy szenzációjaként" említi Gábor alakítását, majd hozzáteszi: "Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is francia, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt. ... Óriási kiugrás!"

Gábor Miklóst, aki huszonhét éves volt ekkor, rövid időn belül másodszor adta kölcsön a Nemzeti Színház. Előbb a Madách Színház egy nyári vígjátékában hívta fel magára a figyelmet, s most elérkezett felfedezésének döntő pillanata: visszavonhatatlanul a fiatal színésznemzedék legjelentősebb egyéniségévé lépett elő, akit társai már utánoztak is. Színészi példakép lett! "Nem vagyok Michel – Gábor Miklós színész a nevem" – jelentette ki büszkén és öntudatosan, úgy, ahogy ekkortájt minden hozzá hasonló, vele azonos korú pályakezdő, vagy még pályája elején tartó színésztől várni lehetett. [...]

Amikor a Színház című lap riportere arról faggatta őt [Gábor Miklóst], hogyan is történt, a legnagyobb nyugalommal magyarázta: "Éppen bútorokat cipeltem fel a földszintről emeleti lakásomba, amikor küldönc érkezett a Művész Színházból, hogy azonnal jelenjek meg. Félóra alatt elintéztük a szerződést." Ilyen szikár, egyszerű volt a története. Mindössze két hét állt a rendelkezésére. S még e bemutatóig zavarbaejtően rövid időt sem próbálta dramatizálni. Kurtán-furcsán ennyit mondott: "Nyolc éve vagyok színész." Színészi előélete azonban még a zaklatott harmincas évek végére s a még sötétebb negyvenes évek elejére esett. Neve már itt-ott feltűnt, de éppen csak feltűnt. Különösebb nyomokat nem hagyott maga után. Egy-két filmben is játszott, például Radványi Géza Európa nem válaszol című alkotásában; és őt is Pünkösti Andor szerződtette újonnan megnyíló színházához, ahol 1940. november 29-én Móricz Zsigmond: Kismadár című színművében egy kis szerepben mutatkozott be. Aztán elragadta a háború. Hároméves katonai szolgálat után, amikor felszabadult, a Nemzeti Színház szerződtette. Jelentős színésszé a Cocteau-darabban vált.

Eddig tart a részlet Bános Tibor könyvéből (amit ő kurzívval jelölt, azt én aláhúztam, mert itt a blogban az idézet eleve kurzív). Csak azt sajnálom, hogy nem dokumentálta pontosabban az idézetek forrásait.

Most képet sajnos nem tudok mutatni, teljesen kifogytam belőlük, de a korábbi posztoknál vissza lehet nézni néhány szép felvételt.

Talán már túl sokat foglalkoztam itt a blogban ezzel az előadással és szereppel, de tényleg rendkívüli fontosságú volt Gábor Miklós pályáján. Ráadásul évtizedekkel később megadatott neki egy méltó "utójáték" – erről is lesz majd szó később. De még előtte Somlyó György 1945-ben hozzá írt levelét mutatom meg, ez lesz  a következő poszt.