Gábor Miklós a Rettenetes szülőkről

Sulyok Mária után Gábor Miklós beszél a Rettenetes szülők 1945-ös előadásáról. Szavainak forrása a Várkonyi Zoltánról szóló kötet (Budapest, 1980, Magyar Színházi Intézet, Népművelési Propaganda Iroda, megjelent a Szkénetéka sorozatban). Az interjút e könyv számára Bors Edit (BE) készítette. Én most itt csak azt a részletet idézem belőle, ami erre az előadásra és előzményeire vonatkozik.

BE: 1941-ben találkoztak először, a Madách Színházban. Fiatalok voltak, huszonkét és huszonkilenc évesek...

GM: Pillanatokig voltam a Madáchban – katonának vittek. Amikor Várkonyi Hamletet játszott, én a fronton voltam, csak hírét hallottam a nagy alakításnak. 45-ben aztán, bizonyos baloldali kapcsolatok révén, Gobbi, Major, Várkonyi közelébe kerültem. Valamiféle barátság is született, annak ellenére, hogy ez a most már kicsinek tűnő korkülönbség akkor jóval nagyobbnak hatott. Nekem ők felnőttek voltak, én pedig gyerek. Komoly sikerek álltak mögöttük, befutott, nagy emberek voltak – felnéztem rájuk.

A felszabadulás után rögtön óriási bukással kezdtem a pályámat – akkor még nem is tudtam, mekkorával – a Nemzeti Színházban. A Bánk bán Ottója volt az a félresikerült szerep. Nem véletlen, hogy a következő darabban, a Viharos alkonyatban még csak nem is az első, de a második diákot osztották rám. Mégis, Várkonyi még azon az őszön meghívott vendégszereplésre a Művész Színházba, Cocteau Rettenetes szülők-jének fiú-szerepére. Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított – színészt csinált belőlem.

BE: Mi volt ez a kulcs, és hogyan használta?

GM: Én nem is tudom. Soha nem esett szó köztünk elvi dolgokról, semmi különleges felfedezést nem tett velem kapcsolatban. Rettenetesen tudott hinni emberekben, rajongani értük; talán ezzel a hittel segítette ki belőlem a színészt. Akkoriban lehetetlen körülmények voltak, délután játszottunk, a színházak üresen kongtak, éjszaka nem lehetett az utcán járni, közbiztonság sehol. Várkonyi lakásán próbáltunk, sokat beszélgettünk. A próbák végére már örömmel, biztonsággal tudtam játszani, és ez sorsdöntő volt további pályámra nézve. Mire visszamentem a Nemzetibe, már nem a második diákot játszottam, hanem éppen Várkonyitól vettem át a Szent Johanna Dauphinjének szerepét.

Eddig tartott az idézet. Azt már én fűzöm hozzá, hogy magát az előadást nem Várkonyi rendezte, hanem Apáthi Imre – de nyilván a Művész Színházat vezető Várkonyi hatása is erős volt a fiatal Gábor Miklósra. Várkonyinak mindenképpen szívügye lehetett a Rettenetes szülők: Sulyok Mária mesélte, hogy a darabot is ő hozta Párizsból, Jouvet színházából, ahol 1938-ban a fiú szerepét Jean Marais játszotta. Egy másik forrásban azt olvastam, ellenőrizni ugyan még nem sikerült, hogy Michelt eredetileg saját magának szánta. Ráadásul, ha az ő lakásán folytak a próbák, akkor még érthetőbb, miért fogalmazott úgy Gábor Miklós, hogy e darab színpadra állításának idején Várkonyi "csinált belőle" színészt.

A rövid visszaemlékezésben Gábor Miklós is említette a valóban "rettenetes" körülményeket, a közbiztonság hiányát – nyilván ezért kísérte haza az előadások után Sulyok Máriát, ahogyan az előző részben a színésznő visszaemlékezéseiben olvashattuk. És akkor még ott voltak a patkányok is... Mindezek ellenére színháztörténeti jelentőségű előadás született és Gábor Miklós is egyszerre a figyelem középpontjába került. Ahogyan apja írta a közelmúltban idézett levelében: a színházi világban ma Budapest legtöbbet szereplő neve a fiamé...

Végül itt egy szép kép a darab ifjú szerelmespárjáról: Michel – Gábor Miklós, Madeleine – Szörényi Éva:

Forrás: Fényszóró 1945. 10.