Kortársak: Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán (1912-1979) színész, színházi- és filmrendező, színházigazgató, tanár.

 

 

1934-ben végezte el a Színiakadémiát. 1941 és 1944 között a Pünkösti Andor vezette Madách Színház tagja volt, ott találkozhatott először Gábor Miklóssal, akit pályakezdő korában szintén ez a színház szerződtetett (hogy aztán hamarosan elküldje, származása miatt...)

1941/43-ban együtt vettek részt Hont Ferenc antifasiszta irodalmi estjein (Vigadói esték).

A háború után Várkonyi létrehozta Művész Színház nevű magánszínházát, ahova 1945 őszén meghívta Gábor Miklóst a Rettenetes szülők című Cocteau-darab – eredetileg saját magának szánt – Michel szerepére.

Bár az előadást nem ő, hanem Apáthi Imre rendezte, Gábor Miklós számára a háború utáni szegénységben Várkonyi lakásán megtartott próbák, s egyáltalán, hogy Várkonyi őt hívta meg erre a szerepre, meghatározó jelentőségűvé vált. Mint később nyilatkozta: Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított – színészt csinált belőlem.

Azért volt ez Gábor Miklós számára ennyire fontos, mert úgy érezte, első, és addig egyetlen Nemzeti színházi szerepében, mint a Bánk bán Ottó hercege, nagyot bukott, s ebből rántotta ki őt Michel szerepe.

1948 után Várkonyi is a Nemzetibe került, ahol rendezőként és színészként is dolgozott együtt Gábor Miklóssal, bár ezek egyikük számára sem voltak meghatározó előadások  (Titkos háború, Az élet hídja, II. Rákóczi Ferenc fogsága). Fontosabb, hogy 1949-ben Gábor Miklós vette át az elfoglalt Várkonyitól a Dauphint Shaw Szent Johannájában, 1951-ben pedig párhuzamos szereposztásban játszották Hlesztakovot (A revizor).

Színházban többet nem találkoztak, hiszen Gábor Miklós a Madáchba szerződött, Várkonyi pedig a Vígszínház igazgatója lett, csak néhány filmes és tévés produkcióban. Ezek közül a leginkább említésre méltó a Várkonyi által rendezett, akkor betiltott Keserű igazság című film (1956).

Közös képet sem lehet róluk találni, kivéve ezt az egyet, ami távolról készült pillanatfelvétel: a Magyar Televízióban Gábor Miklóst és Ruttkai Évát rendezi Várkonyi 1958-ban, a Papucs című kétszemélyes vígjátékban:

 

Film Színház Muzsika 1958. május 9.

 

Várkonyi halála után a róla szóló dokumentumkötet számára így nyilatkozott Gábor Miklós (a könyv 1980-ban a Szkénetéka sorozatban jelent meg):

Soha nem vezették személyes érdekek […] Várkonyi ilyen értelemben az én szememben a szakma egyik legtisztességesebb embere volt. […] Szenvedélyesen szeretett dolgozni, szünet nélkül tele volt játékimpulzussal. […] A játék iránti nagy szenvedély volt az ő nagysága, erkölcsi tisztaságának alapja. Neki mindig az volt a legfontosabb, hogy valamiképpen megtöltse ezt a világot a játék – számára mindent jelentő – örömével.

 

 

Kortársak: Major Tamás

Major Tamás (1910-1986)  színész, rendező, színigazgató, tanár

 

 

Major 1930-ban végzett a Színiakadémián és rögtön a Nemzeti Színházhoz szerződött. Kezdettől elkötelezett baloldali volt; 1940/41 körül a Vigadói esték címen közismert antifasiszta kulturális műsoros estek kapcsán került kapcsolatba a nála egy évtizeddel fiatalabb Gábor Miklóssal, aki versmondóként rendszeresen közreműködött ezeken a rendezvényeken.

1945 tavaszán Major lett a Nemzeti igazgatója; háború utáni pályáját Gábor Miklós ott és nála kezdte. Major egy évtized alatt közel húsz előadásban rendezte őt; játszottak is együtt többször, más rendező által színpadra állított darabokban is. 

 
Major rendezései közül Gábor Miklós szereplésével a legfontosabbak: Bánk bán (1945), Antonius és Cleopatra (1946), Szentivánéji álom (1948), Ahogy tetszik (1949), Feledhetetlen 1919 (1952, társrendezőkkel), Othello (1954, társrendezőkkel).

 

GM: Nyomozok magam után c. posztumusz kötetéből

 

Gábor Miklós ambivalensen viszonyult Majorhoz. Egyrészt rendkívül fontos tíz éve volt a Nemzetiben gyakorlatilag mellette eltöltött évtized, amiről később is azt mondta, hogy a Nemzeti Színház aranykora és az ő pályájának is fontos szakasza volt. Ellentmondásos érzéseibe erősen belejátszottak politikai vonatkozások is, hiszen az 1946 óta párttag Gábor Miklós ebben az időben a Nemzeti Színház párttitkára volt; így éppen a legkeményebb 1950-es években tanúja, sőt résztvevője a színházon belüli, s a Nemzeti Színház kimondott-kimondatlan elsősége, s az ő Színházművészeti Szövetségben szintén betöltött párttitkári tisztsége révén a fővárosi színházi élet szintjén zajló politikai játszmáknak, ami színészetén is erős nyomokat hagyott.

Mélypontra 1954 tavaszán a Major által rendezett Othello Jago szerepében került. Szerencsére a következő évadban sikerült átszerződnie a Madách Színházba. Ezzel párttitkári „szerepétől” is megszabadulhatott, 1956 után pedig végleg visszavonult a politikai szerepléstől, s átértékelte magában korábbi eszményeit. Később személyesen alig találkoztak, ám Major alakja élete végéig erősen foglalkoztatta: szakmailag elismerte, sőt lenyűgözte, de személyében taszította is.